Groteszk karnevál

Írta: Inkabringa

„…a karneválon maga az élet játszik – színpad, rivalda, színészek, nézők, vagyis minden sajátosan művészi eszköz nélkül –, s amit eljátszik, az önmagának egy másik, szabad (kötetlen) megvalósulása, saját újjászületése és jobb elvek szerinti megújulása. Az élet valóságos, egyszersmind megújult, eszményi formája is.”

Ez az életérzés a mi korunkra teljesen eltűnt. Haszonért, sikerért, státuszért, pozícióért, komfortért, társadalmi elvárásért teper a modern ember. Egyetlen percre sem billenhet ki a szerepéből. A karneváli nevetés luxusát már nem engedheti meg magának.

Fabrizio Riccardi illusztrációja Rabelais könyvéhez

Ezt belátni kell és értelmezni. Bár lehet, hogy egy univerzálisan összkomfortos korban ennek már nincs helye. A dolgokat manapság használni kell tudni, nem értelmezni. Civilizáció és kultúra csörtéje folyik bávatag szemeink előtt.

Mihail Bahtyin a fenti mondatot a reneszánsz kori farsangokat és a karneváli nevetéskultúrát elemző könyvében írta, melynek címe François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. 

Rabelais (1494-1553) világlátása végképp kiment a divatból (róla már a blogban szó esett). Búsulásnak nincs értelme, elvégre a szakóca után sem nosztalgiázunk.

A kor szava, isten szava. A mi korunknak ilyen szigorú, praktikus, de ugyanakkor felszínes csillogással ámító istene van.

Ugyancsak Bahtyin írta, hogy a karneválok a "hierarchikus viszonyok, kiváltságok, normák és tilalmak átmeneti felfüggesztésének ünneplései" voltak.

François Desprez illusztrációja Rabelais könyvéhez

Beláthatjuk, hogy ez végképp abszurd elvárás lenne a mai korban. Olyan erősen belénk épültek a civilizációs normák, hogy már nincs is szükség külső kontrollra, mi magunk vagyunk az élő tilalomfa, anélkül, hogy tudnánk. Sőt, azzal együtt, hogy meg vagyunk győződve az ellenkezőjéről.

Látszólag a mai kor emberének már sokkalta nagyobb szabadsága van. De ez csak látszat, a mi világunk azt szereti...

Mondják, a modern ember trendkövető (gyakran önállótlan) fogyasztó. Sodródik, befolyásolható, fanatizálható. Ez egyáltalán nem kivételes a történelemben.

Állampolgár ugyan, de többnyire nem felelősen mérlegelő módon, hanem csupán kötelezettségekkel és megfelelésekkel terhelt prosperáló fogaskerékként. Villanásnyi történelmi korokban volt csak kivétel e szabály alól. 

Jacques Callo illusztrációja Rabelais könyvéhez

Akadt-e valaha is olyan marketinges, médiamogul, politikus vagy akár vallási vezető, aki ezt nem használta ki? 

Gondoljunk csak a hazai közelgő választásokra. Úgy tűnik nekem, hogy mélyen tisztelt választópolgárokként csak koloncnak vagyunk szegény hataloméhes politikusaink nyakán. Legfeljebb, ha a rajongó áhítatban vagy a csaholó gyűlölködésben láthatják némi hasznunkat. 

Magunknak köszönhetjük, hogy a képviseleti demokrácia nevében a politikusaink használnak minket, és nem mi a politikusainkat. Azt meg pláne, ha ez fel sem tűnik.

Jacqus Callo illusztrációja Rabelais könyvéhez

A történelem folyamán a mindenkori irányító elitnek sosem volt más célja, mint működő és hasznosítható embertömegként kezelni a társadalmat. 

Nem volt ez másként Rabelais korában sem.

Akkoriban más szerkezetű volt a társadalom. A civilizációs normák még csak egy szűk elit körében bontakoztak. Tanulságos elolvasni Norbert Elias A civilizáció folyamata című könyvét.  

Bahtyin a letűnt népi kultúrát járta körül, és ezzel alapjaiban újította meg a korábbi elitközpontú esztétikai gondolkodást. 

A középkorban létezett egy karneváli kultúra, ami egyféle ellenkultúra volt az elittel szemben. Bahtyin ezt a népi kultúrát Rabelais művei alapján elemzi.

François Rabelais

Bahtyin felfejti, hogy a felvilágosodás idején egy kultúraváltás következett be (akkulturáció). Rabelais művei ezt a letűnt népi kultúrát őrzik, amit a mai olvasó már nehezen tud a helyén kezelni.

A felvilágosodás korára a civilizációs normák az elittől indulva a társadalom egyre szélesebb rétegeihez jutottak el. A korábban elismert kulturális megnyilvánulásokat elítélendőnek nyilvánították.

Gustave Doré illusztrációja Rabelais könyvéhez

Még a rendkívül tiszta eszű és józan iróniával megáldott Voltaire is félreértette Rabelais műveit. A középkori évszázadok vallási-udvari elitista viszolygását ebben a tekintetben a felvilágosodás nem ellenezte, sőt általánossá tette. A civilizációs normák kiszélesítésével elmosta a korábbi népi-karneváli kultúrát, és mi már ebbe a pedáns prüdériába születtünk bele. Mi a civilizáció gyermekei vagyunk.

