Első és utolsó

Írta: Inkabringa


Beckett abszurd drámája, a Godot-ra várva 1953-ban írójának meghozta a világsikert, a világnak pedig az önmaga ürességével és tehetetlenségével való szembenézést.

A semmit megírni, rendezni, játszani és nézni is próbatétel. A Godot-ra mégis időről időre újra igényünk van, mert nem árt néha szembesülni a nagy (büdös? vagy se íze-se bűze?) semmivel, hogy eligazodjunk a valamik között. A Godot az ürességről és a kitöltése utáni vágyról szól.

Vajon száz év múlva hogyan fogja ezt a végtelenségig minimalizált darabot megújítani a színház? Talán a levegőben játszódik majd? Vagy a Marson? Esetleg Isten tenyerén? Ki tudja. S talán már mindezeket meg is rendezték valahol.

A Katonában most játszott Godot-t is érdemes megnézni. Minden nemzedéknek minden életszakaszában újra látnia kell, nehogy azt higgye, hogy neki semmi köze a Semmihez.

Valamikor Buster Keaton és Chaplin neve is felmerült Vladimir és Estragon szerepére. Nagy kár, hogy nem valósult meg.

Buster Keaton és Beckett azonban mégis együtt dolgozott egy filmben, melynek címe történetesen ennyi volt: Film.

A rendezője Alan Schneider, Amerikában ő vitte először színpadra a Godot-t. Életen át tartó összmunka alakult ki közöttük, de a Film mégsem a rendező-író páros miatt emlékezetes.

Samuel Beckett és Alan Schneider

A Film „első és utolsó”-történetekkel telített. Beckett első és utolsó filmforgatókönyve volt. Beckett e film kedvéért - minden ellenérzését leküzdve - először és utoljára ment Amerikába. Azon belül is New Yorkba, amit túlságosan zajosnak és nagyviláginak tartott. Nem volt kedve hozzá, jobb szerette az elvonultságot. Bár utólag elismerte, jól érezte ott magát.

A Film legcsodásabb öröksége Samuel Beckett és Buster Keaton nagy találkozása. Az első és utolsó.

Buster Keaton és Samuel Beckett

Buster Keaton 1964-ben, a film forgatása idején már beteg, elgyötört ember. Két év múlva meghalt a némafilm zsenije. Minden mozdulatával teremtett, nem csupán előadott. Sokkal rétegzettebbek, messzebb hatók filmjei, mint egy szórakoztató iparos munka. Ez már szinte filozófia. (Lásd: ITT)

Beckett forgatókönyve puritán, sivár és kérlelhetetlenül magányos életteret írt le. Beckett a semmi művésze volt. Mesterien tárta elénk a világba vetett ember világközönyös elidegenedettségét. A Film javarészt egyetlen szobában játszódik, bútor szinte nincs is, kopár fehér fal uralja a teret. Cselekmény sincs, párbeszéd sincs, katarzis sincs, érzelmi ráhangolódás kizárt. Mégis megrázó. Ahogy a Godot is az. 

Beckett kamaszkora óta csodálója volt Buster Keatonnak. Írországi mozikban bámulta gyerekként a filmjeit és ez a csodálata később sem változott. Nem Buster Keaton volt az első ötlet a szerepre, de Beckett azonnal rábólintott, amikor megemlítették lehetséges szereplőként. Mások meglepődtek a választáson, azt sem tudták, él-e, hal-e a némafilm egykori zsenije. Talán Buster Keaton személye volt a fő érv, hogy Beckettet végül sikerült Amerikába csalni.

Buster Keaton a Film forgatásán

Első találkozásuk abszurd volt, milyen is lehetett volna két ilyen fura alaké, akik a világnak azt az oldalát képviselik, amit nem szokás a kirakatba tenni. Buster Keatont a házában látogatták meg, épp meccset nézett és sört ivott. Semmi nem tudta elvonni figyelmét a televízió képernyőjéről.

„Van kérdése a filmről?” – „Nincs.” „Mi volt a véleménye első olvasásra?” – „Jó…” Mélyenszántó elemző megbeszélésre esély sem volt, maradt a zavart és tétova toporgás.

A forgatás zűrös és zaklatott volt, mint mindig, amikor egy abszurd és kísérleti filmet forgatnak minimális költségvetésből. Minden elromlott, elakadt, bedöglött. Aztán megoldódott.

Beckett alázatos kíváncsisággal figyelte a filmforgatás menetét. Morc, különc ember hírében állt, de a Film forgatókönyvét éjszakánként a legnagyobb türelemmel és odaadással írta át az épp adott lehetőségekhez. Együttműködő és megértő volt. A morcosságát más élethelyzetekre tartogatta. Továbbra is csodálta Buster Keaton minden mozdulatát.

Samuel Beckett

Buster Keaton ekkor már élete végén járt. Beteg volt, túl a megaláztatásokon, mellőzéseken, méltatlanságokon, alkoholizmuson és depresszión. Beckettet nagyra tartotta, bár saját bevallása szerint nem különösebben ismerte műveit. Mégis ráérzett mély rokonságukra.

Buster Keaton nehezen kezelhetőnek hírlett, alkoholizmusa, betegsége mogorvává, zárkózottá tette. A Film forgatása azonban belőle is azt váltotta ki, mint Beckettből. A forgatás ideje alatt barátságos, kiegyensúlyozott, segítőkész, együttműködő és fáradhatatlan volt. Ha elindult a kamera, Buster Keaton megújult, átlényegült. Azt a csodát, zsenialitást és szuggesztív jelenlétet teremtette meg, amit virágkorában. Igazi profi és igazi művész, aki a szakmájának és az abszurd világ megértésének is mestere.

A Film technikai újításaként a kamera két szemszögből mutatta az eseményeket. Egy objektív kamera magát a jelenetet rögzítette, egy szubjektív kamera Buster Keaton háta mögött, szorosan az ő mozgását követve vele lendült, fordult, mint egy néma tanú.

Buster Keatont csak a film legvégén látjuk szemből. A New York-i Filmfesztiválon, ahol a válogatott közönség felajzottan várta Buster Keaton újbóli megjelenését, csalódottan ostorozták a filmet. Hiszen ez így nézhetetlen és eladhatatlan, Busternek csak a hátát látjuk, és különben is mi ez? A Film lassan mégis utat talált a közönséghez, apró egyetemi filmklubok adták kézről-kézre és végül a kritika is megbecsülte.

De mindez teljesen lényegtelen ahhoz képest, hogy fél évszázada bemutattak egy filmet, ami őrzi az emberi lét abszurditását ábrázolni képes két nagyszerű különc, Samuel Beckett és Buster Keaton találkozását.