Írta: Bikassygergel
A francia új hullám egykori ifjú rendezőnője, Agnès Varda nyolcvankilenc éves. A Titanic fesztiválon vetítették már, és most egy hete művészmozikban látható legutóbbi, Visages, villages című különös és hasonlíthatatlan filmje. (Arcok és falvak - a magyar fordítás mintha Arcok, útszélekre változtatta volna, nem ellenőrzöm: ha így van, elfogadható.)
A francia új hullám egykori ifjú rendezőnője, Agnès Varda nyolcvankilenc éves. A Titanic fesztiválon vetítették már, és most egy hete művészmozikban látható legutóbbi, Visages, villages című különös és hasonlíthatatlan filmje. (Arcok és falvak - a magyar fordítás mintha Arcok, útszélekre változtatta volna, nem ellenőrzöm: ha így van, elfogadható.)
A nyolcvankilenc éves Agnès Varda szemlélete ma is friss, ma is eredeti. Közösen képzelték el és közösen alkották a dokumentumfilmet egy "J.R." nevű ismert-ismeretlen (én eddig nem hallottam róla) vándorfotográfussal. JR egy modern kisteherautóba rejtett nagy fotográfus-műteremmel járja a városi és falusi utakat. Fotózás után ott helyben, azonnal hatalmas, poszternél nagyobb méretben tudja előhívni a fotókat. Ne vadromantikus múltidőket idéző garabonciás szélhámost, vagy valami dörzsölt, üzleti szellemű mestert képzeljünk: a fiatal, pózmentes J.R. érzi a fotó természetét, és érzi, meg jól ismeri a rejtett francia tájakat és embereket. Agnès Varda fiatalkorában maga is fotós volt, csalhatatlanul látta meg a (személyesen addig nem ismert) fiatal JR munkáiban a tehetséget. Útnak indulnak a fotó-furgonnal, és nemcsak a francia falvakat, hanem rejtett világot ismernek meg.
--- Ennél többet nem tudok elmondani a film előtt, és a nézőnek aligha érdemes többet tudni - az előzményről, "koncepcióról" a film sem mond többet. Olyan, mint egy természeti kép, mint persze egy több fejezetes, mélyen összefüggő nagy természeti kép, táj- és közelkép a falusi-tanyai-kisvárosi tájban élő emberekről. A hatalmasra nagyított fotókat Varda és munkatársa ott helyben ragasztja fel hatalmas felületekre, lepusztult gyárfalakra, bontásra ítélt házakra, egyszer még tengerparti sziklára is.
A film megható jeleneteiben a lefotózott - általában idős, vagy még idősebb - férfiak, és főleg asszonyok csodálkoznak rá önmagukra. A filmnek józanul csodás epizódfigurái (itt mind főszereplő) vannak. Kicsit attól tartok, hogy lebontásra ítélt házuk, lakhelyük, erdőjük eltűntével az ő emlékük is eltűnik. Agnès Varda - aki nem régimódian és hamisan romantikus - művész, józanul beszél saját közeledő haláláról, nem könnyen hatódik meg: ábrázolni, megbecsülni, és nem siratni akarja a szintén nagyon is józan, "egyszerű" embereket. Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja, mit őriz meg ezekkel a fotókkal. Óriási művészi szerencséje volt mindkét alkotónak, hogy közös szemléletű filmet alkothattak. Ritkán láttam fikciós vagy dokumentumfilmet, melynek minden minutuma fénylően igaz és hibátlanul pontos minden képe.
Végighatja ezt a szomorú történetet az életöröm természetes vidámsága. Nem szomorkodhatunk még a csúnyán viselkedő hajdani rendezőbarát, Jean-Luc Godard gyáva pimaszságán sem. Itt amúgy sem lenne ő a főszereplő, jobb is, hogy sunyin elbújt. Agnès Varda és J.R. páratlanul értékes és különös mozgóképe hatalmas, nem hervadó, halálunkig élő mezei csokorra emlékeztet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése