Orson Welles a bennszülöttek földjén

Írta: YGergely


Orson Welles játékfilmes pályáján a hamisítás, a hazugság visszatérő főtéma.

"Nem marad más remény, csak az, hogy egy hozzáértő mecénás vagy egy ékesszóló filmszakértő egy napon előveszi a homályból Welles egyetlen be nem mutatott filmjét, mint ahogy az végül a Que viva Mexico!-val is történt."

Bazin 1958-ban írt sorai lelkesült, ezért tévedésre hajlamos optimizmust sugároznak. 

Orson Wellesnek féltucatnyi be nem mutatott filmje van, ha a csonkán maradt, félbeszakadt, alig elkezdett töredékeket is ideszámítjuk. Jó néhány befejezettel is baj van, idegenek rontottak bele. Joggal mondhatjuk (maga Welles is vallotta), hogy egyetlen filmje van csupán, amelyet úgy mutattak be, ahogy ő kívánta, az Aranypolgár.

Ezen kívül mindegyik művébe durván, végzetesen beleavatkozott saját rögtönző természete, a cenzorok, producerek, pénzemberek, a politika és a szélhámosok, a rossz idő, a véletlen és az Úristen. 

Pedig Bazin jövőbe látott: "ékesszóló filmszakértők" 1993-ban valóban elővették a (tévesen) "egyetlen be nem mutatottnak" vélt Orson Welles-filmet, az It's All True-t, és be is mutatták.

Ezek a leletmentők - akár tudták, akár nem - szembeszálltak egy vudu varázslóval. Welles mondja el éppen a megtalált anyaghoz felhasznált egyik régebbi interjújában, hogy amikor egy indián varázsló megtudta, hogy a rendező minden ígérete ellenére, önhibáján kívül, de nem tudja leforgatni a brazíliai indiánokról tervezett filmjét, melyben az ő törzse játszott volna, rituálisan átszúrta a forgatókönyvet.

It's All True - minden igaz. Furcsa cím az Orson Welles-életmű tükrében. Ennek az életműnek ugyanis épp az a tanulsága, sőt üzenete, hogy "semmi sem úgy van", "minden hamis", "az ellenkezője igaz".

Welles az Aranypolgárban saját maga rendezte (fiktív) híradókat vágott össze valódi, korabeli híradórészletekkel. Egész életművében a hamisítás, a hazugság foglalkoztatta. A szó mai értelmében vett "játékfilmes dokumentumfilm" egyáltalán nem volt jellemző Welles érdeklődésére. Ezért is különlegesen érdekes elveszettnek hitt, hosszabb dokumentumfilmje, az It's All True.

A felvételeket a nyolcvanas években megtalálták, majd rekonstruálva megszerkesztették. Mint az előre sejthető volt, a munka eredményeképp mégsem egy igazi Orson Welles-film éledt újra a tetszhalálból, hanem a megtalálók, még inkább a feldolgozók saját produkciója lett belőle. Sajnos, sok szempontból meglehetősen zavaró ez a rekonstrukció. Nem túl szerencsésen vegyül benne múlt és jelen, Orson Welles és nem-Orson Welles.

Orson Welles gyakran küzdött megoldhatatlan technikai problémákkal. Legismertebb példa erre az Othello forgatása. Színészek, jelmezek, díszletek hiányoztak. Ez lett az életműben a leginkább montázsra épülő film.

Mivel az It's All True címet az ékesszóló leletmentők elorozták, és saját filmjük címévé tették, egy megoldás marad: Welles eredeti anyagát a Négy ember egy csónakban címmel említjük, annál is inkább, mert a háromrészesre tervezett filmnek ez a fejezete maradt fenn majdnem teljes egészében. ITT megnézhető.

A legközhelyesebb a film befejezése, a boldog megérkezés Rióba - vidám és mozgalmas kikötői jelenet. Már maga az elképzelés sem túl szerencsés, a hamis állami propagandába hajló híradó, mint követendő anyag méltatlan Orson Welleshez.

Welles egész vállalkozása és produkciója az amerikai kormány propagandacéljaiból születhetett. Nem az a baj ugyanis, hogy a film propagandacélokat (is) szolgált. (Welles dél-amerikai propagandatevékenysége abból fakadt, hogy tiszteletbeli kulturális követté nevezték ki Vargas diktátor Brazíliájába, hogy segítsen a diktátort eltéríteni az esetleges német szövetségtől).

Welles nem egyszerűen kollektivitásellenes, de filmjei hatóság- és államellenes individualizmust sugároznak. Ebben a kivételesnek látszó filmjében sem tagadja meg önmagát: a számára érdektelen, esetleg elfogadott, de nem ábrázolt "állami propagandaszemlélet" halvány és erőtlen - szerencsére. Orson Welles a tömegek vagy csoportok belső rajzával, konfliktusaival nem foglalkozott.

Az anyag mindenesetre eléggé távol áll Welles művészetétől és életművének állandó tematikus jegyétől: a hazugság és az öncsalás gigászi témájától. Ez a főmotívum itt nem csendülhetett fel, s nélküle csupán a töredék varázsa, a zsenialitás felvillanása érezhető - habár erősen és állandóan, de csak ez.

Eisenstein mellett, és Stroheim viszontagságait is felülmúlva nyilván Orson Welles a filmtörténet leginkább cenzúra verte alkotója. De az már abszurdszínezetű újdonság, amit Bill Krohnék kultúrfilmjéből tud meg a néző, hogy Wellesnek egyik filmelőzetesét sem volt hajlandó moziba engedni az amerikai forgalmazó bizottság. Ezzel világrekordot dönt "betiltásban": másfél percnyi előzetesét is gondosan ellenőrzik, cenzúrázzák, és nem forgalmazzák.

Nem kellett vudu varázsló. Vagy azt is mondhatjuk, Orson Welles mindig vudu varázslók rontásától szenvedett.