Übervágta - Witold Gombrowicz

Írta: YGergely

1939. augusztus végén a varsói irodalmi köröknek a Ferdydurke megjelenése óta fenegyereke, de a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen író az utolsó pillanatban valaki helyett felkerül egy Argentínába induló óceánjáróra. Alig hogy kikötnek Buenos Airesben, Hitler (majd a hadjárat végén Sztálin) megtámadja Lengyelországot. Gombrowicz legtöbb utastársa visszaindul hősi harcra. Ő huszonhárom évig nem jön vissza Európába, Lengyelországba soha többé.

Ez sem érdektelen. Még érdekesebb, hogy első novelláinak egyikében az elbeszélő véletlenül egy Dél-Amerikába tartó hajóra kerül. A hajón vért és tejet isznak, mindenki dühöngő elmebeteg, maga a történet is.

Természetesen a novellát jóval előbb írta, még hazájában.

Gombrowicz olyan író, akinek dühöngése a tőle függetlennek látszó történet és figurák dühöngő elmebetegségével felesel. A külső, „objektív” világ levetette álarcát, s mint Örkény első novellájában (Forradalom – később Tengertánc) – a világ dühöngve, röhögve, ádázul elmebeteg. Gombrowicz vidor dühöngéssel vetekszik a valóság őrületével. Nem tűri, nem engedheti, hogy szemléleténél, szeménél, indulatánál őrültebb legyen az a bizonyos valóság.

Felbosszantja az olvasót, s mintha a hibbant valóságot is: a dühöngő történelem elé odabukfencezik a nála tehetségesebb bohóc.

„Bakakai”, novelláskötetének eredeti címe afrikai szóként hangzik, de nem: Gombrowicz találta ki. Éles, torokkaparó hang. Egy bohócból lett Überkirály übervágtája. 

Gombrowicz a nyolcvanas évek elejétől derekasan kísérti a magyar kultúrát. Mintha csak ijesztgetné, jótékony röhögést igen, de termékeny rémületet nem okoz.

Pedig kár volna félelem nélkül fogadni e besorolhatatlanul kellemetlen író ördögiségét, bosszantásait, kínosságát. Ellenkezését. Mindennel ellenkezik, minden dührohamra gerjeszti.

A Cselédlépcsőn című novelláskötete javarészt fiatalkori írásokat tartalmaz. Később nem írt rövid prózát. Az elképesztően friss és eredeti szövegek közül számomra kicsit avulékonynak hat az arisztokraták, nemesek, hazafiak és gazdag emberek daliás ostobaságának rajza, még akkor is, ha e daliás nemzetfenntartók iránti ambivalens érzés (bámulat és gyűlölet) fűti e rajzokat.

Másokat gúnyolt, vagy önmagát, vagy főként a tanulságosan tünetértékű korabeli lengyel értelmiségi érzületeket? Eszmék és ábrándok hódolásába röhögött bele csikorogva? Többször elolvasva is könyveit, nehéz kideríteni, ugyanis a szövegekben ő maga roppant ravaszul rejtőzködik. Univerzális paródia? Talán más szó és fogalom kellene Gombrowicz találmányára.

Gombrowicz mindig érdekes, de akkor igazán súlyos és jelentős, ha paródiája elszakad mindenfajta konkrét indíttatástól és tárgytól, ha már világlátássá válik, amikor nem paródiát ír, hanem egységes és lüktető ördögdélibábként jelenik meg előtte a világ és az emberek. 

Ekkor már nem az ad absurdummá spekulált helyzetek paródiája, hanem – rögtönzöm keresetten: – világörvény, és azon kell igyekeznie, hogy ne nyelje el böffenve őt magát a kifordult világ.

A létezés, a világ abszurduma az író számára fontosabb, méltóbb, nagyobb dolog a társadalmi igazságtalanság vagy az Európát és a lengyel meg az európai szellemet elrabló, megerőszakoló bolsevizmus lemeztelenítésénél, átvilágításánál.

A novellák sokak szerint fő művei. Magam csak kettőt vélek annak, a Szüzességet és a Cselédlépcsőnt. Élesen remek olvasmányok, de igazán a Ferdydurke vagy a Napló olvasója érzi meg a benne rejlő, feltáruló világlátás eredeti erejét.

A Szüzesség a tabuk, öncsalás, a szokás, a (beszélt) nyelv hamissága és butasága. A Cselédlépcsőn a zsigeri vágyak és a belénk épült, ivódott, sajátunkká vált külső (s máris nagyrészt belső) vágyak groteszk birkózása.

S mindkettő a Ferdydurke fő témáját pedzi, az éretlenség tragikomikus helyzetét. Az éretlenségét, melyben az a borzongató, hogy – miként a csecsemő- vagy a kamaszlétnek is – idétlen gyönyöre mellett ráadásul megőrzendő értékei is vannak. De nem lehet megőrizni. Az éretlenséggel szemben a felnőtt tucatlét, unalomundoros vegetálás marad.

Az elbeszélő helyzete azért bravúros és nehezen is meghatározható, mert az elbeszélő felnőttebb az éretlenség vonzóan zöld kamaszállapotánál, de szabadabb - épp mert éretlen – a rossz felnőttségnél. E szemhatárról csak ő lát, s így valahogy überolja a teremtőt is meg annak párját, az ördögöt is. Mindenesetre kibújt a neki rendelt „emberi” szemhatár alól.

Lucifer vagy Luci Ferkó? Inkább az utóbbi. Sartre sokat idézett mondása – Isten nem regényíró – mintájára talán elmondható: Lucifer sem regényíró; én legalábbis éppoly rosszkedvvel volnék olvasója, mint vagyok az Úristené.

Gombrowicz kiszámíthatatlan: soha nem oda fut, megy, pattan labdája, ahova klisészerűen várjuk. Csípősen szoktat le a klisészerű olvasásról és gondolkodásról. Hol paródia – a klasszikusok, irodalmi műfajok (utazási-. kaland- vagy erkölcsregények) paródiája –, hol a piszkosan masszív butaság ellen daloló vízágyú. (Bohócsipkával a vízágyú csövén.)

Gombrowicznak a drámákon kívül igazán soha nem a szerkesztés, nem a tömörítés a fő erénye, inkább az aránytalanságok bravúros merészsége, a törés, roncsolás, kimerevítés, kihagyás, fejenállás, az ellen-szerkesztés.

Mariano Betelu karikatúrája Gombrowicz-ról

Több nemzedéknek legnagyobb és legfájóbb, kínzó, rokkantó élménye, a felnőni nem tudás, az éretlenség – ez a ráismerés akkor is egyre közelebb hozza majd, ha nehéz, pimasz, sőt bántó, olykor kibogozhatatlan olvasmány, s ha lengyel utalásai és összefüggései java részét jobb esetben is külső érdeklődéssel, s nem a megélt kultúra személyessé vált izgalmával fogadjuk.

Pedig a leglengyelebb Gombrowicz-szöveg is rögtön személyessé válhat, ha érzékenyen és öncsalásainkat, egész éretlen életünket le nem tagadva olvassuk.

Ezt a kamasz-luciferi übervágtára hívó írót magát is az éretlenség tette érdekessé – de az éretlenség kiokádása tette naggyá.