A Bahtyin által feltárt karneváli kultúra egy önálló világrendszer volt.  A nevetésnek nagyon fontos szerep jutott benne, de ez nem egyszerűen a mindenből viccet csinálást, kicsinyes csúfolódást jelentette.

A legfontosabb jellemzője a feje tetejére állított világkép volt: egy groteszk ellenkultúra. 

Ahogy Bahtyin írta, "a karneváli paródia úgy tagad, hogy egyszersmind új életre kelti, meg is újítja azt, amit tagad."

Az elit kezdetben részese volt ennek a karneváli kultúrának. Viselte és tűrte a groteszk komédiát. Mert az év ezen időszakában bizony nem kímélték őket. Basáskodást, tohonyaságot, lomha eszűséget, minden egyéb gyarlóságot rangra való tekintet nélkül vidoran kinevettek.

A karnevál idejére felfüggesztették a hétköznapi normákat: megújító, vérfrissítő kaján nevetésrohammal.

Jacques Callo illusztrációja Rabelais könyvéhez

Tulajdonképp egy szelep volt ez a máskülönben kizsigerelt és elnyomott köznép számára. Vidáman, nem nélkülözve a szabadság mellett a szabadosságot sem, levezethették a felgyülemlett feszültséget.

Egyféle szimbolikus lázadásra adott lehetőséget.

A farsang idejére a társadalmi normák törvényen kívül helyeződtek, de a farsang végeztével minden visszatért a régi kerékvágásba. Amikor ez nem sikerült, az már nem a karneváli nevetés része volt, hanem konkrét lázadás humortalan agresszióval, amit mosolytalan kegyetlenséggel vérbe fojtottak.

Végül eltörölték a farsangi normaszegés groteszk ünnepét.

Mihail Bahtyin

Azt hiszem, Bahtyin nemcsak a könyveivel, hanem egész életével példázza azt, hogy miként kerülhetjük el a csapdát, amiben a fogaskerék-létet már fel sem ismerve - önelégülten, avagy szorongva - bambulunk bele a világba.

Bahtyin nagy hatású orosz esztéta, akinek cudar történelmi szcéna adatott. Életének aktív felnőtt éveit a sztálini diktatúra alatt élte. Lágerbüntetést kapott, amit aztán kegyelemből száműzetésre enyhítettek. Bár olvashatott, írhatott, de a teljes elszigeteltségben.

Ő pedig máig meghatározó alapműveket írt gondosan és távlatos összefüggéseket is felfejtve. Olvasott, írt, gondolkodott. Küzdött a történelmi kloáka ellen.

Gustave Doré illusztrációja Rabelais könyvéhez

Olykor az ellenkezőjét érzékelem ugyan, de az olvasás, tájékozódás, a világra nyitott értelmezés, és maga a gondolkodás mégsem mehet ki a divatból, mint egy szabásminta.

Az agyunk az egyetlen mentsvárunk. 

Egy értelmes ember mindig vonzóbb bármily sikkes trendnél. Az értelmes ember azonban korántsem egyenlő a tanult emberrel, mert a tudás dölyfösen korlátolttá is tehet. Az értelmesség inkább a nyitottsággal korrelál. De az is igaz, hogy sokan messze elkerülik az értelmezés fáradtságát (tagadhatatlanul az), mert beérik a készen kapott sablonok felszínes magabízásával. 

Most van a farsang ideje, de a karneváli nevetés már eszünkbe sem jut. 

A farsangkerék forgatása, ég és föld egybefogása, menny és pokol találkozása, születés és halál egybefonódása, szent és profán keveredése, és mindezek kiröhögése már szóba sem jöhet, csak ha vállaljuk a megbotránkozást.

François Desprez illusztrációja Rabelais könyvéhez

A karneváli nevetés a történelem ködébe veszett. De a világ fejre állítása, a groteszk irónia eszünk-lelkünk karbantartására még mindig hasznos lehet. 

Valójában Rabelais követője Örkény, Karinthy, Mrożek, Gombrowicz, Hrabal is, a névsor bővíthető. 

A karneváli nevetés civilizált mederbe terelve is folytatódik. 

Jacques Callo illusztrációja

A gonosz érintése - Orson Welles

Írta: YGergely

Shakespeare tudta, hogy a gonoszok tehetségesek, a gonoszok érdekesek. A jók unalmasak, kivéve az a jó, aki gonosszá válik. Vagy az a jó, aki szent epilepsziás, és imád egy vad gonoszt. 

Dosztojevszkije nincs a filmművészetnek – leginkább Kuroszava közelíti meg –, de a film egyik legkülönösebb zsenije, Orson Welles megszállottja volt ennek a borzongató tudásnak. Vagy naiv, becsapható jóemberek alakjába bújt, akiket valamely gonosz zseni szörnyű tettekbe, gyilkosságba hajszol, vagy félelmesen gonosz zseniket formált.

