Mesterkedők

Írta: Inkabringa

Mi nem tartozunk azok közé, akik ütvefúrót a vállukra vetve lezseren végigsétálnak egy barkácsdiszkonton.

Ennél fogva hatványozott próbatétel elé állít minket egy lakásfelújítás és költözés.

Hányattatásaink elmesélésére egy teljes hősi eposzra lenne szükség, úgy amúgy in medias res, invokációval, enumerációval, nem is egy retardációval és némi deus ex machinával.

Most csak egyetlen tényezőt emelek ki, mely már önmagában elég ahhoz, hogy egy lakásfelújítás során viszonylag gyakran érezzük azt, hogy ripsz-ropsz megháborodunk.

A mesteremberekről lesz szó.

Egy megbízható, jól dolgozó mesterember elérhetőségeit egymásnak ajándékozzák az emberek, mint az élet megoldásának kulcsát.

Nem is értem, miért nem jutott még eszébe a minden trendi kacatra fogékony ajándékboltosoknak, hogy hercig kis díszdobozkákat gyártsanak, amiben születésnapra, karácsonyra villanyszerelők vagy szobafestők telefonszámait adhatnák egymásnak az emberek.

„A tökéletes vízszerelő” vagy „Életed legjobb hidegburkolója” felirattal lehetne mindenféle ízlés szerinti ez a díszdobozka, Hello Kitty meg Mortal Combat is, rózsaszín pamacsos vagy decens márványhatású.

A mesterembereken ugyanis nagyon sok múlik. Nemcsak a lakás komfortossá tétele, hanem az ép eszünk megőrzése is.

Kaptunk baráti beajánlásból olyan földre szállt angyalt, akinek égett a keze alatt a munka, nem késett, nem vacillált, nem sunnyogott, hanem tökéletesre és még annál tökéletesebbre varázsolta, amit a keze ügyébe adtunk.

Ilyenkor azt éreztük, hogy alsó hangon is az élet császárai vagyunk.

Aztán ezek az áldott emlékű mesterek továbbállnak - újabb munkálatokhoz újabb mester kell. Sajnos van olyan, hogy nincs ötlete a barátoknak, ismerősöknek, vagy nem ér rá a mester, netán hét határon túl van. Ilyenkor keresgélni kezdünk.

Elkezdődik a vesszőfutás és a csalódások véget nem érő sora.

Mert a mesterek bizony kelletik magukat. Nem érnek rá akármikor, hiányzik egy alkatrész, ő még ilyet nem látott, olyat ő nem tud csinálni meg biztos nem is lehet…

Van az a típus, aki folyton beszél, és kizárólag csak kifogásokat sorol: mit miért nem lehet megcsinálni. Véletlenül sem ejti meg annak lehetősége, hogy eltöprengjen azon, hogyan lehetne megcsinálni. Vagy hogy egyáltalán csináljon valamit.

Kedvvel használnak magyarázatukban egymásra halmozva olyan szavakat, amit még kacskaringós életünkben sosem hallottunk, ráérezve, ezen szavak sorjázásánál még a mondat végét sem ismerjük fel. Mondjuk ilyesmiket: „a snapli csuszpejza bestandolt a feldli bunderjába”.

Kezdetben kértük a fordítást, majd taktikát váltottunk és az általunk ismert terminus technicus készletből kreáltunk válaszul hasonló katyvaszokat. A nyelvészet igazi kincsesbányának bizonyult. Például az ’uvuláris tremuláns’ valamiért hatott. Hirtelen minden bűvszónak megtalálták a köznapi változatát.

Amikor már a telefonban megéreztem a ragadós, pénzhajhász sündörgést, kínomban csak ennyit nyögtem: „Ha a szüleinktől ilyen órabért kértek volna a tanáraink, még mindig analfabéták lennénk.”

Ilyen dzsungelharccal végül is lehet nyerni kisebb csatákat. De sekély e kéj.

Van egy könyvem, amiben egy amerikai leírja Rómába költözésének viszontagságait. A római mesteremberek behozhatatlanok kelekótyaságban és pontatlanságban. De még az amerikai is elismeri, van bennük valami ellenállhatatlan báj.

Mi van akkor, ha ez sincs?

A legnagyobb problémát az jelentette, hogy ha a szerelő szakik a megszokottól eltérővel találkoztak, teljesen és tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak annak megoldására.

Mintha valaki utolsó betűig lemásolná Tolsztojt tízujjas vakon írással, betűhibát sem vétve, és azt mondaná, hogy ő író. Ám ha elé tesszük az ábécé betűit, hogy ezekből fabrikáljon valamit, hisz itt van minden, ami kell hozzá, akkor felháborodva kikéri magának.

Ha végre megjelent a küszöbön egy tettre fogható mesterember, aki értette, szerelte, varázsolta, akkor úgy néztünk rá, mint a talált cica, aki nem tudja, hogy kiteszik a szűrét, vagy enni adnak neki. El sem akartuk hinni a szerencsénket.

Esterházy Péter mondatai a legkülönbözőbb - fennkölt vagy triviális - élethelyzetekben eszembe jutnak, menedéket adnak. Mint most ez is:

„Az emberek hamar megelégelik a jót, keresik a jobbat, meglelik a rosszat, és ehhez azután ragaszkodnak – tartva a rosszabbtól.”

Végső upanisadként megjegyzem, hogy amíg a fenti idézet csak az ajtón időnként betoppanó mesteremberekről jut eszünkbe, addig egyértelműen elégedettek lehetünk az életünkkel.

Kulcskereső - Milan Kundera

Írta: YGergely

Kundera olyan gondolkodó, amilyet a francia felvilágosodás nagybetűs Észben hívő utópistái képzeltek a huszadik századba talán, vagy Platón képzelt magának ezredévekkel későbbre. Szókratész nem: az ő tanítványokkal körbevett sétái bizonyára érzelmesebbek voltak.

