A két Korea újraegyesítése (Katona József Színház)

Írta: Inkabringa


A franciáknak jó, mert nekik is van egy Pintér Bélájuk. Joël Pommerat a francia kortárs színház jelentős alakja, aki kizárólag saját darabjait rendezi saját társulatának.

A két Korea újraegyesítése olyan cím, ami bizton érdeklődést vált ki politikai hírek uralta világunkban. De hál’ istennek, semmi köze a politikához. 

Amihez köze van, az még a politikánál is nagyobb falat az emberiségnek mióta csak az eszét tudja és veszti. Ez a szerelem és a szeretet.

Amint a felnőtté válás szele meglegyinti az embert, máris repes, szenved, föld fölött jár, és földön tipródik a szerelemért. Egzaktul a mai napig nem tudták meghatározni legokosabb fajtársaink sem, és mégis majd megveszünk érte.

Pommerat darabjában rövid epizódokat láthatunk a szerelem és a párkapcsolati, baráti, családi zűrök változataiból. Abszurd kis etűdök. Némelyik jelenet úgy kezdődik, mintha a Szeszélyes évszakokba néznénk bele, aztán széles mosollyal kupán vág a groteszk.

A két Korea újraegyesítése fergetegesen mulatságos előadás. Kuncogunk, hahotázunk, gurgulázunk. Nagyon jó darabválasztás. Ilyen virgonc humort vétek lenne kihagyni. A Katonában hagyományosan kiválóak a színészek, és ez egy ilyen vitriolos vircsaft előadás esetében elomlóan hálássá tudja tenni a publikumot.

A színlap ITT látható, külön elemzésébe nem bocsátkozom bele. Úgy jó, ahogy van. A végén bizony bravózás volt meg ujjongás, meg alig ment a másnapi hétköznapra gondolni akarás.

Az előadás első jelenetében egy több évtizedes házasságban élő asszony jelenti be, hogy válni akar. Már tizenöt éve is akart, de megvárta, míg felnőnek a gyerekek. Felnőttek. A nő még mindig válni akar, mert nem szerelmes a férjébe és soha nem is volt.

A következő jelenetben egy fiatal nő pattan ki az ágyból szerelme mellől, majd az értetlenkedő férfinak csak annyit sikít vissza fájdalmasan az ajtóból: „Szeretlek! De a szerelem nem elég, az nem elég!”

E két homlokegyenest ellenkező előjelű jelenet is mutatja, hogy az emberek nem képesek eligazodni a szerelemben. Az előadás azt feszegette, hogy miért őrülünk bele, mikor nem is igazán tudjuk, hogy mit gondoljunk róla. Ez már az? Vagy inkább ez? Akarom én ezt? Vagy inkább mégis mást?

Gyötrelmes és nevetséges részletek sorjáznak a szerelem ember által le nem írható természetrajzáról. Házaspár, akiket csak a gyerekek tartanak együtt. Nő, aki révült mosollyal hagyja magát csábítani hol erre, hol arra. Férfi, aki élvezeti cikként tekint az őt szerető nőre. A papucsférj, a mintapolgár, az alfahím, a ragadozó nő, a háziasszony és a buta liba, egymás után bukkannak fel, olvadnak és alakulnak egymásba.

A végén már tényleg nem értjük, hogy ha ennyire nevetséges helyzetekbe juttat a szerelem, mi a csudáért bomlunk érte mégis ennyire? Csak azért, hogy ez is legyen? Lehet a szerelmet és a szeretetet birtokolni? Na nem, azt azért ne.

A darabban elhangzik, hogy a szerelem csak illúzió, önáltatás, önzés, kémia, két év és odavan, nem nagy ügy, csak a baj van vele, és különben sem létezik. Ez a nem-létező entitás mégis mindenkit megháborít.

Mindezt sodró lendülettel és elképesztő komédiás kedvvel tálalják elénk, bár két nevetőroham között sem tudunk a homlokunkra csapva megoldást találni a szerelem rejtélyére.

Nem is magyarázata van. Inkább feloldása.

Házaspár két felnőtt gyerekkel és majdnem harminc év házassággal. A nő beteg, mindent és mindenkit elfelejt. Alzheimer? Ilyesmivel kezelik egy intézetben. A férfi minden nap meglátogatja, bemutatkozik neki, elmondja, hogy a férje és hogy szereti. Végre egy ember, aki önzetlenül és feltétel nélkül szereti a másikat, csak őt meg másnapra mindig elfelejti a szerelme. Naponta elmeséli a feleségének, hogy a találkozásuk olyan volt, mint mikor a két Korea újraegyesül. Evilági napihírekre specializálódott korunknak metrón is olvasható változata ez Platón Lakomában megírt ideájának.

A szerelemhez tulajdonképp nem kell semmi. Még ez a szerencse, mert az emberek úgyis folyton összekeverik a hozzávalókat. A szeretet talán tényleg csak ennyi: a két Korea újraegyesülése. Az a biztos tudat, hogy történjen velünk bármi, ott lesz mellettünk a másik felünk, mert szeret, és történjen vele bármi, akkor is mellette leszünk, mert szeretjük.  

Az embereknek tehát csak annyi dolguk van, hogy csalhatatlanul felismerjék a másik Koreát.

Enélkül minden csak illúzió, önáltatás, önzés… lásd mint fent.