A mozi legendás „óriáscsecsemője” nemcsak termete és színészi adottságai révén érdemelte ki ezt a titulust: minden filmje lelkileg is csecsemőkorban leledző, jóságukban vagy gonoszságukban egyaránt védtelen hősökről szól. 

Született és gyógyíthatatlan naivakat vetített elénk. Önmaguk homályba vesző múltját firtató, agyaglábon álló, kisebbrendűségi érzéssel gyötrődő kolosszusokat.

Az Aranypolgár sajátos ikerdarabja, a Bizalmas jelentés (ismertebb, francia címén: Mr. Arkadin), melyből később ő maga regényt is publikált, arról szól, hogy egy feddhetetlennek tartott nagyfőnök nem ismeri saját múltját, de az az érzése, csakis gátlástalan bűnöző lehet. Saját homályos sorsa után nyomoztat tehát, mint valami bűnbe hibbant Oidipusz.

Az Aranypolgárban Kane polgártárs homályos előélete után Amerika összes újságírója nyomoz, alighogy meghalt.

A velejéig romlott főnyomozó után fiatal és pimasz detektívek, és naivok falkája liheg A gonosz érintésében. Ők nyilván később válnak a szokott gonosszá. Egyelőre leleplezik a nagyhasú gazfickót. Nagy fejével és nagy hasával maga Orson játssza: annyira aljas, hogy még a végén a hatalmába ránt.

Mintha egy rendkívül okos, de a tudatalattiról, Freud tanairól még sohasem hallott nagyfejű csodagyerek rettegő gyanakvással kutatna saját születése és saját vágyai után. 

Ismer a filmtörténet még egy karikatúraszerűen vén és csecsemő küllemű zsenit. Welles bérceket hágó óriás a mozi nagy játszóterén – Hitchcock, e másik, szorgosan homokozó jól nevelt óvodás, aki sírás és átkozódás helyett cserkészdalt dúdol, és kacsintva magázódik a homokozó köré gyűlt gyilkosokkal. 

Minden fílmértő Hitchcock-rajongót megborzongat a thriller mesterének furcsa, belső rokonsága a mennydörgő, nagyzenekari képzuhatagok mesterével, Wellesszel. Megfordítva is érezhető e kapcsolat, mely látszólag megmagyarázhatatlan, hiszen stílusuk, képi nyelvük, egész univerzumuk különbözik egymástól.

Mélyebb a rokonság: a jezsuita iskolában kisdiákoskodó Hitchcock is egy mindörökre gyermeknek megmaradó bölcs és félénk hátulgombolós szemével rettegte a világot. 

Hitchcock vigyori cinizmussal védekezett, az óriásnak, titánnak született Welles meg színfalhasogató, csodálkozó zokogással. (Nem mindennapi filmesztétika születne meg kettejük művészetének párhuzamos elemzéséből. Truffaut lett volna rá alkalmas, ha kritikus marad.) 

Természetes tehát, hogy az Orson Welles-hősök önmaguktól megrettenve vagy megundorodva fejezik be az életüket. Természetes, hogy Shakespeare vonzásából nem tudott, nem is akart szabadulni.

Eizenstein a filmművészet legnagyobb formaművésze volt. Tehetsége töredékét sem valósította meg, néhány remekműve csak ízelítő ebből az óceánból. Pénzéhes és minden hájjal megkent hollywoodi filmcézárok csapták be, otthon meg Sztálin várta „jóságos” szigorral…

Szergej Mihajlovics Eisenstein

A filmkönyvek izgatott borzongással tárgyalják egy másik nagy alkotó, Erich von Stroheim művészi pályáját is. Őt ugyancsak nem fogadta kegyeibe sem a Történelem, sem a Tizedik múzsa.

Óriás-becsvágyú, tizennégy órás művét (Gyilkos arany) hollywoodi producerek csonkították a felismerhetetlenségig. Fennmaradt, másfél órás mivoltában ez a film nem igazolja alkotójának rendezői zsenialitását, becsületszóra kell elhinnünk tudós kommentárainak. Félő, hogy Stroheimből csak a nagyszerű színész marad fenn.

Erich von Stroheim

Orson Wellesnek akad halványabb filmje, például a rossz díszletek ködébe fúlt Macbeth, de nem félsikerei, hanem inkább a valóban nagy Aranypolgár szakadatlan győzelmi sorozata árt neki a legtöbbet.

„Minden idők legjobb filmje”, s más ilyen hangzatos címek zsongítják a néző képzelmét. Biflázandó klasszikussá vált. A világ szaklapjaiban legtöbbször erről az egy opuszáról értekeznek, akárcsak Renoir esetében a Nagy ábrándról, holott mindkét rendezőnek van izgalmasabb filmje. 

A Sanghaji asszony érdekesebb. Az Ambersonok szövevényesebb. S főleg az Othello: a nyers erő csiszolt, vakító gyémántvillanása.

Az Aranypolgár előtti iskolai ünnepségekre emlékeztető ásíttató tisztelgés helyett bámuljuk a Sanghaji asszony végső, revolveres tükörjelenetét.

Vagy az Ambersonok barokk-western lépcsőházát: egy értelmesebb Elfújta a szél felnőtteknek.

