Nagy zabálások

Írta: YGergely


Álmunkban is fel tudjuk idézni a híres képsort. A Dillinger halott végén az európai kultúra és önmaga elől menekülő értelmiségi, Michel Piccoli szakácsnak jelentkezik egy Tahitibe tartó hajóra. 1969-et írtunk.

                               

Négy év múltán Michel Piccoli és három barátja „gasztronómiai szemináriumra” indul, mindegyik figura a civilizáció és önmaga elől menekül.

Mesterszakácsként és mesterfogyasztóként halnak meg. Nagy villában, szépen terített polgári asztalnál, egy rubensi termetű, sok finom étket és sok férfit tapasztalt gyengéd asszony segédletével.

1973-at írtuk, a kilátástalan jólét reménytelenségét. A fogyasztói társadalom torta- és pástétomhegyét. Jómódú és szomorkás vagy agresszív kisegerek társadalma: kisegereké, akiket nem a macska fal fel, de maga a sajthegy nyom össze.

A film jókora botrányt keltett Cannes-ban, és még nagyobb botrányt keltett volna Tiranában vagy Karacsiban, Csádban, Közép-Afrikában, élelmiszerjegyes és mindennapos éhhalállal együtt élő társadalmakban. Néhány év múlva a lengyel játékfilmekben tilos volt húst mutatni – A nagy zabálást is betiltották.

A film kísérőzenéjét elnyomja a szellentések sortüze, a rubensi nőt érzéssel és gyermekien hágják meg a halálba evés ínyencei: ma már ez semmiféle botrányt nem keltene sehol. A film valódi, mélyebb botránya olyan egyszerű és nyilvánvaló, hogy az még ma is, és talán mindig botránykeltő marad: az éhezés-túlfogyasztás kereskedelmi dialektikájára épülő civilizáció diszkrét bája.

Nem érdektelen a forradalmi utópiákat véglegesen lezáró hetvenes évek eleje-közepe: Buñuelnél A szabadság fantomja, Pasolininél a Salo, avagy Sodoma 120 napja. Ennek a sokféle kiábrándult értelmiségi halálvíziónak Greenaway lett a folytatása a Szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című, a civilizáció értelmét faggató filmjével.

Ferrerit sokszor hasonlították Buñuelhez, ő maga sem tagadta nyilvánvaló rokonságukat. Miként Buñueléi, Ferreri filmjei is igazából férfifilmek. Ne nyúlj a fehér nőhöz – ez egyik sikerült szatírájának indiánregényekből kölcsönzött jelszava, olyan, mint Ottliknál a „Ki szavatol a lady biztonságáért?”. Ferrerinél az ember utálatos lény. Mivel férfirendező, mindig a férfiak a legutálatosabbak nála.

Ferreri számára érdekes művészi találkozás volt a nyolcvanas évek elején Charles Bukowskival, akinek szesszel átitatott önéletrajzi könyvéből (A mindennapi élet őrülete) inkább érdekes, mint jó filmet csinált.

Marco Ferreri, Ben Gazzara és Charles Bukowski

Talán csak a Bukowski alakját kiváló eleganciával játszó Ben Gazzara marad meg bennünk és néhány kimódolt, keresetten hideg aberráció. Ben Gazzara végigfecsegi a filmet, ami jó a Bukowski-regényben, de nem jó Ferrerinél.

Ahol lassabb és türelmesebb volt, a Dillinger halottban és A nagy zabálásban, ott ma is remekműnek ható film pereg a vásznon.

Végig kísértette a nagyvárosi civilizáció feltételezett pusztulása. Sohasem hatódott meg, a negatív utópiákon is röhögött, de filmjeiben a civilizáció pusztulása az elhülyült férfiakat még megmenteni tudó „utolsó asszony” pusztulását (vagy ennek félelmét) jelentette.

Ferreri váratlanul és minden előzetes értesítés nélkül halt meg, miután utolsó filmjét forgatta – nagyrészt Budapesten. Az Ezüstnitrátból kiviláglott, hogy ő maga is egyetértett azzal a közhellyel, miszerint egyetlen igazán nagy, maradandó remeklése A nagy zabálás. A mindvégig mozitermekben játszódó és a 20. századot filmmel megidéző opuszban láthatjuk a régi Urániát, visszarévedhetünk a régi Filmmúzeum barlangmozijának varázsára.

Néhány szellemes, de filmmé alig összeálló bizarrság mellett számomra különösen emlékezetes egy jelenete, mikor egy nagyon ritka werkfilmben Vittorio de Sica forgatja a Biciklitolvajokat: a húszéves Ferreri is a stáb tagja volt. Az Ezüstnitrát kellős közepén pedig A nagy zabálás leggusztustalanabb jelenetét láthatják a fikción belüli és a fikciót „kívülről” szemlélő nézők: tessék felháborodni, tessék röhögni.

Ferreri nagy találmánya, és ebben csak Makavejev Sweet Movieja vette fel a versenyt: hányingerrel küszködve is tudunk visítva röhögni, sőt, csak így érdemes. És az sem árt, ha egy jóságos nőszemély halálos rosszullétünkkor is a közelünkben marad.

Karácsonyi ének

Írta: Inkabringa


Közeledik a karácsony. Ez modern korunkban azt is jelenti, hogy mostanra már mindenki túlhajszolt, fáradt, folyamatos időzavarban van. Szembeötlő, hogy karácsony ünneplésekor általában több száz éves műremekeket emlegetünk. A kortárs művészek inkább ironikusan és kritikusan viszonyulnak a modernkori karácsonyhoz, fennköltség helyett a korszakos tömeghisztériává és kirakatünneppé válását ábrázolják.

Gareth Pugh: Christmas Tree

A karácsony mégis szép ünnep. Azoknak is, akik Jézus születését, és azoknak is, akik a meghitt családi eseményt ünneplik ilyenkor. "Szép az, amit szépen csinálnak" - ahogy Platóntól tudjuk.

Hagyományokkal telített ünnepünk a karácsony, de úgy az egészséges, ha a hagyomány idomul az élethez és nem az élet a hagyományhoz. A karácsonynak két fontos adománya is van a harmadik évezred számára. 

Először is, a modernkor folyamatos tüsténkedésre, sürgés-forgásra kényszerít mindenkit, és a ráérős diskurálás, egymás mellett időzés a semmittevés vétkét lebegteti felettünk. A karácsonyi időszakban erre legalább intézményes felhatalmazásunk van. Kizárhatjuk az acsargó külvilágot és ez már felér egy meditációval. 

Másrészt sajnos a modern ember rangsorában a pénz, befolyás, pozíció után következhet csak a mások felé fordulás, az érdek nélkül segítés gondolata. Karácsony tájékán előtérbe kerülhet ez is. Lehet persze, hogy ez sokaknál csak máz, de soha rosszabbat. Mindig akadnak, akik suttyomban az év többi részében is folytatják. A rászorulók pedig egyre többen vannak: azok, akiknek nincs mit tenni az ünnepi asztalra a szeretteiknek, és azok, akiknek már szeretteik sincsenek, pedig még tudnának szeretni.

A karácsony mindent átható szeretete álságos illúzió, hiszen a világban levő akarnokság, gyűlölködés, agresszió nem nézi a naptárat. Minden földrajzi területnek vannak korszakai, amikor kifejezetten nehéz emberségesnek maradni. Eszembe jutott két alkotó, a 20. század szülöttei, akik példát adnak arra, hogy vészterhes időkben miként lehet csak azért is egyenes gerincűnek és világra érzékenynek maradni. Mindketten adtak egy karácsonyhoz illő alkotást is nekünk.

Az egyikük Szőts István filmrendező. Életútja állatorvosi lova legutóbbi évszázadunknak. Don Quijote volt, de nem hagymázas ábrándjai, hanem épp ellenkezőleg, független tisztánlátása, vakhit és haszonlesés nélkülisége miatt.

Filmjei régimódinak hatnak ma már, de mégis érződik bennük valami erkölcsi igényesség, hitelesség, meg nem alkuvás. A Melyiket a kilenc közül? forgatókönyvét Jókai Mór novellája alapján írta. A forgatás első napja történelmi dátum: 1956. október 23. Végül 1957 januárjában fejezte be a filmet. A Velencei Filmfesztiválról, ahol díjat kapott, Szőts már nem tért haza. Elege lett a lélektorzító diktatúra-rotációból.

A Melyiket a kilenc közül? cselekménye karácsonykor játszódik. Lényege egy mondatban összefoglalható: „Nagyságos jó uram! (…) hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik…” (A teljes film ITT megnézhető.)

A másik alkotó Benjamin Britten. A széles látókörű világra nyitottság talán megoldás lehetne sok mindenre. Britten élete egyik legszebb példája ennek. Nagyvonalú, korlátokat és korlátoltságokat átlépő nyitottság jellemezte.

A második világháború kellős közepén egy hajón Amerikából Angliába tartott. Hosszú tengeri út volt, időtöltésként komponálásba merült. Ekkor írta a Hymn to St. Cecilia című művét és egy Benny Goodman által ihletett kompozícióba is belekezdett. Az egyik kikötőben a háborús hisztériától átitatott vámtisztek elkobozták kottáit, mert titkosírásnak hitték. A St. Ceciliát még rekonstruálni tudta Britten, de a másik mű végképp elveszett.

Azonban az egyik kikötővárosban kószálva rátalált egy kis könyvecskére, ez volt az A Ceremony of Carols. A hajóút további részében ezt zenésítette meg. A háborús hisztéria közepette a 20. század egyik legszebb karácsonyi zeneművét adta nekünk. Hallgatva igazat adunk E. T. A Hoffmann-nak: „A zene egyes egyedüli tárgya a végtelenség.” Szikrázó tisztaságú angyali zene.

Nyugalmas és meghitt, békés, boldog karácsonyt kívánunk mindenkinek!

Renoir testamentuma

Írta: YGergely


Jean Renoir 120 éve született és 35 éve halt meg.

Jean Renoir (1894-1979)

A vízből kimentett Boudou. Furcsa cím. A film maga még furcsább. Az elkészülés dátumát nem ismerő néző valószínűleg zavarban lenne, mikori is ez a film. A „lézengő kamera”, a látszólag teljesen esetleges levegős kameramozgás a nouvelle vague évtizedekkel későbbi nagy találmánya - mind itt van A vízből kimentett Boudou képein.

Renoirnak már egy évvel ezelőtti műve, A szuka (La chienne) is figyelmet érdemelt: játszott benne egy rendkívül különös fiatal színész. Valami mást lopott át a filmvászonra, mint amit az érzelgős-hatásvadászó história szelleme sugallt. Ez a fiatal színész Michel Simon volt. Melodráma helyett lélektani kamaradráma – ennyi elég volt, hogy a rendező nevét néhány „cinéphil” megjegyezze.

Michel Simon

Az új hullám előfutára? Az, s még más is. Toni című filmje például neorealista alkotás – a fogalom megszületése előtt. Dél-Franciaországban készült, túlnyomórészt külsőkben. Éles kontúrú fekete-fehér képek. Inkább a táj fehér, s az emberek feketék zubbonyaikban.

Visconti neorealizmust indító filmjének, a Megszállottságnak (Ossessione) vetítése után a francia filmkritikusok állítólag mind azt kérdezték: ilyen nagy hatást tett rá a Toni? Kiderült azonban, hogy Visconti nem ismeri, még csak nem is hallott róla.

Jean Renoir: Toni

Nem az újhullámos ifjú titánok múló szeszélye volt az ötvenes évek végén, hogy Marcel Carnét megtagadták, Renoirt pedig mesterüknek és szellemi ősüknek tekintették.

