Az elfeledett dühöngő: Maurice Pialat

Írta: YGergely


Az Aranypálma-szoborral kezében kiáltotta oda a díjkiosztás fényes színpadán a fújoló cannes-i díszközönségnek: „Önök utálnak engem, de én is utálom Önöket!” Olyan volt, mintha egyik filmjének jelenetét játszaná.

Maurice Pialat (1925-2003)

Maurice Pialat gyűlölködő és dühöngő rendező hírében állt – joggal. Auvergne-ben született, a mély Franciaország sűrű mélyében, és Párizs proletár külvárosaiban nevelkedett. Truffaut-ékkal, az új hullám generációjával majdnem egyidős, mégis jóval utánuk indul a pályája. Negyvenhét évesen válik ismertté, 1972-ben a Nem együtt öregszünk meg kegyetlen válási komédiájának nagy sikere lett. Utána megint bukik, margóra kerül, tíz évre elfeledik. 1983-ban, majdnem hatvan éves, amikor szinte berúgva a francia film kapuját, óriási visszhangú filmmel, nagy közönséget vonzó botrányt okozva egybehangzó kritikai elismerést és „francia Oscart”, César-­­díjat szerez. (Szerelmeinkre) Innen kezdve a francia film legnagyobbjai közé számít.

A késői indulás után húsz év alatt kilenc filmet rendezett. Ezekkel beírta magát a francia filmtörténetbe, de nálunk a nevét is alig ismerik. Kevés filmje közül itthon még kevesebbet mutattak be. Egyik fontos és jellemző alkotása, a Loulou a kültelki csavargó és a férjes polgárnő dúlt, mindent széttépő jövőtlen kapcsolatáról, nálunk jóval elkészülte után, csak tévében A vagány címen futott egy észrevétlen kört. A magyar videótékákban tudtommal csak a Zsaruszerelem kölcsönözhető.

Pialat harsányan utálta az értelmiségi figurákra és témákra szakosodott francia középfajú filmet. Szinte valamennyi alkotása a párizsi külvárosok szociológiai hitelű mindennapjaiból meríti erejét. Minden figurája olyan néző számára kap hús-vér alakot és drámai erőt, aki némileg ismeri ennek a figurának az életben szaladgáló modelljeit, ismeri kicsit a francia társadalom nem-értelmiségi létmódját. A Szerelmeinkre egy pontosan meghatározott párizsi negyed kispolgári rétegének kegyetlen röntgenfelvétele. Nemcsak ez a filmje dübörgött rángatózva – de itt vált stílusává, védjegyévé ez a haragvóan rekedtes hang.

Sandrine Bonnaire és Maurice Pialat - Szerelmeink (1983)

A filmbeli apát maga Pialat játszotta, és egy rögtönzött jelenetben félelmetes dühöngést produkált, szétverte a forgatás helyszínét, s közben persze a kamerát nem engedte leállni: ez a családi szcéna lett a film csúcspontja. Hírek szerint terrorizálta a stábját, gyakran verekedett munkatársaival, a színészekkel is. Itt fedezte fel Sandrine Bonnaire-t – őt akkor nem bántotta, csak később alázta meg, amikor az egykori kamaszlány már becsült színésznő lett.

Maurice Pialat pályájának végén egyedül maradt. Kevéssel halála előtt a párizsi Cinématheque életműsorozattal ünnepelte. Ravatalánál minden főszereplője mondott néhány szót, azok is, akiket megbántott. Világossá vált, hogy ez a dühös és dühöngő rendező, akinek a filmjei is mindig szinte görcsben vonaglottak, ábrázolni tudott valamit a franciák elfojtásaiból, a francia társadalmat nagyon erősen meghatározó kispolgári rétegek mindennapjaiból.

„Értelmiségi” figura nála csak hitehagyott és a Sátánnal vesztesen hadakozó pap vagy egy született marginális zseni lehetett, mint Van Gogh, akinek észrevétlen halálakor egy cseléd lábára zuhanó vasalt pinceajtó dördülése az igazi esemény.

„Az én Van Gogh-figurám szart se tud azzal kezdeni, hogy ő Van Gogh” – idézték Pialat illúziótlan szavait. Az egyik legnyersebb rendezője volt egy nagyon civilizált és nagyon fegyelmezett társadalomnak.