Törökország hangjai

Írta: Inkabringa

Kétféle dolog tud kibillenteni a megszokottságból.

Az egyik, ha egy régóta várt és soha el nem jöhetőnek vélt élmény egyszer csak kéznyújtásnyira van tőlem.

Ilyen lehetne mondjuk egy magyarországi Tom Waits koncert.

A másik, amikor olyan élmény kínálkozik, aminek addig a létezéséről sem tudtam és ennél fogva nem is jutott eszembe, hogy e nélkül egy árnyalattal szegényebb az élet.

Őszintén bevallom, ha korábban az éjszaka közepén felvernek, hogy azonnal mondjak valamit, amire nagyon kíváncsi vagyok, de semmit nem tudok róla, akkor a török jazz biztosan nem ötlik eszembe.

Így aztán, amikor megláttam az A38 műsorán, hogy a törökországi jazzről egy egész dokumentumfilmet vetítenek, attól kezdve az oldalamat fúrta ki a kíváncsiság.

Mi ez? Milyen lehet? Miért is nem jutott eddig eszembe?

A hét elején kíváncsisággal ültem be az A38 vetítőjébe, megnézni a Jazz in Turkey című filmet.

Néhány éve láttam egy német dokumentumfilmet, ami a török müezzinversenyről szólt. (Müezzin, 2009, rendezte: Sebastian Brameschuber). Izgalmas film volt, a müezzineknek mai napig rangja van Törökországban, a közöttük zajló versenyt hatalmas érdeklődés övezi. Miközben már ott is megjelentek a popsztárokat felfedező tehetségkutatók, a müezzinek versenyének még mindig magas a nézettsége és főként az elismertsége.

Van valami finom párhuzam a két film között, mert a müezzin a török kultúrába mélyen beágyazottan a hagyomány hordozója. Az évenként megrendezett országos versenyen azonban már érződik a nyugati világ média és siker központúsága.

Ezzel ellentétben a török jazz kezdeteire az amerikai minták követése és utánzása jellemző és évtizedekkel később jutottak el a török zenészek olyan szintig a jazz formanyelvének ismeretében, hogy a saját kultúrájuk és zenéjük színeit is bele tudták keverni.

A müezzinek tehát az elzárt hagyományőrzésből a 21. századra eljutottak a nyugati mintákhoz (népszerűséget adó pénzdíjas verseny), a török jazzisták pedig az amerikai zenei minták másolásától eljutottak a saját zenei hagyományaikhoz.

A török jazz története legalább annyira ismeretlen tartomány volt eddig előttem, mint a müezzinek versenye.

Töredelmesen beismerem, hogy egyetlen török jazzistát nem ismertem a filmben említettek közül, és nyilván rajtuk kívül sem. Amíg ezt a filmet nem láttam, eszembe sem jutottak.

Pedig megvan az a defektusom, hogy szeretem a jazzt.

Miért is kellett volna kihagynom az életben, hogy megismerjem mondjuk Imer Demirer trombitajátékát?

A török jazz történetéről, jelenéről az A38 blogján olvasható érdekes interjú a film készítőjével, Batu Akyollal.

Emlékezetes percek voltak a török jazz hőskorának egyik tanújával együtt hallgatni zenét.

Ilyen élvezettel csak zenéről és nőkről tudnak a férfiak beszélni. 

Uszí-tani

Írta: Inkabringa

Nehezen megy ebben az országban a kereteken való átnézés.

A különbözőség elfogadása megoldhatatlan feladat.

Néha olybá tűnik, hogy az elfogadás nagyobb szégyen, mint a nyílt kirekesztés. Ha valaki valahova tartozónak gondolja magát, akkor kötelességének érzi az oda nem tartozóknak gondoltakat megvetésben és lenézésben részesíteni, és természetesen más csoportok irányában semmiféle nyitottságot nem mutatni.

Ki meri itt kockáztatni a nehéz szolgaisággal megszerzett identitását?