1936 „nagy év” volt Renoir számára: négy film, elismertség. Olyan elfoglalt, hogy félbe kellett szakítani a Mezei kirándulás forgatását egy következő filmje miatt. Töredék maradt. Hódolat apja (Auguste Renoir) művészete előtt. Mélyén szelíd panteizmus lappang, ugyanakkor a filmi impresszionizmus és a neorealizmust előlegező kemény valóságábrázolás lélegzetelállító formai bravúrja sugárzik belőle. Renoir sem volt tisztában értékeivel, mikor forgatta (mikor abbahagyta). Sietett a többi, „besorolhatóbb” vállalkozásaihoz.

A nagy ábránd bekerült a híres brüsszeli „Minden idők legjobb 12 filmje” közé. A francia filmtörténet legklasszikusabb alkotása – legegységesebb szerkezetű, mélyen humanista műve.

A felsőfokú dicséretek mellett azonban ismeretes néhány ellenvélemény is. Truffaut is megjegyzi, aki Renoir feltétlen híve volt, hogy A nagy ábránd túlságosan kiszámított, kicsit mérnöki, lekerekített, szabályos és túl „jól megcsinált”. Az is tagadhatatlan, hogy mai szemmel a történelem egyre szaggatóbb „ábrándfoszlatásai” sötét fényében a film világa naiv, olykor gyermekdeden egyszerű.

Pályája csúcsán, 1938-ban készült el az Állat az emberben. Feltűnően elüt Renoir addigi munkáitól. Hiányzik belőle minden joviális mosoly. Lidérces kegyetlenség, füstös, kormos, durva világ képe ez. Parázs és jég: a hősökben fojtott, kékes tűz, a rendezőben jeges nyugalom, tekintete könyörtelenül távolságtartó.

A film első negyedórája Renoir legnagyobb filmteljesítménye: a zakatoló mozdony, a vonatsínek, a közeledő végzet himnusza ez a filmkezdés. De ugyanilyen kemény a befejezés, a gyilkosság, majd a semmibe rohanó, gazdátlanul hagyott mozdony képe. Nem Zola világa ez (az ő regénye alapján készült a film) – a 20. század, a meztelen idegvégződések világa ...

Renoir pályáját időrendben követve elérkezünk a nagy összegző alkotáshoz, művészetének csúcsához. Ez a film A játékszabály. Mindmáig néhány filmtörténész magánügye. A fogadtatás 1939-ben, talán a közeledő háború miatt, nem váltotta be a rendező reményeit. Bár újra meg újra felfedezték, kicsit mindig az „értők” filmje maradt.

Ez a film búcsú a nagypolgárság életformájától, a lényegeset mindig áthágó, a felszíneset mindig betartó játékszabályaitól.

Jean Renoir: A játékszabály

A játékszabály rengeteg szereplőt mozgat. Szeretetre méltó embert azonban hiába keresnénk. Igaz, nem is „rosszak”: társadalmi helyzetük, saját koruk termékei. A bonyolult cselekmény centrumában egy „semleges”, a „narrátor” szerepét betöltő figura áll: ezt a szerepet maga Renoir játssza, nem megvetendő színészi tehetséggel.

A játékszabály kicsit a cselekménytelen film őse is, vagyis nincs benne jól szerkesztett sztori, tetőponttal-lezárás. A film értéke abban a filmnyelvi érettségben rejlik, ami egyedül illett ehhez az illúziótlan társadalom- és emberszemlélethez. Renoir a klasszikus formákat megtartva volt újító. A hosszú kameramozgás, a belső vágás, a kamera mint önálló szereplő – mindez majd a hatvanas években jut természetes diadalra.

Ami A játékszabály után következett: a tehetség fonákja, a tartalmi-formai vívmányok semmivé foszlása, szánalmas elsekélyesedés. Kései produktumait el fogják feledni, remekműveit sohasem.

