"Ne árnyékba temessetek!"

Írta: bikassygergel


Ma van Pasolini meggyilkolásának negyvenedik évfordulója. Régi filmemlékeinket újravetítve a halál, sőt a halálvágy motívumát még erősebben látjuk. Az egész életmű a halál jegyében született.

Hogy nem iskolai tananyag, az talán nem baj. Hogy olasz- és filmtanszakok kapuin kívül az egyetemeken sem ismerik, ez biztosan rossz. A kultúra és a filmtörténet legnagyobbjai közül való? Vagy zaklatott fél-zseni csupán?

Pier Paolo Pasolini (1922-1975)

Pasolini elsősorban költő. Költészete még filmjeinél is ismeretlenebb nálunk. Nehezíti megítélését, hogy ideológiai kérdésekben is olykor szándékosan provokálta a közvéleményt, nagyon sok kulturális vitacikket írt, számos film- és irodalmi kritikát, pamfletszerű tanulmányt: ezeket a hatvanas-hetvenes évek olasz és nyugat-európai kulturális vitáitól a paternalista óvás miatt gondosan „védett” magyar olvasó és néző nem olvashatta, ma meg talán azért nem olvassa, mert rátarti tudatlanság és peckes kulturális közöny uralkodik, netán egy új-paternalizmus korszaka jött el.

A szexualitás és a halál fenyegető mély kapcsolatban volt nála, és legsúlyosabb filmjeiben sugározni tudta ezt (Csóró, Médeia). Pasolini egy cikkében megállapítja, hogy most már a múltra is visszahat a mai „romlás” – és ez a romlás egyértelműen megnyilvánul abban is, hogy a hatalom kisajátította a szexualitást. Ezzel megszűnt szabadító jellege. Nem érdektelen gondolat, a Salo-t mindenesetre tekinthetjük e felismerés (vagy életérzés) illusztrációjának.

Gyűlölte azt, hogy gyűlöl. Több versében szerepel, hogy csak szeretni tud, máshol, kései polemikus írásaiban bevallotta, hogy gyűlöli azt az országot, melynek nyelvén ír. Talán ez vonzotta a friuli nyelvhez, majd a római dialektushoz. Élete utolsó évtizedében az írott nyelvtől menekülő képrendező volt. A beszélt nyelvet persze alkalmaznia kellett filmjeiben, de már rég a beszélők megkülönböztetésére használta.

Az írott és beszélt nyelv óriás súlyú múlttal, hagyománnyal, szabály- és szokásrendszerével a jelképek, metaforák áthatolhatatlan erdejébe hívta – mint minden írót és költőt persze. Pasolini ez ellen is fel akart lázadni, és jól tudta, hogy ha leír egy szót, a nyelv foglya marad. Lázadása végül oda vezetett, hogy „elfordult” a nyelvet művészetként használó irodalomtól.

Pasolini filmes formanyelve nyers, darabos hatást kelt: állandóan nagytotálok és közelik feleselése. Pasolininél a halál nem az élet ellentéte, nem „megszüntetése”, nem a „vége” – hanem a „célja”, „megoldása”. „Csupán a nyersanyagba ivódott fény fejezhet még ki /az ősi gyűlöletben kis ős szeretetet” – írja Világi énekek című versében.

Évekkel ezelőtt Rómában, a Pasquino téren az állványdeszkákra Pasoliniről szóló verseket ragasztottak ki meggyilkolásának évfordulóján. Aznap római szállásomon nekiestem Pasolini Történetek a Nap városából című könyvének. De nem is ez a címe, hanem az, hogy Történetek Isten városából. Reméltem, istentelen könyv. Pedig nem az. Idióta turisták szemhatárát (is) tágító polgár- (burzsoá)ellenes könyv: a másik, a láthatatlan Rómáról szól. Bár én sohasem hittem, hogy láttam a teljes várost. Ötvenes években írt, fiatalkori cikkei és novellái. A legtöbb novella a Trasteverén játszódik, a Garibaldi hídnál. Nem a mai, hanem egy másik Trasteverén, ahol verekedésre és fosztogatásra kész fiatalkorú bűnözők csoportjai állnak lesben, ahol amorális, térdig bűnben járó, de a bűn fogalmát és érzését nem ismerő, tisztaszívű kiskamaszok és nagyobb stricik élnek nyomorultul, boldogan – vagy legalább nevetve.

Van benne valami fegyelmezetten ugró romantika, és valami nagyszerű „emberlátás”. A cikkek nagy részében Róma kültelkeiről, a bádogvárosban vegetáló nyomorgókról van szó. Itt már semmi romantika nincs. Még az „idióta turisták” és a politikusok is láthatják, legalább távolról a bádogtelepek körvonalait, mondja. Monteverde, Garbatella, Prenestina, sorolja Pasolini a nyomorult és izgalmas helyeket. De '58-ban már arról ír, hogy a bádogtelepeket lebontják, és a nyomorultakat nagy és új bérkaszárnyákba költöztetik. A kötet végén egy 1973-as hosszú interjúban nagyon szomorúan arról beszél, hogy öt-hat éve Róma teljesen megváltozott, őt már egyáltalán nem érdekli, a külvárosok elvesztették jellegüket, az ott lakók is, hiszen a srácok pár perc alatt motorral bent vannak a belső területen.

