Csak hús

Írta: Inkabringa

Az emberi társadalmaknak egyik mércéje, hogyan bánnak kiszolgáltatott csoportjaikkal. Sokféle ilyen csoport gomolyog egy társadalmon belül, de van két alapvető réteg, akik minden korban és minden fejlettségi szinten megtalálhatók: a gyerekek és az idősek.

A hozzájuk való viszonyulás az egyik fokmérője a társadalom minőségének.

Ne legyenek illúzióink, mióta ember él a Földön ez a két korosztály mindig céltáblája volt az agressziónak, a hasznosság elvén alapuló selejtezésnek, vagy az egyszerű semmibevevésnek.

Vég nélkül sorolhatnánk a példákat, hogy a különböző történelmi korokban és földrajzi helyeken hogyan szelektáltak a gyerekek között, hogyan szabadultak meg az elaggott felmenőktől.

Mert hisz Arisztotelész is megírta már elborzasztó példáját az idősekkel való bánásmódnak:

„Ez is megverte az apját, az apja meg az öregapját – s fiára mutatva - majd ez is megver engem, ha felnő; ez már a vérünkben van” s így beszélt az a másik ember is, aki – miközben a tulajdon fia kifelé tuszkolta a házból –arra kérte őt, hogy a kapunál engedje el; ő is csak addig lökdöste az apját.” 

Szépirodalmi rímelő párja lehetne ennek Nádas Péter ezen sora:

„Forgandó az ember szerencséje, kisfiam, eszedbe ne jusson bárkit megalázni.”

Arisztotelész pár ezer évvel későbbi kollégája, Michel Foucault pedig a gyerekekkel való bánásmódról írta ezt:

„Ennek a hierarchizáló büntetőrendszernek tehát kettős hatása van: osztályozza a növendékeket képességeik és magatartásuk szerint, abból a szempontból, hogy mire lesznek használhatók, ha elvégezték az iskolát, valamint állandó nyomást gyakorol rájuk, hogy mindnyájan alkalmazkodjanak ugyanahhoz a modellhez, mindnyájan kényszerítve legyenek az alárendeltségre, az engedelmességre, a szorgalmas tanulásra és gyakorlatozásra, a feladatok és minden fegyelmi előírás pontos teljesítésére. Hogy mindnyájan egyformák legyenek.”

Erre meg Garaczi László egyik sora rímel:

„Felnőni annyi, mint megtanulni bárkinek engedelmeskedni, aki ostoba, gyáva, boldogtalan, elnyűtt és oktondi.”

Ha a kultúra elfogadó, nyitott, kiegyenlítésre és nem hierarchizálásra törekszik, akkor ez a két korosztály mindenki számára érték.

Ismerünk olyan társadalmakat, ahol a gyermeki lét földi paradicsommá tétele a legfontosabb cél, hogy belenőve majd a felnőttek világába fizikailag-lelkileg-szellemileg is bírják az elkerülhetetlen  megpróbáltatásokat.

Arra is van szép számmal példa, hogy az idősekben az emberi élet teljességét tisztelik.  

A mai társadalmak már rendkívül összetettek. Vannak olyan rétegei, akik a gyerekben az elvárásoknak megfelelő engedelmességet tartják a legtöbbre, és az időst, hiszen élt már eleget, felesleges teherként ráznák le magukról. Ugyanabban a társadalomban azonban vannak olyanok is, akik a gyerekeknek a kiteljesítő lelki-szellemi fejlődést, az időseknek pedig a támogató megbecsülést adják meg.

A kultúra rugalmas, változékony dolog, de állandóan karban kell tartani, nem tűri a tunyaságot, ugyanis könnyen elfonnyad a szellemi pezsgés hiányában.

Régi korokban a kultúrákat a kívülről betörő barbárok fenyegették, akik vijjogva felkoncolták évszázadok szellemi termését. A mai csúcscivilizáció ezt már kiiktatta. Nem kívülről jönnek, a társadalmak önmagukban termelik ki barbárjaikat.

Megtévesztő lehet, hogy nem állatbőrbe bújt vadakként, hanem esetleg trendi ruhatárral, márkás autóval érkeznek. A barbárság nem a kinézeten múlik, hanem a szellemi-érzelmi javakkal szembeni érdeklődés teljes hiányán. Amikor a másik embert nem értéknek, hanem eszköznek tekintik.

