Ki számít embernek?

Írta: Inkabringa

Hetven éves az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. ITT olvasható.

Ez egy szép deklaráció arról, hogy egyik ember sem különb a másiknál, ennél fogva senki nem alázhatja, nem szankcionálhatja, nem üldözheti és nem rekesztheti ki azokat, akik másként néznek ki, máshol élnek vagy másként gondolkodnak. Úgy is mondhatjuk, hogy a Nyilatkozat túllépés az „ember embernek farkasa” állapoton, amiről Thomas Hobbes is írt a Leviatánban.

Bizonyos tekintetben ez a Nyilatkozat olyan, mint a Tízparancsolat vagy Jézus és Buddha tanításai. Egy eszményi és ideális állapot leírása, ahol minden emberi lénynek egyformán joga van a méltó élethez. Ez az az idea, melyet még sosem ért el az emberiség.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata nem törvény vagy szabály, hanem egy átfogó normarendszer, ami az emberiség több évezredes történelmi tapasztalatainak egyik mérföldköve.

A Nyilatkozat elsősorban az egyes országokat irányító mindenkori államvezetés egyénekkel szembeni túlhatalmát hivatott megakadályozni. Eszmei elvárás, hogy az állami alkotmányok, illetve az államközi kapcsolatok az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának szellemét tükrözzék. Gyakorlati praktikum, hogy az emberek egymás és a hatalomhoz fűződő kapcsolatában továbbra is jelen van az „ember embernek farkasa” állapot, vagyis az egyének és csoportok (akár egész államok) saját érdekeiket mások rovására is érvényesíteni akarják. Sosem lesz kiegyensúlyozott a világ, ha mindig mindenki győztes akar lenni.

A Nyilatkozat elfogadását rengeteg vita előzte meg. Nem csupán a diktatórikus és autoriter államok támadták. Számos gondolkodónak, tudósnak is fejtörést okozott a szöveg megformálása. Többek között a kulturális antropológusoknak is. Hiszen a kulturális antropológiának épp a kultúrák heterogenitása a kutatási területe. Megtapasztalták, mennyire eltérően lehet gondolkodni a világról, s ugyan kinek van joga eldönteni, hogy melyik a helyes gondolkodásmód. A kritikusok leginkább attól tartottak, hogy a Nyilatkozat főként az európai és amerikai fehérek társadalmi és kulturális tapasztalataira épül majd, figyelmen kívül hagyva pl. az ázsiai, arab, afrikai vagy az amerikai őslakosok kulturális tapasztalatait. A kolonialista szemléletmód és az etnocentrizmus veszélyétől óvták a Nyilatkozat Eleanor Roosevelt által vezetett szövegezőit.

Később ezek a kezdeti (nem is alaptalan) oppozíciók (lehetséges-e egy ennyire heterogén kultúrájú világban univerzális normákat meghatározni?) innovatív és virágzó diskurzusba fordultak át. Akárhogy is nézzük, minden emberi véleménykülönbségre ez az egyetlen hatásos megoldás. Érdekes olvasmány a témában egy Sajó András által szerkesztett könyv, a Human Rights with Modesty. The Problem of Universalism (2004). E könyv tanulmányai és az évtizedek alatt e témakörben megjelent egyéb publikációk alapján nyilvánvaló, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát nem szabad sablonként, merev szabályrendszerként kezelni. Folyamatos értelmezésre, önértelmezésre, kritikára és önkritikára van szüksége, hogy pulzáló és hatékony legyen, a hatalmi játszmák és adminisztratív sablonosság csapdái nélkül. Tudomásul kell venni a sokszínűséget és sok szempontúságot, a kultúrák különbözőségét. Ugyanakkor elfogadni, hogy az emberi méltóság megőrzéséhez kultúrától, állami berendezkedéstől, származástól, nemtől, életkortól, vagyoni és társadalmi helyzettől függetlenül mindenkinek joga van. Ez egyáltalán nem egyszerű dolog.

Az európaiak sokáig borzalmas és elnyomó gyarmatosítók voltak a világ többi részén, de a saját kontinensükön a felvilágosodott emberi szabadságjogok és az emberek közötti egyenlőség eszméjének bástyájaként nézhettek magukra. Ez a szép, bár némiképp hamis tükörkép tört össze a 20. században, amikor Európa népei a saját kontinensükön is dúltak és egymást gyilkolták őrjöngő fenevadként. A történészek szerint a két világháború ezer évre való emberi tapasztalatot adott a világnak. Aki a 21. században ezt nem veszi figyelembe, az vagy felelőtlen vagy tudatlan.