Dilinkó Gábor képe

Valahogy a természetesség hiányzik ebből a társadalomból. A magától értetődőségek elfogadása (az egymástól különbözőség márpedig az).

Hovatovább a nagyvonalúság.

Görcsös megfelelni akarások vannak, és ez óhatatlanul vezet hisztérikus kirobbanásokhoz. Sőt, ezeknek kifejezett táptalaja.

Ha örökkön másoknak akarunk megfelelni (a jól-rosszul értelmezett társadalmi elvárásoknak), akkor lassacskán leszokunk a saját véleményformálásról.

Ahhoz, hogy általunk választott identitásunknak megfelelő véleményt mondjunk valamiről, elég fellapozni az identitásunkra szabott médiafelületeket, meghallgatni az általunk preferált véleményvezéreket,  és máris tudjuk, hogyan kell vélekedni a dolgokról.

A gondolkodás, a kétkedés, az agyunk tekergetésének terhe így lekerül a vállunkról. Nem kerülhetünk abba a kínos helyzetbe, hogy a saját (társadalmi, munkahelyi stb.) csoportunkban más véleményt hangoztatunk.

Roppant kínos lenne. Inkább a nyílt színi hasra esés, mint a saját, vállaltan elütő vélemény.

Így aztán nem meglepő, hogy kialakulnak olyan szélsőséges indulatokra építő csoportok, akik már szinte hangadóivá, de legalábbis állandó szereplőivé válnak a társadalmi diskurzusnak.

Miközben egy természetes reakciókra épülő társadalomban az ilyen mindenkit utáló hisztériázókat egyszerűen leintenék és elszeparáltan fortyognák tovább világmegvetésüket.

Ha a természetesség, a nyitottság kihal a társadalomból, akkor minden újabb üvöltve tudtunkra adott hisztérikus megnyilvánulás megrettent minket. Most akkor neki van igaza? Neki kell igazat adni?

Sőt: Jobban járok, ha neki adok igazat?

Ilyenkor jön az, hogy – bár túlzásnak és kifejezetten veszélyesnek tartjuk e hőzöngő csoport raplizását – tehetetlenül megbotránkoz(gat)unk és a fotőjben hátradőlve a törvényektől várjuk, hogy intézze el helyettünk ezt a túlzásba menő acsargást.

A legfőbb példa manapság a cigányok elleni uszítás és annak törvény általi szankcionálása.

A bírók egyszer így értelmezik a törvény szavát, egyszer meg úgy. A bíró is ember. Ez persze önmagában még nem mentség.

Be kell látnunk, hogy igazán ezek a törvények akkor lesznek jól megfogalmazva és következetesen betartva, ha nem csak valami kötelezően letudott „píszínek” akarnak megfelelni, hanem a társadalom igénye határozottan erre ösztönzi.

Jelenleg ez az igény nem olyan követelő. Néha úgy tűnik, hogy ebben a tekintetben kifejezetten igénytelen a társadalom.

Nem akar a cigányozással foglalkozni, mert van neki így is elég baja. A cigányok kirekesztett helyzete meg aztán végképp nem az ő dolga.

„Miért nem tesznek valamit magukért, én is megküzdöttem a magamét?” 

Ez a leggyakoribb érv és mentség.

Rossz érv, nem mentség.

Kirekesztett csoport tagjaként, sok-sok nemzedéken át hátrányos megkülönböztetések sorozatát megtapasztalva belenőni a világba olyan hendikep, amit egy személy önmagában nem tud legyűrni.

Kínlódik a már születésekor neki kijelölt mókuskerékben.

Ezt a hátrányt a társadalom egészének kell annyira helytelenítenie, hogy a megszüntetéséért lépéseket tegyen.

Ha uszító beszédektől hangos az ország, ha a cigányság fizikai létét megkérdőjelező dühödt szónoklatok hangzanak el lépten-nyomon, akkor sokan meghőkölnek.

No-no, ezt azért mégsem kéne…

Ez a finnyás elzárkózás a szélsőségektől nem elég.

