Kosztolányi Rómában

Írta: YGergely


Elloptam egy kiskanalat a Capitolium Múzeumból. Azzal kavarta keserűen is édes kávéját római lakásának tetőteraszán. Meg tudom hajlítani, aztán visszaegyenesíteni.

Desiderio? Rómában sem így, hanem Désirének hívták. Kosztolányi, ha jól emlékszem, hat és fél évet élt Rómában. Fiatalkorában Pesten félévenként költözött, mindig a József- és Ferencvárosban lakott, végig lakta az Üllői utat és a Baross utcát, egész a házasságáig vándorolt ugyanabban a negyedben házról házra.

Rómában is nehezen mondott le költözési szenvedélyéről. Egyik lakása a Trasteverén volt, következő a Gianicolóra vezető Via Garibaldin, a harmadik a fantáziátlan, modern Párizs-szerű „világi” negyedben, a Pratiban.

Róma - Via Garibaldi

Ezt kevésbé szerette, halála előtt tovább akart költözni Salaiára, a Pariolira. Akkor az Omnibus című humoros hetilapban megjelent róla egy elhíresült karikatúra: Debenedetti, a főszerkesztő XII. Piusnak öltözve átadja Desideriónak a város kulcsait. Minden kerület kulcsát.

Magyar írók nem menekültek ide, és nem maradtak Rómában. Ady szép versei csak a látogató emlékversei. Róma nem lett Párizsa. Szabó Dezső a húszas évek elején nagy zajjal és hírharanggal bejelentette, hogy véglegesen Itáliában telepedik le. Ő sok mindent nagy hírharanggal jelentett be, ezért pár hét után erről elhallgattak, fene tudja, ő meddig harangozta, és volt-e valami alapja.

Miért nem szívta be Róma a magyar irodalmat, sem az írókat?

Kosztolányi olaszul írt levelet Capri szigetére Gorkijnak, meghívta római lakásába. Még előtte, mással is levelezett olaszul, sőt ötven évesen olasz nyelvtanfolyamra iratkozott be Svájcban, első lépés Itália felé – a másodikra már csak új életében maradt ereje.

Kosztolányi egész élete itáliai élet. A Néró, a véres költő nem antik, hanem felvilágosodás-kori itáliai regény, még csak reneszánszt se mondanék. Félig reneszánsz, félig felvilágosodás-kori. Leginkább holnapi: a próza majd visszakanyarodik hozzá. Posztmodern utáni regény.

Becsülöm, nagyon imponál Márai egész élete, stílus- és modorteremtő néhány nagy könyvét izgatottan szerettem a Kádár-korban. A San Gennaro vérét meg a Naplók néhány fejezetét most is kedvelem. Ezt azért mondom, mert rögtön hozzá is teszem: „de”. De nem tudom megbocsátani, hogy a Gyertyák csonkig égnek lett az olasz olvasók lihegő tömegsikere, és nem az Utas és holdvilág, vagy nem a Néró, a véres költő. Az olaszoknak nem tudom megbocsátani, hogy nem ismerik legnagyobb írójukat. Kosztolányi egyértelműen a legnagyobb huszadik századi olasz író, még ha ők nem is tudják. Moravia a saruját sem oldhatná meg, más még kevésbé. Én csak Italo Svevot engedném a közelébe és mellette egyetlen igazi versenytársa lehetne: Italo Calvino. Két Italo, de sajnálatomra egyik sem római.

Beiratkoztam egy olasz főzőiskolába. Vizsgafőzésemnek valami nagyon egyszerűt választottam, a supplit, de azzal is megbuktam. Carcioffót (articsókát) kellett volna, azt csak forrázni kell és mindenképpen ehetetlen. Viszont egészen római.

Vigaszként kreáltam egy hasonmást. A hasonmás elhatározta, hogy kigyűjti Kosztolányi összes passzusát a mediterrán konyháról és a város utcáiról.

