A bizonytalanság bölcsessége (Hankiss Elemér: Az emberi kaland)

Írta: Inkabringa


„Felhúzós óra vagy a digitális korban.” Egy akciófilmben mondta ezt ősgonosz ellenfele a világmentő Bruce Willisnek. Ha nem is a filmbeli értelmezésében, de találónak érzem ezt a mondatot. Miért is kell mindig loholva naprakésznek lenni trendi korszerűségből? Hiszen akkor nincs időnk elengedni az aktualitást és képtelenné válunk felülemelkedni a banalitásokon. Perc-rabszolgák leszünk. Miközben ezredévek óta kísérti az embert a gondolat, hogy a valóságunk is csak illúzió.

Az illúzió szó a latin ’inlusio’, ’illudere’, ’inludere’ szavakból származik, eredeti jelentése: „játékban lenni”.

Hankiss Elemér könyve (Az emberi kaland) ezt az illúzióépítést járja körbe. Az illúziót, ami a civilizációnk alapja. A civilizációt Hankiss a nyugati civilizációra szűkítve tárgyalja.

Hankiss hipotézise, hogy a civilizációnk egyik legfőbb építőeleme a félelem és a szorongás. Egy olyan magabízó korban, mint a miénk, ez elsőre furcsának tűnhet. A nyugati civilizációban még a hétköznapi ember is – bár korántsem mindenki – soha addig nem ismert kényelemben él. Minimális életparancs a megelégedettség.

Hankiss végigjárja könyvében azt a hosszú gondolati utat, filozófusok, teológusok, mindenféle tudósok emberről való töprengéseit, ami a jelenig vezetett. Az utolsó fejezetben tárgyalja a félelem civilizációszervező fontosságát. Az ember tudattal rendelkező lény. Tudja, hogy van halál, és azt is, hogy elkerülhetetlen. Tudja, hogy a Föld egy általunk beláthatatlan univerzum kicsiny pontja, tudja, hogy ő még kisebb pont, hogy a természet számkivetettje. Ez az a félelem, ami Hankiss szerint a civilizációnk építőjévé vált. Vagyis az ember egy tökéletesen idegen és közömbös univerzumba dobott gondolkodó lény. A legnagyobb tragédia ez, bizonyos értelemben. A legnagyobb szerencse más értelemben. Igazi kaland.

Az ember tehát az évezredek alatt megpróbálta a természet és az univerzum közönyét legyőzni, hogy biztonságban legyen, szabadnak érezhesse magát, és értelmet találjon az életének.

Timeo ergo sum. Félek, tehát vagyok. Ezt a mondatot már a modernkor filozófiája találta meg. A világról való gondolkodás hosszú évszázadai vezettek ide.

A Földön való biztonságos létezésre (vagy legalább annak illúziójára, mely szinte ugyanaz) két fő stratégiát talált az emberiség, amelyek egymást is keresztezik. A prométheuszi stratégia a fizikai világot vonja az ellenőrzése alá. A természet erőforrásaiból felhasználja azokat, melyek az emberi biztonságot és kényelmet szolgálják, és kizárja azokat, melyek fenyegetik e biztonságot.

A prométheuszi stratégia azonban önmagában kevés ahhoz, hogy vigaszt adjon az idegen világba vetettség félelme miatt. Szükség van az apollóni stratégiára is: lelki, spirituális, szellemi támaszra. Hankiss könyvében főként az apollóni stratégiát elemzi. Ebbe tartozik a mítosz, a vallás, a művészet és a tudomány, melyek lelki-szellemi fogódzót nyújtanak az ember számára. Magyarázattal szolgálnak a végtelen rettenetére, kiválasztott helyet adnak az embernek a földi létezők között. Ahogy Hankiss írta: „a mítoszok és vallások egyik legfontosabb funkciója az volt, hogy csökkentsék a világ komplexitását, és ezzel enyhítsék az emberek szorongását.”

Prométheusz

A görög mítoszok és a zsidó-keresztény monoteizmus fontos építőelemei a nyugati civilizáció apollóni stratégiájának. Az ember istenekkel, a Jó és Rossz hatalmakkal, transzcendens erőkkel „belakott” univerzumban találta magát, amely minden kegyetlensége ellenére valamiféle biztonságos otthonosságot adott neki. A mítoszok és a Biblia is azt sugallta, hogy az embernek helye és szerepe van a Földön.