Kundera nevet az érzelmeken. Az ő regényhőseinek inkább gondolataik vannak, meg biológiai vágyaik.

Milan Kundera

„Az, hogy elbeszélő művészete ennyire elvont, vajon nem jár-e azzal a kockázattal, hogy hősei nem lesznek eléggé elevenek?” – kérdi tőle egy tisztán látó amerikai kritikus.

Kundera feltehetően nem először hallja ezt az észrevételt. Válaszában Kafka és Musil példájára hivatkozik: „Musilnak… roppant művelt férfiak is szemére vetették, hogy nem igazi regényíró. Walter Benjamin bámulta az eszét, művészetét viszont nem” – feleli. 

Semmi kétség, itt Milan Kundera regényírásának legfőbb sajátosságáról van szó: ha Musillal példálózik, valójában önmagát magyarázza.

A fenti beszélgetésrészlet A regény művészete című esszékötetében olvasható. Olvastán biztosabban, világosabban látjuk Kundera nagy tehetségét és tehetségének minden korlátját is. Analitikus, hibátlanul elemző író.

Milan Kundera egyetemi tanároknál, esztétáknál világosabban és tudatosabban látja a modern regény problémáit, s ráadásul élvezetesen, egyszerűen beszél. A regény (és a regényírás) problémáiról már eddig is jó néhány érdekes esszé- meg tanulmánykötetet olvashattunk. Kundera tud annyit, mint ők, s habár főként saját könyveinek kulcsait mutatja meg, általánosabb tanulságokkal is szolgál.

Olvasói amúgy is tapasztalhatták, hogy minden regényében érdekes esszék olvashatók, hogy könyvei a regény és az esszé ötvözetei. Halványabb műveiben talán nem is eléggé szervesen ötvöződnek; e művek épp ezért olykor tételesebb, direktebb hatást keltenek, gondolati illusztrációnak hatnak, szereplői egy érdekes írói kísérlet szócsöveinek.

Kundera nem általában beszél a regényről, e „műfajtalan”, szabályokba nem, vagy alig szorítható műfajról. Ő a „sajátlagosan regényszerű esszé művészetéről” mondja el rendkívül gazdag gondolatait.

Kundera a lélektani regény hanyatlása vagy legalább (viszonylagos? átmeneti? végleges?) érdektelenségének korszakában alkot: kevéssé érdekli a hős belülről ábrázolt lélekrajza. A Stendhal, majd Flaubert művelte hagyományos lélektani regény már Flaubert tollán túllépett önmagán, és átalakult, de Prousttal a huszadik század elején már véglegesen elérte nehezen meghaladható csúcsait. 

Az 1910-es évek körül az izmusok színre lépése is jelezte, hogy felélte önmaga lehetőségeit, Breton és a szürrealisták kiáltványaikban s írói gyakorlatukban is elvetették. 

A Kunderával beszélgető már idézett kritikus felfigyel arra, hogy a belső monológ is ismeretlen írónknál. „Nem mutatom meg, mi történik Jaromil fejében, inkább azt mutatom, ami az én fejemben történik” – jellemzi maga Kundera a munkamódszerét. Majd, még pontosabban: „Az elmélkedő kérdezés (kérdező elmélkedés) az alap, melyre valamennyi regényemet fölépítettem.” 

A lélektani regény csúcspontja Proust és Joyce a számára, s Kafka (meg részben Musil) nem annyira velük rokon, mint a lélektani regény utáni lehetőségek előfutára.

Legjobb esszéi a regényeiben olvashatóak. „A regény nem az elmélet, hanem a humor szelleméből született” – írja valahol, s sajátos, kicsit talán hűvös, inkább gondolati, mint érzékletes fogantatású humorát minden könyvében megcsodálhatjuk, didaktikusabb, tételesebb könyveiben is. Talán legjobb esszéje kimagaslóan legjobb regényében, A lét elviselhetetlen könnyűségében olvasható. 

A nagybetűs, mindent legyőzni s legyűrni látszó Giccsről szól. Okos és ijesztő írás. Akár minden esszéje.

„Az érzelem elválaszthatatlan az embertől, de veszélyessé válik, mihelyt értéknek, az igazság ismérvének, a tett igazolásának tartják. A nemzeti érzelem, még a legfennköltebb is, a legnagyobb szörnyűségeket is képes bármikor igazolni; és a lírai érzelmektől duzzadó keblű ember gazemberségeket követ el a szeretet szent nevében.”

Outsiderek (Szimbiózis Napok – 2014. máj. 16-17.)

Írta: Inkabringa

A kívülállás lehet önkéntes és lehet kényszerű. Az önként vállalt kívülállás egy tudatos döntés, ha egy személy (vagy csoport) nem akar egy társadalmi csoporthoz, esetleg magához a társadalomhoz csatlakozni. Kívülről figyeli a történéseket, még ha egyetértő figyelemmel is, avagy épp lázadásból.

Van azonban egy másik csoportja a kívülállóknak, akik ilyen-olyan okokból nem felelnek meg a társadalmi elvárásoknak, nem tudnak a normál sablonba illeszkedni, még ha önhibájukon kívül történik is ez.

Ezeket a csoportokat minden társadalom „kitermeli”: fogyatékkal élők, betegek, idősek, hajléktalanok, etnikai kisebbségek stb.

Rájuk gyakran feleslegként, problémaként tekintenek, a „normális” emberektől való elkülönítésük tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak.

Forrás: Raw Vision

A „normalitás” keretei pedig lassacskán egyre lustább és bárgyúbb hozzáállást eredményeznek a társadalom derék polgáraitól.

Ügyetlenné, tehetetlenné válnak outsider társaikhoz való viszonyulásukban, nem tudják, hogyan viselkedjenek, elfelejtik a segítségnyújtás és az odafordulás képességét.

Inkább elkerülik az outsidereket, ami lassacskán olyan izolációvá válik, ami már szinte bűnként tekint a normalitás sablonjából kilógókra.