Aztán arra gondolt, hogy Desiré sosem költözött Rómába, talán kiskanalát sem őrzik a Capitoliumon.

Hitchcock áprilisban

Írta: YGergely


Ha hinnünk lehet a saját maga által is megerősített legendában, az ötéves Hitchcockot apja egyszer elküldte a rendőrségre egy levéllel. Az ügyeletes rendőrtiszt mosolyogva olvasta el az atyai sorokat, majd intézkedett, hogy a gyereket zárják be egy cellába. Tíz perc múlva engedték ki, atyja óhaja szerint.

Bizonyos lélektani iskolák szerint a félelem alapja a bűntudat, következésképp maga a büntetés - egy időre - csökkenti félelmünket. Akárhogy van is, a félelem nagy rendezőjének kitalálnia sem kellene jellemzőbb gyermekkori emléket. Felnőtt korában olyan pályára lépett, mely lehetővé tette, hogy másfél-két órás erős félelemnek kitéve őket csökkenthesse az emberek bűntudatát, szorongásait.

Tüneti kezelés, de pótolhatatlan, s a hálás páciensek az egész világon sorban álltak a Hitchcock-­filmeket vetítő mozik előtt. A mester elmondhatja, hogy apja kezdetleges és durván szellemtelen módszerét finommá, szellemessé, varázsossá változtatta. Ennek az emléknek a fontosságát persze csak annyira kell szem előtt tartanunk, mint egy Hitchcock-film sztoriját. 

Truffaut Hitchcockról-Hitchcockkal készített nagyszerű interjúkönyve nemcsak alapolvasmányaim, de alapélményeim közé is tartozik. 

A Gyanú... a Kétség... a Bizonytalanság - ezek a Hitchcock-univerzum kulcsszavai. A valóság fenyegető kétértelműségéről van itt szó, a talaj bármikor kicsúszhat hősei lába alól, a legbékésebb pillanat teljesen vá­ratlanul halálossá változhat. Ebből a szemszögből filmjeinek krimi jellege csak ürügy. Nem a nyomozás, nem az üldözés-menekülés számít, nem a detektívtörténetekben megszokott logikai játék.

Hitchcock legsikeresebb háború előtti filmje a Gyanú árnyékában volt. Ő maga többször kijelentette, hogy a legkedvesebb teremtménye. Filmjei közül az egyik legigényesebb, leggondosabb műve, ez használ legkevesebb krimi-sablont. Fel sem merül a kérdés, ki a gyilkos, sőt a gyilkosságok megtörténtek, mikor a film elkezdődik, a néző mindent tud. 

Inkább lélektani film, mint bűnügyi. Azzal a különbséggel, hogy nem a hősök lélektana érdekli, hanem a bűnügy lélektana. Krimit igénylő nézőnek nem is izgalmas, alig van benne lélegzetelállító fordulat. Kamaradarab: a pokolgép valahol legbelül ketyeg, a robbanás valahogy késleltetett. Gyilkos főhőse, bármilyen komor és elszánt alak, mégsem ellenszenves, s hogyne volna "belsőbb", mélyebb tétje a szokásosnál, amikor arról szól, hogy a hősnő még e komor gyilkost sem tudja megutálni... 

A bűnügyi történet, mint a többértelmű (sőt értelmezhetetlen) létezés példája: a moziban ez Alfred Hitchcock szabadalma.

Felcserélhetőnek érezzük magunkat egy ismerősnek hitt, de egyszeriben ismeretlenné váló világban. Dróton rángatott bábok vagyunk, személyiségünktől akkor fosztanak meg, amikor akarnak, és még csak azt sem tudjuk, kik. Barátainkról kiderül, hogy ellenségek, önmagunkról meg hogy potenciális áldozat, sőt esetleg potenciális gyilkosok vagyunk.