Orson Welles önpusztító pályájáról olvashatunk figyelemre méltó dokumentumokat. Nagytermészetű Falstaff és utópiákat kergető Don Quijote egy személyben – ilyesmire is csak ő lehetett képes.

Falstaffja dagadt elefánttestben lakozó mimózalelkű széplélek, aki belehal csalódásaiba. Don Quijotéból talán vérnősző barmot formázott volna – a zseninek nincsenek kiszámítható útjai.

Tehetségét nem tudta igazán mederbe szorítani (ebben Eizensteinhez hasonlít). Minden érdekelte, mindenbe belekapott.

Legtöbbször szerencsénkre: a maga idejében kissé poros Kafka-fantáziája (Per) mai szemmel nagyon érdekes. Várható még más efféle újrafelfedezés is.

A film első félévszázadában valószínűleg több mozgóképgéniusz alkotott, mint a másodikban. Őket kevésbé ismerjük, mint a „második félidő” nagyjait, Fellinit, Buñuelt vagy Kuroszavát. 

Bár ördög tudja… Őket sem ismerjük jól. A film évszázados, a néző meg újszülött. Vele legalább még minden megtörténhet, s ezt a filmről már nem lehet elmondani.

Borbély Szilárd - Élt ötven évet

Az évek hogyha...

Az évek ahogy múlnak mint a fátyol

válladra omlik lassan hangtalan

kibomlik immár minden önmagától

az aszfalt fénylik kinn az utca hallgat

a gyertyaláng sábesz shálom alatt

sötétebb lett a tűnő csillogástól

az arcod nevetése elszakadt

az ablaküvegre ráver a zápor

és elmosódva könnyed itt szaladt

el érkezik a Királynő

rágófoltok holdfény lábnyomat

az ónpohár lehull az asztaláról

a szék lábáról csúszik le árnyéka

és az aranyszál is

végül elszakad

nehéz azt mondani hogy nem

és nehéz azt mondani hogy igen

válladra omlik lassan hangtalan

egy évtized a borzalmak havából

a szív nem érez semmit önmagából

mert nincs is benne semmi

csak anyag

izmok kötegbe fonva

mint a haj

parkettaminta rajta könnyű sál

válladra omló évek a súly alatt

míg a szinuszcsomó gépiesen

elektromos impulzusokat ad

így múlik el a sábesz

mint a csillag az égre dermed

Ég veled Királynő

áldott aki elmegy.

A költészet már

A költészet már régóta halott
a versek már a nyelvet át nem írják
csak verset írnak át a verstelenbe
az egyik formából a másik formát
az alakokkal leplezett mögöttes
formát a beszélgetésből kibontják
az áthatolhatatlant nem remélik
a forma mögött lévő tiszta formák
hogy megszólaljanak és elbeszéljék
megismerését annak ami formát
ad minden elbeszélhető beszédnek
a versben elbeszélhető valóság
amely még nincs csak lesz alakja majdan
a költészetben nem találja formát.

Búvópatak - J. S. Bach

Írta: Inkabringa

A ’bach’ szó jelentése ’patak’.

Ilyen egyszerű neve volt minden idők legmeghatározóbb muzsikusának: Pataki János Sebestyén.

Úgy is mondhatjuk, hogy Johann Sebastian Bach.

A 18. században élt, de zenéje máig ható, afféle örök kortárs.

A pedáns zseni, a szigorú újító, a fegyelmezett renitens.

J. S. Bach

Zenei tehetségét, ahogy magát a zenét is isteni adománynak tekintette. Fegyelmezett volt és szorgalmas, szerény és önérzetes.

Az igazságtalanságot, a törleszkedéssel előrejutást nem szívelte, ő maga nem is művelte.

Nem volt botrányhős, sőt épp ellenkezőleg.

Zenéjében azonban mégis újított, változtatott, kísérletezett.

Ami legnagyobb erénye, alázattal és szakadatlanul tanult. Nyitott volt mindenre, élete végéig nyomon követte kortársai zenei fejlődését, fáradhatatlanul másolta mások kompozícióinak kottáját, tanult, csak tanult.

Szenvedélyesen érdekelte a zene. Máig ez a legfontosabb öröksége, amit a mindenkori zenészekre hagyott.

„Szorgalmasnak kellett lennem, eljuthat eddig más is, aki ilyen szorgalmas.”

Komolyzenészek, népzenészek, rockerek, jazzisták, akik kortársaik fölé nőttek, valószínűleg mind tisztában voltak és vannak azzal, hogy a talentum önmagában még nem elég.

Csak akkor megy, ha szenvedélyük a zene.

Bach annyira benne van a zenéről való gondolkodásunkban, hogy még a legkevésbé vájtfülűek is felismerik egy-egy dallamát.

Pedig őt is elfelejthettük volna, ha a feledékeny és mindig tékozló kortársakra bízzuk az emlékét. Halála után „csupán” virtuóz zenészként és orgonaszakértőként maradt meg a köztudatban.