A szellemi tunyaság merevvé, agresszívvé és pökhendivé tesz.

Ha ez a szemlélet kerekedik felül a társadalmon, akkor a gyerekek engedelmességre fogott növendéknek, az idősek felesleges koloncnak, a kultúra pedig kiismerhetetlen hangyabolynak fog tűnni. Legegyszerűbb földdel egyenlővé tenni és szépen elgereblyézni.

Ennek a materiális mámorban úszó friss barbárságnak, mely a civilizáció ura, de a szellemi javakat lomként elveti, mégis van egy kiküszöbölhetetlen hátránya.

Nevezetesen az, hogy a szellemi nyitottság/nagyvonalúság nélkül az ember csupán egy darab romlandó hús- és izomköteg. 

Orson és Othello

Írta: YGergely

A filmtörténet legendás óriáscsecsemője nemcsak termete és színészi adottságai révén érdemelte ki e titulust: minden filmje lelkileg is csecsemőkorban leledző, jóságukban vagy gonoszságukban egyaránt védtelen hősökről szól. Született és gyógyíthatatlan naivakról. Önmaguk után nyomozó, agyaglábon álló, kisebbrendűségi érzéssel gyötrődő kolosszusokról.

Természetes tehát, hogy az Orson Welles-hősök önmaguktól megrettenve vagy megundorodva fejezik be az életüket. Természetes, hogy Shakespeare vonzásából nem tudott, nem is akart szabadulni.

Welles Othello-változata 1952-ben, a filmművészet nagykorúságának hajnalán, a neorealizmus zenitje idején készült.

Érlelődik valami másfelé vezető filmirányzat, ösvények nyílnak, új távlatok.

Welles mindenben újít: amihez hozzányúl, arannyá változik. Nemcsak óriáscsecsemő, de ő a film Midas királya is.

Ennek a titánnak Shakespeare kell, hogy kitombolja magát. A producereknek viszont legkevésbé sem kell tomboló titán-óriáscsecsemő. Orson Welles pályája majdnem olyan vesszőfutás, mint Erich von Stroheimé volt.

Csoda, hogy azért a Macbeth meg az Othello elkészült. De ez utóbbit majdnem négy évig készítette, rendkívüli akadályokkal. Mivel azonban Midas király, természetes hát, hogy a rendkívüli akadályok mind kapóra jöttek a számára.

Az Othello az eredetinél gyorsabb és zsúfoltabb, mintha egy nap alatt zajlana le benne minden. Tér és időszemlélete egészen furcsa.

André Bazin kiváló Orson Welles-portréjában hosszan végigkíséri a film viszontagságos elkészültét, a forgatási nehézségeket. „Amikor háttal látják az egyik főszereplőt fekete lepelben, biztos, hogy dublőrt látnak”- vallotta be maga a rendező.

Állandóan hiányzott vagy pénz, vagy a másik két főszereplő közül valamelyik. Említsük meg mindenesetre a dublini színházi színész nevét, aki első filmszerepét játszotta itt (később sem vált neves sztárrá): Michael McLiammoir a filmtörténet egyik magas színvonalú teljesítménye Jágóként.

Welles-nek az Aranypolgárban és a Macbeth-ben megcsodált hosszú beállításokról azért kellett lemondania, mert nem uralhatta zsarnokként a stábot, és a helyszínt, a jeleneteket nem lehetett pontosan megtervezni.

Zsarnokként tehát a vágószobába vonult. Azon kevés filmjeinek egyike ez, melynek ún. „végső vágását” ő maga végezhette. Meg is látszik: ha vágást tanítanak valamelyik főiskolán, ez az egyik alapanyag lehetne oktatóknak, teoretikusoknak, diákoknak egyaránt.

A film díszleteit Trauner jegyzi, s a díszletekkel vetekszenek a kiválasztott természetes külsők: a Marokkóban forgatott „sziklafehér távlatok”, meg a tervezett belsők, egy boltíves, folyosós, labirintusos víz alatti világ ellentéte meghatározza az egész filmet.

A boltívek alatt térdig érő vízben gázolnak a figurák, gőzök gomolyognak, hirtelen valami kútba bámul mindenki (velük a néző): a „kút” mélyén a vizes helyszín egy síkkal alanti rétege, ott fény vetül, ott másik víztükör, mint színpadi szcéna, s felülről, mint kútkáva mellől figyelik az alant dulakodókat. Dühödt, nehezen hüvelyezhető rémálom.

