A derűs tudós (Ilyés Zoltán 1968-2015)

Írta: Inkabringa


Ma kaptam a hírt egy kedves barátunktól. Szörnyen, letaglózóan igaz. Meghalt Ilyés Zoltán egyetemi docens, az MTA Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa, kulturális antropológus, kutató.

Hallgattam jó néhány előadását, konferencia felszólalását. Lenyűgöző tárgyi tudása volt. Nem a száraz, lexikonszerű, egy témára koncentráló adathalmaz-darálás, hanem a tudós ember invenciózus kíváncsisága csillogott ki a mondataiból. Szelíd természetességgel tartotta az előadásait, mintha magától értetődő volna hatalmas tudása. Szelíd, de izzó lelkesedéssel beszélt, az egyetemi hallgatótól a professzorig mindenkit magával ragadott. Akár egy ausztrál cserjefaj izgalmas ökológiai beágyazottságáról, akár a szórványkisebbségek társadalmi helyzetéről volt szó. Álmélkodva hallgattuk, ezt már nem is lehet fejben tartani, annyi mindent tudott a világról, s mindezt nem felszínesen, hanem elmélyült, okos tudással.

Igazi tudós ember, akinek szenvedélye a megismerés és a továbblépés, az újat felfedezés. Minden mondatából sütött, hogy ezt már tudja, de nem elégedhet meg ennyivel, azt is tudni akarja, ami mögötte van, ami eddig rejtve maradt. A kelet-közép-európai kisebbségek, szórványlétek, a mindennapokban kiforrott egymás mellett élések és a hatalmi gépezetek által gerjesztett ideák és félelmek felfejtése volt szűkebb tudományterülete. Fájdalmasan félbeszakadt munka.

Akik a miskolci kulturális antropológia tanszéken, vagy az MTA Társadalomtudományi Intézetében megfordultak, akik itt-ott az országban hallották, olvasták, most mind megrendültek. A veszteség lesújtó.

Birtokában volt két olyan nagyszerű tulajdonságnak, ami manapság szinte már alig fedezhető fel.

Az egyik a derűje. Derűs ember volt. Nagyon szép szó, és egyre ritkábban fellelhető emberi tulajdonság. A kiváló humorérzék hasznos azoknak, akik a társadalom elveszett rétegeire is figyelnek. Az ő humora nem a csípős élcelődés vagy fölényes gúny formájában nyilvánult meg. Erre nincs jobb szó: derűs humora és öniróniája volt.

A másik kiváló és nagyon ritka tulajdonsága a vitaképessége. Platónt és Gadamert nem csupán értelmezni, hanem a gyakorlatban is alkalmazni tudta. Izgalmas, tartalmas eszmecserévé tette az opponens vélemények ütközését. Nem meghódítani, hanem értelmezni akarta a világot.  

„Mint Kunt Ernő” – mondta a barátunk, amikor a halálhírt közölte. Két tudós, két kulturális antropológus, két társadalomkutató, akik ötvenéves korukat sem élhették meg, mégis jelentős tudományos munkát hagytak maguk után. Miskolc különleges hely ebben az országban. A semmiből kitekintés, a negligálás szimbóluma. Nem véletlen, hogy annak idején Kunt Ernő itt harcolta ki a kulturális antropológiai képzést. Ahelyett, hogy elmenekült volna, odament az elveszett helyre.

Ilyés Zoltán is odament, elkötelezett szolidaritással az elveszettek irányában.

Derűs tudós, hatalmas tudással, még hatalmasabb tudásvággyal, a társadalmak elveszettjei, hányt-vetettjei iránti figyelemmel. Nagyon sokat dolgozott, ahogy a miskolci tanszék valamennyi oktatója: tanítás, terepmunka, kutatás, írás, fordítás.

Tanítványai rajongták derűs tudását, a világot értelmezni tudó képességét, szelíd empátiáját, magával ragadó előadásait. A barátunkkal végül arra jutottunk, hogy a Miskolcon most készülő kulturális antropológia szakdolgozatok első oldalára ezt a mondatot kellene írni:

„Ilyés Zoltán emlékének ajánlom.”