Májusi hideg

Írta: Bikassygergel


"Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse..." - Vagy mégsem, mert e régi verses műdal az állami ünnepségek hazugságát árasztja (vagy csak árasztotta?) Akárcsak a "Gyertek lányok ligetbe, ligetbe /Szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe" rigmus.

Hideg van. Tavaly ilyenkor is hideg volt. Rút, vigasztalan idő. Az is lehet, sokáig tart.

Nem kellett volna Rómából hazajönni, ott meleg volt, és minden virágzott. A lilás-rózsaszín júdásfa virágzást le sem fényképeztük, de több tucat fotónkon régóta ott virágzik. Hazaérkeztünk, a ridegen csatakos hazugság országába. Búsan sajnálkozunk? Hja kérem, ne utólag legyen valaki okos.

Májusról a hazugságok mondják, hogy csakis csodálatos, csakis vonzó. Szép Ernő ravaszul elhiteti az emberrel, de őt lehetetlen utánozni. Fogalmam sincs, kik a tavasz nagy írói, nyilván a romantikusok. Bennem jó ideje rág a kételkedés férge, azt a gyanúmat erősítve, hogy kártékonyan hazug minden romantika, még a jó öreg Dumas és a jó Victor Hugo romantikája is. Biztos sokat írtak a tavaszról, kutassa az irodalomtörténet. Villanásra eszembe jut, hogy Krúdy az őszről és nagy havas télről írta legjobb lapjait. Krúdy csalhatatlan.

Az egyik legszebb és legkeserűbb filmre emlékezem, Chris Marker Szép május című nagy dokumentumára. Párizs akkor is (1960 táján) olyan dúlt és bizonytalan volt, mint mostanság: Algériában háború, katonáik Párizsban is puccsra készen, fasisztáik bent a hadseregben... 

Chris Marker, aki élete végéig megőrizte az ellenállásban kapott fedőnevét, bravúrosan átvilágította Párizst májusban, és sikerült neki, ami csak a legnagyobb dokumentaristáknak: a közhangulat mélyét látta és láttatta meg, gyors utcai képriportokkal, hosszabb portrékkal, vagy csak vándorló kamerájával Párizs hajnali utcáin. Aki arra fogékony, "politikai film", aki nem arra, annak sokkal több. Alain Resnais (régi barátja) korai dokumentumai és a felülmúlhatatlan etnográfus Jean Rouch mellett Chris Marker több hosszú filmjével számomra (is) a legfontosabb, legnagyobb francia filmdokumentum-alkotó. Örülök, hogy halálakor, nemrég írhattam róla a Filmvilágban.

S ha már francia mozi-május, hadd emlékezzek meg itt, (anélkül, hogy ellenőrizném születési és halálozási dátumát) a nouvelle vague egykori különösen rokonszenves rendezőjére, Louis Malle-ra, akinek egyetlen filmjét sem tartja az utókor "remekműnek", viszont jó néhányat kivételesen jónak. Ráadásul épp Milou májusban címet adta '68 májusára emlékező keserű komédiájának, melyben Milou nem áttetsző blúzú egyetemista lány a barikádon, hanem egy nagypolgári idős férfiú (Michel Piccoli), aki rezignáltan figyeli (a vidéki lakhelyétől messze eső) Párizs ifjú felfordulását, s akinek bár van ilyen lányunokája, nem ért vele szót.

Malle legismertebb filmje nálunk nem ez (talán be sem mutatták), hanem a Zazie a metróban volt, majd főleg a Viva Maria, Brigitte Bardot és Jeanne Moreau forradalmi- és férfifaló párviadala a filmhumor győztes tengerén, Mexikóban...

Régi Párizsok, régi Zazie-k és Máriák... csak az tudja újraélni, aki akkor járt moziba.

Kapcsolódó írásunk: A 21. század prototípusa - Chris Marker

A 21. század prototípusa - Chris Marker

Írta: Inkabringa

December elején hirdette ki a Tate Gallery az idei Turner Prize győztesét. Évtizedek során kialakult hagyomány, hogy minden évben botrány van a díj körül. Vagy felháborítják és sokkolják a közvéleményt a művek, vagy csak szimplán gúnyolódás tárgyai. A díj körüli kritikusi kardcsörtékbe szórakoztató és tanulságos beleolvasni. Aztán az idő és a mindenben ítélő utókor majd eldönti aktuális paradigmája szerint, hogy a kritikusok voltak korlátoltak és rosszindulatúak vagy az alkotók tehetségtelenek és hibbantak.

Az idei díjazott Duncan Campbell It for Others című művével. Ennél többet nem is mondok róla, ugyanis egyáltalán nem ismerem.