Majd Mendelssohn 1829-ben (Bach 1750-ben halt meg) a közönség elé vezette a Máté-passiót és ekkor döbbent rá a világ, hogy mekkora zeneszerzője volt neki valaha.

Ez a szerény 'patak' azóta óriási, tápláló, ringató folyammá szélesült.

Mendelssohn

Csupán 185 éve gondolunk rá úgy, mint a legnagyobbra, aki zenét alkotott. Az emberiség történetéhez mérten ez az idő semmiség.

Ha másért nem is, de Bach muzsikájáért érdemes lenne még embernek lenni a földön.

Bach minden zenésznek mértéke, még ha nem is gondolják.

Talentum, szenvedély, szorgalom és alázat. Ez a legfőbb öröksége.

Nem tűrte életében sem, nem tűri műveiben sem a hatalmi kisajátítást.

Bárki fordulhat hozzá, Bach táptalaja a zenei kísérleteknek.

Nem komolyzenei revelatív előadásokat citálok most ide. Épp azért nem, mert Bach legfőbb erénye, hogy minden zenei stílus számára ihlető forrássá tudott válni.

A jazz képviselői magától értetődően vették el az asztalról Bach kottáit és fesztelenül lépték át annak leírt kottafejeit.

Mint például azon a legendás 1937-es felvételen, ahol Eddie South, Stephane Grapelli és Django Reinhardt értelmezte újra Bach hegedűkoncertjét.

A felvétel producere Charles Delaunay volt, a kubista festő Robert Delaunay fia. A jazz és a gypsy zene tökéletesen simul Bach univerzális és transzcendentális zenéjéhez. A zenében nincs határ, meg minek is. 

A Modern Jazz Quartet meghatározó formációja volt a 20. század második felének. 1974-ben jelent meg Blues on Bach című albumuk, melyen öt kompozíció hallható Bach ihletésére.

Milt Jackson (vibrafon), John Lewis (zongora), Percy Heath (bőgő), Connie Kay (dob).

Bobby McFerrin erős gyökerekkel kötődik a komolyzenéhez. Nemcsak azért, mert édesapja volt az első afro-amerikai tenorista, hanem azért is, mert maga is karmester, azon kívül, hogy „don’t worry, be happy”.

Ő a műfajok közötti szabad átjárás képviselője. A komolyzenészeket például improvizációra biztatja, mert szerinte túlságosan belemerevedtek a kották uralmába, akadémikus felsőbbrendűséggel fordulnak a zenéhez.

Pedig Bach a legjobb példa, hogy a hangszer és a hangok birtoklása az improvizációnak, a változatok sokszínűségének a letéteményese.

Magyarországon is számos jazzistát megihletett már Bach muzsikája, ahogy Szabados Györgyöt is, akit talán joggal nevezhetjük az avantgarde jazz atyjának. Dresch és Grencsó meg még sokan mások nőttek fel mellette.

Ez most véletlenszerű válogatás, ami elsőre eszembe jutott. Sokakat lehetne idézni még. A jazz és egyéb műfajok képviselői között is. 

Még a világrombító rockzene is fejet hajt Bach eszménye és muzsikája előtt.

Talán a legklasszikusabb e körben a Jethro Tull Bourrée-feldolgozása. A rock és a jazz határán egyensúlyoz, de a műfaji határok ez esetben semmit nem számítanak.

Ahol Bach a kiindulópont, ott zene születik.

Versek a rezervátumból - Jim Northrup alias Nagy-Kis Madár

Írta: Inkabringa

Manapság a zuzmótól a színházi zsöllyéig mindent pártolunk, támogatunk, örökbe fogadunk. Ez nem baj, sőt helyes, muszáj küzdeni valahogy az egyediért a nagy kommerszben.

Úgy hiszem, a kihaló, vagy rég letűnt kultúrák is megérdemelnék, hogy pártoljuk őket. Nem pénzzel, hanem odafigyeléssel, megismeréssel. Ahogy a Bradbury-regényben a könyveket megtanulták, hogy ha kézzel fogható objektumként meg is semmisülnek, a lényegük, a szöveg szelleme tovább éljen.

Az emberi kultúra nagyon sok rétege van már mögöttünk. Vannak, amelyek végképp elsüllyedtek és vannak, amelyek még apró szikrákat vetve velünk élnek.

A nagy mainstream után ugyan miért kíváncsiskodjunk, az úgyis mindenhol elénk tolakszik, ha kell, ha nem, tudunk róla. A felfedezés és a sokszínűségre rácsodálkozás örömét ezek a rejtett, vagy elveszett kultúrák adják meg nekünk.

Javaslom, hogy mindenki válasszon egy letűnt vagy eldugott kultúrát magának és kutassa, vigyázza, dédelgesse, ismerje meg.

Cserébe nem adójóváírást, hanem egy egész világot kap.

Mi már „pártfogásunkba vettünk” egy-egy kultúrát. YGergelynek az etruszkok rég elmúlt civilizációjára, nekem Amerika őshonos kultúráira csillan fel a szemem.

Amerika őshonos lakosai nagyon sokfélék. Sokféle a nyelvük, a társadalmuk, a kultúrájuk. Összefoglaló néven indiánoknak hívják őket.