A mindennapokban, amikor valaki becsmérlően, megvetően, kirekesztően beszél emberek egy csoportjáról (cigányok, hajléktalanok, zsidók, menekültek stb.), akkor, ott és azonnal kell szót emelnünk ez ellen.

Ehhez nem kell üvöltve fasisztázni, nem kell verekedni, asztalt csapkodni, gyűlöletre heves viszont-gyűlölettel reagálni. Még csak bátor kiállásnak sem mondanám.

Csupán egyértelművé kell tenni, hogy én erről nem így gondolkodom. Ezzel azt is egyértelművé teszem, hogy az általa gondoltakról lehet másként is gondolkodni. 

Engem ezért még soha senki nem ütött agyon. 

Senki ne mondja, hogy ő nem találkozik ilyen kirekesztő nézeteket valló emberekkel, mert ahhoz nem kell szélsőséges uszítónak lenni, hogy ilyesmi mondatok elhagyják emberek száját.

Egyszer egy kerekasztal-beszélgetésen hangzott el, hogy a diplomások körében jóval kisebb a kirekesztő nézetek aránya.

Egészen elképedtem. Én úgy tapasztalom, hogy a kirekesztő nézetek a diplomások körében is meglehetősen magas arányúak. Ezek a nézetek a társadalom minden rétegében jelen vannak iskolázottságtól, anyagi helyzettől függetlenül.

Az, hogy a különféle kérdőívekre adott válaszokban ez nem nyilvánul meg, legfőbb oka lehet, hogy a diplomások ismerik leginkább azt az etalont, ami a modern világban a kultúrember meghatározásába belefér.

Akár szakbarbárrá smirglizte az agyát, akár végigbulizta az egyetemi éveit, ezt az etalont minden diplomás megismeri, még ha élből elutasítja is.

Vagyis tudja, mit kell válaszolni. Egy kérdőíven meggyőződéssel karikázza be, hogy nincsenek fenntartásai ezzel vagy azzal a csoporttal szemben, sőt, helyzetük jobbra fordulását kívánja.

Én már szép számú diplomástól is hallottam ezt az átokverte panelmondatot: „Nekem aztán igazán nincs velük semmi bajom (megfelelő csoport behelyettesíthető), de azért…”

Ez a „de azért…” adja a melegágyát az acsargó, magából kifordult uszításnak.

Mintha a jó modor része volna, hogy az embereknek fenntartásai vannak például a cigányokkal szemben. Máskülönben nem is érezhetik a rendes emberek táborában magukat.

Én a porba hulló életemben mindig az ellenkezőjét fogom állítani. Szép szelíden, de makacsul.

A jó törvények úgy születnek, ha a társadalmi nyitottság és akarat megvan erre. Annak pedig egyetlen útja, hogy ha valaki megvetéssel nyilatkozik emberek egy csoportjáról, akkor én, a magam nevében, a másik ember felé fordulva, azt mondjam, hogy ezt másként gondolom.

Ha kukán, ijedten, megalkuvón hallgatunk, akkor igazodunk önkéntelenül is a nagy hangon uszítók elvárásaihoz.

Írni, szónokolni, saját akolban okoskodni mindenfélét lehet. Szemtől szemben állva egy másik emberrel vállalni a saját véleményünket, ez az igazán célravezető.

Most mindenki sziszeg valamit, a közvélemény meg hallgatja az egyik meg a másik véglet dobhártya repesztő hisztériáit.

A cigányságot okolni minden társadalmi bajunkért undorító és felháborító nézet.

A probléma ott van, hogy erre nem a higgadt ellenérvek jönnek, amivel romba dőlhet az uszítás.

Ehelyett a túlzásba vitt formalista korrektség zászlója alatt az ártatlan cigánypecsenyét érzik a faji kirekesztés legfőbb példájának.

Ez nem társadalmi diskurzus, hanem hisztérikus őrjöngés. A társadalom sajnos jelenleg egyáltalán nem hajlandó egymással – így végső soron önmagával – szóba állni.