Hitchcock humora a legjobb angol forrásból merít. Úgy is mondhatnánk, valahol Dickens és Beckett között, Anglia és Írország között lehetne elhelyezni. Elbutultan "vicces" korunkban gyógyszerként kellene alkalmazni, mint bármelyik Chaplin-burleszket.

Hitchcock világa mindig klisészerűen jelenik meg a vásznon. Makettek, gyakran szirupos, vetített háttér, "elegántos" emberek és helyszínek. Aztán a "boldogoknak" ebbe a jól funkcionáló világába, a túlhangsúlyozott látszatvalóságba egyszer csak betör valami "nem odavaló". A szokvány krimikben a gyilkosság része a szirupvilágnak. Hitchcock bűnügyei a bizonytalanságra, személyiségvesztésre épülnek.

Filmjei nem gyorsritmusú, nem kalandos, nem fordulatos, nem üldözéses jellegűek. Szándékosan lassító, "késleltető" technikájával a rendező eléri, hogy a húsz-harmincperces közhelyes "csevegés", az "átvezető-fölvezető'' jelenetek még sokkal izgalmasabbak.

A Madarak azért remekmű, mert minden képsora a történeten túli, "mögöttes" sugallatokat éreztet, s mégsem egyértelműen "megfejthető". Nem allegorikus film; hogy mit jelképeznek a madarak - egyszerűen megválaszolhatatlan. Mindenképpen egy büntetésre méltó, lappangó bűntudattal titkon a büntetést váró világ (társadalom) ítéletvégrehajtói.

Ebben a ragyogó világban mindenki mo­solyog, mindenki jól nevelt és jómódú, mindenki udvarias, mindenki szép és elégedett. S már az első pillanatoktól, már az első lecsapó sirály előtt hatalmába kerít az érzés, hogy ebben a világban valamit titkolnak, valamit lepleznek.

"Dehát miért? Miért támadnak a madarak? Miért történik mindez?" - kérdik a film hősei értetlenül. Csak jól egymás szemébe kellene nézniük, hogy megtalálják a választ.

Érdemes lopva az órára pillantani egy Hitchcock-film huszonkilencedik percében. Mindaddig ugyanis semmi "izgalmas", semmi "rémes", semmi "horror" nem történt. Rendkívül gondos aprómunkával a helyzet, a gesztusok, a színhely, a szereplők közti viszonylatok mind "elhelyeződnek". Mégpedig - s ez a bravúr - "duplafenekű" módon.

Hitchcock legmaradandóbb művének a Psychót tekintik, méltán. Az egyszerűség remekműve, az egyszerűség félelméé, a félelem egyszerűségéé. Mint tudjuk, itt van a filmtörténet leghíresebb gyilkossági képsora, melyet világszerte minden filmiskolán tanítanak, a ritmusteremtés, a plánozás, a vágás, a "hang­zene" effektus utolérhetetlen tökéletessége miatt.

Mi is a Hitchcock-műfaj? Ne a műfajt kutas­suk. Csak egy a biztos, ez viszont épp a legfontosabb: hogy formateremtő. Hitchcock hallatlanul újszerű és merész formanyelvi bravúrokra képes, de módjával alkalmazza őket és sohasem öncélúan.

A filmesztétika nagy moralistája, André Bazin, haláláig viaskodott azzal a kérdéssel, hogy hihetünk-e Hitchcocknak. Következzen a hitchcocki "harmincadik perc", s szembekerülhetünk a Nagy Izgalommal, magukkal a filmekkel ...

Lehetséges valóságok

Írta: Inkabringa


A Titanic Filmfesztiválon az ál-dokumentumfilmek idén érdekes színfoltot jelentettek. A romantikus-horror-vámpír divathullámra ráülve egy olyan film nyerte el a közönségdíjat, amelyben (ál)dokumentarista módszerekkel a vámpírok emberi társadalomba való beilleszkedésének nehézségeit tárták fel (Hétköznapi vámpírok).

A Titanic Filmfesztivál zárófilmje is egy ál-dokumentumfilm volt. A dán Michael Madsen (nem összekeverendő az amerikai filmszínésszel) filmjében dokumentarista módszerekkel mutat be egy elképzelt találkozást egy idegen civilizáció képviselőjével.

Ez a téma a legnagyobb filmalkotókat is megihlette már, Tarkovszkijtól Kubrickig.

Leszáll egy titokzatos űrhajó, mely nem földi szerzet, és íme, máris nyakig benne van a világ egy harmadik típusú találkozásban.

Az ENSZ legmagasabb szintű ufó-felelősei, valamint kormányszóvivő, asztrofizikus, teológus, minden rendű és rangú „Alien-tudorok” foglalnak helyet a kamera előtt, és beszédet intéznek az ismeretlen földönkívülihez.

Csak beszélnek, beszélnek… Magyarázzák a földi életet, mintha annak egyetlen szereplője az ember volna. Magyarázzák, majd magyarázkodnak, végül finoman, ahogyan csak egy nemzetközi elitgárda tud, fenyegetőznek is egy kissé.

Milyen az agyuk szerkezete? Van fantáziájuk? Milyen az erkölcsük? Különbséget tesznek jó és rossz között?

Záporoznak az álnaiv kérdések a földönkívülire. Csupa emberi fogalom. Az nem lehet, hogy ez máshol ne legyen fontos.

Meglepi, és zavarba hozza őket az ismeretlen jelenléte. Ez szenzáció, csak nehogy pánik legyen. Kapcsolatba kell lépni vele, de azt sem tudjuk, hogy néz ki és érti-e, amit mondunk. Nem baj, azért mondjuk decens arccal, nyugodt hangon. Mert mi civilizált, finom emberek vagyunk, a váratlan és eddig sosem látott vendéget úgy fogadjuk, ahogy illik: gyanakodva.

Egy főtudós szkafanderben be is megy a titokzatos űrhajóba. Nem lát semmit, nem találkozik senkivel, de érzi, hogy nincs egyedül. Ennyi a konkrét tudás.

A többiek pedig ülnek fényesre suvickolt irodaházban, vagy mennyezetig érő könyvespolc előtt és mesélnek rólunk, emberekről, akik kizárólagos birtokosai, gazdái és őrzői vagyunk ennek a bolygónak és szeretnénk is azok maradni.

Mesélnek az űrbe fellőtt fotókról, filmekről, zeneművekről. No igen, azt hosszas vita után kihagyták a „space message”-ből, hogy mi emberek kedvvel és folyamatosan háborúzunk és irtjuk egymást. Olyan rosszul mutatna Bach zenéje mellett.

Alapvetően mégis barátságosak vagyunk, lám, bizalommal tekintünk e nem várt találkozó elé is, felfedjük őszintén és kertelés nélkül, hogy milyen intelligens, sokra hivatott, szorgos, okos, világuraló faj is a miénk. Hogy az érkezett idegeneké milyen, azt nem tudjuk. Nincs válasz.

Az egyik főtudós szúrós szemmel meg is jegyzi, ez már olyan, mint egy kihallgatás, az űrből érkezettek nem nyilvánulnak meg. Tán butábbak, mint mi? Ó, hisz ez természetes. Vagy tán sokkal intelligensebbek? Akkor meg katasztrófahelyzet van.

Továbbra is tükörasztalon nyugodtan összekulcsolt kézzel, tárgyalói hanghordozással finoman közlik, hogy talán nem a legmagasabb szintű, de azért elég gyilkos fegyverek birtokában vagyunk. Ne higgyék az űrből jöttek, hogy az emberiség olyan könnyen adja ezt a bolygót.

Az is lehet, hogy csak véletlenül kötöttek itt ki, vagy mélységesen és törhetetlenül barátságosak a szándékaik. De mivel megszoktuk, hogy az univerzumban csak mi vagyunk, megszoktuk azt is, hogy mindent csak emberi léptékkel mérünk. Ezért tartjuk többre magunkat mindennél.