Az Othello egyik legérdekesebb és technikailag, térszemléletben, érdekességben kimagasló jelenete, amikor Jágo meggyilkolja előbb Cassiót, majd bűntársát, Rodrigót.

A képsor egy török fürdőben játszódik. Welles nem talált megfelelő hagyományos helyszínt, a sok drága jelmez nem érkezett meg, fogyott az idő és a pénz, ezért döntött a fürdő mellett.

„Itt elég lesz néhány törülköző” - mondta állítólag aranypolgári dölyffel.

Midas király amihez kényszerűségből nyúl, abból is arany lesz. Ez a gyilkosság-szcéna káprázatos. Még akkor is, ha a döntő pontokon olyan túl rövid snitteket vág, hogy alig lehet felismerni, ki kicsoda, ki kit gyilkol meg, ki merre bujkál a rácsok között a gőzben.

Máshol is gyakran a kamera mozgásába vág rendkívül rövid snitteket. Ez is szokatlan, kevéssé hagyományos és majdhogynem sokkoló, értelmezhetetlen, alig követhető. Tegyük még hozzá, a mozgásba belevágó rövid snittek gyakran át is tűnnek egy másik hasonlóan rövidbe...

Maga Welles vallotta be, hogy a vágóasztalnál döntött a rövid snittes eljárás mellett. Feltételezem, már forgatáskor is gondolnia kellett erre, az egyre több színészegyeztetési, anyagi nehézség miatt maga a koncepció is menet közben valamiképp „testet öltött”.

Egyetlen hosszú, másfél perces vágás nélküli Jágo-Othello séta kivételével a filmtörténet legrövidebb snittjeiből álló remeke született meg, hasonló formai megoldásokban csak Resnais Murielje vetekedhet vele.

Minden remekmű a jövő felé, a filmművészet „nagykorúsága” felé mutat. Az Othello azonban inkább vissza, a filmművészet csodálatos gyerekkora, Griffith, Eizenstein és a Jeanne d’Arc-ot forgató Dreyer felé. Talán ez a legérdekesebb benne. Olyasvalaki forgatta, aki elölről akarta elkezdeni a filmtörténetet, miként a csecsemő kezdi elölről: nem a mások, a saját életét.

Mesterkedők

Írta: Inkabringa

Mi nem tartozunk azok közé, akik ütvefúrót a vállukra vetve lezseren végigsétálnak egy barkácsdiszkonton.

Ennél fogva hatványozott próbatétel elé állít minket egy lakásfelújítás és költözés.

Hányattatásaink elmesélésére egy teljes hősi eposzra lenne szükség, úgy amúgy in medias res, invokációval, enumerációval, nem is egy retardációval és némi deus ex machinával.

Most csak egyetlen tényezőt emelek ki, mely már önmagában elég ahhoz, hogy egy lakásfelújítás során viszonylag gyakran érezzük azt, hogy ripsz-ropsz megháborodunk.

A mesteremberekről lesz szó.

Egy megbízható, jól dolgozó mesterember elérhetőségeit egymásnak ajándékozzák az emberek, mint az élet megoldásának kulcsát.

Nem is értem, miért nem jutott még eszébe a minden trendi kacatra fogékony ajándékboltosoknak, hogy hercig kis díszdobozkákat gyártsanak, amiben születésnapra, karácsonyra villanyszerelők vagy szobafestők telefonszámait adhatnák egymásnak az emberek.

„A tökéletes vízszerelő” vagy „Életed legjobb hidegburkolója” felirattal lehetne mindenféle ízlés szerinti ez a díszdobozka, Hello Kitty meg Mortal Combat is, rózsaszín pamacsos vagy decens márványhatású.

A mesterembereken ugyanis nagyon sok múlik. Nemcsak a lakás komfortossá tétele, hanem az ép eszünk megőrzése is.

Kaptunk baráti beajánlásból olyan földre szállt angyalt, akinek égett a keze alatt a munka, nem késett, nem vacillált, nem sunnyogott, hanem tökéletesre és még annál tökéletesebbre varázsolta, amit a keze ügyébe adtunk.

Ilyenkor azt éreztük, hogy alsó hangon is az élet császárai vagyunk.