Türelmes munkával természetesen megfordítható ez a nézőpont. Elérhető, hogy a „normálisok” rádöbbenjenek, hogy a kívülállóknak tekintettek ugyanolyan emberi képességekkel rendelkeznek, és a megoldást nem az izoláció, hanem a normalitás szempontjainak megváltoztatása fogja jelenteni.

Vagyis a „normálisoknak” kell változniuk.

Hosszadalmas folyamat, de az utóbbi években/évtizedekben világszerte elindult kezdeményezéseknek több országban már eredménye van.

Az elkülönítés helyett a társadalom mainstream csoportjai az integráció mellett teszik le a voksukat. Odafordulnak és befogadnak a korábbi elutasítás és elkülönítés helyett.

Forrás: Raw Vision

Erre mutatott példát a Szimbiózis Napokon a Társadalom és művészet szekció.

Tóth Eszter az outsider art társadalmi vonatkozásait vázolta. A fogyatékkal élők művészet révén történő társadalmi integrációja a 20. század közepétől kezdődött el az USA-ban és a nyugat-európai országokban.

A 20. század első felében a pszichiátriai intézetek pácienseinek gyógykezeléséhez a művészetterápiát alkalmazták. Az eredménye az orvosokat is meglepte. Döbbenetes erejű, expresszív alkotások kerültek ki az addig csupán vegetálásra képesnek tartott emberek kezei közül.

Ezeknek a műveknek az avantgárd művészekre is hatása volt. André Breton, Paul Klee, Max Ernst, Jean Dubuffet és mások felkarolták ezen műveknek a világ elé tárását.

Jean Dubuffet megalkotta az 'art brut' fogalmát, és 1972-ben Lausenne-ban létrehozott egy múzeumot számukra. Angolszász megfelelőjét teremtette meg Roger Cardinal a hetvenes években az ’outsider art’ fogalmával.

Amit ezen fogalmak jelölnek, a művészeti iskoláktól, mesterségbeli eljárásoktól érintetlen, úgy is mondhatnánk tanulatlan, nyers, naturális alkotásoknak az összefoglalása.

Az outsider art művészek azonban nemcsak a kortárs művészeti színtértől, hanem magától a társadalomtól is elkülönülve élnek. Pszichiátriai betegek, fogyatékkal élők, szociálisan peremre szorult alkotók.

Számukra az alkotás az önkifejezés része. Verbálisan képtelenek magukat kifejezni, szociális kapcsolataikban rendkívül korlátozottak, ezért sokáig nem is tudta senki, milyen gazdag gondolati és képi világ van a fejükben. Dawn-kórosak, autisták, egyéb szociális nehézségekkel küzdő csoportok, de a mozgáskorlátozottak is önkifejezési terephez jutottak.

Forrás: Raw Vision

A művészeti alkotások segítségével a közönség számára is feltárult a világuk. A művészetek iránt érdeklődő publikum pedig egyre nagyobb érdeklődést mutatott.

Ez bizonyítéka annak, hogy a művészet nem csupán élveteg haszontalanság, afféle luxus, amit státuszszimbólumként tűzhet magára a társadalom néhány kiválasztott csoportja, hanem az emberi élet teljessé tételének elengedhetetlen része.

A nyugati közönség épp azért fordult olyan heves érdeklődéssel a 20. század második felétől az outsider art művek felé, mert az addigra iparággá váló műkereskedelem, ízlést diktáló galériák és művészetteoretikusok befolyásoló divathullámai helyett arra találtak rá ezekben a művekben, ami a tiszta önkifejezést, a professzionális irányzatoktól független natúr művészeteszményt jelentette.

A nagy pszichiátriai intézetek sorra átalakultak galériává, melyeknek kiállításaira tódul a közönség.

Napjainkban számos nyugat-európai és amerikai államban vannak outsider art kiállítóhelyek, a nyolcvanas évek végén önálló művészeti lapjuk is lett, a Raw Vision magazin.

Talán senkit nem fog meglepni a hír, hogy ez az érdeklődés Magyarországon még gyerekcipőben jár. Üdítő és követésre méltó kezdeményezések már itt is vannak, amilyen a Tárt Kapu Galéria is.

A hazai közönség érdeklődése még nem olyan elsöprő erejű, mint a nyugat-európai országokban.

Az egyik ok az lehet, amiről Csatlós Judit előadása szólt. A részvételi művészet szintén a nyugati országokból indult útjára. Lényege, hogy a nézők nemcsak az alkotás befogadásában, hanem a létrehozásában is érdekeltek. A művészek indikátorként vesznek részt ezekben a kezdeményezésekben és a nézők aktív közreműködésével jön létre a tulajdonképpeni műalkotás.

Erre volt példa a Csettegők versenye, melyről dokumentumfilm is készült. De megemlítette a dunaújvárosi Garázsfesztivált, vagy a Városligeti fasoron lévő virágbolt összművészeti és alternatív találkozóhellyé avatását.

A pozitív példák nálunk egyelőre szórványosak. Számos projekt kudarccal végződött, aminek példái azok a köztéren elhelyezett „gondolatbuborék” szobrok, melyek akkor válhattak volna műalkotássá, ha a járókelők ráírják, rárajzolják gondolataikat. Egy új szemlélete a köztéri szobornak.

A kísérletnek komikus, de jellemző vége szakadt. Az első firkákat a rendőrség rongálásnak nyilvánította és lezárta a területet, mondván ’veszélyes’.

Rend a lelke mindennek.

Valahol itt lehet a legmélyebb baj, hogy a társadalmunk ún. outsider csoportjai nem találnak utat az elfogadásukhoz. Nincs még meg (vagy már? vagy sosem volt?) a képessége a társadalmunknak a sokat emlegetett alulról jövő szerveződésekhez. Ez nem jelenti, hogy egyáltalán nincs ilyen, de fontosságukhoz mérten aránytalanul kevés a számuk és gyakran csak ideig-óráig léteznek sajnos.