Az univerzum átlelkesült az isteni erővel, mely azt az illúziót adja, hogy a világban rend van, összefüggések okos hálózata, csak egyelőre mi, gyarló emberek, nem értjük. Mintha csak az istenek és egyéb szellemi erők, a bolygók és csillagok kizárólag az ember kedvére léteznének. Hosszú évszázadok óta erős védőbástyája ez a hit az embereknek. Ha illúzió is, sokaknak segít leküzdeni a félelmet. Valójában egész emberi valóságunkat fikciókra építjük, hiszen a szélességi és hosszúsági fokok, a mértékegységek és az idő, akár a vallások vagy mítoszok az ember teremtményei. Nélkülük azonban összeomlana a civilizáció, amely pedig lételemünk.

Hankiss példákat hoz a prométheuszi és apollóni stratégiákra. A ház, a kert, a város az ember által felügyelt univerzumot szimbolizálja: biztonságban vagyunk. A templom a vertikális transzcendencia, amely a földit az égivel köti össze: nem vagyunk egyedül a világban. Az autó a horizontális transzcendencia, hiszen általa az ember átlépheti fizikai korlátait: nem vagyunk kiszolgáltatottak. Ide tartozik a tréfa, amely veszélyes, mert romboló és felszabadító is egyben. A tragédia a semmibe vet, majd a katarzis révén visszaadja a biztonságérzetünket.

A játék talán a legfontosabb éltető elemünk. Játék közben elszakadunk a valóság kötelmeitől, és a játékszabályok mindenkire egyformán érvényesek, senki nem változtathatja érdekei szerint. Van ilyen tiszta igazság a valóságos életben? A játék, akárcsak a tánc, egyféle istenülés, amiben az ember is részesülhet. Nem véletlen, hogy számos nép mítoszában az istenek játszva és tánc közben teremtették a világot. Hankiss Huizinga Homo ludens című könyvére többször hivatkozik, de vitázik is híres „minden játék” mondatával. Hankiss szerint a játék egyáltalán nincs mindenütt jelen a világban. Ellenkezőleg, ellentétes a világ törvényeivel – és ebben van felszabadító nagy titka. Kreatív illúzió. Fontos helye van az életünkben.

A zene szintén stratégia a félelem leküzdésében. Sokan rokonítják a matematikával, mert mindkettő az idegen és félelmes univerzumba visz valami biztonságot. A matematika a világ zűrzavarában rendet teremt, a zene harmóniát. Mindkettő oldja a befoghatatlan univerzumtól való félelmet. A kortárs zene széttörte a megszokott harmóniákat, és kaput nyitott egy új korszakra, „amely már képes nyíltan szembenézni az idegen világgal, anélkül, hogy szüksége volna a harmónia élményére, illúziójára.”

Hankissnak ez a mondata átvezet minket napjainkba. A tömegkultúra, a fogyasztói társadalom, a „poszt-posztmodern” gondolkodás korába. Ezt éljük most. A lényeg nem változott: biztonságot keresünk egy idegen világban. Illúzióban nincs hiány. Félelemben sem. A mai kor embere hetykén tagadja a halál, a szenvedés, esendőség létét, jobban mondva száműzi, degradálja. Mindent legyőző hősmítosz a most megélt civilizációnk. Ernest Beckert idézi Hankiss, mely szerint az embernek „hőssé kell válnia, a lehető legnagyobb mértékben hozzá kell járulnia az élethez, meg kell mutatnia, hogy ő fontosabb, mint bármi vagy bárki más.” Hány és hány gondolkodó óvta már az emberiséget a hübrisz csapdájától.  

Az emberi gondolkodás kopernikuszi fordulata után a biztonság ingataggá vált, az emberek ismét egy idegen és közönyös univerzumban álltak. Hankiss Kepler példáját említi, aki gondos és alapos számításokkal rájött, hogy a Föld pályája ellipszis alakú, de a kör tökéletességének szimbóluma olyannyira hatalmában tartotta, hogy hátralevő életét annak szentelte, hogy megcáfolja saját tételét. A tökéletes univerzumról táplált illúziójának fogságába esett.

Hankiss külön foglalkozik a bűntudat és az ebből fakadó szorongás kérdésével. Freud óta sokan gondolkodtak erről. Egyes gondolkodók szerint a bűntudat, amit a zsidó-keresztény vallás tett az ember vállára, vagyis a bűnösségének terhe vezetett a neurotikus modern kori emberhez s végső soron ez okozza majd vesztét is. Freud írta, hogy a „valóság önámító átformálása”, a vallás, nem hozta meg az emberi boldogságot.

Más gondolkodók viszont vitatják, hogy a bűntudat irányítja az ezredforduló emberét. A veszélyt épp az ellenkezője rejti. Az ember a 21. századba lépve tökéletesen felmenti magát a bűntudat alól. A fogyasztói kultúra egyféle hedonista életigenlésre biztat, egy fogyasztói örömelvre. „Egy bűntudat kínozta társadalom vagy egy önmagát ártatlannak képzelő társadalom: melyik védtelenebb egy idegen világgal szemben?” Valószínűleg mindkettő.

A tömegkultúra és a fogyasztói társadalom legfontosabb igéje a manipulálás, az emberek infantilizálása és befolyásolása. Ennek fontos eszköze a média, mely a hatalmi hegemónia megszerzésének első számú tényezőjévé vált. A fogyasztói társadalomban élő emberek „egyre inkább névtelen fogyasztóvá válnak, álszemélyiséggé, amellyel a piac látja el őket. „Depolitizálódnak” és „deszocializálódnak”, és ezáltal egyre inkább a hatalom és a pénz rabjaivá válnak”. A fogyasztás a személyiség pótlékává válik, az egyén pedig a közösségi ügyektől visszahúzódó hedonistává. „És lehetséges az is, hogy túlságosan késve jönnek rá arra, hogy akarva-akaratlan az idegen világ kénye-kedvének szolgáltatták ki magukat.”

Búslakodásra még sincs okunk. Ebben a tökéletesen manipulált, ártatlan infantilis örömlénnyé tevő világban is van kiút az emberi gondolkodás számára, ami segíthet továbblépni mostani állapotából. A gondolkodók sora egyre nagyobb és őszintébb tisztánlátásra biztatja az embereket. Merjünk szembenézni annyi ezredév után az idegen, bonyolult és közömbös univerzummal. Fogadjuk el, hogy csak kicsiny és kiszolgáltatott lényei vagyunk. Nézzünk szembe saját természetünkkel és végre nézzünk szembe saját fajunk sokszínűségével – érdeklődő kíváncsisággal.

Hankiss könyvében idézi Richard Rorty gondolatait is. Filozófiájának kvintesszenciája három szóban összefoglalható: véletlenszerűség, irónia, szolidaritás. Az embernek meg kell szabadulnia a végleges válaszok keresésének kínzó terhétől. Az igazság nem adott dolog a világban, hanem mi hozzuk létre a nyelv révén. Az idegen világgal való küzdelmünk „alternatív nyelvi játékok” sora. „A világ nem beszél. Csak mi beszélünk” – idézi Hankiss. Szemlélődő felülemelkedés és irónia szükségelteik, aminek szerves és elengedhetetlen része az önirónia. Végül még egy fontos támasza van az idegen világban létezés elfogadásának: a szenvedő emberekkel való szolidaritás. Ez reményt ad arra, hogy „a szenvedés csökkenni fog ebben a világban, s hogy megszűnhet az emberi lények más emberi lények által való megaláztatása.”  

Hankiss Elemér elegáns, derűs, eredeti, szabad és tiszta értelemmel beszélt és írt olyan súlyos témákról, amelyekkel szembekerülve az emberek többsége tökéletesen idiótán viselkedik, betanult leckét szajkóz, vagy egyszerűen homokba dugja a fejét.

Végezetül könyvének egyik lábjegyzetét idézem: „Az a gondolat, hogy a nemet mondás képessége alapvető jellemvonása az embernek, már sokszor megfogalmazódott. Hadd idézzem itt csak Erich Frommnak azt a híres megjegyzését, amely szerint az emberiségnek mint gondolkodó lényeknek a története az „engedetlenségnek” egy aktusával kezdődött [arra utal itt, hogy Éva és Ádám nem engedelmeskedett annak a parancsnak, hogy nem ehetnek a tudás fájának gyümölcséből], és nem lehetetlen, hogy az „engedelmességnek” egy aktusával fejeződik majd be [arra utal itt, hogy az emberiség esetleg enged majd a totalitarizmus csábításának].”

Ha már ilyen dacosan kezdtük, ne engedjünk a csábításnak. Nézzünk szembe tiszta tudattal az idegen világ bizonytalanságával és örüljünk a szerencsénknek, hogy egy rumlis univerzumban a Föld nevű bolygón élhetünk a „bizonytalanság bölcsességével” és jó adag öniróniával.

Ahogy Hankiss írta: „Éljenek értelmes, szabad, gazdag életet: egy idegen világban.”
Mi ketten erre törekszünk.