Magam sem tudom, hogy miért, de múltjuk, jelenük és remélhető jövőjük is érdekel.

Amikor az észak-amerikai indián nyelvcsaládokról tanultam átfutott rajtam, hogy a mai materiál-praktikus világban vajon milyen haszna lesz ennek. Adnak nekem az algonkin nyelvcsalád ismeretéért tejet-kenyeret a boltban?
De muszáj mindent így mérlegre tenni?

Az amerikai őshonos indiánok kultúrájának megismerése egy életre szóló csoda, amivel nekem kerekebb a világ.

Úgy tíz évvel ezelőtt YGergelytől kaptam egy könyvet, melynek címe The Cultures of  Native North Americans.

Nem mondhatnám, hogy nyáron a strandszatyorba dobva libeghetünk vele a vízpartra vagy kecsesen lapozgathatjuk pihe párnák között elalvás előtt, mert ez a könyv egy igazi monstrum. Hatalmas méretű és borzalmasan nehéz. Kellő nagyságú asztal, óriási fotel és puha szőnyeg a legbiztosabb terepe. De a tartalma finoman csipkézett csoda. Nagyszerű képanyag, kiváló tanulmányok, gondos szerkesztés teszi érthetővé és áttekinthetővé az észak-amerikai indiánok életét.

Az talán mindenki számára ismert tény, hogy az indiánok a Nagy Fehér Ember partra szállása óta kiszolgáltatott, periferiális helyzetbe kerültek őseik földjén. Már akik túlélték a harcokat, a fertőző betegségeket, a brutális életmódváltozást, a rezervátumba zárást.

Nem ez a legfényesebb fejezete a világhódításnak.

Az indiánok azonban élnek és küzdenek a jövőjükért a mai Amerikában is.

Ezért dobbant olyan nagyot a szívem, amikor megtudtam, hogy egy anishinabe indián érkezik Magyarországra. Nem magamutogató egzotikus látnivaló, hanem egy író, költő, emberjogi aktivista, az indián rezervátumok életét belülről ismerő fanyar iróniájú gondolkodó.

Jim Northrup (anishinabe nyelven Chibenashi – avagy Nagy-Kis Madár), a medve klán tagja, Magyarország vendége volt ezen a héten.

Gyukics Gábor költő, műfordító az amerikai irodalom avatott ismerője. Eljutott Minnesota állam Fond de Lac Rezervátumába, ahol Nagy-Kis Madár él családjával – Northrup jellemzése szerint - egy olyan kicsi településen, ahol már az is eseményszámba megy, ha két autó áll meg a stoptáblánál.

Gyukics Gábornak köszönhetjük, hogy az ojibwa kultúra egyik jeles képviselője eljutott hozzánk.

Gyukics Gábor és Jim Northrup

Az ojibwa az algonkin (algonquian) nyelvcsalád egyik ága, több dialektussal, melyek közül az egyik Nagy-Kis Madár anishinabe nyelve.

Talán nem mindennapi tapasztalatunk, hallgassunk bele, hogyan is szól.

Northrup azonban legalább annyira meggyőződéssel állampolgára az USA-nak, mint amennyire őrzője és táplálója az indián hagyományoknak. Gyukics Gábor angolról magyarra fordította Jim Northrup verseit, ennek a könyvnek a bemutatója volt kedden (február 11-én) a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nem ez volt az egyetlen találkozási lehetőség Nagy-Kis Madárral, hiszen Budapesten és vidéken is több helyen megfordult, beszélt a rezervátumlétről és Vietnámról, felolvasta verseit.

Ahogy Northrup mondta, hetven nyarat megélt már (1943-ban született), életében párhuzamosan és egymást keresztül-kasul keresztezve fut az indiánlét keserve és az ősi hagyományok tisztelete, valamint az USA haditengerész veteránjaként az állampolgári elkötelezettség.

Kisgyerekként egy bentlakásos iskola rideg szigorában („jéghideg kék szemek”) nem is gondolhatott rá, hogy az ojibwa nyelvet tanulja. Erőszakkal akarták elidegeníteni identitásától. Felnőttként azonban már tudatosan ápolta, tanította ősei nyelvét, hagyományait.

A vietnámi háború veteránja harmincas éveiben kezdett el novellákat, verseket írni és negyvenes éveiben alapítója lett az azóta is működő Found du Lac Folliesnak.

Felesége dakota indián, nevének jelentése: „gyönyörű hajnali asszony”. Ahogy egyik versében megírta „házasságunkat megalapozta, találtunk egy sastollat”.

Egyetértek, egy igazán jó házassághoz se több, se kevesebb nem kell.

A hatvanas években tengerészgyalogosként a vietnámi háborúban is harcolt, ami a verseinek, egyéb írásainak visszatérő, meghatározó témája azóta is. Infernális tapasztalatokat szerzett az emberi gonoszságról és rettegésről, az ölés hétköznapiságáról és a hétköznapi élet elérhetetlen álomszerűségéről.