Talán nálunk erősebb hagyományai vannak a tekintélytiszteletnek. Ha egy olimpiai bajnok vagy egyéb köztiszteletben álló személy áll ki ilyen ügyek mellett, arra odafigyelnek.

Az alulról jövő kezdeményezésnek azonban épp ez a lényege: hétköznapiságukban egyenrangú emberek hoznak létre egy lokális térben vagy onnan induló értéket. Mintha a szomszéd szava kevésbé számítana, mint egy személyesen sosem látott közszereplőé.

Pedig a társadalom outsidereinek a hétköznapokban kell megküzdeniük az elismertségükért. Ahhoz pedig a hétköznapi emberek tevékeny összefogására van szükség, nem tévéreklámokra.

Az outsider témához kapcsolódik a cigány művészek társadalmi befogadása is. Erről beszélgettek Az identitásvállalás megjelenése a kultúrában című kerekasztal-beszélgetés résztvevői.

Lakatos Klára diplomás ember, tanár, író, újságíró. Ebben még nincs semmi outsider. Ám ha hozzátesszük, hogy cigány származású, akkor küzdelmes, százszorosan megszenvedett életpálya áll előttünk.

Cigány identitását büszkén vállalja. Tanult ember, mégis sokkal nehezebb volt bizonyítania rátermettségét származása miatt.

Szerinte a cigány művészek identitása is nagyon képlékeny a társadalomban. Gyakran számon kérik rajtuk, hogy miért nem cigány témát dolgoznak fel? Mintha származásuk eleve kijelölné művészi útjukat, témáikat.

Egy igazán egészséges lelkű társadalom nem várná ezt el tőlük. A művészetük, az alkotásaik alapján fordulna feléjük, és nem a származásuk mérlegelése szerint.

Ahogy a mindennapok szintjén is ezt az utat kellene járnunk már réges rég. Egyelőre egy meglehetős primitív szociometria mentén a bőrszín és származás alapján döntenek sokan emberi képességekről.

Kalányos Gyöngyi

Talán meglepő, hogy idesorolom, de számomra ez is outsiderség bizonyos értelemben: a virtuális világ. Ez nem a társadalmon kívülállást jelenti, hanem magától az élettől való távolságtartást.

Rettentő-roppant felnőtt magánszemélyként nem használom a közösségi oldalakat, állítólagos megkerülhetetlenségével és mérvadó jelenlétével is dacolok. Ezt tekinthetjük egy tudatosan vállalt outsiderségnek. Az internet persze rendkívül hasznos, de egészen más szempontból.

A Digitális addikció: újabb drog a gyerekeknek? címmel Márványkövi Ferenc a Z-generáció világát járta körül.  Felmérések szerint a mai fiatalok életük jelentős részét a virtuális térben töltik, társas kapcsolataikat is ide koncentrálják. Ami a súlytalanság állapota.

Hiszen a közösségi oldalakon bárkit lehet lájkolni, ismerőssé és baráttá tenni, üzenetet küldeni neki minden különösebb következmény nélkül. A virtuális térben csak egy kattintás a „barátom vagy - már nem vagy a barátom” folyamata.

Egy-két szavas üzenetekkel, készen kínált hangulatjelekkel adják tudtul véleményüket, amit aztán visszavonhatnak, negligálhatnak. Nem kell a személyes konfliktus terhét magukra venni.

A saját szobába kerülő televízió és számítógép hajnalokba nyúló virtuális életet ad a fiataloknak chat-szobákban, közösségi oldalakon, online játékokban.

Kialakul egy saját világ, aminek semmi köze a valósághoz. A felmérések szerint nem akarnak felnőni, ám sok pénzt akarnak keresni, küzdés nélkül. Hiszen lúzerek a szüleik, a tanáraik, akik éhbérért küszködnek a semmiért.

Sokat töltenek ellenőrizetlen virtuális térben a tehetős és a kevésbé tehetős családok gyermekei is. Egy azonban közös bennük, minimális a szülői kontroll, mert nincs rá idejük.

A virtuális világ árnyoldalai kétségtelenül a most felnövő generációt fenyegetik a leginkább, de ez a folyamat már a felnőtt korosztályt is beszippantotta. A Z-generáció szüleinek (esetleg nagyszüleinek) a korosztálya is egyre jobban belefeledkezik a közösségi oldalak kirakat-világába.

Ha egy érettségi előtt álló fiatal éjszakákat tölt az online-játékok és közösségi oldalak mámorában (állítólag flow-érzést ad), az ugyanolyan addikciót okoz, mint a drog vagy az alkohol. Ennek kezelésére jelenleg még csak szórványos próbálkozások vannak.

Hiszen egy tizenéves esetében a droggal vagy alkohollal szemben a tiltásnak még van alapja. Az internet azonban nem csak veszélyeket rejt. A 21. századunk szerves része, nagyon hasznos és előremutató dolgokat adhat.

Itt nem kell, sőt nem is szabad tiltani, csak mederbe kell terelni az érdeklődésüket, hogy ne csak a szörnygyilkolós játékok és a háromszavas üzenetváltások legyenek a horizontjukon. Miközben kisiskolásként többet tudnak már az informatikáról, mint a felnőttek túlnyomó része.

Ehhez azonban a felnőtteknek is meg kell tanulni bánni a virtuális térrel, hogy bizonyítsák, cuki állatok és családi fotók közszemlére tétele mellett munkához, tanuláshoz, önműveléshez alkalmas végtelen tér lehet az internet világa.

Az élet alapjában úgysem változik: a gyerekek mintákat követnek. A személyes kapcsolat, az egymás szemébe néző beszélgetés, az élet megélése még mindig jó tud lenni.

Vagy lassacskán ez teszi majd őket outsiderré?

Az otthonosság izgalma (Szimbiózis Napok - 2014. máj. 16-17.)