A díj kapcsán viszont örömmel olvastam, hogy ismét felbukkant egy rendkívül izgalmas és korszakokon átívelő alkotó neve.

Ő Chris Marker. 

Chris Marker (1921-2012)

Figyelemreméltó férfiú. Duncan Campbell művéhez inspirációt adott Alain Resnais-vel közösen forgatott filmje, a Les staues meurent aussi (1953). 

Chris Marker hosszú és gazdag alkotói életútjáról szót ejtünk majd máskor is. Az idei Turner-díj kapcsán sorra jutottak eszembe a példák, milyen fontos az ő jelenléte a kortárs művészetben és milyen jelentős hatása van az utókorra.

Életútja és művei átvezetnek a 21. századba. A dokumentumfilm és a sci-fi műfaja előtt is új távlatokat nyitott és az ún. esszéfilm máig legtöbbre tartott alkotója. Az emlékezet, a múlt és jövő közötti átjárás, az idő és a történelem hullámzása végigkíséri alkotói pályáját.

A digitális korszak küszöbén – nyolcvan évesen – progresszív módon nyúlt az új médiumokhoz. Ahogy barátai mondták róla: „Chris Marker a 21. századi ember prototípusa.” Kísérletezett képpel, filmmel, textúrával, emlékekkel és a jövővel - az avantgarde művészetre és a tömegkultúrára egyaránt hatással volt. 

Amit Chris Marker tudott, az a poétikum és a politikum különös egybejátszása, az individuum és a közösség kapcsolatának sokarcúsága. Nem eszmék lánglelkű bajnoka, inkább a társadalmi formákban megjelenő utópiák analitikusa. 

A 20. század második fele még vastagon telítve volt a 19. században gyökerező ideák egymásnak feszülésével. Marker is csak saját korának utópia-palettájáról válogathatott (nem túl szép választék), de nem szégyellt kiábrándulni világmegváltó eszmékből, és mérleget vonni az ideák és a valóság között. Nem a hívő, inkább az értelmező ember szemléletét képviselte. Filmjeiben kerülte az ellentmondást nem tűrő hevült kinyilatkoztatást, higgadtan elemző-polemizáló a hangvétele – olykor kiváló humorral. Bárcsak rátalálna a 21. század erre az ösvényre.

Chris Marker hatása - ha nincs is lépten-nyomon emlegetve - mindmáig jelentős és széles körű. Talán, mert kísérletező volt és nem dogmatikus; felfedező, de nem hódító – parcellázás helyett horizontot növelt.

A kortársai közül kölcsönhatásban volt sokakkal: Alain Resnais, Jean-Luc Godard, Agnès Varda, Robbe-Grillet, Margarite Duras. Az 1968-as diáklázadások felfokozott hangulatában Henri Michaux mondta róla nevezetes mondatát: „Romboljátok le a Sorbonne-t és állítsátok a helyére Chris Markert.” Az avantgarde film emblematikus alakja, Jonas Mekas szerint Chris Marker a „pure spirit”.

Alain Resnais és Chris Marker

Az ifjú kortárs művészek közül is sokakra hatott Chris Marker munkássága. Az Otolith Group szellemi ösztönzőjének tekinti A Long Time Between Suns (2009) című művükhöz  Chris Marker The Owl’s Legacy című tizenhárom részes televíziós sorozatát.

Még a tömegkultúra populáris alkotásai kapcsán is találkozhatunk a nevével. A Le Jetée (1962) a sci-fi műfajának új útjait nyitotta meg. Óriási hatással volt sokakra, a legismertebb talán Terry Gilliam 12 majom című filmje, ahogy bevallottan James Cameronnak is ihlető forrása volt a Terminátorban és az Avatarban. David Bowie Jump they stay klipjében is megidézik Orson Welles és Godard mellett. Ahogy a Panda Bear Last night at the jetty szerzeményének is ez a film adta az alaptémáját.

A 21. század küszöbén jelent meg a CD ROM Immemory (1998), ahol Chris Marker a digitális technológia révén újragondolta/kísérletezte az emlékezet egyéni és történelmi kapcsolódásait, a valóság és fikció egymásba játszásait. Komoly próbatétele ez a mai nemzedékeknek is, sajnos továbbra is 19. századi trambulinokról próbáljuk megugrani. Brian Eno is sokat foglalkozott az Immemory-val, Chris Marker hatását ő sem tagadja.

A popkultúra is mindmáig ihletet és ötletet merít belőle, például a Kasabian West ryder silver bullett című dalának elején a Sans Soleil (1983) című filmjéből idéznek egy szövegrészletet.

Chris Marker jótékonyan piszkálja folyamatos értelmezésre legifjabb utókorát is. Sokat látott, bölcs, invenciózus és inspiráló nagypapája lehetne a 21. századnak.