Túlélte ezt a vériszamos tébolyt. De a vietnámi veteránok rémálmokkal gyötört élete várta őt is hazatérése után. A rá jellemző fanyar iróniával megírta, hogy először ő is a hivatalból javasolt pszichiáterhez folyamodott. Heti ötven dollárért azonban hetek múlva is még csak a pszichiátere gyermekkori emlékeinél tartottak. Nem volt pénze kivárni, hogy eljussanak végre az ő háborús traumáihoz. Otthagyta a pszichiátert, aki hamarosan öngyilkos lett. Nem volt elég a háborús gyötrelmek emléke, még a pszichiáterének beteg lelke is az ő szívét nyomta.

Mégis talált két kivezető utat a háborús trauma feldolgozására.

Az egyik, hogy letelepedett családjával a Fond de Lac Rezervátumban, visszatért az indián hagyományokhoz. Épített egy tipit is, nem kis megütközést keltve környezetében. Ekkoriban már senki nem élt tipiben, az indiánok hagyományos kör alakú sátrában. „A barátaim szerint különc vagyok, a családom szerint megbolondultam. Szeretnének ők is bolondok és különcök lenni.”

A másik mentsvára az írás volt. Ekkor kezdett novellákat, verseket írni. Ahogy ő mondta, az írás számára terápia.

Rögtön eszembe jutott egy közép-európai író, aki szintén ezt mondta az írásról: Bohumil Hrabalnak hívták.

Northrup úgy jelent meg a PIM-ben, mint egy haditengerész veterán. Terepszínű ruha, Marines-sapka. Nem volt tollas fejdísze és tomahawkja. Sokaknak kellene látnia, hallania, hogy a Karl May könyvein és Gojko Mitić filmjein nevelt sablon az indiánról életteli, drámaibb töltetű és összetettebb legyen.

Nagy-Kis Madár újságcikkeiben, novelláiban, verseiben a rezervátumlét ellentmondásos mindennapjait írja meg. A hagyományok ápolását a kulturális túlélés érdekében és mindemellett a progresszív, modern világban létezés fontosságát, nehézségeit.

Mert nehéz indiánnak lenni a 21. században is. Tudni kell az ősök szellemét a piacgazdasággal egyeztetni. A rezervátumlét olyan nonszensz, amit csak azzal a mély empátiával és csípős iróniával lehet megközelíteni, ami Jim Northrup írásait jellemzi.

A rezervátum a 19. század szüleménye. Az indiánokat saját földjeikről elszakítva olyan területekre zárták, ahol sokáig légüres térben léteztek. Nehezen találtak magukra. Elveszítették hagyományos életmódjukat, és nem tudtak a piac és ipar világába bekapcsolódni.

Deprimáltság, alkoholizmus, bűnözés és folyamatos kirekesztettség, negatív sztereotípiák szabdalták szét önbecsülésüket.

A fokozódó emberjogi aktivitás, az indiánok magukra találása, az őseik kultúrájához való visszatérés mellett abban is megnyilvánult, hogy alkalmazkodni próbálnak közösségként a piaci ragadozó viszonyokhoz.

Ahogy Northrup írta „a tiszta haszon, a tiszta haszon, a pénz beszél, suttog, fenyeget, és a végén elcsábít.”

Nem könnyű egyensúlyozni a kultúra (és egyben a méltóság) megőrzése és a gazdasági érvényesülés között egy indián rezervátumban.

Ha valaki nem csak a romantikus indián toposzra kíváncsi, olvassa Nagy-Kis Madár könyveit és újságcikkeit.

Jim Northrup januárban írt közelgő magyarországi látogatásáról.

Vajon mit vet majd papírra rólunk ez a hetven nyarat megélt bölcs indián?

Northrup visszatér a rezervátumba, termeli a vadrizst, készíti fakéregből az edényeket, halászik, él az ojibwa közösségében. És aztán mindezt megírja.

Mi pedig olvassuk itt, Magyarországon is.

Nagy-Kis Madár több rádióban kommentátorként is közreműködik. Nem csodálom, mert az írásai, szarkasztikus humora, emberjogi aktivitása és bölcs tisztánlátása mellett hetven nyár múltán is bámulatosan zengő baritonja van.

Fényes szelek?...

Írta: YGergely

1968-ban az előző év legerősebb filmjének, Jancsó Csillagosok, katonákjának visszhangjával még tele a sajtó.

Ez a „filmév” igazából ’67 végén kezdődött. Karácsony előtt ugyanis Darvas József írószövetségi elnök és többszörös Kossuth-díjas egykori „népi”, akkoriban állami fő-író ellenvéleményt jelent be, támadja a Csillagosok, katonák öncélúnak vélt öldökléseit, hullahegyeit.

Jancsó munkássága egyre inkább fontos ideológiai gyakorlótereppé válik. Újabb filmjét is ekkor mutatják be, alig pár hónappal az előző után, a Csend és kiáltást.

Veszprém 1968 nyarán, mint egy szabadtéri színpad vagy díszlet: Jancsó itt forgatja a Fényes szeleket, mely majd a következő év tavaszán minden idők legnagyobb magyar filmvitáját robbantja ki.