A második világháborút követően Európa és az egész világ elborzadt önmagától. A megtisztulás folyamatának része volt az ENSZ megalakulása és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása. Deklarálása annak, hogy az erőfölény fitogtatása nem megoldáshoz vezet, hanem elnyomáshoz. Az állami szuverenitás (1648-as vesztfáliai béke) után megjelent a népszuverenitás (USA függetlenségi nyilatkozata {1787}, a francia Emberi és polgári jogok nyilatkozata {1789}), majd a jogszuverenitás elve (az ENSZ megalakulása 1945-ben). Ez utóbbi már a globális normák megfogalmazásának terepe, ahol egyetlen állam sem hivatkozhat saját törvényeire az emberi jogok be nem tartása miatt. Például a dél-afrikai apartheid az állami szuverenitás keretein belül jogszerű volt, hisz törvény mondta ki az afrikai őslakosok teljes jogfosztottságát és kiszolgáltatottságát. Az egyetemes emberi jogokat azonban durván megsértették. Általános tapasztalat, hogy az autoriter államok szuverenitásuk elleni támadásra hivatkozva utasítják el az emberi jogok számonkérését. 

A nemzetközi szervezeteket és a globális deklarációkat számos jogos kritikával lehet illetni. Kell is, feltéve, hogy ez a jobbításukat és nem a rombolásukat szolgálja. Tény, hogy az elmúlt hetven évben a világbékét egyetlen nemzetközi szervezet vagy dekrétum sem tudta megteremteni. De az is tény, hogy egy újabb világháború kitörését meg tudták akadályozni. A 21. század nagy kérdése, hogy a nemzetközi intézményekben egymással együttműködő államok, vagy az egymással versengő és ellenségeskedő elzárkózás korszakába lépünk. Az emberi méltóság és önrendelkezés kevesek kiváltsága lesz vagy általános emberi jog.

Mondhatjuk persze, hogy egyszerű földi halandóként semmit nem tehetünk. Kétségtelen, hogy engem is könnyen eláshatnak a kert végébe, ha nem úgy gondolkodom, mint a többség. Az emberi méltóság valódi elismerése nem nyilatkozatokban nyilvánul meg, hanem abban, hogy képesek vagyunk észrevenni (társadalmi elvárásokon és uralkodó eszméken túl), hogy mire van szükségük a körülöttünk levő embereknek méltóságuk és önrendelkezésük megőrzéséhez. Ez egy megunhatatlan, változékony és variábilis, sablonmentes diskurzus, amihez nem fegyelmezésre és erőfölényre, hanem empátiára és együttműködésre van szükség.

Buborékpukkasztás

Írta: Inkabringa

A 21. század világszimbóluma a buborék lehetne. Jelzős szerkezetekben a ’vélemény’, ’érdek’, ’ízlés’, ’komfortzóna’ szavak állnak a buborék szó előtt. A buborék, amit sokan buroknak hisznek. Pedig nem az.   

Egyre kevésbé tudom, és főként egyre kevésbé akarom a saját értékrendemet a társadalmi elvárásokkal összeegyeztetni. Például most olyan témáról lenne helyes írnom a blogban, amiben nincs semmi kockázat. Választhatnék az óvatosan problémakerülő kellemesség, szofisztikált sznobizmus és a jópofi cukiság között. A lényeg, hogy kényelmetlenség nélkül fogyasztható legyen minden buboréklakó számára. Mégis inkább olyasmiről írok, ami nem felel meg a fenti kívánalmaknak.

Itt állunk egy rajongó-gyűlölködő parlamenti választási kampány kellős közepén, ahol a drága népet cibálják, szédítik, ijesztgetik. Miközben a mélyen tisztelt választópolgároknak egyetlen egy dologra lenne szüksége az okos és felelősségteljes döntéshez: Kedves Társadalom, nézz már szembe magaddal!