Írta: Inkabringa

Néhány hónapja tévéinterjúban egy vajdasági idős asszonyt századik születésnapján köszöntötték. Elmesélte, hogy számos katonai alakulat és politikai rezsim fosztotta már meg utolsó falatjától is, több ország állampolgára volt, miközben ő mind a száz évét ugyanannak a falunak ugyanabban az utcájában élte le.

Ahogy ilyenkor szokás, megkérdezték tőle, mit tanácsol a következő nemzedékeknek? A válasza egyértelmű volt: „Tanuljatok meg minél többet a világból.” Aztán a fejére mutatott: „Mert ami itt van, azt más soha nem veheti el tőletek.”

Az elmúlt ezredévekben bölcsek, tudósok is leírtak már hasonlót. Más kérdés, hogy néha olybá tűnik, materialitást bálványozó túlérett világunkban nem ez a fontos. A vajdasági néni mégis ugyanerre jutott száz évének tapasztalatával.

Hétvégén a Szimbiózis Napokon (mely sorrendben már a kilencedik volt) sokszor eszembe jutott ez a mondat.

A tanulás nagyon fontos az intézményi keretek között is. De a világra kíváncsiság, a tudásra nyitottság nem lehet lezárt fejezet az életünkben, ezt a mentalitást nem szabad elengedni. Olyan nincs, hogy én már eleget tudok.

A Szimbiózis Napok évről évre bizsergető élményt ad az odalátogatóknak. Kutatónak, érdeklődőnek, tudósnak és diáknak, felnőttnek és gyereknek egyaránt.

Az élmény primer valóságában értendő. Se csinnadratta, se sztárparádé, sem bódító és tudatmódosító szerek nem kellenek hozzá.

Akik odamennek, kíváncsiak másokra, egymásra, a világra. Ez már önmagában is bódító és feltétlenül tágítja és módosítja a tudatot. Továbbmegyek, addiktív is, mert aki egyszer ott járt, évről évre visszamegy.

Olyannyira, hogy akik az első Szimbiózis Napokon gyerekként hallgatták, rajzolták, játszották a népek meséit, most felcseperedve már lelkes önkéntesként segítették a szervezők munkáját.

Az egyik ok, ami üde színfolttá teszi ezt a rendezvényt, hogy bár vannak előadók meg hallgatók, de az ilyen helyzetekben szokásos alá- fölérendeltségnek nyoma sincs.

A hallgatóság kérdez, véleményt mond, időnként értékes információt ad hozzá az elhangzottakhoz, mert amellett, hogy kulturális antropológus, még közgazdász, informatikus, matematikus, egészségügyi meg sok minden egyéb végzettsége van, netán civil egyesületben tevékenykedik.

A Szimbiózis Napok varázsát, kötetlenségét és lazaságát épp ez adja meg: nem tekintélyelvű kinyilatkoztatások folynak, hanem pezsgő tapasztalatcserék.

A kulturális antropológusokról a legszellemesebben vitriolos megállapításokat maguk a kulturális antropológusok szokták mondani. Elég csak fellapozni a szakirodalmat. Afféle (ön)kritikus, (ön)ironikus, (ön)reflexív, empátiával áldott/vert társaság.

Sajátossága, hogy a saját kutatáson belüli és a tudománytörténeten átvonuló tévedéseket, bizonytalanságokat, félreértelmezéseket legalább olyan becsben tartja, mint a nagy felfedezéseket, világmeglátásokat, elméleti és gyakorlati horizontnyitásokat.

Csupáncsak azért, mert a kulturális antropológus önmagát helyezi a kutatott térbe. Minden bakugrásból, hasra esésből, hirtelen felfedezésből, váratlan megoldásból tanulhatnak a többiek.

Ennek számtalan példáját adták ezen a két eseménydús napon az előadók. A Fogasház színes falai között, egykorvolt napközis széken ülve vagy sokat látott fotelbe mélyedve, más-más megközelítésben magát a kutatás folyamatát is elemezték.

A Hagyomány és emlékezet szekció keretében például Tóth Gábor Budapest ostromának emlékezetéről tartott előadást. Frissen végzett diplomás fiatalként kilencven év fölötti emberekkel beszélgetett 1944/45 megpróbáltatásairól. Az emberek spontán emlékhelyeket hoznak létre a mindenkori hivatalos állami szcéna mellett. Például egy budai utca kapualjában minden év decemberében (idén hetven éve lesz) képeslapot találunk egy szál virággal. Egy ki tudja kitől jött eltévedt golyó megölt itt egy családapát az ostrom idején, és gyermekei, unokái mostanáig emlékeznek rá. Nincs az a köztéri pompa, ami ezt a személyes emlékhelyet felülmúlná.

Az Így kutatunk mi szekció keretében terepmunkáikról számoltak be kutatók. Más-más témakörben kutattak, de a kulturális antropológia egyik alapkövének számító résztvevő megfigyelés módszere szerint. Odamentek, körbejártak, beköltöztek, kérdeztek és értelmeztek.

Bakó Boglárka egy falusi cigány közösségbe költözött be. A ’rakli’ a serdületlen gyereklányt jelenti a nyelvükön. Ő ezt a státuszt háromgyermekes családanyaként, diplomás kutatóként kapta meg. Idővel rájött, miért. Ugyanis – akárcsak egy gyereklány - állandóan kérdezett és mindenre meg kellett tanítani a közösségen belül.

Schiller Katalin arról beszélt, milyen nehéz sok ezer kilométerről meghatározni egy emberi közösségben folytatott kutatás témáját. Ő Mexikóba érve, egy totonák indián közösségben jött rá, hogy eredeti témájánál sokkal érdekesebb kínálkozik számára, amit csak ott, abban a közegben élve ismerhetett meg. Kezdte elölről, már a terepen. Értette a nyelvüket, de meg kellett ismerni a gondolkodásmódjukat is. Mert például a ’kapu’ szót ők egész máshogy értelmezik, és ámulva kérdezgették tőle, hogy mit esznek Európában, ha nincs minden nap az asztalon tortilla?

