Napba nézés

Írta: Inkabringa

Minden évben ilyenkor meg kell szoknom a gondolatot, hogy hamarosan már délután koromsötét lesz. Bár a hóesés mesebeli, de nekem mégis túl sok a sötét és túl nagy a hideg. Az európai kultúra szép találmánya, hogy az év legsötétebb hónapját, a decembert, telehinti szívet melengető ünnepekkel, ami engem Mikulástól szilveszterig elvarázsol. De januártól már csak a tavaszt várom. Úgy is mondhatnám, hogy a tavaszban azt szeretem a legkevésbé, amikor a tél visszafordul, az őszben meg azt szeretem a legjobban, amikor a nyár visszanéz. A múlt héten a napsugarat egy jazzkoncert hozta el az A38-on. Barátságossá tette a sötét, hideg hónapokba menetelést. A zene oldja a mélysötétséget.

Az A38 kiállítóterében nagyszerű klubkoncerteket hallottam már eddig is. Kicsi hely, kamaraterem, finom hangulata van. Az egyik fala tiszta üveg és a Dunára látni, sorra haladnak el mellettünk a hajók. Az őszi este fényei játszottak a Duna vizén és ez tökéletes kiegészítője volt annak az áradó muzsikának, amit két fiatal jazz-szaxofonos kiváló zenésztársakkal elővezetett. A Hitchcock név nekem mindig ama zseniális filmrendezőhöz, Alfredhez kapcsolódott, egészen addig, amíg nem hallottam az ifjú jazz-szaxofonos, Alex Hitchcock zenéjét. Mostantól a Hitchcock névről Mr. Alfred mellett Mr. Alex is eszembe jut majd, ahogy a madáreledelről Tóth Viktor és Charlie Parker. Remek koncerteste volt ez.

Coltrane-ről mondta egyik méltatója, hogy olyan a zenéje, mintha a Napba néznénk. Ez az őszesti koncert meg olyan volt, hogy majdnem feljött a Nap. A közönség megtöltötte a kicsinyke termet. Egy jó jazzkoncerten, ahol jó a közönség is, hallani egy improvizációs futam közben a sóhajokat, szisszenéseket, felkiáltásokat, tapsok fűszerezik a szólókat és parázslik az együtt zenélés és együtt hallgatás öröme. Ez az A38-as koncerteste ilyen volt.

Tóth Viktor okosan, de merészen kísérletező, kutató alkatú zenész. A legnagyobb tisztelettel tanul a nagy elődöktől, hogy aztán energikusan a maga korához és stílusához igazítsa őket. Ennek bizonysága a Tóth Viktor & Bird Food Market nevezetű formációja. Aki leheletnyit ismerős a jazztörténetben, a névről biztosan Charlie Parkerre asszociál, hiszen az ő beceneve volt Bird. Tóth Viktor formációja Charlie Parker bebop ritmusait (ami olykor átcsap free jazzbe vagy funkyba) ötvözi a mai kor hip-hop stílusával. (Példa ITT és ITT.) A koncert alatt egy Charlie Parker koncertrészlet pergett némán a filmvásznon, de a koncertre korántsem telepedett rá az „hommage-hangulat’, inkább azt mutatta, mennyire élő, pezsgő és aktuális Charlie Parker zenéje a 21. században is. A közönség soraiban egy srác hip-hop mozdulatokkal kísérte Charlie Parker bebopját. A zene ilyen természetes csodákra képes, nem kell annyit osztályozni meg csoportosítgatni. A legjobb rázva és keverve.

Tóth Viktorékat az angol Alex Hitchcock Quintet váltotta a színpadon. Bár ránézésre olyanok, mint egy egyetemista baráti csoport, mégis évek óta álmélkodnak a zenéjükön a kritikusok. Alex Hitchcock egy mosolygós fiú, akinek úgy van belőve a haja, mintha mindig oldalról fújná a szél. Miközben virtuóza a szaxofonjának, és már most is John Coltrane-hez hasonlítják a tekintélyes műítészek, ami azért elég nagy szó. A zenekar tagjai olyan élvezettel játszanak együtt, annyira örülnek egymás bravúros improvizációinak, hogy ez már önmagában hangulatot ad a koncertnek. Kvalitásos zenészek, akik érezhetően rajonganak a hangszerükért és az együtt zenélésért. Az emberi élet gyönyörűségeinek listájára én feltétlenül felvenném azt is, amikor a szaxofon és a trombita együtt szól.

A bebop, Charlie Parker vagy John Coltrane még most is dögös zene, a legkülönfélébb variációkban talál utat a 21. századhoz is. Az Alex Hitchcock Quintet is ápolja ezt a gazdag virtuozitású zenei hagyományt, ugyanakkor a kortárs jazz irányzatainak is avatott képviselője. Mindent magukba fogad a zenéjük, ami gazdaggá és izgalmassá teszi. (Példa ITT és ITT) Eljátszották például Tom Waits Johnsburg, Illionis című dalát is saját feldolgozásukban, hihetetlen gyönyörűen szólt. Waits mester szép opusa előbb-utóbb jazz standard lesz.

Ez a fiatal brit csapat olyan energiát szabadított fel, hogy csaknem elindult a hajó. De mint minden jó zene kontemplációra és koncentrációra is képessé tette a közönséget. Innen Lengyelországba mentek, valahogy ott is, nálunk is, hagyományosan szeretik a jazzt. No, nem tömegek, de érezhetően kiirthatatlanul megvan ez az érdeklődés minden újabb generációban. (Pedig az 1950-es években nálunk be volt tiltva a jazz, mint a „hanyatló nyugat ópiuma”. Eddig már csak nem jutunk el megint.) Ez a fiatal brit zenekar olthatatlan kíváncsisággal keresi Európával és a világgal a kapcsolatot, és az A38 kiállítótermében összegyűlt magyar közönség ugyanígy érez és gondolkodik. Biztosan Krakkóban is hasonló lelkületű publikummal találkoztak. Ezen a koncerten nemcsak az elkövetkezendő sötét-hideg hónapokkal barátkoztam meg, hanem a hányatott sorsú Budapestet mi, itt élők is, tényleg és igazán egy „beautiful city”-nek éreztük. Most már jöhetnek a hideg-sötét hónapok. Majd a zene kibéleli napfénnyel.