„Le patron” (a gazda)… A papa moziját megvetéssel elutasító újhullámos ifjak nevezték el ezzel a tisztelgő szóval. A francia film egészét átívelő pályáját, de még inkább a jövőbe mutató felfedezéseit becsülték meg ezzel. Megtanította a francia filmművészetet arra, hogyan kell egyenrangú félként együtt élni saját irodalmi, festészeti hagyományaival. Társadalmi érdeklődése példa maradt, formai-képnyelvi igényességét és újra törekvését a nouvelle vague és Antonioni kemény makacssága igazolja és folytatja tovább.

Renoir egyetlen filmje sem olyan kerek egész, mint az önmaga céljait pontosan felmérő és kifejező Carnéé. Nehezebb, olykor ügyetlenebb, mint minden formateremtőé. A történelem is rosszkor szólt közbe: legnagyobb formájában kényszerült emigrálni, és Hollywoodban majd’ mindent elfelejtett, majd’ mindent feladott. Az Állat az emberben, a Mezei kirándulás, A játékszabály Renoirja marad fenn a jövő számára. Az a filmművészet, amely a valóság nyitott többértelműségét szabad és élő kamerával, tágra nyitott térrel és idővel próbálja megragadni.

A charmeur – Clifford Geertz

Írta: Inkabringa


Clifford Geertz a 20. század utolsó harmadának egyik legeredetibb gondolkodója volt a kulturális antropológia, tágabban a társadalomtudományok, még tágabban a humán tudományok területén. Díszdoktori kinevezések garmadájával és számos akadémiai tagsággal joggal kaphatna veretesebb jelzőt is.

Clifford Geertz írásainak azonban sármja van, sokan belehabarodtak már. Elegáns szellemességgel, eredeti szemléletmóddal, sziporkázó gondolatfutamokkal írt ólomnehéz elméleti és módszertani problémákról - nem nélkülözve az önkritikát, az öniróniát, sőt a kételyt sem. Ez egyrészt felpolcolt tudósoktól szokatlan hozzáállás, másrészt az akkori karót nyelt és magába zárkózott tudományos szcénában pezsdítően hatott.

Clifford Geertz (1926-2006)

Aki belefáradt a kinyilatkoztatások, utat mutatások, szobortalapzatra mászások végtelen sorába, az forduljon Clifford Geertz töprengő írásaihoz felfrissülésért.

Magyarul 1994-ben jelentek meg kötetbe rendezve válogatott írásai Az értelmezés hatalma címmel. Hosszú évek óta gyakorlatilag beszerezhetetlen. Aki lemaradt róla, annak jelen állás szerint várnia kell, amíg a társadalomtudományi könyvek kiadása bombaüzletté válik. Addig forduljanak a könyvtárakhoz és az internethez Geertz írásaiért. (Korábban már mi is ejtettünk szót róla: ITT olvasható.)

Sokat fogom az alábbiakban idézni, mert igazi élmény őt olvasni.

Clifford Geertz tudományos karrierje az 1960-as években kezdődött Chicagóban, majd tíz év elteltével már professzorként Princetonban folytatta az egyetemi tanítást és kutatást, egészen haláláig. Két jelentős terepmunkája volt, ami teóriáját és metodológiáját meghatározta: Jáván, majd Marokkóban kutatott.

„… most, hogy Indonézia végre független lett, az amerikaiaknak meg kell tudniuk a gyarmati torzításoktól mentesen, hogy milyenek is az indonéz emberek (…) Egy héttel azután, hogy beköltöztem egy vasúti munkás családjához, az egyik szomszéd megkérdezte: 'Hányan jönnek még? Azt hallom, kétezren lesznek.'

Széles látókörrel nézett a világra, ha úgy vesszük, inkább határátlépő, bizonyos értelemben szentségtörő volt. Ez a friss szemlélet kifejezetten jót tett a humán tudományoknak.