A kulturális antropológus azért megy el a terepre, hogy ott a saját kultúrájához képest Mást megismerje, és képessé váljon annak értelmezésére és közvetítésére. A Más nem baj, nem hiba, nem bűn – csak más. Aztán mindenki megtapasztalja, hogy a terepen a kutató a Más.

Valójában minden kulturális antropológus ’rakli’.

Nem árt tudatosítani, hogy a biztonságot jelentő kulturális közegéből kiszakadva mindenki Más. Aki mindig csak egyféleképpen hajlandó látni a világot, az képtelen megérteni, beleilleszkedni.

Az emberi kultúra annyira kusza, hogy rendelvűséggel és dobozolással nem belátható. A kultúrák között a sablonok és végleges következtetések gyakran önigazoló agresszióhoz, stigmatizáláshoz és korlátoltsághoz vezetnek.

A korlátokat és a különbségeket meg kell ismerni, és főként el kell ismerni. Elsőként magunkban, akár kutatóként is.

Bakó Boglárka említette, hogy a cigány közösségbe érve szállásának ablakát nyitva találta. Rekkenő nyár volt, nyilván mindig nyitva tartották. Ő azonban bezárta. Hamarosan kopogtak, az ajtóban egy fiatal lány állt tányéron süteményt tartva. Neki hozta. Ránézett az ablakra és csak ennyit mondott: „Nincs mitől félned.”

Onnantól nyitva volt az ablak.

„Ember” és „Társadalomkutatás” címen folyt dialógus a társadalomtudományok képviselői között. Kulturális antropológus, szociológus, közgazdász vitázott arról, hogy melyik tudományág milyen mértékben tudja feltárni ember és társadalom viszonyát. Komolykodó karót nyeltség csöppet sem jellemezte azonban a vita résztvevőit. Szellemes riposzt folyt, afféle „virágok vetélkedése”, mely gondolatébresztő, továbbrágcsálásra ingerlő témákat vetett fel.

A hangulatot csak fokozta egy cigányzenekar érkezése makulátlan öltönyben, csillogó cimbalommal, nagybőgővel és prímással. A kertben üldögélőknek játszani kezdtek, és hamarosan muzsikaszó festette alá az amúgy sem hamvába holt vitatkozást. A zenészek észre sem vették, hogy a Fogasház egyik félhomályos sarkában tudományos elméletek csatájára gyűlt össze az emberi populáció egy kicsinyke kupaca.

A Szimbiózis Napok a maga lazaságában és sokszínűségében arra vezet rá minket, mennyire különbözően tudjuk látni, érezni, átélni ugyanazt. 

Az benne a jó, ami nehéz is, hogy a folyamatos, változásokhoz igazodó, sok szempontú, korlátok közé nem szorított értelmezéssel, mondhatni nyitottsággal, el lehet viselni mások másságát. Sőt, vágyottan érdekes lehet ez a sokféleség.

A Szimbiózis (köz- és tulajdonnév értelmében is) éltető elemünk. 

Páterek...

Írta: YGergely

Antikváriumban találtam egy könyvet. Belelapoztam, hazavittem. Jezsuiták és szabadkőművesek (Universum Kiadó, Szeged, 1990). Amennyire tudom, semmi visszhangja nem támadt. Poros polcon hevert.

Íróját, Nagy Töhötöm egykori jezsuita főpapot ki ismeri itthon? És ki ismeri Argentínában, Uruguayban, élete másik színpadán? Az egykori fő-jezsuita Argentínában írta emlékezéseit, és már nem jezsuita, amikor megírja. 

„Képtelen vagyok élni magasabb ideál és életcél nélkül. Világosan látom, hogy fizikailag elviselhetetlenné lesz az életem, ha nem érzem, hogy egy magasabb eszméért küzdenem kell, mégpedig nem egyedül, hanem szervezetten, másokkal együtt.” 

Ezt akkor mondja, amikor hitét vesztve Argentínában elbocsáttatását kéri a jezsuita rendből, és megáhítja csillapíthatatlan vággyal a szabadkőművesek életét.

Nagy Töhötöm

Ha van valami, ami már nem lehet idegenebb tőlem, az vészesen hasonlít emez olthatatlan vágyhoz: „szervezetten küzdeni egy nagy eszméért”. 

Mások a példaképeim, én is lehetek tán büszke rájuk, nem csak a magasabb eszmékért szervezetten tenni vágyók. Vágyott volna efféle tenni vágyásra Szókratész? Platón? Montaigne? De ha legalább Pascal vágyott volna, aki egyházi rendben tanult! Mondjunk másokat. Shakespeare? Cervantes? Swift például püspök volt, és nem minden becsvágy nélkül: vágyott ő nemes eszméért cohorsban küzdeni? 

Nekem akkor lenne elviselhetetlenné az életem, ha ez történne velem, ha hadoszlopban (véres haha-hadoszlopban), izzó hittel közösen küzdenék valakikkel.

A nagy Eszme! Küzdeni érette! Nagybetűvel mindent, akkor nagyra növünk, törpék. Egyik Nagy Eszme után a Másikért! Csak Eszme legyen, és csiholják, kovácsolják fényesre, vakítóra őket nagy meg zárt és titkos műhelyekben komor gyertyafénynél…

Brr. Mégis így érdekes a világ, így van ez jól, ez is kell a világba, a titkos és zárt eszmeműhelyek. 

Csak hatalomra ne jussatok, ti komor gyertyák. Felmentésemet kérem, osztályfőnök és tornatanár úr, ne várjon rám komoran egyetlen Nagy Eszme sem, még az antipólusa sem, még az ősrégi sem, meg a holnaputáni sem…

Ennél már csak a „megszervezettségét áhító ember” idegenebb tőlem, a falanxba vágyó – a kultúrtörténetté nemespenészült eszmék még okosíthatnak. 