A Róma és a halál egy töredék-novellaciklusának címe. Erős halálérzet. Furcsa hatást kelt ez a nagy erejű kis kötet, töredék-novelláival (inkább karcolatok) és borotvaélesen okos publicisztikáival. Fényükben az Utas és holdvilág egy polgár tudós és turista könyve.

A Campo de' Fiori éjjel kettőig zsúfolt fórum. Őt is innen temették, a Giordano Bruno-szobor alatt volt felravatalozva 1975 novemberében. Kiknek volt zsúfolt, izgatott fóruma már akkor és ma még inkább a Campo de' Fiori, és ki volt az a több ezer ember, aki őt innen kikísérte a temetőbe? Nem hiszem, hogy a kamasz lumpenek és tisztaszívű fosztogató munkanélküliek sereglete, nem annak látszanak, a filmhíradó képein sem annak látszottak, nyilvánvaló, hogy nem is azok. Az a gyanúm, hogy, bármily meghökkentően hangzik, Róma lakossága, az olasz társadalom sokkal többet és döntőbben változott 1950 óta, mint Pest.

Pasolini római csavargói beégették magukat az olasz filmbe, evidencia e hagyomány, de Pasolini utánozhatatlan érzékenysége, mellyel erkölcsi sorsdrámát teremtett a Csóró vagy a Mamma Roma suhancaival, átugorhatatlan mérce. Nanni Moretti Kedves naplóm című mozgókép-esszéjében a múlton hol gyötrődve, hol dacosan kis robogójával elltogat Pasolini meggyilkolásának helyszínére. Rácsok, elhagyott grundféle. Emlékszobrocska az olasz filmet és kultúrát felkavaró szabálytalan géniusz emlékére.

Van remény a tegnap rendkívüli értékeinek élő és alkotó hasznosítására? Pasoliniről rengeteget írtak, de csillagsúlyú hatását még mindig nem dolgozta fel az olasz kultúra. Ő a neorealizmus, Fellini és Antonioni roppant árnyában is nagy, öntörvényű filmművészetet tudott teremteni, melyben együtt munkált s hatott a fantázia, meg a fénykép realizmusa.

Pasolini már filmjei előtt megírta a római utcakölykök életrajzát.

Ragazzi di vita – szószerinti tükörfordítással „életgyerekek”. Ezek a római lumpen-kölykök vidámak, és többet énekelnek, mint a kevésbé sorsverte felnőttek.

Pedig a halál felé gyalogolnak dalolva. Pasolini irodalmi és filmes életművében nagyon nagy szerepe van az erőszakos halálnak, mégis elragadó és meggyőző, hogy a halált élettel, az élet harsogó, biológiai erejével, túlerejével szembesíti.

„Íme a lumpenosztály, mely talpig bűnbe öltözött” – mordulnánk egyet sziszegő utalással. Alkalmi segédmunkára néha ugyan vállalkoznak, de minden kölyök napi lopásból él. Hallatlanul erős életkamaszok: naponta többször átkelnek oda-vissza, nagyrészt gyalog a hatalmas területű külvárosok Rómáján. Rendőrre mindig ügyelni kell, futni, bujkálni óránként. Erejük, életkedvük végig harsog a regényen – egész a pusztulásukig.

A másik világ, a dolgozók (vagy a gyári munkások) világa villanásra sem tűnik fel. A külvilág ellenséges tömb, az öregek furcsa, Hádeszen túli árnyfigurák. Semmi tanulság-célzat, nincs regény-cselekmény sem. Kíméletlenül röhögő, a nyomort és szenvedést magukból állandóan kiéneklő, a halálig játszva fulladó, szitkozódó, vidáman-éhezve haldokló szarháziak hökkentő antiregénye az 1954-ben megjelent Utcakölykök.

Pasolini világa – életével-halálával is fémjelezte – a halál, gyilkosság, öngyilkosság, a daloló megfulladás harsány világa. Szenny és napfény. A szenny erősebb, de a napfényben fürdőzni lehet a pusztulásnak valamiféle természet adta mámorában, a biológiai lét lihegő örömében.

Pasolini a csórók rabja és a csórók mazochista áldozata.

„Önarckép a levágott, szakállas férfifej, egy római utcagyerek markolja kezében, talán zsarolója, erkölcsi-testi hóhéra” – írja egyik esszéjében Cs. Szabó László, Caravaggio Dávid Góliát levágott fejével című festményéről.

Pasolini hasonlóképpen látta – és előre látta – saját halálát: egy csavargó, kültelki srác öli meg, különösen buzgó, gonosz bestialitással. Sokak szerint megtervezte önmaga halálát mindenszentek éjszakáján. Egy versében előre megírta a pontos részleteket és időpontot. Két korai filmjében nagyon mélyen és nagyon csendesen szól a halálról. A Mamma Roma végén a börtönkórházban haldoklik az angyalarcú kamasz-csavargó, a kép beállítása Mantegna híres Krisztus-festményét imitálja.

Az Accatone egyik jelenetében a Csóró azt álmodja, hogy barátai temetésre mennek. Csatlakozik hozzájuk, s kiderül, őt magát temetik. Könyörög a sírásóknak, hogy ne a kerítés melletti árnyékba, de a napos oldalra temessék. „Most már végre jó nekem is” – mondja Accattone, a csóró.