Geertz így jellemezte saját életútját: „,A helyszínek egymásutánja, amelyekbe az ember belekerül, miközben halad, ha nem is előre, de legalább tovább, teljes bizonytalanságban, hogy mi vár rá, sokkal inkább alakítja munkája jellegét, sokkal inkább ráncba szedi és formálja, mint a teoretikus érvek, metodológiai megállapítások, kanonizált szövegek, vagy akár, s ebből napjainkban túl sok van körülöttünk, bal- vagy jobboldali szilárd elkötelezettségek, intellektuális hitvallások.”

A kulturális antropológiában nem is az a legjobb, hogy a dzsungel mélyén élő bennszülöttek között Indiana Jonesként lehet kalandozni, hanem a pulzáló, világra nyitott intellektuális rugalmasság, ami megakadályozza az óhatatlanul felbukkanó tekintélyelvűségek tokossá válását. Az antropológia „a leginkább hajlamos arra, hogy saját magára rákérdezzen”.

Clifford Geertz egyike a tabudöntögető és útkereső tudósoknak. Tisztában volt vele, hogy a tudományban úgy is leélheti az életét, hogy rigorózusan ragaszkodik a korábban már elhangzottakhoz, de neki ez szűkös ketrecnek bizonyult.

„…mindig is úgy gondoltam, hogy a társadalmi élet megértése nem azt jelenti, hogy egy omega-pont felé haladunk – „Igazság”, „Valóság”, „Lét”, vagy „Világ” -, hanem, hogy tényeket és ideákat állítunk fel és bontunk le szakadatlanul.”

Az antropológia nehézségeiről – oldva a pattanásig feszült tudományos elmélyülést - Geertz egyik szellemes példáját idézem.

„ … minden antropológus, aki valaha megpróbálta, tudja, hogy gyakorlatilag lehetetlen elmagyarázni másoknak, hogy pontosan mi is ez a diszciplína (…) A saját beszámolóm és másoké is egy régi Red Skelton-filmre emlékeztet, a címét már elfelejtettem. Skelton fiúknak szóló kalandtörténeteket ír. Fel-alá járkálva diktál egy titkárnak. 'Wonder Boy csapdába kerül a sátorban. Körülötte indiánok köröznek. A prérit felgyújtották. Nincs több golyója. Minden élelme elfogyott. Közeledik az éjszaka. Vajon hogy fog Wonder Boy kijutni a sátorból? Vége a 22. fejezetnek.' Kis szünet, amíg Skelton összeszedi a gondolatait. Aztán: 'Miután Wonder Boy kijut a sátorból..."

A vicces felszín alatt ráérezhetünk, mi is volt Geertz problémája. Kezdetektől annak megválaszolása érdekelte, hogyan lehet hitelesen megmutatni egy kultúrát, csoportot, társadalmat. Vannak-e makulátlan módszerek és praxisok erre?

„A leírás hatalom. Mások ábrázolása nem könnyen választható el a manipulálásuktól.”  

A hatvanas évektől az antropológusok egyre többen lettek, sőt a korábban csupán kutatási terepként kezelt kultúrákból is (Ázsia, Afrika) sokoldalúan képzett társadalomtudósok léptek a színre. Új szempontokkal kellett szembenézni, és ehhez a korábbi szemléletmód elégtelennek bizonyult.

„Egyszerűen az a helyzet, hogy az antropológia, akárcsak a társadalomtudomány általában, sokkal nehezebb munka lett, nehezebb és kényelmetlenebb, most, hogy a „mi definiálunk, ők definiálva vannak” típusú elbizakodottságot, amely a kezdeti időkben áthatotta és vezette, megkérdőjelezték.”

Míg egy geológus biztos lehet abban, hogy a gránitból nem lesz mészkő, addig a társadalmak és kultúrák olykor a legváratlanabb irányokba fordulnak. Maga a kutatás tárgya rúgja le magáról az örökérvényű törvényszerűségeket.

„Valami sokkal kevésbé izomból jövőre lett volna szükség, valami sokkal inkább reagáló jellegűre, kikezdőre, megfigyelésszerűre, ami jobban ráhangolódik az utalásokra, bizonytalanságokra, esetlegességekre és lezáratlanságokra.”

A hetvenes évektől alakította ki Geertz a szimbolikus vagy interpretatív antropológiának is nevezett elméletét, melynek alapja a társadalom különböző rétegeiben megjelenő jelentések értelmezése, egyféle hermeneutikai (értelmezéstani) szemléletmód.

„Természetesen akkoriban nem neveztük így, mivel ez a terminus és ez a mozgalom nemigen volt ismert az Egyesült Államokban, és ha ismerték, azt gyanították, hogy ez valami európai, irodalmi, vagy ami még rosszabb, filozófiai jellegű. És tényleg az is volt.”

Manapság már több szemeszteren keresztül tanulnak az antropológus hallgatók hermeneutikát filozófiai, irodalmi, történeti és antropológiai vonatkozásaiban is. A nyolcvanas években azonban Geertz még viták kereszttüzében találta magát. Voltak, akik dekonstruktívan vitáztak („minden maradjon a régiben”), de még többen voltak, akik konstruktív kritikáikkal tovább csiszolták az értelmezés tudományát.

Geertz szerint ugyanis a kultúrakutatás nem törvénykereső, hanem értelmező tudomány. Egyik kiindulópontja Max Weber elmélete, miszerint „az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat”. A Gilbert Ryle filozófus által bevezetett „sűrű leírás” terminusát használta módszerének alapjául. A jelenségeket részleteiben kell leírni, szálaira bontani, hogy ne csak a felszínen látható kész mintázatot, hanem az összefonódásokat is megismerjük.

„Az etnográfia művelése arra hasonlít, amikor megpróbálunk elolvasni (…) egy idegen, elhomályosuló, talányokkal, önellentmondásokkal, gyanús javításokkal és célzatos kommentárokkal teli kéziratot, ami azonban nem hagyományos írásjelekkel, hanem a megformált viselkedés illékony példáival íródott.”

Híres szemléletes példája a szemhéj gyors lezárásának aktusa, amit értelmezhetünk egyszerű tikkelésként, titkos jeladásként (kacsintás) és még sok egyéb módon is. A kutatónak a feladata, hogy a valóság különféle rétegeit felfejtve és megismerve értelmezni tudja a megfigyelt jelenségeket.

„A kérdésnek arra kell vonatkoznia, hogy mit jelentenek, mit fejeznek ki előfordulásukkal és közreműködésük révén: nevetségességet vagy kihívást, iróniát vagy dühöt, sznobizmust vagy büszkeséget.”

Ezzel a szemléletmóddal Clifford Geertz átvezette az antropológiát az új évezredbe. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a kultúrát érteni akaró akkor kerülheti el a tévutakat, ha nem az Egyetlen Igazságot keresi, hanem képes megkülönböztetni a „tikkelést” a „kacsintástól”. Nem szabad beérni a felszínes megfigyelésekkel és ítéletekkel, hanem újabb és újabb rétegekbe ásva folyamatosan értelmezni kell.

„Egy indiai történet (…) arról szól, hogy egy angolnak egyszer elmondták, hogy a világ egy teraszon nyugszik, amelyet egy elefánt tart a hátán, azt viszont egy teknősbéka tartja. Az angol (talán etnográfus volt: legalábbis úgy viselkedett) megkérdezte, hogy min nyugszik a teknős. Egy másik teknősön. És az? Oh, Szahib, azután már csupa teknős található végig lefelé.”

Jávai és marokkói terepmunka tapasztalatait összefoglalva írta:

„Két lepusztult város, két félig rendezett ország, két életforma-konglomerátum és egy visszatérő antropológus, aki törékeny léghajókat épít, nem alkalmas határozott következtetések levonására. Amire alkalmas, legalábbis azt remélem, hogy az utólag elismert nyugtalanság és zűrzavar heurisztikus küzdelmének tanulságos példája lehet, az értéke abban van, hogy túl későn jön, és korán távozik, sodródva, mint egy komoly kiránduló az eltűnőben lévő tapasztalat részleges látványa mögött.”

Mondom én, hogy sármja van.