Közeleg a karácsony

Gőzerővel robognak a napok és egyre elképedtebb ábrázattal konstatáljuk, hogy megint egy nappal kevesebb van az ünnepre való felkészülésre.

Még masszívan munkahét van, az ostobán mindig az élre törekvő hétköznapok uralma alatt állunk. Ez korunk adventje.

Este fáradtan bevásárolunk, cipekedünk, éjszaka ünnepi menüsort állítunk össze. Mindenki szeresse, de meglepetés is legyen benne, hagyományosan ünnepi legyen, de mégis eredeti.

Év végi hajtás, tolakodó szürkeségű hétköznapok, mellette éjszakai ünnepről töprengés, szervezés (ki, hova megy és mikor), egyszerűsítés, bonyolítás, e kettő mindig egymást váltja.

Aztán eljön a nyugvópont, amikor a legbonyolultabb változatot nyilvánítjuk a legegyszerűbbnek.

Az egész egy loholás. De bármilyen fárasztó, mégis tudjuk, akárhogy is lesz addig, a karácsony már a nyugalomról szól.

Ráérős, egymásra figyelős, meghitt, szeretetteljes napok lesznek.

Mindig ilyenek. Gyerekkorom óta tudom, a karácsony a megoldás a zűrzavarra.

Pedig rettentő-roppant felnőttként már nem azért várom, mint gyerekkoromban. De változatlanul úgy várom, mint egy gyerek. A karácsony már rég nem az ajándékokról szól. A kézzelfogható ajándék a gyerekeknek igazi öröm, és nekik is inkább a várakozás és a meglepetés öröméért.

Nekünk felnőtteknek már egész másféle kívánságaink vannak karácsonyra. Mondjuk az, hogy végre ráérősen együtt legyünk a szeretteinkkel.

Ez az évnek egyetlen olyan időszaka, amikor a szürke hétköznapok nyomorult fontoskodása nem tolakszik a lényeges dolgok elé.

Asztalhoz ülünk, és éjszakába nyúlóan beszélgetünk. Emlékezünk, tervezünk, nevetünk, merengünk. Kiszakadunk az időből. Erre találták ki az ünnepet.

Együtt vagyunk.

Mondani szokás, hogy ilyenkor megáll az élet. Vagy épp ilyenkor éled.

Magunkra találunk, egymásnak erőt adunk, egymásból erőt merítünk. Bizakodunk, szeretünk.

Szeretni nagyon jó. Mindenféle formája áldás.

Nem akartam csillagszórós-gyertyafényes karácsonyfát és agyoncsépelt ünnepi verssorokat és zeneműveket idecitálni.

Túlságosan érzelmes vagyok, ezért általában zavar az érzelgősség.

Mégis megidézek egy nagy klasszikus karácsonyhoz kötődő dallamot.

A szerzőpárosa talán az egyik legeredetibb duó a zenetörténetben.

A Bach-Gounod szerzőpáros évszázadokat átívelő remekművet alkotott.

Johann Sebastian Bach az 1720-as évektől kezdve komponálta a prelúdium és fúga sorozatának darabjait.

Ahogy a zenetudósok mondják, a világon semmi sem tökéletes, csak Bach. 

Tudta ezt a száz évvel később élő Charles Gounod is, és Bach C-dúr prelúdiuma megihletett benne egy dallamot, ami aztán évekig nem hagyta békén, míg végre nyilvánosság elé tárta.

A dallamhoz tökéletes pontossággal illeszkedő latin szöveg már szinte magától sétált a készülő remekműbe a letűnt évszázadokból.

 Így aztán 1853-ban két mester évszázadokon átnyúló munkálkodásából megszületett az Ave Maria.

Világkarrierje azóta is töretlen, operacsillagok és kisiskolások egyaránt éneklik. A karácsony elengedhetetlen dallama.

Én most a billiónyiból azt a változatot ajánlom mindenki figyelmébe, ami számomra a legkifejezőbb formája ennek a zenetörténeti ínyencségnek, általában a zenének és a karácsonynak is.

Bobby McFerrin dúdolja a Bach prelúdiumot, és a közönség énekli Gounod dallamát.

Azt hiszem, itt van valahol a zene titka.

Az általam nagyra értékelt Bobby McFerrin említésével eddig az ünnepig vártam. Most kiengedtük a palackból, emlegetve lesz még bizonyosan.