Orbán Ottó 80 - Citátumok 11.

Írta: Inkabringa


Orbán Ottó ma lenne 80 éves. Jövő héten lesz 14 éve, hogy nincs közöttünk. Még élhetne, még írhatna.

Azok közé tartozott, mint Kassák vagy Mándy: afféle autodidakta világteremtő, aki poeta doctusa lett a lírának. Verseit, keserű, játékos iróniáját, önáltatás és szépelgés nélküli világlátását szeretjük, és ez a szeretetünk sem időhöz, sem korhoz, sem évfordulókhoz nem kötött: kortalan és végtelen. A születésnapja csak alkalmat ad „ünnepélyes” felemlegetésére, hogy verseit alkalomadtán és váratlanul is, egyszóval bármikor olvassák és idézzék minél többen.

Orbán Ottó (1936-2002)

A citátumok most Orbán Ottó verseiből következnek.

Születésnapomra

Nem mondom meg, hány éves lettem,

a tortabevonót is mind megettem:

az ám,

lazán!

Mégis talán felém jöttök,

a Platánban lesz friss sütőtök,

sonkás-,

tojás,

veder szeder, meg a sok régi étek,

húzd rá cigány, ez égi ének,

kódus

kórus

az égi karban, de kihagyta ezt Madách,

elvitte férfikorban asszony, meg a harács,

adó-

csaló

sose lett, én is csak épp egy szegletet

vettem itt, bordélyházit, meglehet:

fura

kura-

fi voltam, fektettem mindenféle nőket,

Ábel meg majdnem engem ölt meg:

fain

Kain

voltam, aztán meg Rómában Brutus,

ugyanott vandál, majd De Sade-kultusz,

Pius

priusz,

Borgia, R. Iván, s később úgy alakul,

hogy Havasalföldön Vlad Drakul

harap

halat,

de inkább vadat atlaszi vállamba,

és ott van egy f­*aszi, mellette áll bamba

Vazul

s lazul,

mert neki már oly mindegy, vesztek-e,

és drukkol nagyon, hogy Wales ebe

agyon

marjon,

hogy legyen kuss, elég a szülinapi sirám,

és valaki vessen véget ennek a zsivány

ének-

ének!

A bölcsesség korába érve

Sohasem akartam nagy öreg lenni, mint Johann Wolfgang Goethe.

Hiányzott belőlem a jó hivatalnok két legfőbb erénye,

a felsőbbség iránti odaadás meg az ügyintézőt fűtő buzgalom

(„majd hülye leszek még egyszer végigírni a Faustot!”)…

Istenné öregedni sem áhítoztam, mint a fiatal Füst Milán.

Tudtam jól, nem a próféták kora ez. Hallottam a rádióban (tévé még nem volt)

épp elég tömeggyilkost, hordószónokot,

és láttam a háború fekete széltölcsérét városokat porig rombolva vonulni.

Én csak tisztább mondatszerkezetet szerettem volna tudni a verseim mögött,

de úgy, hogy azért én én maradjak, Nem mást s nem kevesebbet,

mint az örök fiatalság titkát próbáltam meg a mítosz tolvajaként elemelni,

ködbe vesző ragyogás felé hajózva a kéziratlapon.

Ki emlékszik Médeiára, ha egyszer a bank széfjében a Gyapjú?

Meglepetésként ért, hogy az átok ilyen ravaszul megy teljesedésbe.

Minden, mint azelőtt, csak bottal kopogok, csak a testemen belül

egy nyomorék öreget kerülgetek.

Az élet vége felől tekintve a legfőbb bölcs a bolond növény,

melyet egy enyhébb januárban könnyen rászed a tűző nap sugara –

kidugja fejét, nekifog zöldellni, és mielőtt megfagyna és leperegne a hóba,

azt kiabálja: éljen az új évezred, itt a tavasz!

Megvonja működése mérlegét

Magyar költő voltam, arra való,

Amire Trója romjai közt a faló.