Akik ilyen-olyan előítéleteket táplálnak másokkal szemben, elsöprő többségben nem szélsőségesen uszító emberek. Félnek a mástól, az idegentől, vagy egyszerűen nemzedékről nemzedékre öröklik az ilyen-olyan csoportokkal szembeni fenntartásokat.

Kész tényként veszik tudomásul, mint azt, hogy „balra a Nap nyugszik, jobbra pedig kél.”

Beakadt náluk egy fogaskerék, és nem engedi, hogy szabadon kattogjon az agyuk.

Az emberek meggyőzhetőek, csak nem szabad alamuszinak lenni. Ha a mindennapokban, a szemtől szembeni kapcsolatokban vállalják a véleményüket azok, akik szerint zsákutca a kirekesztés, akkor egyre kisebb zöld fű jut azoknak, akik épp a társadalmi csoportok egymásra uszításával akarnak a reflektorfénybe kerülni és előnyökhöz jutni.

Ez szerelem? – Nádas Pétert olvasva

Írta: Inkabringa

A szerelem rendkívüli érzés.

Ha valaki már tényleg és igazán átélte, nem dől be a romantikus maszlagnak, ahogy azt a címzetten erről szóló könyvek, filmek, zenék a fejünkbe nyammogják. Az ilyesmi inkább iróniára késztet. Íme, egy újabb sablon. A romantikus negédesség és a szerelem között egyáltalán nincs egyenlőségjel. A szerelemben mindig megérezni a végtelenséget, a lebegő bűbájt és a zsigerien érzékit is.

A szerelem nem cél, nem beteljesülés, nem ábránd. Nem lehet akarni, nem lehet irányítani, nem lehet kikövetelni, nem lehet kiérdemelni. A válogatás, címkézés, fazonra próbálgatás, elvárásoknak megfelelés messze távol áll tőle. A szerelem nem a hétköznapok kirakatába szánt tetszetős bizsu, amit önnön kényeztetésünkre szánunk. 

A társadalmi normák világában a szerelem a legfőbb törvényenkívüliség. Igazi botrány. Betörhetetlen és megmagyarázhatatlan. Nincsenek törvényei, és nem ismer el semmilyen törvényt. Olyan létállapot, ami az égig emel, és a földbe döngöl. Van úgy, hogy egyszerre.

Ahogy Nádas Péter írta: „Én csak szerelmes vagyok belé, és ő csak szerelmes belém. De a kettőnk közötti kölcsönösség a szerelem.”

Szerelmesek egy másik emberbe szoktunk lenni. Szöveg iránt szerelmet érezni abszurdnak tűnik. De miért lenne az? Hiszen, ha a szerelmet a mélységben-magasságban megmerítkező életre csodálkozásnak tekintjük, akkor erre a mámoros, különc tüneményre egy szöveg olvasása közben is rácsodálkozhatunk.

Egy erős szövegben ráismerünk a szerelemre.

Nádas Péter írásai ilyen „szerelmes” szövegek számomra. 

Nádas Péter

Miközben, ha valaki, akkor ő messzemenően kerüli a pátoszt és a romantikus túlzást az írásaiban. A szépelgést, a szépet mondást is.

Nincs felesleges jelzője, hatásvadász félmondata. Belemászik az emberi létezés iszonytató, undorító és esendő rétegeibe is. Nem dédelgeti az olvasóját bájos, ám bárgyú káprázatokkal. Szenvtelen, analizáló, a legapróbb részleteket is precíz pontossággal leíró stílusa minden hagyományos értelemben vett érzelmi túláradást kizár.

Olyanok a mondatai, mint egy antropológiai terepmunka részletekbe menő feljegyzései. A létezés apró mozaikjaiból, a mozdulatok, tekintetek, a kimondani, sőt még végiggondolni sem mert fogalmak és érzések végtelen precizitású leírásaiból állnak. Ez a szenvtelen stílus azonban az olvasóban a legmélyebb érzelmeket hozza felszínre: a ki nem mondottságokat, a véget nem érzéseket.