A 18. században Adam Fergusson úgy vélte, akkor működik jól egy állam, ha az állampolgárok érdekeltté válnak a közösség ügyeiben. Immanuel Kant a jogállamiság feltételének tartotta a civil társadalom létét. Alexis de Tocqueville az állampolgárok szabad egyesülését nevezte a demokrácia alapjának. Hegel szerint a civil társadalom és a politika két külön tartomány, és akkor működik jól az állam, ha együtt tudnak működni. Václav Havel kelet-európai civil társadalmakról írt tanulmányából ITT idéztünk már a blogban és ITT olvasható a teljes írásmű.

Kép: Caras Ionut

A mai magyar valóságban keveseknek jut eszébe, hogy e tudós útmutatások szerint viselkedjen. Európában hátul kullogunk a civil szervezetekben való aktív részvételben, egyáltalán a társadalmi cselekvésben. Nem is csak a szervezethez csatlakozás a fontos, bár pozitív tendencia lenne, hanem a civil öntudat felszínre hozása. A Magyarországon eddig általánosan elfogadott és követett minta két kifejezéssel írható le: „nyuszi ül a fűben” és „homokba dugott fejű strucc”. Kivétel nélkül mindenki megtanulja ezt a mentalitást ebben az országban. Ha tele a hasa és békén hagyják, nem érdekli, mi történik a társadalomban. Néha az asztalra csap, de azért ülve marad. Csak akkor tesz a közösségért, ha neki vagy családjának ebből előnye származik és csak olyasmit tesz, amiből nem lesz hátránya. Jobbnak tartja nem belefolyni, nem nyilvánítani véleményt. Az ilyesmi állapotot nevezte Edward C. Banfield amorális familizmusnak.

Van ennek történelmi alapja kis hazánkban, az elnyomás és a retorziók különféle fokozatait élte már meg ez az ország. Felszabadult honpolgári tevékenységre vajmi kevés lehetősége volt a társadalomnak, és amikor volt, akkor bambán hagyta elveszni. A társadalmi aktivitást odadobta a politikusoknak és csodálkozik rajta, hogy kisajátították. A hatalmon levők pedig a „megoldom helyetted” altatóját dünnyögték és orránál fogva vezették az istenadta népet. Politikusokra persze szüksége van egy társadalomnak, de ugyanilyen szüksége van cselekvő és mérlegelő állampolgárokra is, hogy a politikusok ne nőjenek a fejére. 

Így vált a választópolgár politikusrajongóvá- vagy gyűlölővé, amely hozzáállás dedósnak mondható a cselekvő és felelősségteljes állampolgári viselkedéssel szemben. Egy tanulmánykötet szerint a magyar társadalom aggasztó jellemzői: bizalomhiány, fragmentáltság, polarizáltság, egyenlőtlenség és a társadalmi cselekvés iránti közöny. (A könyv ITT elejétől a végéig elolvasható.) Minden parlamenti választás egy új lehetőség arra, hogy a választók társadalmi cselekvővé váljanak. Üdvös fejlemény, ha ezt egyre többen komolyan veszik. Határozottan érezni valamiféle öntudatra ébredést. De az még jobb lenne, ha ezt az igényüket nem csak a választás napjára korlátoznák.

Egyszer végre el kell jutni az itt élőknek addig, hogy ne csak a saját buborékjában, hanem az egész társadalomban akarja otthon érezni magát. Ehhez addig a belátásig is el kell jutni, hogy valaki csak akkor érezheti magát otthon a társadalomban, ha segít azt másoknak is otthonossá tenni. Vannak szerencsére olyanok ebben az országban, akik származásra, vagyoni és iskolázottsági meg egyéb helyzetre tekintet nélkül a társadalmi csoportok közötti kapcsolatot és átjárást létszükségletnek érzik egy egészségesen koherens társadalom kialakításához. Ők többnyire civil szervezetekben dolgoznak, mindenféle területen, a társadalmi integrációtól kezdve az oktatáson és kultúrán át az egészségügyig és a szociális szféráig vagy az érdekképviseletig. Fulladoznak a hierarchikus és ormótlan intézményi közegben, az ellenséges vagy közönyös légkörben, menekülnek mindenféle buborékból, mert megtapasztalták, milyen jó az, ha egy társadalom tagjai egymásra figyelnek és nem a hatalmon levők statisztái.

Kép: Caleb Charland

Richard Rorty és Manuel Castells szerint a társadalmi problémák megoldásához a szolidaritás az egyik kulcstényező. A gazdaság önmagában alkalmatlan társadalomszervezésre. Hisz a leggazdagabbak szűk csoportjába törekszik mindenki és a feltörekvők - saját pozícióik biztosítása érdekében - egyre érzéketlenebbek és egyre kegyetlenebbek a leszakadó csoportokkal. Ezzel tovább növelik az egyenlőtlenségek szakadékát és ebbe a szakadékba előbb-utóbb mindenki belezuhan. Persze Kelet-Európából mindig több felhőt látunk és a legkisebb égtisztulást is tündöklő szabadságnak éljük meg.

Nem tudom, mit hoz a jövő. Lehet, hogy eltűnnek a felhők. Talán a buborékok is. Lehet, hogy megsokasodnak. Lehet, hogy átnevelő táborba zárják a társadalomtudományokkal foglalkozókat. Lehet, hogy utánanézek, hogyan lehetnék lámapásztor az Andokban. Akárhogy is lesz, a rajongó-gyűlölködő buborékok helyett fel kell fedeznünk, hogy ugyanabban a társadalomban élünk és végre egymásra kell figyelnünk. 

Kép: Chema Madoz

Változott-e a világ? – 2. rész

Írta: Inkabringa


Az UCL által kezdeményezett kulturális antropológiai kutatás (Why We Post) a világ kilenc különböző pontján zajlott párhuzamosan 15 hónapon keresztül, eredményeiket idén hozták nyilvánosságra. A kilenc földrajzi hely: Kína (két kutatási terep: vidék és iparosodott gyárváros), Brazília, Chile, Trinidad, Olaszország, Törökország, Anglia, India. Az első rész a közösségi oldalak önreprezentációban játszott szerepéről, a szórakozás, humor, vizuális megjelenés módozatairól szólt, a kilenc kutatási terület összesített eredményei alapján.

A közösségi médiának azonban a szórakoztatáson kívül egyéb szerepe is van. Hiszen az online térben is megjelennek az offline élet társadalmi keretei, korlátai. Az online olykor másolja ezeket, olykor kitágítja a határokat. Mi folyik a közösségi oldalakon a szelfiken túl?  

Társadalmi egyenlőtlenségek

Az 1990-es évek közepétől az online gyakorlatilag mindenki számára elérhető. Az alacsony jövedelműek, alacsony képzettségűek számára is elérhetővé vált az okostelefonok berobbanásával. A digitális technológia prófétái szerint az internethez (és általa az információkhoz) hozzáférés csökkenti az offline létben meglévő egyenlőtlenségeket, mivel az internet a szabad önszerveződés, a demokrácia és esélyegyenlőség helyszíne. A kilenc vizsgált területen végzett kutatások szerint azonban az internet nem rombolja le a valóságban meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket. Az online menekülést jelenthet ugyan a társadalmi, szociális kötöttségektől, de csak elképzelt identitást ad. A társadalmi egyenlőtlenségeket nem lehet virtuálisan felszámolni. Az adott ország gazdasági, oktatási, jogi, intézményi, civil hatékonysága nélkül a társadalmi egyenlőtlenségek csak tovább mélyülnek, egyre súlyosabb globális veszélyeket vonva maguk után. A társadalmi tagoltság a közösségi oldalakon is ugyanúgy megjelenik (etnikai, vagyoni, régiós, vallási stb.). A magasabb társadalmi osztályok tagjai az online térben is elkülönülnek. Ha a munkahely révén ismeretségbe is kerülnek tőlük eltérő csoportok tagjaival a közösségi oldalakon, ez teljesen formális. A digitális technológia birtoklása mindenki számára elérhetővé vált, de ez nem számolja fel a társadalmi egyenlőtlenségeket.

Oktatás

Sokak szerint a közösségi oldalak veszélyeztetik az oktatás kereteit. Mások szerint viszont energetizálják és megújítják. A kutatók azt vizsgálták, hogy a kilenc kutatott területen a közösségi hálózatok hogyan változtatják meg a tanár-diák, tanár-szülő, diák-diák kapcsolatokat.