De jól van, legyenek falanxáhítók és csoportban küzdeni vágyók is: lehetnek ott, ahol én nem, virágozzanak összegyülekezve, de csak ha én messze vagyok tőlük. 

Miként Montaigne mondta, rádöbbenve előbb, mint a tudósok: egy ember egy másik embertől sokkal inkább tud különbözni, mint valamely állatfaj egyede egy másik állatfajétól.

Amadindázás

Írta: Inkabringa

Az amadinda egy ugandai hangszer.

Az Amadinda pedig egy ütőhangszeres zenekar, akik idén ünneplik harmincadik születésnapjukat.

A kilencvenes évek legelején ültem be először koncertjükre.

Amit ott és akkor kaptam, azt hívhatjuk nyugodtan mézes madzagnak is.

Olyan elegáns könnyedséggel vontak be a kortárs zene bűvkörébe, amely lazaságot egyre nagyobbra értékelem.

A kortárs zene ugyanis nincs rajta a mindennapok zenei palettáján.

Aki bevallja, hogy hallgatja olykor, cipője orrával pöcköli, burkait fejtegeti, azt vagy sznob köldöknézőnek nézik, vagy zenetudósnak.

Aki egyik sem, meg másik sem, őt talán az Amadinda bódította el.

Van varázsuk, pedig csöppet sem erre figyelnek. Annyira különleges az a zenei világ, amibe elvezetik a hallgatóságukat, olyan sosem-látottak a hangszereik, olyan szellemesek a ritmusaik és mindezt olyan barátságos nyíltsággal nyújtják át, ami bizony bűverejű.

Így természetes léptekkel sétálunk a kortárs zene mezejére és ott nem aknákat találunk, hanem izgalmas, továbbcsatangolásra késztető élményeket.

Az Amadinda nemcsak a zenélést - dobolás-csörömpölést-csilingelést-kopácsolást - hanem a zene befogadását is egyértelművé teszi.

Nem misztikus, nem ködös, nem isteni csoda, nem vátesz, nem lángoló zsenialitás, dehogy, az Amadinda nem bánt minket ilyesmivel.

Az ő koncertjeiken a zene nyitott befogadást jelent, ami nem nélkülözheti a feszült figyelmet, az örökös értelmezést sem.

Csak közben nem kell belefulladnunk a fellengzősségbe, maradhatunk önmagunk, miközben minden kultúrfogyasztási buta konvenciót felejtünk.

Aki érez magában még némi nyitottságot a kortárs zene irányában, annak csak ajánlani tudom, hogy az Amadindával induljon el felfedezni ezt a világot.

A mézes madzag mindenkit gazdagon termő földekre, bő vizű folyókhoz tereli. Ez a világ a tradicionális indonéz vagy afrikai zenéktől John Cage-ig terjed. Csodás birodalom.

Az Amadinda ugyanis megmutatja, hogy az ütőhangszer nemcsak a dob, amit jó hangosan püfölünk, hanem az apró csilingelőktől a legrafináltabb furcsa szerkezetekig minden belefér ebbe a kategóriába.

Három évtized alatt világhírű, számos módon elismert ütőhangszeres zenekarrá váltak.

A kortárs zene legjelentősebb magyar és nemzetközi zeneszerzői írtak darabot a számukra.

Ahogy Ligeti György a Síppal, dobbal, nádihegedűvel című kompozíciót, Weöres Sándor verseire. Nagy kedvencem, már említettem is a blogban.

Steve Reich, aki maga is ütőhangszeres képzettségű, és a kortárs zene fontos szereplője, a zenekar negyedszázados jubileumára írta a Mallet Quartetet.

John Cage ütőhangszerekre írott összes műveit lemezre játszotta az Amadinda. A mester pedig 1991-ben nekik dedikálta a FOUR4 című művét.

A koncertjeik igazi élményszámba mennek. A zene annyira széles és sokrétű, és ezek a rétegek olyan nemes eleggyé keverhetők, ahol a kontinensek folklórban gyökerező ritmusai szép szelíden (vagy épp groteszk csörömpöléssel) átvezetnek minket a kortárs ritmusokba.

Se sznob nyavalygásnak, sem ijedt szinkópa-figyelésnek nincs helye a koncertjeiken. Nyitottság és elfogulatlanság. Mint mindig, most is ez a titok nyitja. Így lehet felforgató, megrázó, vészterhes vagy épp groteszk és karikírozó a zene, megtaláljuk hozzá az utat.

Színe-fonákja

Írta: Inkabringa

Három foszlány Budapest hétköznapjaiból…

Első foszlány:

Forgalmas fővárosi közlekedési csomópont. Csúf helye a városnak.

A buszmegállónál egy pantomimes élőszobor tetőtől talpig ezüstre festve. Mintha a busz után loholna, ebbe a lendületes mozdulatba merevedett bele.

A vastag festékréteg alatt is látszik, hogy idősödő férfi. Megbámulják a járókelők, de csak futólag, épp csak megsiklatva rajta a tekintetüket. Nagyobb figyelmet nem vált ki, még csak nem is lassítanak.

Aztán egyszer csak odasétál egy másik férfi. Nagyjából a pantomimessel egyidős lehet. A nélkülözés, a nyomor letéphetetlen rétegei őt is átfestették már.

Szakadt, elnyűtt figura.

De most mosolyog. Barátian, szinte bajtársiasan. Odamegy a mozgásba fagyott pantomimeshez és letesz elé némi aprót.

Derűsen, örömmel, kedvvel, mondhatni jó szívvel teszi ezt.

Ebben a pillanatban a pantomimes megelevenedik, dermedtségéből váratlanul felháborodott mozdulatba csap át.

Láthatóan indulatos és rendre utasító szavakkal kergeti el magától az imént neki adakozó szegény embert.

