Számtalan Caligari szaladgál...

Írta: Bikassygergel


Tudtak valamit ezek a nagy német klasszikusok, Murnau meg Fritz Lang, amit ma is csak a legnagyobbak tudnak. Vagy inkább szeretnének csak tudni, a titok nyomában vannak, kamerájukkal követik, egyre reménytelenebbül. A titkot a nézők tudják mára a legkevésbé. Murnau és Fritz Lang a „rendezők rendezője” lett, mint ahogy van „írók írója” is. Godard például érdekes szerepet bízott Fritz Langra A megvetésben: a mindig, de idős korában legelegánsabb Langnak önmagát kellett játszania. Volt a filmnek egy főhőse is, fiatal rendező, aki feldühödve filmtekercsekkel dobálja egy vetítőteremben a buta producert. Fritz Lang hűvös eleganciával, csiptetős szemű félmosollyal figyeli a szcénát. Felette egy állítólagos Lumière-idézet: „A filmnek nincs jövője.”

Fritz Lang

Elképzelem Fritz Langot fiatal korában valahol egy Verdun melletti lövészárokban. Azt olvastam, már akkor is csiptetőt (vagy monoklit?) viselt, és tiszti lövészárok-szeparéjában festőállványt állított fel. Fritz Lang, bármily ismeretlen is manapság, mégis valamiképp halhatatlan.

Éjféli vándor című filmjének hatására az előbb agrármérnöknek, majd költőnek készülő ifjonc Luis Buñuel kinematográfusi pályára lépett. Az Éjféli vándor eredeti német címe: Der müde Tod, vagyis A fáradt halál. Egy ezernyi gyertya fényében villogó földalatti kriptában a Halálnak nincs kedve vagy ereje ölni, inkább álmot bocsát hősének szemére.

Fritz Lang Hollywoodban is rendezett, például a Téboly Spencer Tracyvel jobb és erősebb, mint az igazi hollywoodi filmek. Murnau meg Fritz Lang behunyta a szemét 1929 körül és látta a jövőt. Ezt vitték vászonra. És melyik álom ne volna irracionális? Bár, mintha Lang leghíresebb filmje, az M (Egy város keres egy gyilkost), már a felébredés utáni pillanat volna: amikor ugyanis a lidércet álmodó felriad, és álmának szörnyetege ott bólogat az ajtóban. Ez aztán a racionális pillanat!

Murnau Amerikában is folytatni akarta lírai vízióit, de a filmtörténet egyik legkülönösebb filmjének, a Hajnalnak bukása után elütötte egy autó. Fritz Lang ellenben hűvösen bólintott, és elköszönve Németországtól elköszönt az álom-mozitól is. Sokáig élt még és minden premierjét nagyon megtapsolták. Igaz, a Metropolis már régebben irtózatos világsiker volt, hazájában meg mindenütt. De ahhoz nézővidító forgatókönyv, meg Griffith óta a legnagyobb költségvetés is kellett. Buñuel korabeli kritikájában sziámi ikrekhez hasonlítja a Metropolist, egy bugyután álromantikus sci-fi história és egy soha nem látott formanyelvi bravúr egybenövésének. 

Siegfried Kracauer, (Karinthy-paródiába illő neve ellenére) a filmtörténetírás lírai költője. A Caligaritól Hitlerig című könyvében egy egész nép huszadik századi kórleírását tudta megalkotni. A könyvcímben szereplő mindkét névhez köze volt Langnak. Az ő némafilmjeiben számtalan dr. Caligari szaladgált, Hitlerről nem is beszélve.

A mozi története során először ezek a húszas években rettegni kezdő német expresszionisták álmodtak igazán. Elmebeteg tébolydadirektorokról, bűnöző rendőrfőnökökről, háztetőn szökellő árnyakról, „Tod”-ról, „Mörder”-ről, gőzösen előgomolygó parancsszavakról. S talán a jól álmodott rémálmok tanították meg őket a forma tiszteletére.

Mert démoni lehet a formátlan és buta valóság, de a valóság titkai csak a „démoni filmvásznon” formába öntve, például Murnau és Fritz Lang mozijában tárulnak fel. (Például ITT) 
Hazugság minden mozgókép, mely megfeledkezik a lidércálmokról.