Aztán ezek az áldott emlékű mesterek továbbállnak - újabb munkálatokhoz újabb mester kell. Sajnos van olyan, hogy nincs ötlete a barátoknak, ismerősöknek, vagy nem ér rá a mester, netán hét határon túl van. Ilyenkor keresgélni kezdünk.

Elkezdődik a vesszőfutás és a csalódások véget nem érő sora.

Mert a mesterek bizony kelletik magukat. Nem érnek rá akármikor, hiányzik egy alkatrész, ő még ilyet nem látott, olyat ő nem tud csinálni meg biztos nem is lehet…

Van az a típus, aki folyton beszél, és kizárólag csak kifogásokat sorol: mit miért nem lehet megcsinálni. Véletlenül sem ejti meg annak lehetősége, hogy eltöprengjen azon, hogyan lehetne megcsinálni. Vagy hogy egyáltalán csináljon valamit.

Kedvvel használnak magyarázatukban egymásra halmozva olyan szavakat, amit még kacskaringós életünkben sosem hallottunk, ráérezve, ezen szavak sorjázásánál még a mondat végét sem ismerjük fel. Mondjuk ilyesmiket: „a snapli csuszpejza bestandolt a feldli bunderjába”.

Kezdetben kértük a fordítást, majd taktikát váltottunk és az általunk ismert terminus technicus készletből kreáltunk válaszul hasonló katyvaszokat. A nyelvészet igazi kincsesbányának bizonyult. Például az ’uvuláris tremuláns’ valamiért hatott. Hirtelen minden bűvszónak megtalálták a köznapi változatát.

Amikor már a telefonban megéreztem a ragadós, pénzhajhász sündörgést, kínomban csak ennyit nyögtem: „Ha a szüleinktől ilyen órabért kértek volna a tanáraink, még mindig analfabéták lennénk.”

Ilyen dzsungelharccal végül is lehet nyerni kisebb csatákat. De sekély e kéj.

Van egy könyvem, amiben egy amerikai leírja Rómába költözésének viszontagságait. A római mesteremberek behozhatatlanok kelekótyaságban és pontatlanságban. De még az amerikai is elismeri, van bennük valami ellenállhatatlan báj.

Mi van akkor, ha ez sincs?

A legnagyobb problémát az jelentette, hogy ha a szerelő szakik a megszokottól eltérővel találkoztak, teljesen és tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak annak megoldására.

Mintha valaki utolsó betűig lemásolná Tolsztojt tízujjas vakon írással, betűhibát sem vétve, és azt mondaná, hogy ő író. Ám ha elé tesszük az ábécé betűit, hogy ezekből fabrikáljon valamit, hisz itt van minden, ami kell hozzá, akkor felháborodva kikéri magának.

Ha végre megjelent a küszöbön egy tettre fogható mesterember, aki értette, szerelte, varázsolta, akkor úgy néztünk rá, mint a talált cica, aki nem tudja, hogy kiteszik a szűrét, vagy enni adnak neki. El sem akartuk hinni a szerencsénket.

Esterházy Péter mondatai a legkülönbözőbb - fennkölt vagy triviális - élethelyzetekben eszembe jutnak, menedéket adnak. Mint most ez is:

„Az emberek hamar megelégelik a jót, keresik a jobbat, meglelik a rosszat, és ehhez azután ragaszkodnak – tartva a rosszabbtól.”

Végső upanisadként megjegyzem, hogy amíg a fenti idézet csak az ajtón időnként betoppanó mesteremberekről jut eszünkbe, addig egyértelműen elégedettek lehetünk az életünkkel.

Kulcskereső - Milan Kundera

Írta: YGergely

Kundera olyan gondolkodó, amilyet a francia felvilágosodás nagybetűs Észben hívő utópistái képzeltek a huszadik századba talán, vagy Platón képzelt magának ezredévekkel későbbre. Szókratész nem: az ő tanítványokkal körbevett sétái bizonyára érzelmesebbek voltak.

Kundera nevet az érzelmeken. Az ő regényhőseinek inkább gondolataik vannak, meg biológiai vágyaik.

Milan Kundera

„Az, hogy elbeszélő művészete ennyire elvont, vajon nem jár-e azzal a kockázattal, hogy hősei nem lesznek eléggé elevenek?” – kérdi tőle egy tisztán látó amerikai kritikus.