A CLVII. szonett

A költészet határvidékén, ha nagy nehezen elvergődünk odáig,

egy rozoga bódéban, ahol a keserű hírek csöppjeit mérik

katonák, kémek, kurvák s más tisztes vendégek poharába,

nehéz fejünkkel nehezen fogjuk föl, hogy hiába volt az egész,

kaland és vakmerés, halálugrás háló nélkül, naponta,

más szóval az életünk – gyémántjainkra nincs vevő.

Mit tudni, mi jön, sunyít a világ, ez egy átmeneti kor…

Kérdezheted, melyik nem az? A Sulláé? A Caliguláé? A Hitleré?

Ezen a földön csak Kalibán állása biztos,

könyvégetőkre végső megoldásként minden rendszernek szüksége van –

kit tolna előre, ha, modjuk, a főkönyvtől kíván szabadulni a Szent Család,

mely eddig a kötvénypiacon kamatoztatta varázstudományát?

(Ariel sem esélytelen, ha föltalál egy szellemes szellőztető berendezést…)

Prospero tüntet, kettétöri pálcáját. Egy munkanélküli – ki figyel oda?

1. Azt kérdezik, jók-e a versei?

Irodalmi díjakkal földíszített, száradó karácsonyfa vagyok.

Mindent tudok a szakmámról, amit tudni lehet,

de a költészet titkáról nem tudok semmit.

Lakik bennem egy idegen, ő mindent tud, de semmit sem árul el,

hiába próbálom meg mágiával szóra bírni: Isten nevében! –

kitér előlem és elnézőn mosolyog.

Verset írni annyi, mint puszta kézzel nyúlni át egy tömör téglafalon,

és ujjainkkal tapintani ki azt, amit eszünkkel föl nem foghatunk.

Megigézett a nyelv szépsége? Hirdetnéd fennkölt eszméidet?

Csapj föl hát költőnek, te hülye,

szállj le a sóbányába, öntözd arcod verítékével a kéziratpapírt,

fonj egy életen át a verssoraidból lepkehálót –

fölemeled, s alatta semmi sincs, csak a megfeketedett vérnyomok,

s a kimondatlanul maradt, nagyobb rész szenvedés.

2. PS.: Ismeretlen férfi képmása. XVI. század

Verseimet egy zsaroló írja – fölrobbantja a világot,

ha holnapig nem válaszolnak neki, van-e Isten?

Van, van, zengi a reneszánsz kórusa: dicsőség neki!

(A mennyekben, gondolja hozzá bölcsen, a föld a miénk!)

Lehet-e bárki vadabb modern, mint Monteverdi a maga korában,

egy fukar herceget szolgálva a mindenség kincstárnokaként?

Ő is, mint Michelangelo, csak a Teremtővel van köszönő viszonyban,

dramatizálja a gregoriánt, operát ír a madrigálból,

s megbotránkoztatja a mértéktartást áriái aranyával –

azzal nem, hogy ekkoriban kiherélik a majdani kontratenort…

Tisztelt Bankkuratórium, a művészet nem való semmire,

de azt még egy fingfejű herceg is fölfogja, hogy tükörbe néz,

ha a századok kútjában megpillantja egy ismeretlen férfi arcát:

jobb fele tiszta és arányos, bal fele torz, egy szörnyetegé.

Élet és irodalom

Egész életemben az irodalom gőzét szívtam,

a bensőnket facsaró, fojtogató nagymosásét;

megutáltam az írókat, de mindenütt beléjük botlottam,

ők voltak a mestereim, a barátaim, az ellenfeleim;

„irodalmi költőnek” csúfoltak, holott az élet érdekelt –

miféle cowboy az, töprengtem én is, akinek betű a pisztolya?

Az életbe legfőképp azért nehéz kimennünk, mert már ott vagyunk:

éveken át kellett üldöznöm a valóság rémképét,

míg végre megérthettem, hogy kérdezni élet,

s hogy a kellő számú kérdés már-már a válasz maga;

kirakós játék, mint a gyerekeké, csak életre-halálra megy –

megszereztem azt, amire vágytam, a királyságomat,

s most csukott szemmel tántorgok a szellem járta, szeles folyosón,

moshatom verssel a kezem, ragyog rajta a vér.

Orbán Ottó művei a Digitális Irodalmi Akadémián olvashatók.