Nádas Péter nekem olyan, mint enciklopédiája mindannak, amit úgy hívunk, hogy emberi.

Az elkapott pillantások, a véletlenül egymáshoz érő térdek, a hallgatás és az elhallgatás, a másikra csodálkozás és a zavart félrenézés, a bámészkodás, az ajtók előtt toporgás, a félbehagyott mozdulat, a tapintás, ízlelés ezer apró érzéki gyönyöre és gyötrelme benne van.

Részletesen, gondosan válogatott szavakkal papírra vetve.

A röppenő mozdulatokon túl az emberi élet állomásait is rögzíti. A gyermeki létet, a barátságot, a szerelmet (minden gyönyörével és kínjával), az érzékiség mámorát, az elhagyást, a gyűlöletet, a fájdalmat, a gyászt, a haldoklást, sőt magát a halált is.

Aki olvasta őt valaha, nem tud úgy befordulni a Rákóczi útról a Klauzál utcába, hogy ne jusson eszébe. Nem tud úgy elmenni a pesti Duna-parton, az Oktogonon, a Lukács uszodánál, de még Bécsben, Berlinben sem, hogy ne kutassa szemével az épületeket, utcákat. Ez az a hely, ahol történt valami emberi.  

Minden, ami gyönyör és élvezet és minden, ami kín és szégyen, minden, amin a saját életünkben is vívódunk és mindaz, amiről szót sem ejtünk, vagy hírből sem ismerünk, benne van a könyveiben.

 

Nem engedi, hogy elragadják az indulatai, nem hajlandó saját hatása alá kerülni. Figyel. Minden apróságra, minden tétova vagy önkéntelen mozdulatra, minden testi megnyilvánulásra, minden mögöttes gondolatra. Ez az elfogulatlan, elmélyült figyelem egyforma érdeklődéssel fordul a hitvány és a nemes dolgok felé is.

Nádas Péter valójában egy szépíró antropológus.

Olyan írói világ az övé, amiben magunkra és másokra ismerhetünk, avagy soha nem tapasztalt emberi tartományokkal szembesülhetünk. Nem az azonosulás a lényeg, hanem a ráismerés. Az emberivel való szembesülés és annak elfogadása. Van-e ennél nehezebb dolog az életben?

Nádas Péter

Évek óta lebegtetik a nevét az irodalmi Nobel-díj esélyesei között. Ha most, vagy bármikor máskor megkapja, az igazi öröm és ünnep lesz. Ha nem, a lényeg akkor is ugyanaz marad. Nádas Péter prózája önmagában teljes univerzum.

Ha Nádas Péter könyveit olvasom, akkor megszűnik a tér, az idő, a hétköznapok felesleges semmiségeinek totalitárius uralma. Haladok sorról-sorra, lapról-lapra, belemerülök a világ szemlélésébe. Egyik hűvös precizitással megfogalmazott mondatról a másikra haladva az érzelmek, érzékelések, gondolatok legmélyebb bugyraiba jutok. Ez a szöveg nem enged. Rá sem figyelek az időre, tovább lapozok, ha úton vagyok, akkor a mondatai felé kalandoznak a gondolataim, ha ki kell szakadnom az olvasásából, máris a hiányát érzem.

Belefeledkezem, belemerülök, érzem, tapintom, ízlelem a sorait. Miközben elemzem, értelmezem általa a világot és benne önmagamat is.

Mi ez, ha nem szerelem?

Nádas Péter: A fa

A kortárs zene gentlemanje – Benjamin Britten

Írta: Inkabringa

Zegernye idők jönnek, már most is csípős hideg van. Ilyenkor a magukra valamit is adó cizellált műveltségű lelkek a kandallóhoz húzódva behunyt szemmel muzsikát hallgatnak.

Nem valószínű, hogy Stockhausen kerül a cd-lejátszóba, inkább a barokk és klasszikus mesterek adják a téli andalgás alapját, ha már mindenképp a komolyzenéhez ragaszkodnak.

