Ki számít embernek?

Írta: Inkabringa

Hetven éves az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. ITT olvasható.

Ez egy szép deklaráció arról, hogy egyik ember sem különb a másiknál, ennél fogva senki nem alázhatja, nem szankcionálhatja, nem üldözheti és nem rekesztheti ki azokat, akik másként néznek ki, máshol élnek vagy másként gondolkodnak. Úgy is mondhatjuk, hogy a Nyilatkozat túllépés az „ember embernek farkasa” állapoton, amiről Thomas Hobbes is írt a Leviatánban.

Bizonyos tekintetben ez a Nyilatkozat olyan, mint a Tízparancsolat vagy Jézus és Buddha tanításai. Egy eszményi és ideális állapot leírása, ahol minden emberi lénynek egyformán joga van a méltó élethez. Ez az az idea, melyet még sosem ért el az emberiség.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata nem törvény vagy szabály, hanem egy átfogó normarendszer, ami az emberiség több évezredes történelmi tapasztalatainak egyik mérföldköve.

A Nyilatkozat elsősorban az egyes országokat irányító mindenkori államvezetés egyénekkel szembeni túlhatalmát hivatott megakadályozni. Eszmei elvárás, hogy az állami alkotmányok, illetve az államközi kapcsolatok az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának szellemét tükrözzék. Gyakorlati praktikum, hogy az emberek egymás és a hatalomhoz fűződő kapcsolatában továbbra is jelen van az „ember embernek farkasa” állapot, vagyis az egyének és csoportok (akár egész államok) saját érdekeiket mások rovására is érvényesíteni akarják. Sosem lesz kiegyensúlyozott a világ, ha mindig mindenki győztes akar lenni.

A Nyilatkozat elfogadását rengeteg vita előzte meg. Nem csupán a diktatórikus és autoriter államok támadták. Számos gondolkodónak, tudósnak is fejtörést okozott a szöveg megformálása. Többek között a kulturális antropológusoknak is. Hiszen a kulturális antropológiának épp a kultúrák heterogenitása a kutatási területe. Megtapasztalták, mennyire eltérően lehet gondolkodni a világról, s ugyan kinek van joga eldönteni, hogy melyik a helyes gondolkodásmód. A kritikusok leginkább attól tartottak, hogy a Nyilatkozat főként az európai és amerikai fehérek társadalmi és kulturális tapasztalataira épül majd, figyelmen kívül hagyva pl. az ázsiai, arab, afrikai vagy az amerikai őslakosok kulturális tapasztalatait. A kolonialista szemléletmód és az etnocentrizmus veszélyétől óvták a Nyilatkozat Eleanor Roosevelt által vezetett szövegezőit.

Később ezek a kezdeti (nem is alaptalan) oppozíciók (lehetséges-e egy ennyire heterogén kultúrájú világban univerzális normákat meghatározni?) innovatív és virágzó diskurzusba fordultak át. Akárhogy is nézzük, minden emberi véleménykülönbségre ez az egyetlen hatásos megoldás. Érdekes olvasmány a témában egy Sajó András által szerkesztett könyv, a Human Rights with Modesty. The Problem of Universalism (2004). E könyv tanulmányai és az évtizedek alatt e témakörben megjelent egyéb publikációk alapján nyilvánvaló, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát nem szabad sablonként, merev szabályrendszerként kezelni. Folyamatos értelmezésre, önértelmezésre, kritikára és önkritikára van szüksége, hogy pulzáló és hatékony legyen, a hatalmi játszmák és adminisztratív sablonosság csapdái nélkül. Tudomásul kell venni a sokszínűséget és sok szempontúságot, a kultúrák különbözőségét. Ugyanakkor elfogadni, hogy az emberi méltóság megőrzéséhez kultúrától, állami berendezkedéstől, származástól, nemtől, életkortól, vagyoni és társadalmi helyzettől függetlenül mindenkinek joga van. Ez egyáltalán nem egyszerű dolog.

Az európaiak sokáig borzalmas és elnyomó gyarmatosítók voltak a világ többi részén, de a saját kontinensükön a felvilágosodott emberi szabadságjogok és az emberek közötti egyenlőség eszméjének bástyájaként nézhettek magukra. Ez a szép, bár némiképp hamis tükörkép tört össze a 20. században, amikor Európa népei a saját kontinensükön is dúltak és egymást gyilkolták őrjöngő fenevadként. A történészek szerint a két világháború ezer évre való emberi tapasztalatot adott a világnak. Aki a 21. században ezt nem veszi figyelembe, az vagy felelőtlen vagy tudatlan.

A második világháborút követően Európa és az egész világ elborzadt önmagától. A megtisztulás folyamatának része volt az ENSZ megalakulása és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása. Deklarálása annak, hogy az erőfölény fitogtatása nem megoldáshoz vezet, hanem elnyomáshoz. Az állami szuverenitás (1648-as vesztfáliai béke) után megjelent a népszuverenitás (USA függetlenségi nyilatkozata {1787}, a francia Emberi és polgári jogok nyilatkozata {1789}), majd a jogszuverenitás elve (az ENSZ megalakulása 1945-ben). Ez utóbbi már a globális normák megfogalmazásának terepe, ahol egyetlen állam sem hivatkozhat saját törvényeire az emberi jogok be nem tartása miatt. Például a dél-afrikai apartheid az állami szuverenitás keretein belül jogszerű volt, hisz törvény mondta ki az afrikai őslakosok teljes jogfosztottságát és kiszolgáltatottságát. Az egyetemes emberi jogokat azonban durván megsértették. Általános tapasztalat, hogy az autoriter államok szuverenitásuk elleni támadásra hivatkozva utasítják el az emberi jogok számonkérését. 

A nemzetközi szervezeteket és a globális deklarációkat számos jogos kritikával lehet illetni. Kell is, feltéve, hogy ez a jobbításukat és nem a rombolásukat szolgálja. Tény, hogy az elmúlt hetven évben a világbékét egyetlen nemzetközi szervezet vagy dekrétum sem tudta megteremteni. De az is tény, hogy egy újabb világháború kitörését meg tudták akadályozni. A 21. század nagy kérdése, hogy a nemzetközi intézményekben egymással együttműködő államok, vagy az egymással versengő és ellenségeskedő elzárkózás korszakába lépünk. Az emberi méltóság és önrendelkezés kevesek kiváltsága lesz vagy általános emberi jog.

Mondhatjuk persze, hogy egyszerű földi halandóként semmit nem tehetünk. Kétségtelen, hogy engem is könnyen eláshatnak a kert végébe, ha nem úgy gondolkodom, mint a többség. Az emberi méltóság valódi elismerése nem nyilatkozatokban nyilvánul meg, hanem abban, hogy képesek vagyunk észrevenni (társadalmi elvárásokon és uralkodó eszméken túl), hogy mire van szükségük a körülöttünk levő embereknek méltóságuk és önrendelkezésük megőrzéséhez. Ez egy megunhatatlan, változékony és variábilis, sablonmentes diskurzus, amihez nem fegyelmezésre és erőfölényre, hanem empátiára és együttműködésre van szükség.