A hagyományos oktatási rendszerekre inkább az egyszemélyes tanulás és az alá-fölérendeltség jellemző. Általános tendencia, hogy az online világban a diákok egymástól tanulnak. A „connected learning” fogalmát az online hozta be a köztudatba: interaktivitást és aktív tanulást jelent. Személyességet, spontaneitást és kölcsönösséget visz a tanulási folyamatba. Angliában a felnőttek igyekeznek korlátozni a gyerekek közösségi médiában való jelenlétét. Ettől még a gyerekek nem hagyják ott a közösségi oldalakat, hanem anonim profilokat hoznak létre, kibújva az ellenőrzés alól. Ugyanakkor az okosan használt közösségi hálózatok képesek az autonómiára vágyó fiatalok és az értük aggódó felnőttek közötti kompromisszumot megtalálni. A digitális technológiára nyitott oktatási rendszer ebben sokat segíthet.

A fejlődő országokban (pl. Brazília, India) a szülők az online közösségi hálózatokat a társadalmi mobilizáció egyetlen eszközének tekintik a gyermekük számára. Itt jól hasznosítható készségeket sajátíthat el, ismereteket szerezhet a világról, kapcsolati hálóra tehet szert. A tanulás és a munkavállalás szempontjából is jobban bíznak az online lehetőségekben, mint a hagyományos iskolai rendszerekben, melyek nehézkesek, elmaradottak, gyakran szegregálnak. Az iparosodott Kínában a közösségi oldalak révén a fiatalok gyakorlati tanácsokat adnak egymásnak egészségügyi, pénzügyi, képzési és minden egyéb területen, a közösségi hálózatok az önsegítés eszközei. A vidéki Kínában viszont a tradicionális család az oktatási rendszerben bízik, a közösségi oldalakat valósággal démonizálják. Miközben a gyerekek nagy távolságokra laknak osztálytársaiktól. Ha kilépnek az iskolából, a közösségi oldalak nélkül egészen egyedül maradnának tanulási problémáikkal, a szülők nem tudnak a segítségükre lenni. A QZone és a WeChat révén azonban együtt tudnak tanulni nagy fizikai távolságok ellenére is. A tanárok Olaszországban ellenzik a közösségi oldalak használatát, de a diákok tapasztalata szerint a gyakorlati kérdések megoldásában (pl. munkavállalás, továbbtanulás) sokkal többet tud segíteni az online kapcsolati háló, mint a hagyományos oktatási rendszer.

Összességében elmondható, hogy a jómódúak, akik a hagyományos iskolai rendszerben az elitoktatásban tudják taníttatni gyermekeiket, sokkal negatívabban ítélik meg a közösségi oldalakat. Míg az alacsony jövedelmű családok a társadalmi mobilizáció, a modernitáshoz csatlakozás egyetlen lehetőségének tartják az online hálózatokat. Ahol a pedagógusok használják a közösségi oldalakat, erősebb és személyesebb a kapcsolatuk a diákokkal és szülőkkel.

A közösségi oldalak révén a diákok folyamatos kapcsolatban vannak egymással. Angliában a Snapchat a szűk baráti kör közötti kapcsolattartás eszköze, a tágabb kapcsolatokhoz a Twittert használják. A diákok egymáshoz való viszonyában a közösségi hálózatoknak árnyoldala is van. A bántalmazások, alázások, csúfolódások (melyek az offline térben is léteznek) az online közegben is könnyen fordulnak kegyetlenkedésekbe. Brazíliában a WhatsApp a bosszú és gyűlölködés helyszíne. Emberi konfliktusokra azonban megoldást soha nem a technológiától kell várni, hanem most is, mint mindig, a bizalomra épülő szülő-gyermek és tanár-diák kapcsolatoktól. Legyen kihez fordulnia bizalommal, ha támadják, és gyerekként nem tudja megvédeni magát. A digitális technológia csak eszköz. Tartalommal az emberek töltik meg.

A tanár-diák viszonyban a közösségi oldalak egy jóval nyitottabb és közvetlenebb terepet biztosítanak, mint a hagyományos iskolai rendszerek. Dél-Indiában a tanárok is aktív felhasználói a közösségi oldalaknak. A 11-15 évesek még szívesen barátkoznak a tanáraikkal a közösségi oldalakon, mert a legfőbb céljuk, hogy minél több ismerősük legyen. A 16-18 évesek viszont már nem szeretik, ha belelátnak az életükbe. Az olasz tanárok távol tartják magukat a közösségi oldalaktól, és károsnak tartják azokat a hagyományos iskolai rend fenntartásában. Kínában is az a jellemzőbb, hogy a tanárok nem csatlakoznak közösségi oldalakhoz, akik azonban mégis, azt megbecsülik és értékelik a diákok.

Angliában egyes iskolák a napi oktatási folyamatról fotókat osztanak meg a Twitteren. Óriási a sikere a szülők körében, a bizalomfaktor nagyot ugrott. A szülők végre nem érzik úgy, hogy kirekesztették őket abból a hosszú évekig tartó ügyködésből, amíg a gyermekük tanult emberré válik. Chilében a Facebookon posztolnak a tanárok fotókat az iskolai eseményekről, ez is sikert aratott a szülők körében. Dél-Indiában viszont a szülők alapítottak Facebook-csoportot, hogy az iskoláról véleményt mondjanak, ami gyakran csapott át pletykálkodásba vagy a tanárok vegzálásába. Az iskola erre úgy reagált, hogy létrehozott egy szülő-tanár Facebook-csoportot, ahol már a tanárok is jelen vannak és a valós iskolai problémák keretében tudják tartani a beszélgetéseket. Minden kutatási terepen megfigyelték, hogy a szülők által alapított közösségi csoportok összetételét az offline társadalmi, vagyoni, vallási, származási pozíció erősen befolyásolja. Ahogy az offline térben, úgy az online térben sem szívesen keverednek. A legbutábban mindig a felnőttek viselkednek.

Munka

Korábban a munka és a magánélet elkülönült. A közösségi hálózatokkal ez is átalakulóban van. Nagy kérdés, hogy zavarja-e a munkát vagy sem? Gyakran elvonja a közösségi oldalakba merülés a szorgoskodástól a derék munkavállalót, ez ellen már a Facebook is nevelő célzattal lépett fel (ITT). Hasznuk is van a közösségi oldalaknak, mert a felhasználók bizonyos ügyeket a munkahelyükről is elintézhetnek, és folyamatos kapcsolatban lehetnek a gyerekeikkel. Hátránya, hogy a munkahely által létrehozott Facebook-csoport gyakran belemászik a kollégák magánéletébe, és permanensen jelen vannak, gyakran ott is kíváncsiskodnak, ahol semmi keresnivalójuk nincs.

A munka és karrier szempontjából világszerte a legfontosabb közösségi oldal a LinkedIn, jelenleg 380 millió felhasználója van. Legnépszerűbb az USA-ban, Indiában és Brazíliában. A kvalifikált rétegek találkozóhelye, információcserére és munkaerő toborzásra is használják. Azonban az alacsonyabb képzettségűek is egyre inkább igénybe veszik a munkához a közösségi oldalakat. Egyfajta demokratikus közeget is teremtett, Indiában például az IT-szektor megjelenésével nyilvánították ki először, hogy a tudás és a rátermettség, nem pedig a szülőktől és kasztoktól örökölt pozíció számít a munkavállalásban. A szolidaritás és a társadalmi mobilitás eszközévé is váltak a közösségi oldalak. Brazíliában, Indiában és Kínában a felhasználók praktikus tanácsokkal látják el egymást a képzési és munkához jutási lehetőségekről, amit bármilyen hivatalos közegtől hiába várnának.

Reklám

Egy marketing újságíró úgy jellemezte magát, hogy lájkokból és kattintásokból él. Ez egy nagyon gyorsan fejlődő piac. A felhasználók berzenkednek a nyílt és agresszíven felugró reklámoktól. A közösségi oldalak nagy illúziója a személyesség és a közösségi érzés. A közösségi oldalak marketingjének titka a „suttogó propaganda” és nem a nyíltan harsány reklám. Szívesebben követnek az emberek lokálisan is ismert cégeket, üzleteket. Ezért a nagy, netán multicégek is a személyes hangnem megtalálásával tudnak a leginkább elérni célközönségükhöz. Kínában a Taobao egyenrangú versenytársa lett az Amazonnak, pusztán csak azzal a marketing trükkel, hogy a személyességet beiktatták a rendszerükbe: a vevők és eladók kapcsolatba léphetnek egymással, beszélgethetnek a termékekről az online térben.

Olaszországban a profit szempontjából semmi hatása nincs a Facebookon megjelenésnek, ezt csak egy szükséges reprezentatív kirakatnak tekintik. Indiában az otthonukban dolgozó nők kézműves termékeiket, főztjüket, lakásbölcsődéjüket hirdetik a közösségi oldalakon. A WhatsApp reklám például olcsó és mobilról is könnyen elérhető. Törökországban az Instagram a reklámozás fő helye. Elsősorban a fiatalok a célközönségük, az idősebbekre semmi hatása nincs az online reklámoknak.

A profitra vadászó cégek mellett azonban fokozódó tendencia az ingyenes szolgáltatások megjelenése is az online térben (pl. Couchserfing, Kickstart, OpenSource). Itt nem a haszon, hanem az időben elhúzódó reciprocitáson alapuló non-profit segítségnyújtás a lényeg. Most én adok neked szállást, információt, szolgáltatást stb. egyszer majd talán te adsz nekem. A közösségi oldalak tehát az altruizmus új formáit is beviszik a mindennapokba.

Gender

Az 1960/70-es évektől folyt a vita két szöges ellentétben álló vélemény között. Az egyik szerint a technológiai fejlődéssel nőtt a gender identitás szabadsága. A másik vélemény szerint tovább nőtt a férfi dominancia. Az online lét is kétarcúságot mutat: egyrészt a hagyományos férfi-női szerepek demonstrálásának helye, másrészt a gender identitások felszabadításának is terepe.

Törökországban a Facebook a hagyományos nemi szerepeket tükrözi. A férfi a munkájában elért sikereit, prosperitását mutatja be, a nők a dekorativitásukat. A férfi-nő kapcsolat (a muszlim hagyományok miatt) egyáltalán nincs jelen. Például egy képzett, szekularizált életet élő nő sem posztol közös fotót szerelmével házassága előtt, sőt ismerősei sem tesznek ilyet. Az idősebb rokonok szigorúan ellenőrzik ezt, a család jó hírnevének megőrzésére hivatkozva. Könnyen pletykák, bántások kereszttüzébe kerülhetnek – természetesen csak a nők. A fiatal lányok ezért gyakran anonim profillal vannak jelen a közösségi oldalakon.

A vidéki Kínában a nőnek házassága után minden korábbi férfi kapcsolatát törölnie kell (pl. osztálytársak), akit a férje személyesen nem ismer. A férfiakkal szemben nincs ilyen elvárás. Gyermeket váró nő visszavonul a közösségi oldalakról, jelezve, hogy innentől csak az anyaságra és a családra fog koncentrálni. A házasok szigorú kontroll alatt a boldog családi életükről posztolnak csak fotókat. A QZone egyértelműen a konfucionista tradíció demonstrálásának terepe. Dél-Olaszországban házasságuk után a nők családjukról, gyerekeikről posztolnak fotókat, önmagukról már nem, nehogy azt higgyék róluk, hogy flörtre biztatnak. Chilében szintén a hagyományos gender szerepek demonstrálásának helyszínei a közösségi oldalak. A férfiak a munkát, sikert, prosperitást, financiális előrejutást, a nők a családi egység megőrzését, a gyerekek nevelését, háztartást jelenítik meg.
 

Angliában gyakori „gender-toposz” az olyan fotók posztolása, ahol a férfiak sörrel, a nők borral láthatók. Általában jellemző mindkét nemre az önirónia, humor, sőt az öngúnytól sem riadnak vissza (pl. mémek). Trinidadban a nőknél az érzékiség, szexuális vonzerő, dekorativitás hangsúlyozása elsődleges, a férfiaknál a divat, nemesfém ékszerek mutogatása a hangsúlyos. Általában az attraktivitásra figyelnek, a legelőnyösebb fotóikat posztolják, az öniróniának nyoma sincs.

A közösségi oldalak azonban a hagyományos nemi szerepek demonstrálása mellett jelentősen kitágították a gender lehetőségeket az offline normáihoz képest. Törökországban a nők az online térben tágabb kapcsolati hálót tudnak kiépíteni. Bár az utóbbi évtizedekben már otthonukon kívül is tanulhatnak és dolgozhatnak, továbbra is erős férfikontroll alatt állnak. Az online térben kiszabadulnak, barátságokat kötnek, olykor flörtölnek, és az udvarlást is itt tapasztalják meg leginkább.

Dél-Olaszországban is jóval korlátozottabb a nők lehetősége a társadalmi életre, mint a férfiaké. A férfiak idejük nagy részét közösségi terekben töltik, a nők az otthon őrzői. Például egy nő az utcán nem mer hosszabban beszélgetni, nehogy lustának nézzék (a férfiak órákat töltenek az utcákon, tereken beszélgetve). A nők a beszélgetést az online térben bonyolítják, így elkerülik a „megszólást”. Dél-Indiában az online térben a férfiak és nők a szigorú kasztbéli elhatárolódást figyelmen kívül hagyva tudnak kapcsolatba kerülni egymással. A férfiak gyakran távoli indiai államokból, vagy a világ más országaiból (pl. USA, Brazília) ismerkednek nőkkel. Az online térben azonban udvarlásra is „kényszerülnek”, amire az offline térben nincs szükségük.

Az online az LGBT szempontjából is új lehetőségeket adott. Az offline létben a támadások és megbélyegzések miatt álcázásra kényszerülnek, nehezebben találnak kapcsolatokat, az online ezt megkönnyíti. Törökországban a homoszexualitás törvény által tiltott, ezért az online a fő terepe az ismerkedésnek, bár nem válnak láthatóvá online sem. Chilében jóval elfogadóbb a társadalmi közeg, itt az Instagram és Grindr a társkeresés fő helyszíne.

Az online világ tehát egyrészt továbberősíti az offline térben elfogadott gender-sztereotípiákat. Ennek a kutatott területeken fő helyszínei a Facebook és Kínában a QZone. Az online ugyanakkor számos lehetőséget kínál a gender identitás felszabadultabb vállalására is, a kötetlenebb kapcsolatépítésre.

Politika

A politika megjelent a közösségi oldalakon is. Mint minden egyéb, ez is lokális színekkel átitatott a kilenc kutatási terepet összehasonlítva. Délkelet-Törökország soketnikumú, jelentős számban kurdok által is lakott, konfliktusos zóna a szír határ közelében. Mivel az online tér a kormányzat által erősen ellenőrzött, a nyílt politikai állásfoglalást inkább kerülik. Kivételek azok, akik a kormányzatot támogatják, ők klasszikus rajongói attitűddel követik a közösségi médiában a kormányoldalakat. A kurdok időnként aktivizálódnak a Facebookon. Például humanitárius segítőhálózatot hoztak létre (ruha, élelmiszer stb.), amikor a szír és iraki kurd települések veszélybe kerültek. Kétségtelen, hogy Törökországban és Kínában a szigorú kormányzati kontroll is hozzájárul a politikai állásfoglalások kerüléséhez. Dél-Olaszországban többnyire a korrupt politikából való kiábrándulásukat fejezik ki a közösségi oldalakon. Trinidadban a harsány politikai botrányokra figyelnek csak fel. Angliában a politika leginkább humorforrásként jelenik meg.

Összességében mind a kilenc kutatási terepen érzékelhető a politikától való tartózkodás. Ennek oka többnyire az, hogy a családi, baráti viszonyokat nem akarják rombolni, hiszen legfőbb céljuk széles kapcsolati háló kiépítése. A népszerűség nagyon fontos a közösségi oldalakon, ezért a kényes témákat kerülik.

Elisabeth Noelle-Neumann német politológus 1974-ben megjelent könyvében ezt a „hallgatás spiráljának” nevezte: az emberek félnek véleményt nyilvánítani, nehogy kiközösítsék őket. Ez megmutatkozik a közösségi oldalakon is. Véleményt csak nagyon szűk, zárt csoportban mondanak, ahol nem kell retorzióktól tartaniuk. Nyíltan főként azok politizálnak, akik a kormányzat vagy valamelyik párt hívei. A politikusok pedig a közösségi oldalakon egyfajta szórakoztató, könnyedebb, közvetlenebb hangvétellel kovácsolnak közösséget maguk köré. A kilenc kutatott terepen tehát a közösségi oldalak a tradicionális szokásokat és elkülönüléseket viszik tovább az online térben, és valamennyi kutatott területen jellemző a nacionalizmus és xenofóbia erősödése. A kutatócsoport végső konklúziója: az emberek többsége a közösségi oldalakon is inkább nézi (tűri) és nem alakítja a politikát.

Változott-e a világ a közösségi oldalak megjelenésével? A kérdésre a kutatók válasza úgy foglalható össze, hogy nem a közösségi oldalak változtatják meg a világot, hanem a világ alakítja a közösségi oldalakat.

Változott-e a világ? - 1. rész