A stáb augusztus 21-én, szokás szerint kora reggel indul a helyszínre. A kocsi rádiójában hallják meg a prágai események hírét. A gépkocsi megáll: Jancsó kiabál, mások görnyedten hallgatnak.

Indulnak tovább: készül a fehéringes pártbürokraták és a naiv köz-vörösingesek, a körbe-körbe becsapatások és meggonoszodások filmje, a Fényes szelek.

Március végén a francia filmklubok szervezésében magyar filmhétnek tapsolnak Nizzában. A magyar filmek tavasszal, nyáron, ősszel, minden filmfesztiválra bajnokesélyesként érkeznek.

Jancsó Csillagosokja az előzetes hírek szerint valószínűleg Arany Pálmát nyer Cannes-ban, jóvátéve a Szegénylegényekkel történteket (csak Forman Tűz van, babámja a lehetséges ellenfele). A fesztivál azonban félbeszakad, s ezt Jancsónak, Formannak diákforradalmi mazochizmussal kell ott a helyszínen helyeselnie.

1969 tavaszát-nyarát – és az egész évet – Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének vitája, fogadtatása, zajos és ingerült visszhangja töltötte be. A filmet február elején tűzték műsorra.

A pontosan meg nem határozott időben (1947 és ’49 között) játszódó történet egy kisváros papi szemináriumának életét megzavaró, a papnövendékekkel vitatkozó, majd passzív ellenállásukat látva őket és tanáraikat terrorizáló NÉKOSZ-csoport belső vitáiról, vezetőinek meghasonlásáról szól.

A film végén megjelennek a NÉKOSZ politikai irányítói, és manipulatív eszközökkel, alig leplezett erőszakkal leváltatják a csoport addigi diákvezetőit.

E kényszerű „szinopszis” idetömörítésekor máris zavarban vagyok, hiszen fogalmam sincs, hogy a mai olvasó és érdeklődő tudja-e még egyáltalán, mi volt a NÉKOSZ. (A kommunista párt befolyása alatt álló, főleg parasztfiatalokat összegyűjtő Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, melyet maga a párt szüntetett meg a „fordulat éve után”, mivel a legcsekélyebb önállóságot és a szabadabb szellemnek még a lehetőségét sem tűrhette.)

A legtöbb néző mindenesetre már a Jancsó-film premierjekor sem tudott a NÉKOSZ-ról. Egy újabb emlékem: a ’68-as diákmozgalmak negyedszázados évfordulóján, ’93 májusában az (új és kicsiny) Egyetemi Színpadon vetítették a filmet, s az egyetemisták kuncogva rajtuk, fura csodabogarakként nézték a Fényes szelek dübörögve felvonuló, marxizmusról és vallásról énekelve vitázó főiskolásait.

A filmet akkor, 1969-ben nem kuncogás, hanem dühödt elutasítás fogadta. A szórakozást és „mozit” kívánó nézők csak morogtak (vagy otthagyták a filmet), a kiábrándulásukat másként átélő egykori nékoszisták vagy a kiábrándulást sohasem érző, a volt NÉKOSZ problémáival mit sem törődő középfunkcionáriusok szürke sereglete (masszája?) harsányan tiltakozott.

Jancsó filmje két táborra osztotta a politikával-kultúrával foglalkozó nézőket, s mindez a sajtóvisszhangban is tükröződött. A folyóiratok igényes tanulmányokat közöltek, ezek csaknem kivétel nélkül a film értékeit elemezték és magyarázták.

Abban, hogy a folyóiratok és szaklapok a szokottnál is bővebben, nagyobb hangsúllyal és terjedelemben foglalkoztak a filmmel, még nincs semmi rendkívüli. Abban már inkább, hogy a napi- és hetilapok is szinte külön rovatot nyitottak: szerkesztőségi cikkek, újságírók és olvasók hozzászólásaival, leveleivel telt meg e rovat, s a vita elhúzódott tavaszig, nyár elejéig.

A Fényes szelek vitában sok minden más mellett az az érdekes, hogy ezúttal a folyóiratokban és az értelmiségi fórumokon olyan vélemények is megjelenhettek, amelyek gyökeresen eltértek a párt kulturális irányításáétól.

1969-ben Cannes-ban a Fényes szelekkel, Sára Sándor Feldobott kő című alkotásával és Elek Judit Sziget a szárazföldön című első filmjével képviseltette magát a magyar filmművészet.

Lindsay Anderson túlértékelt és másodlagos, ám a diákmozgalmakra didaktikus művészkedéssel reagáló filmje, a Ha (If) nyert Aranypálmát – Jancsó egyszerre naiv és kesernyés filmje mai szemmel is eredetibb.

Az őszi pécsi filmszemle nyolc versenyművét tizenhét tagú „társadalmi zsűri” bírálta el, elnöke Erdei Ferenc volt. A fődíjat Sára Sándor figyelemreméltóan tisztességes alkotása, a Feldobott kő kapta, és talán, hogy a Fényes szeleket semmilyen módon ne kelljen kitüntetni - Fábri Zoltán Pál utcai fiúkján kívül, amely megkapta a színészi és közönség díjat - szokatlan módon semmilyen más alkotást sem jutalmaztak.