Hetven éves az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. ITT olvasható.
Ez egy szép deklaráció arról, hogy egyik ember sem különb a másiknál,
ennél fogva senki nem alázhatja, nem szankcionálhatja, nem üldözheti és nem rekesztheti ki azokat, akik másként néznek ki, máshol élnek vagy másként
gondolkodnak. Úgy is mondhatjuk, hogy a Nyilatkozat túllépés az „ember
embernek farkasa” állapoton, amiről Thomas Hobbes is írt a Leviatánban.
Bizonyos tekintetben ez a Nyilatkozat olyan, mint a Tízparancsolat vagy Jézus és Buddha
tanításai. Egy eszményi és ideális állapot leírása, ahol minden emberi lénynek
egyformán joga van a méltó élethez. Ez az az idea, melyet még sosem ért el az
emberiség.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata nem törvény vagy szabály, hanem
egy átfogó normarendszer, ami az emberiség több évezredes történelmi
tapasztalatainak egyik mérföldköve.
A Nyilatkozat elsősorban az egyes országokat irányító mindenkori
államvezetés egyénekkel szembeni túlhatalmát hivatott megakadályozni. Eszmei elvárás,
hogy az állami alkotmányok, illetve az államközi kapcsolatok az Emberi Jogok
Egyetemes Nyilatkozatának szellemét tükrözzék. Gyakorlati praktikum, hogy az emberek
egymás és a hatalomhoz fűződő kapcsolatában továbbra is jelen van az „ember
embernek farkasa” állapot, vagyis az egyének és csoportok (akár egész államok)
saját érdekeiket mások rovására is érvényesíteni akarják. Sosem lesz kiegyensúlyozott
a világ, ha mindig mindenki győztes akar lenni.
A Nyilatkozat elfogadását rengeteg vita előzte meg. Nem csupán a
diktatórikus és autoriter államok támadták. Számos gondolkodónak, tudósnak is
fejtörést okozott a szöveg megformálása. Többek között a kulturális antropológusoknak is. Hiszen a kulturális antropológiának épp a kultúrák heterogenitása a
kutatási területe. Megtapasztalták, mennyire eltérően lehet gondolkodni a világról,
s ugyan kinek van joga eldönteni, hogy melyik a helyes gondolkodásmód. A kritikusok leginkább attól tartottak, hogy
a Nyilatkozat főként az európai és amerikai fehérek társadalmi és kulturális
tapasztalataira épül majd, figyelmen kívül hagyva pl. az ázsiai, arab, afrikai vagy az amerikai őslakosok kulturális tapasztalatait. A kolonialista szemléletmód és az etnocentrizmus
veszélyétől óvták a Nyilatkozat Eleanor Roosevelt által vezetett szövegezőit.
Később ezek a kezdeti (nem is alaptalan) oppozíciók (lehetséges-e egy ennyire heterogén
kultúrájú világban univerzális normákat meghatározni?) innovatív és virágzó
diskurzusba fordultak át. Akárhogy is nézzük, minden emberi véleménykülönbségre
ez az egyetlen hatásos megoldás. Érdekes olvasmány a témában egy Sajó András
által szerkesztett könyv, a Human Rights
with Modesty. The Problem of Universalism (2004). E könyv tanulmányai és az
évtizedek alatt e témakörben megjelent egyéb publikációk alapján nyilvánvaló,
hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát nem szabad sablonként, merev
szabályrendszerként kezelni. Folyamatos értelmezésre, önértelmezésre, kritikára
és önkritikára van szüksége, hogy pulzáló és hatékony legyen, a hatalmi játszmák és adminisztratív sablonosság csapdái nélkül. Tudomásul kell venni a sokszínűséget és sok szempontúságot, a kultúrák különbözőségét. Ugyanakkor elfogadni, hogy az emberi méltóság
megőrzéséhez kultúrától, állami berendezkedéstől, származástól, nemtől,
életkortól, vagyoni és társadalmi helyzettől függetlenül mindenkinek joga van. Ez egyáltalán nem egyszerű dolog.
Az európaiak sokáig borzalmas és elnyomó gyarmatosítók voltak a világ többi részén, de a saját kontinensükön a felvilágosodott emberi szabadságjogok és az
emberek közötti egyenlőség eszméjének bástyájaként nézhettek magukra. Ez a szép, bár némiképp hamis
tükörkép tört össze a 20. században, amikor Európa népei a saját kontinensükön is dúltak és egymást gyilkolták őrjöngő fenevadként. A történészek szerint a két világháború ezer
évre való emberi tapasztalatot adott a világnak. Aki a 21. században ezt nem
veszi figyelembe, az vagy felelőtlen vagy tudatlan.
A második világháborút követően Európa és az egész világ elborzadt
önmagától. A megtisztulás folyamatának része volt az ENSZ megalakulása és az
Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása. Deklarálása annak, hogy az
erőfölény fitogtatása nem megoldáshoz vezet, hanem elnyomáshoz. Az állami
szuverenitás (1648-as vesztfáliai béke) után megjelent a népszuverenitás (USA függetlenségi
nyilatkozata {1787}, a francia Emberi és polgári jogok nyilatkozata {1789}),
majd a jogszuverenitás elve (az ENSZ megalakulása 1945-ben). Ez utóbbi már a
globális normák megfogalmazásának terepe, ahol egyetlen állam sem hivatkozhat
saját törvényeire az emberi jogok be nem tartása miatt. Például a dél-afrikai
apartheid az állami szuverenitás keretein belül jogszerű volt, hisz törvény
mondta ki az afrikai őslakosok teljes jogfosztottságát és kiszolgáltatottságát. Az egyetemes emberi jogokat azonban durván megsértették. Általános tapasztalat, hogy az autoriter államok szuverenitásuk elleni támadásra hivatkozva utasítják el az emberi jogok számonkérését.
A nemzetközi szervezeteket és a globális deklarációkat számos jogos
kritikával lehet illetni. Kell is, feltéve, hogy ez a jobbításukat és nem a
rombolásukat szolgálja. Tény, hogy az elmúlt hetven évben a világbékét egyetlen
nemzetközi szervezet vagy dekrétum sem tudta megteremteni. De az is tény, hogy
egy újabb világháború kitörését meg tudták akadályozni. A 21. század nagy
kérdése, hogy a nemzetközi intézményekben egymással együttműködő államok, vagy az egymással versengő és ellenségeskedő elzárkózás korszakába
lépünk. Az emberi méltóság és önrendelkezés kevesek kiváltsága lesz vagy általános
emberi jog.
Mondhatjuk persze, hogy egyszerű földi halandóként semmit nem
tehetünk. Kétségtelen, hogy engem is könnyen eláshatnak a kert végébe, ha nem
úgy gondolkodom, mint a többség. Az emberi méltóság valódi elismerése nem
nyilatkozatokban nyilvánul meg, hanem abban, hogy képesek vagyunk észrevenni (társadalmi
elvárásokon és uralkodó eszméken túl), hogy mire van szükségük a körülöttünk
levő embereknek méltóságuk és önrendelkezésük megőrzéséhez. Ez egy
megunhatatlan, változékony és variábilis, sablonmentes diskurzus, amihez nem
fegyelmezésre és erőfölényre, hanem empátiára és együttműködésre van szükség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése