Írta: Inkabringa
Semmi sem tökéletes (csak Bach,
mondják a zenetudósok), de az egyik legnemesebb emberi cél a tökéletesedésre törekvés.
Különösen akkor, ha egy egész társadalom tökéletesedéséről van szó. A finnek a
társadalmi tökéletesedést az oktatással alapozták meg. Mélyről indultak és a
csúcsra jutottak. Nem volt soha könnyű a helyzet, néha kifejezetten
katasztrofális volt, de úgy hatvan évvel ezelőtt a finnek mégis úgy döntöttek,
hogy egy igazán nagy társadalmi elhatározás révén kilábolhatnak abból a reménytelenségből,
amiben épp akkor volt az oktatás.
Finnországban az 1860-as évektől
kezdődött az alapfokú oktatás, és 1921-től lett kötelező az iskolai oktatás.
Ekkor a 15 évnél idősebbek 29%-a még nem tudott írni és mindössze 5%-uk tanult
tovább. A kötelező oktatás óriási lépés volt a társadalmi szintkülönbségek
kiegyenlítéséhez. De mint tudjuk, ez önmagában kevés.
Erősen
tagolt volt az oktatás szerkezete Finnországban. Az alapfokú iskola négy évig
tartott, majd választhatták a továbbtanulók az ötéves alsóbb fokú és a három
éves felsőgimnáziumi oktatást. Az 1960-as években már rájöttek arra, hogy ez az
iskolarendszer szélsőségesen széttagolja és egyenlőtlenné teszi a társadalmat,
de arra is rájöttek, hogy az oktatás nem az a falat, amit egyben lehet lenyelni,
vagy hatalmi szóval elintézett üggyé tenni.
1963-ban (csaknem hatvan éve)
nagy lépésre szánták rá magukat a finnek azzal, hogy a Parlament a komprehenzív
oktatási rendszer megalkotása mellett döntött. 1968-ban került a Parlament elé
az új oktatási törvény. 1963 és 1968 között – öt éven át – széleskörű
társadalmi egyeztetés előzte meg a törvényalkotást, amelyben a szakértőkkel,
pedagógus szervezetekkel, a különféle szakmákat képviselő szakszervezetekkel,
civil szervezetekkel és az oktatásban bármi módon érintettek képviseleteivel
egyeztettek. Öt éven át. A törvényt
előkészítők mindenkit meghallgattak, mindenki véleményét kikérték, és ami igazi
unikum a mi kies hazából nézve, figyelembe is vették. De szép ebbe
belegondolni. Mások persze azt gondolhatják, minő gyengeség ez, hisz nem akadt
egyetlen omnipotens mindentudójuk, akinek akarata mindenki más akaratát
meghatározta volna, és egy pazar huszárvágással egy nap alatt elintézi, amit el
akar. Nem, a finneknek nem volt ilyenjük, úgyhogy mindenki mindenkivel szóba
állt, mindenki véleményét és ötleteit meghallgatták, és meg is fogadták.
Így kialakult egy nagy nemzeti
közös álláspont arról, hogy a komprehenzív oktatás, ami az alsó- és középfokú
oktatást a társadalmi egyenlőség eszközének tekinti, az ország
fellendülését szolgálja majd. Ez olyan erős elköteleződést jelentett a
társadalom minden csoportja számára, hogy vitték tovább a fonalat, éveken,
évtizedeken át, bárki került is a kormányrúdhoz.
Az alapképlet változatlan maradt:
a komprehenzív oktatási rendszer segít redukálni a társadalmi
egyenlőtlenségeket, és a társadalmi egyenlőség sikeres társadalmat teremt.
Nem azért tettek így, mert nagy
jó dolgukban erre is ráértek, hiszen a finn társadalmat is időről időre válságok
rázták és rázzák meg. Azért tettek így, mert a társadalom számára egyértelművé
vált, hogy ásványi lelőhelyekben nem dúskálnak, ámde kiaknázatlan vagyonuk az ott élők
tudásszintje, amivel tényleg csodás felívelésre tettek szert.
Remélem, kis hazánkban nem abban
bontakozik a nemzeti konszenzus, hogy ha már gazdag ásványi lelőhelyeink
nincsenek, legalább kiművelt fők se legyenek e honban (kivéve a szűk elit
elitista iskolába terelt elitté nevelt gyermekeit). Nem feszélyezi ez módfelett
a társadalmat?
Szóval a finnek újból éveket
töltöttek el (újabb széleskörű szakmai egyeztetések révén) a gyakorlati módszertan
kidolgozásával, amikor is 1972-ben először az elmaradottabb északi és keleti
régiókban (nem ám a kiemelt elitiskolákban) kezdtek hozzá az újítások
bevezetéséhez, majd 1977-től terjesztették ki az egész országra a komprehenzív
oktatás rendszerét.
Az 1970-es években a tanárképzés
kiemelt területe lett az egyetemi oktatásnak, a tanárok szakmai felkészültségét
növelték, ezzel együtt nőtt a bérük is, ráadásul a döntéshozók kikérték a
véleményüket, és nagyfokú módszertani önállóságot kaptak. Ezzel elérték azt a
furcsaságot, hogy a tanári szakma társadalmi presztízse megnőtt. Itt is van még hova fejlődni, vannak is hiányosságok, problémák, de más országokban meg már fű sem nő.
Ezzel azonban nem volt minden
megoldva. Mindig újabb és újabb problémák merülnek fel, aminek orvoslása egyre
eredményesebbé tette az oktatás színvonalát. 1982-ben újabb törvényt alkottak annak
a tendenciának a kiküszöbölésére, hogy a jobb helyzetben levő családok kiváltságos
körülmények közé juttatták gyermekeiket, a társadalmi szakadékot vészesen
tágítva. Minden szülőnek a saját gyermeke felé fordul a szíve, de ha ez
túlburjánzik, akkor végletes társadalmi egyenlőtlenségekhez és
csoportszegregációhoz vezet. Aki szeret ilyesmivel dicsekedni, az büszkén
hozhatja fel kis hazánkat példának. De a finnek nem voltak erre büszkék. A
kiváltságosok kiválasztódását kifejezetten nyomasztónak és kártékonynak
tartották az eredeti cél, a társadalmi egyenlőség kialakítása szempontjából.
Úgyhogy 1985-ben gyakorlatilag is bevezették az inkluzív oktatást, amelynek
keretében a perifériás csoportokból érkező gyerekek is helyet kaptak az osztálytermekben.
A szelekciót nem tudták tökéletesen kiiktatni az oktatásból, de
összehasonlíthatatlanul jobb a finneknél a helyzet a rendkívül szelektív és
szegregáló magyar oktatási rendszerhez képest.
Summa summarum, a finn oktatási
csoda alapköve lett a hátrányból induló gyerekek felzárkóztatása. A PISA-felméréseken
a finn gyerekek szárnyalnak. A szárnyalást társadalmi szinten nem az jelenti,
hogy a társadalom felső harmadába tartozó gyerekek kibontakoztatják a
tehetségüket, hanem azt, hogy a periférián levő, kihívásokkal küzdő gyerekek is
jó eredményen teljesítenek.
A finnek jelentősen
megközelítették, amire titkon és nyíltan is úgy vágytak, a társadalmi nivellálódást.
A finnek le akarták gyűrni azt a démont, ami a gyerekek előmenetelét a szülők
társadalmi helyzetétől teszi függővé.
Ehhez persze az kellett, hogy nemcsak
oktatási, hanem szociális segítséget is biztosítsanak a gyerekeknek és
szüleiknek, hogy önálló szakmai tényezőként tekintsenek a pedagógusokra, hogy autonómiát
kapjanak az iskolák, hogy az oktatás decentralizált legyen, és a társadalmi
egyenlőség ügye közös érdekké váljon. És mindezt jelentős és minden kormány
számára evidenciának tekintett állami támogatás kísérte. Ha gazdasági válság
volt, ha nem.
Nem utolsósorban a civil
szervezetekre is támaszkodik a finn oktatás. Tárt kapukkal várják a civileket
az iskolákba. A finneknél hagyományosan erős a civil társadalom, a lakosság
80%-a részt vesz valamilyen civil szervezetben élete folyamán, sokan egyszerre
több szervezetben is aktívak. Az önkormányzatokban diákvezetőt is választanak,
ezzel is a közéletben való jártasságra, a közügyek iránti felelősségre és
kritikus érdeklődésre buzdítják a fiatalokat. Egyszóval a finneknél a civil öntudatnak
rangja van. Az jó lehet.
Hosszan lehetne még elemezni a
finn oktatási rendszert, mert egyáltalán nem könnyű és kikövezett
társadalmi-gazdasági körülmények között alakult ki és létezik mindmáig. Most is
újabb és újabb megoldandó bajok merülnek fel. A finnek a felülről eldöntött centralizálás
helyett az alulról felfelé építkező hosszú távú célratörést választották. Nem
tökéletes a finn oktatási rendszer, de a tökéletesedésre törekszik. Minden sikerével
és minden buktatójával együtt is egy tiszteletreméltó társadalmi cél példája. A
finneknél is volt már sok baj, de egyben minden kormány és minden politika
körül settenkedő egyetértett: az oktatás által teremtett társadalmi kiegyenlítődés
a kulcsa a társadalmi jólétnek. Ha tökéletesen nem is tudják megvalósítani, de
legalább megpróbálják.
Köztudott, hogy a magas GDP
önmagában nem segíti a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását. Az egyenlőtlenségeket
az oktatás - minden társadalmi csoport által elérhető - magas színvonala csökkenti.
A finnek oktatási rendszere
hovatovább odavezetett, hogy évek óta nemcsak a PISA felméréseken végez az élen
Finnország, hanem a boldogságindexen (World Happiness Report) is.
A finn és a magyar oktatás között hasonlóság
is van: mindkét országban az oktatási rendszer közvetlen érintettjei az
iskolások, az iskolások szülei, és az ő tanáraik. A különbség csak annyi, hogy
kis hazánkban valamennyien megszenvedik a jelenlegi oktatási helyzetet és a
jelenlegi társadalmi közeget. Ez a közeg pedig olyan, hogy mindenki mások
fejére állva akarja kint tartani fejét vízből. Ez az emberi psziché hibája,
hogy ha valaki hozzájut valamihez, és más meg nem, akkor előbb-utóbb meggyőzi
magát, hogy neki az jár, sőt, meg is érdemli, nem úgy, mint mások. Ez a
társadalmi attitűd nem kedvez a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének. Nem
is áll kis hazánk a boldogságindex élén.
Értük írtam ezt a bejegyzést: az
iskolás gyerekekért, a szüleikért és a tanáraikért. Az ő elégedettségük a PISA
és a GDP adatain is sokat javítana. Nem beszélve az ország boldogságindexéről.
Minél később kezdünk hozzá ahhoz, amire a finnek rászánták magukat, annál
később jön el a társadalomban a kiegyenlített boldogság. Nem a tökéletes az
egyetlen siker, a tökéletesedés is az.