Pedig kortársaik idegeit anno Bach és Monteverdi is borzolta, disszonánsnak és befogadhatatlanul modernnek tűntek sokak szemében.

Aki korát meghaladja, viselje annak következményeit. Nyavalygó értetlenség a jelenben, és a hálás utókor kényelmes pizsamába bújt közfogyasztása.

Ennyire azért nem rémes a helyzet, mert mindig vannak, akik mernek újítani, kipróbálni, és garantáltan mindig lesznek olyanok, akik ezt élvezni és érteni is fogják.

A kortárs zene, amin a 20. század óta létrejött komolyzenei alkotásokat értjük, szintén ebben a meg nem értett, felháborodást és gúnyt magára zúdító közegben töri a maga útját.

Reflektál a jelenünkre, a nem túl flancos ízlésű 20. századunkra, és az egyelőre kráterektől és sötét semmibe rohanástól reszkető 21. századunkra.

Nem photoshoppal szépített bájolgás, az biztos.

Sokan förtelmes kakofóniának, roppant lelki nyugalmukat megzavaró zaklatott zörejkeltésnek érzik a kortárs zenét.

A harmóniához és melódiához inkább kanyarodó ízlésűek meghőkölnek tőle. Zavart kelt, nem engedi, hogy elandalodjunk. Még a megrendítő érzelmek is pőre gyötrelemben hullanak ránk.

A kortárs zene nem az, amit tusolás közben dudorászhatunk.

Emiatt aztán valóban egy elzárt, kevesek által birtokolt, arisztokrata tartomány maradt mindmáig. Sajnos.

Azonban van egy olyan jelentős alakja, aki mégis széles rétegekhez tudott eljutni a zenéjével.

Ő Benjamin Britten.

Benjamin Britten

Nem az a komor zseni, akinek csak a hátát látjuk, ahogy szigorú és konok testtartással ballag felfelé elefántcsonttornya lépcsőin.

Benjamin Britten a kortárs zene gentlemanje.

Elegáns modorú, demokratikus szellemiségű angol úri embere a kortárs zenének.

Elefántcsonttoronyba vonulás helyett kitárta a zene hatalmas szalonját az érdeklődő közönség előtt, és az ajtóban származásra, képzettségre és ízlésre való tekintet nélkül mindenkit a legmagasabb szintű szívélyes eleganciával fogadott.

Benjamin Britten 100 éve született. Maradandót alkotott szerteágazó műfajú zeneműveiben és zenenépszerűsítő tevékenységében egyaránt.

Britten angol volt és az angol zene nagyon sokat köszönhet neki. A 20. századra teljesen kivéreztetett és elavulttá vált műfajok, mint a vokális zene vagy az opera, általa vérfrissítéshez és igazi újjászületéshez jutottak.

Britten úgy volt ízig-vérig angol, hogy percre sem adta fel világra való nyitottságát. Kozmopolita volt és a művészetek minden irányában kíváncsiskodó nyitott szellemű alkotó.

Széles látókörű, mindenre fogékony művészként, a zene csodásan ruganyos és éteri világát könnyedén tudta párosítani az irodalommal, a képzőművészettel, a színházzal vagy akár a filmmel.

Választékos magától értetődőséggel keresztezte műveiben a szakrálist és a profánt.

Benjamin Britten Aldenburgh-ban

A harmincas években került kapcsolatba a filmmel, a John Grierson nevével fémjelzett nagy hatású dokumentarista filmirányzat alkotóinak adott zenei hátteret. Máig számon tartott film a Basil Wright és Harry Watt által rendezett Éjszakai posta (Nightmail, 1936), melynek narrátora maga John Grierson volt.

Britten zenéje és W. H. Auden költői narrációja erős támaszát adja ennek a dokumentumfilmnek.