Kundera feltehetően nem először hallja ezt az észrevételt. Válaszában Kafka és Musil példájára hivatkozik: „Musilnak… roppant művelt férfiak is szemére vetették, hogy nem igazi regényíró. Walter Benjamin bámulta az eszét, művészetét viszont nem” – feleli. 

Semmi kétség, itt Milan Kundera regényírásának legfőbb sajátosságáról van szó: ha Musillal példálózik, valójában önmagát magyarázza.

A fenti beszélgetésrészlet A regény művészete című esszékötetében olvasható. Olvastán biztosabban, világosabban látjuk Kundera nagy tehetségét és tehetségének minden korlátját is. Analitikus, hibátlanul elemző író.

Milan Kundera egyetemi tanároknál, esztétáknál világosabban és tudatosabban látja a modern regény problémáit, s ráadásul élvezetesen, egyszerűen beszél. A regény (és a regényírás) problémáiról már eddig is jó néhány érdekes esszé- meg tanulmánykötetet olvashattunk. Kundera tud annyit, mint ők, s habár főként saját könyveinek kulcsait mutatja meg, általánosabb tanulságokkal is szolgál.

Olvasói amúgy is tapasztalhatták, hogy minden regényében érdekes esszék olvashatók, hogy könyvei a regény és az esszé ötvözetei. Halványabb műveiben talán nem is eléggé szervesen ötvöződnek; e művek épp ezért olykor tételesebb, direktebb hatást keltenek, gondolati illusztrációnak hatnak, szereplői egy érdekes írói kísérlet szócsöveinek.

Kundera nem általában beszél a regényről, e „műfajtalan”, szabályokba nem, vagy alig szorítható műfajról. Ő a „sajátlagosan regényszerű esszé művészetéről” mondja el rendkívül gazdag gondolatait.

Kundera a lélektani regény hanyatlása vagy legalább (viszonylagos? átmeneti? végleges?) érdektelenségének korszakában alkot: kevéssé érdekli a hős belülről ábrázolt lélekrajza. A Stendhal, majd Flaubert művelte hagyományos lélektani regény már Flaubert tollán túllépett önmagán, és átalakult, de Prousttal a huszadik század elején már véglegesen elérte nehezen meghaladható csúcsait. 

Az 1910-es évek körül az izmusok színre lépése is jelezte, hogy felélte önmaga lehetőségeit, Breton és a szürrealisták kiáltványaikban s írói gyakorlatukban is elvetették. 

A Kunderával beszélgető már idézett kritikus felfigyel arra, hogy a belső monológ is ismeretlen írónknál. „Nem mutatom meg, mi történik Jaromil fejében, inkább azt mutatom, ami az én fejemben történik” – jellemzi maga Kundera a munkamódszerét. Majd, még pontosabban: „Az elmélkedő kérdezés (kérdező elmélkedés) az alap, melyre valamennyi regényemet fölépítettem.” 

A lélektani regény csúcspontja Proust és Joyce a számára, s Kafka (meg részben Musil) nem annyira velük rokon, mint a lélektani regény utáni lehetőségek előfutára.

Legjobb esszéi a regényeiben olvashatóak. „A regény nem az elmélet, hanem a humor szelleméből született” – írja valahol, s sajátos, kicsit talán hűvös, inkább gondolati, mint érzékletes fogantatású humorát minden könyvében megcsodálhatjuk, didaktikusabb, tételesebb könyveiben is. Talán legjobb esszéje kimagaslóan legjobb regényében, A lét elviselhetetlen könnyűségében olvasható. 

A nagybetűs, mindent legyőzni s legyűrni látszó Giccsről szól. Okos és ijesztő írás. Akár minden esszéje.

„Az érzelem elválaszthatatlan az embertől, de veszélyessé válik, mihelyt értéknek, az igazság ismérvének, a tett igazolásának tartják. A nemzeti érzelem, még a legfennköltebb is, a legnagyobb szörnyűségeket is képes bármikor igazolni; és a lírai érzelmektől duzzadó keblű ember gazemberségeket követ el a szeretet szent nevében.”

Outsiderek (Szimbiózis Napok – 2014. máj. 16-17.)

Írta: Inkabringa

A kívülállás lehet önkéntes és lehet kényszerű. Az önként vállalt kívülállás egy tudatos döntés, ha egy személy (vagy csoport) nem akar egy társadalmi csoporthoz, esetleg magához a társadalomhoz csatlakozni. Kívülről figyeli a történéseket, még ha egyetértő figyelemmel is, avagy épp lázadásból.