Talán egy percnyi lehet közöttük a kommunikáció. Messziről nem hallani belőle semmit, de tudható a gesztusokból, hogy az ezüstszínű idősödő indulatosan elzavarja nyomortól elgyötört kortársát.

Talán még ki is kéri magának, hogy egy ilyen szakadt alak segíteni merte. Kotródásra szólítja fel, csak rontja az üzletét, ha ilyen nyomorultak gyűlnek köréje.

A szegény adakozó meghajlottan, leeresztett vállal hallgatja a másikat. Kezdetben még az adás öröme miatt érzett mosoly az arcán marad, de inkább csak azért, hogy álcázza a helyzetét: megalázták, elzavarták, kiebrudalták. Még a jótettét sem fogadják szívesen.

Próbál úgy tenni, mintha párbeszéd alakulna ki kettőjük között, tíz körömmel ragaszkodik ehhez a fikarcnyi kis lelki komforthoz, amit a pantomimes barátságos jutalmazása nyújtott neki.

Az ezüstszínű azonban épp ellenkezőleg, túlhangsúlyozott gesztikulációjával azt jelzi a világnak, hogy neki semmi köze hozzá, semmi közös ügye nem lehet egy ilyen ágrólszakadt alakkal. Indulatosan elzavarja jótékony adakozóját.

A másik végül beletörődik, hogy már jót sem tud tenni, az sem kell már tőle senkinek.

Hátat fordít az ezüstszínűnek, néhány lépés után megtorpan. Meggörnyedt, valósággal belerokkant ebbe a méltatlan alázásba. Kaphatott már eleget. S vajon mennyit bír még el?

Aztán váratlanul irányt vált és mintha mázsás súlyt vinne a vállán, nekivág a tér másik oldalának.

Ekkor egy buszból iskolás lányok áradnak ki, vidáman csivitelve, minden látnivalóba belekapva.

Ők az egész jelenetből semmit nem láttak. Odafutnak nevetve a pantomimeshez, kérdeznek tőle valamit, csak sebtében, kuncogva.

Az ezüstszínű azonnal kedélyt vált: a mosolytól szétfutó ráncok valósággal szétrepesztik a festékréteget az arcán. Laza, nagyvilági pózba vágja magát, elomló kedvességgel parolázik a lányokkal, akik néhány szó után máris feledve őt, továbbnevetnek a világba.

Az ezüstszínű lelki békéje, vagy a számára fontos társadalmi reputációja ezzel helyre billent.

A szegény adakozója a tér másik sarkából még visszanéz jámbor megbántottsággal. Vállai leestek, háta talán már mindörökre görbe marad.

Vajon, ha Móricz most élne, hogyan írná meg a Hét krajcárt? Sehogy. Eszébe sem jutna.

Második foszlány:

A villamosra fiatal pár száll fel. A lány arcát nem is látni, fejét odaadással fúrja a fiú vállába. Mindketten nagyon fiatalok, húsz évesek sem lehetnek. Olyan érzésem van, még új a kapcsolatuk.

Ölelkezve szállnak fel, majd a hátam mögött ülőhelyet találnak.

Innentől már csak hallom őket.

A testek első pillantásra egymáshoz simuló egyetértése a beszélgetésbe fordulva köddé foszlik.

A fiú hetyke, de némiképp számon kérő hangon a lány viselkedését bírálja.

„Ilyet többé ne csinálj, ha velem akarsz maradni. Én ezt nem tűröm, jegyezd meg.”

A lány nem hagyja magát, cserfesen, de öntudatosan válaszol:

„De nekem volt igazam. Miért, nem mondhatom, amit gondolok?”

A fiú már szigorú és kioktató:

„Tanuld meg, hogy tisztelned kell engem. A férfit tiszteld bennem. Jó lesz, ha megváltozol.”

A lány nem hagyja magát:

 „Akkor te is változz meg. Nekem sem tetszik mindig, ahogy viselkedsz.”

A fiú most már szinte fenyegető:

„Ide figyelj, amit én megteszek, azt te nem hogy nem teheted meg, de még gondolnod sem szabad rá. Tiszteld bennem a férfit.”

A lány hallgat. Talán arra gondol, most kellene lelépni. Vagy épp most nyugszik bele, hogy úgysem talál jobbat, mást.

A villamos megáll, nyílik az ajtó, leszállok, hátra sem nézve a mutáló sztentori hangú fiúra.

Harmadik foszlány:

Betévedek egy pékségbe. Több méter hosszú ragyogó pulton emeletes magasságokban sorakoznak a péksütemények garmadái. Nem győzöm olvasni a neveiket.

Régi népi tapasztalatom, hogy valahogy mégis mind egyforma ízű, a sokféleség csak látszat. A sajtos-baconos épp olyan, mint a túrós-meggyes.

Két fiatal lány az eladó. Az egyik még újonc, kipirult arccal igyekszik követni a másik határozott utasításait. Minden mondata, mozdulata merő utánzás. Bár talán betanítója sincs ott egy-két hónapnál régebben, mégis magabiztos tettrekészséggel irányítja a pékség életét.

A tapasztaltabb eladólány fordul hozzám. Kiflit kérek, ott már semmi csalódás nem érhet.

A bolt választékára és saját jártasságára büszkén kérdez vissza: „Görbét vagy egyenest?”

Kérdésem kibillenti rutinjából: „Ízben van közöttük különbség? Mivel enni fogjuk őket.”

Személyesebbé válik a hangnem, zavartan elneveti magát: „Nincs semmi, egyforma ízűek.”

„Akkor adjon mindegyikből kettőt.”

Jókedvünk már megmarad. Szemem sarkából látom, hogy a másik csodálattal figyeli betanítója vevővidító profizmusát.

Az ajtón kilépve átsuhan rajtam, hogy az igyekvő újonc nehogy gondolkodás nélkül átvegye ezt a sikerült mondatot, és a kakaós csiga meg a pizzás tekercs összehasonlítására is alkalmazza.

Még ha igaz is…