Az irodalom mindig is vonzotta, számos dalciklusának, egyéb műveinek adták alapját irodalmi művek. Ilyen volt a Thomas Mann alapján írt Halál Velencében című operája, és ilyen volt az Arthur Rimbaud verseire írt dalciklusa, a Les Illuminations.

Mégsem maradt öncélú széplélek, aki a művészi önkifejezését kényesen távol tartotta a világ zajától.

A társadalmi bajokra is érzékenyen reagált zenéjében.

Akadt témája bőven, hiszen a 2. világháborút átélt és annak nyomasztó következményeit tűrő és szenvedő korosztályhoz tartozott.

A Peter Grimes című operája közvetlenül a háború után született és az emberi szenvedés és kegyetlenség ábrázolásától későbbi műveiben sem riadt vissza.

Pacifista volt, az elnyomottak és számkivettek sorsának megzenésítője.

A Peter Grimes előadása az Aldenburgh-i tengerparton

A hidegháború éveiben nem dőlt be a bármely oldali propagandáknak, a zenét és a művészetet nem címkézte a közhisztériának megfelelően.  

Élet-és művésztársával, Peter Pears tenoristával életre hívta 1948-ban az Aldeburgh-i  Fesztivált, amit haláláig gondos és értő figyelemmel szervezett. A világ máig legszínvonalasabb zenei fesztiváljaként tartják számon, halála után is folytatják a hagyományait, idén nyáron is megrendezték.

Aldeburgh

Az Aldeburgh-i Fesztiválra meghívta az ún. szovjet blokk zenészegyéniségeit is, így lett a kiváló csellista Rosztropovics életre szóló művészbarátja.

Magyarország sem kerülte el szerteágazó figyelmét, Kodály Zoltánt is vendégül látta Aldeburgh-ban, sőt, Britten Budapesten is járt 1965-ben, és ennek életművében is nyoma maradt, a Gemini Variations című művét egy tizenkét éves magyar ikerpár kérésére írta.

Aldeburgh nem csak a zene, hanem a kortárs művészet fontos találkozóhelye lett. Irodalom, képzőművészet és a zene számtalan ága-boga találkozott itt. Dalok, kamaraművek, szimfóniák, meghitt koncertek és grandiózus operák váltják egymást ebben a tengerparti angliai kisvárosban.

Benjamin Britten, Aldeburgh bárója, aki a királyi családhoz és a moziba járó közemberekhez is képes volt közel vinni a kortárs zenét, impozáns életművet és példaadó szellemi örökséget hagyott maga után.

Visszanyúlt a múlt nagyjaihoz, újra színre vitte őket, és olyan feledésbe merült szerzőket, mint Henry Purcell, ismét felfedezett a világ.

Ugyanakkor végrendeletében intézkedett arról, hogy Aldeburgh-ban magas színvonalú intézményi keretek között  a tehetséges és a kortárs zenének elhivatott ifjú művészgeneráció képezhesse magát.

Benjamin Britten múltat és jövőt is adott annak, amit kortárs zenének hívunk.

Hallgassuk őt, mert utat nyit más szerzők felé is.

Róma, fénylő könyvbarlangok - 2. rész

Írta: YGergely


Róma fényeinek és könyveinek második része.

A Feltrinellitől másik irányban elindulva fontos szakkönyvtárra bukkanunk. Vie delle Botteghe Oscure.

Vajon a francia Patrick Modiano szándékosan ezt a római utcanevet adta regénycímének? "Sötét boltok utcája" - a könyv Párizsban játszódik ugyan, de ott nincs ilyen nevű utca. A könyvbeli utca viszont feltűnően hasonlít a rómaihoz, a szerepe, helyzete, jellege: titkok lappanganak a neve mögött. Modiano egyik első könyve, ma is három legjobb közé tartozik. Ettől kezdve van saját története és hangja.

Ebből a Sötét boltok utcájából nyílik az a sikátor, ahol Aldo Moro holttestét egy csomagtartóban megtalálták, és ott, a mai emléktáblával szemben van a Modern Történelmi Könyvtár bejárata. Természetesen barokk palota. Önmagában, könyvtár nélkül is figyelemre méltó: kertes udvarában mindig fotózik egy-egy turista. Olyan, mint egy régészeti múzeum, sőt talán annak is otthont ad, ókori szobortöredékek vannak a kertjében. 

Ott ácsorogtam a kertben, amikor hét órakor hazaindultak a könyvtárosok, át a repkényes udvaron. Vidám hazavonulásuk képe és hangulata bennem azt a vágyat keltette, hogy épp ilyenkor, épp most alkonyatkor, hét óra után kellene elkezdenem itt mindent: a könyvtárkodást, a dokumentumfilm-nézést, az írást, a történész-kutatást, majd felmászom a tetőre és onnan fényképezem Rómát... Bámészan és tehetetlenül álltam ott, magamra maradtam a modern történelmet, az Aldo Moro-gyilkosságot is túlélő ókori szobrokkal.

Vissza majdnem a Feltrinellihez. Majdnem, mert kicsit előbb, az Area Sacra híres macskamenhelyét megkerülve, Róma legnagyobb színháza, a Teatro Argentina mellett befordulunk a sikátorszerű Via Sudarión.

Teatro di Argentina

Nem akármilyen kis múzeum és könyvtár rejlik a sikátor egyik házában.(Ha házat mondunk, természetesen most is barokk palotát kell értenünk.) Hiába keresnénk teljes, hivatalos nevét, csak ez a neve: Il Burcardo. Egy Burckardt nevű strassburgi születésű vatikáni főpap palotája volt, olaszosítva Burcardo. Az Argentina tér is az ő hatására van Strassburg latin nevéről elnevezve, véletlenül sem Argentínáról. 

Il Burcardo

A Burcardo nekem akkor is a legkedvesebb múzeum a világon, ha az összeset még nem láttam. Van itt könyvtár, vetítőterem, bábkiállítás. 

Il Burcardo

Egyszer Pirandello került a főhelyre, mert némi meglepetésre az egész épületben nem ő a főszereplő. Neki tán így is tetszene: akként főszereplő, hogy mellékfigurának látszik. Annak a Gaddának a gyűjteményét viszont itt őrzik, (a teljes könyvtárát, kéziratait), aki magyarul szinte ismeretlen; főműve nemcsak nincs lefordítva, hanem értő szerkesztők és műfordítók szerint nem is lesz, ahhoz egy új Szentkuthy Miklós vagy Határ Győző kellene.

Üvegtárló mögött pompás bábok, köztük különféle Vitéz Jánosok. Bábokkal, marionettfigurákkal, a bábműfaj mindenfajta figurájával versenyre kél és megmérkőzik ez a katona, csatát csak ő nyerhet...

Il Burcardo

Az olvasóterem hangulatos padlástér. Olajzöld fajanszkancsók a mestergerendán, őket annyit néztem, olyan sokat, mint a folyosói üvegtárlók mögött a bábfigurákat, nem messze Pirandello hegyes szakállú nagy fotójától. Épp itt nézelődöm, amikor a gyűjtemény vezető levéltárosainak kisebb csoportja közeledik ünnepélyesen. Közlik, hogy bármelyik kézirathoz, így Pirandellóéihoz is hónapokkal előbb írásban beadott kérelem, valamint annak kedvező elbírálása után férhetek csak.

Il Burcardo

Akkor hát elindulok, végig a Via Giulián vissza a Toronyóra térre. Útközben jut eszembe, hogy bezárták, örökre megszűnt a Narancskönyvtár... Kicsit fáj. Ilyen helyem nem lesz többé Rómában.

Róma, Piazza dell' Orologio, márciusi napfény.

Még mindig látom, ahogy ott hevernek a pázsitra pakolt könyveim mellett a lehullt narancsok. Most már soha nem ülnek majd olvasók a kertben....

Semmi baj, azért mi megleszünk - mondja mosolyogva egy néma könyv, és ugyanezt mondja fölötte a narancsfa.