Van azonban egy másik csoportja a kívülállóknak, akik ilyen-olyan okokból nem felelnek meg a társadalmi elvárásoknak, nem tudnak a normál sablonba illeszkedni, még ha önhibájukon kívül történik is ez.

Ezeket a csoportokat minden társadalom „kitermeli”: fogyatékkal élők, betegek, idősek, hajléktalanok, etnikai kisebbségek stb.

Rájuk gyakran feleslegként, problémaként tekintenek, a „normális” emberektől való elkülönítésük tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak.

Forrás: Raw Vision

A „normalitás” keretei pedig lassacskán egyre lustább és bárgyúbb hozzáállást eredményeznek a társadalom derék polgáraitól.

Ügyetlenné, tehetetlenné válnak outsider társaikhoz való viszonyulásukban, nem tudják, hogyan viselkedjenek, elfelejtik a segítségnyújtás és az odafordulás képességét.

Inkább elkerülik az outsidereket, ami lassacskán olyan izolációvá válik, ami már szinte bűnként tekint a normalitás sablonjából kilógókra.

Türelmes munkával természetesen megfordítható ez a nézőpont. Elérhető, hogy a „normálisok” rádöbbenjenek, hogy a kívülállóknak tekintettek ugyanolyan emberi képességekkel rendelkeznek, és a megoldást nem az izoláció, hanem a normalitás szempontjainak megváltoztatása fogja jelenteni.

Vagyis a „normálisoknak” kell változniuk.

Hosszadalmas folyamat, de az utóbbi években/évtizedekben világszerte elindult kezdeményezéseknek több országban már eredménye van.

Az elkülönítés helyett a társadalom mainstream csoportjai az integráció mellett teszik le a voksukat. Odafordulnak és befogadnak a korábbi elutasítás és elkülönítés helyett.

Forrás: Raw Vision

Erre mutatott példát a Szimbiózis Napokon a Társadalom és művészet szekció.

Tóth Eszter az outsider art társadalmi vonatkozásait vázolta. A fogyatékkal élők művészet révén történő társadalmi integrációja a 20. század közepétől kezdődött el az USA-ban és a nyugat-európai országokban.

A 20. század első felében a pszichiátriai intézetek pácienseinek gyógykezeléséhez a művészetterápiát alkalmazták. Az eredménye az orvosokat is meglepte. Döbbenetes erejű, expresszív alkotások kerültek ki az addig csupán vegetálásra képesnek tartott emberek kezei közül.

Ezeknek a műveknek az avantgárd művészekre is hatása volt. André Breton, Paul Klee, Max Ernst, Jean Dubuffet és mások felkarolták ezen műveknek a világ elé tárását.

Jean Dubuffet megalkotta az 'art brut' fogalmát, és 1972-ben Lausenne-ban létrehozott egy múzeumot számukra. Angolszász megfelelőjét teremtette meg Roger Cardinal a hetvenes években az ’outsider art’ fogalmával.

Amit ezen fogalmak jelölnek, a művészeti iskoláktól, mesterségbeli eljárásoktól érintetlen, úgy is mondhatnánk tanulatlan, nyers, naturális alkotásoknak az összefoglalása.

Az outsider art művészek azonban nemcsak a kortárs művészeti színtértől, hanem magától a társadalomtól is elkülönülve élnek. Pszichiátriai betegek, fogyatékkal élők, szociálisan peremre szorult alkotók.

Számukra az alkotás az önkifejezés része. Verbálisan képtelenek magukat kifejezni, szociális kapcsolataikban rendkívül korlátozottak, ezért sokáig nem is tudta senki, milyen gazdag gondolati és képi világ van a fejükben. Dawn-kórosak, autisták, egyéb szociális nehézségekkel küzdő csoportok, de a mozgáskorlátozottak is önkifejezési terephez jutottak.

Forrás: Raw Vision

A művészeti alkotások segítségével a közönség számára is feltárult a világuk. A művészetek iránt érdeklődő publikum pedig egyre nagyobb érdeklődést mutatott.

Ez bizonyítéka annak, hogy a művészet nem csupán élveteg haszontalanság, afféle luxus, amit státuszszimbólumként tűzhet magára a társadalom néhány kiválasztott csoportja, hanem az emberi élet teljessé tételének elengedhetetlen része.

A nyugati közönség épp azért fordult olyan heves érdeklődéssel a 20. század második felétől az outsider art művek felé, mert az addigra iparággá váló műkereskedelem, ízlést diktáló galériák és művészetteoretikusok befolyásoló divathullámai helyett arra találtak rá ezekben a művekben, ami a tiszta önkifejezést, a professzionális irányzatoktól független natúr művészeteszményt jelentette.

A nagy pszichiátriai intézetek sorra átalakultak galériává, melyeknek kiállításaira tódul a közönség.

Napjainkban számos nyugat-európai és amerikai államban vannak outsider art kiállítóhelyek, a nyolcvanas évek végén önálló művészeti lapjuk is lett, a Raw Vision magazin.

Talán senkit nem fog meglepni a hír, hogy ez az érdeklődés Magyarországon még gyerekcipőben jár. Üdítő és követésre méltó kezdeményezések már itt is vannak, amilyen a Tárt Kapu Galéria is.

A hazai közönség érdeklődése még nem olyan elsöprő erejű, mint a nyugat-európai országokban.

Az egyik ok az lehet, amiről Csatlós Judit előadása szólt. A részvételi művészet szintén a nyugati országokból indult útjára. Lényege, hogy a nézők nemcsak az alkotás befogadásában, hanem a létrehozásában is érdekeltek. A művészek indikátorként vesznek részt ezekben a kezdeményezésekben és a nézők aktív közreműködésével jön létre a tulajdonképpeni műalkotás.

Erre volt példa a Csettegők versenye, melyről dokumentumfilm is készült. De megemlítette a dunaújvárosi Garázsfesztivált, vagy a Városligeti fasoron lévő virágbolt összművészeti és alternatív találkozóhellyé avatását.

A pozitív példák nálunk egyelőre szórványosak. Számos projekt kudarccal végződött, aminek példái azok a köztéren elhelyezett „gondolatbuborék” szobrok, melyek akkor válhattak volna műalkotássá, ha a járókelők ráírják, rárajzolják gondolataikat. Egy új szemlélete a köztéri szobornak.

A kísérletnek komikus, de jellemző vége szakadt. Az első firkákat a rendőrség rongálásnak nyilvánította és lezárta a területet, mondván ’veszélyes’.

Rend a lelke mindennek.

Valahol itt lehet a legmélyebb baj, hogy a társadalmunk ún. outsider csoportjai nem találnak utat az elfogadásukhoz. Nincs még meg (vagy már? vagy sosem volt?) a képessége a társadalmunknak a sokat emlegetett alulról jövő szerveződésekhez. Ez nem jelenti, hogy egyáltalán nincs ilyen, de fontosságukhoz mérten aránytalanul kevés a számuk és gyakran csak ideig-óráig léteznek sajnos.

Talán nálunk erősebb hagyományai vannak a tekintélytiszteletnek. Ha egy olimpiai bajnok vagy egyéb köztiszteletben álló személy áll ki ilyen ügyek mellett, arra odafigyelnek.

Az alulról jövő kezdeményezésnek azonban épp ez a lényege: hétköznapiságukban egyenrangú emberek hoznak létre egy lokális térben vagy onnan induló értéket. Mintha a szomszéd szava kevésbé számítana, mint egy személyesen sosem látott közszereplőé.

Pedig a társadalom outsidereinek a hétköznapokban kell megküzdeniük az elismertségükért. Ahhoz pedig a hétköznapi emberek tevékeny összefogására van szükség, nem tévéreklámokra.

Az outsider témához kapcsolódik a cigány művészek társadalmi befogadása is. Erről beszélgettek Az identitásvállalás megjelenése a kultúrában című kerekasztal-beszélgetés résztvevői.

Lakatos Klára diplomás ember, tanár, író, újságíró. Ebben még nincs semmi outsider. Ám ha hozzátesszük, hogy cigány származású, akkor küzdelmes, százszorosan megszenvedett életpálya áll előttünk.

Cigány identitását büszkén vállalja. Tanult ember, mégis sokkal nehezebb volt bizonyítania rátermettségét származása miatt.

Szerinte a cigány művészek identitása is nagyon képlékeny a társadalomban. Gyakran számon kérik rajtuk, hogy miért nem cigány témát dolgoznak fel? Mintha származásuk eleve kijelölné művészi útjukat, témáikat.

Egy igazán egészséges lelkű társadalom nem várná ezt el tőlük. A művészetük, az alkotásaik alapján fordulna feléjük, és nem a származásuk mérlegelése szerint.

Ahogy a mindennapok szintjén is ezt az utat kellene járnunk már réges rég. Egyelőre egy meglehetős primitív szociometria mentén a bőrszín és származás alapján döntenek sokan emberi képességekről.

Kalányos Gyöngyi

Talán meglepő, hogy idesorolom, de számomra ez is outsiderség bizonyos értelemben: a virtuális világ. Ez nem a társadalmon kívülállást jelenti, hanem magától az élettől való távolságtartást.

Rettentő-roppant felnőtt magánszemélyként nem használom a közösségi oldalakat, állítólagos megkerülhetetlenségével és mérvadó jelenlétével is dacolok. Ezt tekinthetjük egy tudatosan vállalt outsiderségnek. Az internet persze rendkívül hasznos, de egészen más szempontból.

A Digitális addikció: újabb drog a gyerekeknek? címmel Márványkövi Ferenc a Z-generáció világát járta körül.  Felmérések szerint a mai fiatalok életük jelentős részét a virtuális térben töltik, társas kapcsolataikat is ide koncentrálják. Ami a súlytalanság állapota.

Hiszen a közösségi oldalakon bárkit lehet lájkolni, ismerőssé és baráttá tenni, üzenetet küldeni neki minden különösebb következmény nélkül. A virtuális térben csak egy kattintás a „barátom vagy - már nem vagy a barátom” folyamata.

Egy-két szavas üzenetekkel, készen kínált hangulatjelekkel adják tudtul véleményüket, amit aztán visszavonhatnak, negligálhatnak. Nem kell a személyes konfliktus terhét magukra venni.

A saját szobába kerülő televízió és számítógép hajnalokba nyúló virtuális életet ad a fiataloknak chat-szobákban, közösségi oldalakon, online játékokban.

Kialakul egy saját világ, aminek semmi köze a valósághoz. A felmérések szerint nem akarnak felnőni, ám sok pénzt akarnak keresni, küzdés nélkül. Hiszen lúzerek a szüleik, a tanáraik, akik éhbérért küszködnek a semmiért.

Sokat töltenek ellenőrizetlen virtuális térben a tehetős és a kevésbé tehetős családok gyermekei is. Egy azonban közös bennük, minimális a szülői kontroll, mert nincs rá idejük.

A virtuális világ árnyoldalai kétségtelenül a most felnövő generációt fenyegetik a leginkább, de ez a folyamat már a felnőtt korosztályt is beszippantotta. A Z-generáció szüleinek (esetleg nagyszüleinek) a korosztálya is egyre jobban belefeledkezik a közösségi oldalak kirakat-világába.

Ha egy érettségi előtt álló fiatal éjszakákat tölt az online-játékok és közösségi oldalak mámorában (állítólag flow-érzést ad), az ugyanolyan addikciót okoz, mint a drog vagy az alkohol. Ennek kezelésére jelenleg még csak szórványos próbálkozások vannak.

Hiszen egy tizenéves esetében a droggal vagy alkohollal szemben a tiltásnak még van alapja. Az internet azonban nem csak veszélyeket rejt. A 21. századunk szerves része, nagyon hasznos és előremutató dolgokat adhat.

Itt nem kell, sőt nem is szabad tiltani, csak mederbe kell terelni az érdeklődésüket, hogy ne csak a szörnygyilkolós játékok és a háromszavas üzenetváltások legyenek a horizontjukon. Miközben kisiskolásként többet tudnak már az informatikáról, mint a felnőttek túlnyomó része.

Ehhez azonban a felnőtteknek is meg kell tanulni bánni a virtuális térrel, hogy bizonyítsák, cuki állatok és családi fotók közszemlére tétele mellett munkához, tanuláshoz, önműveléshez alkalmas végtelen tér lehet az internet világa.

Az élet alapjában úgysem változik: a gyerekek mintákat követnek. A személyes kapcsolat, az egymás szemébe néző beszélgetés, az élet megélése még mindig jó tud lenni.

Vagy lassacskán ez teszi majd őket outsiderré?