Magyarázatként a tudósok jóindulatúan hozzáfűzik, hogy az esetleges bántó szándékot csak azért említik, mert - köztünk maradjon - az emberiség történelmében bizony előfordult olyan, amikor bolygónk földrészeit felfedezők addig nem látott emberekre és kultúrákra bukkantak. Az akkori kor hatalmi felkentjei voltak hivatva eldönteni, hogy az addig nem látott lények emberek-e vagy sem. Ezen procedúra – pironkodva vallottak erről tudósaink – nem volt erőszakmentes, sajnos történtek túlkapások a világhódítások közben. Ezért szeretnék, hogy a nem-ismert látogatóknak eszükbe se jusson gonosz és hódító szándékkal érkezni. Mert lehet, hogy ők nem ilyenek, de az ember ilyen is tud lenni, és ez félelemre ad okot.

Az ember legfőbb tulajdonsága, hogy mindent meg akar ismerni. Az ismeret birtoktárgy és a hatalom eszköze. Ha az ismeretlennel találkozik az ember, amit nem tud megfejteni, akkor veszélyben érzi a hatalmát. És ha az ember veszélyben érzi a hatalmát, akkor képes mindent elpusztítani.

Ez az ál-dokumentumfilm egy végtelenített monológ az aránytalanná vált emberi hübriszünkről.

Szörnyűségekre vagyunk képesek, grandiózusan tudunk pitiánerek lenni, pökhendi kiskakasokként viselkedünk a bolygót birtokolva. De sokszínű, érdekes, izgalmas, figyelemre méltó, találékony és eredeti népség is vagyunk.

Hallottunk már olyanról, akinek napi szinten van ufó-élménye, olyanról is, aki alig várja őket. Most mit csináljunk, ha hiába várják oly sokan, egyetlen idegen űrbeli lény sem teszi mérlegre helyettünk azt, ami emberi? Kénytelenek vagyunk mi magunk kordában tartani azt a makacsul hódító, s gyakran dölyfös leleményességet, ami a Föld nevű bolygót emberekkel népesítette be.

Alpha Antigoné

Írta: Inkabringa


Miért választok ki egy filmet a sok közül? Például, mert olyan helyen vetítik, ahol szeretek lenni. További vonzó tényező, ha olyan országból származik, melynek filmtermésében nem járunk szügyig. Mert a világ sokféle, mi meg nagy büszkén csak egy szűk szeletére fixálunk. Érdekes lehet a gyártási körülmény is, vagy a fősodortól elütő forma, netán egy örök emberi téma. Sok oka lehet, ha egy filmet megnézek.

Ezúttal az Alpha című filmet választottam. Azért, mert a Titanicon vetítették, ahova két évtizede mindig benézek. Azért, mert a friss görög film nem mindennapos élményem. Azért, mert közösségi finanszírozásból készítették, és nem kellett hozzá filmcézárok kegyeit keresni. Azért, mert fekete-fehér, ami felsejdíti a reményt, hogy a film nem csupán színpompás árucikk, hanem a fények játéka gondolatokkal és érzésekkel. És végül azért, mert a több évezrede aktuális Antigoné az alapja.

Ha nem is volt világfordító élmény, érzéketlenül sem hagyott. Nem hibátlan film, inkább kísérlet: a képpel és a gondolattal, a térrel és az emberi arccal. Fények-árnyak feleselő párbeszéde egy jól megkomponált fekete-fehér filmben. A napsütés érzetét legjobban a színeket száműző film adja vissza.

Belecsúsztak félresiklások, túlzások, afféle „művészkedések”, olykor bosszantó, bénító, zavaros túlhajtások. De villanásokra Pasolini, Carl Theodor Dreyer és Marina Abramovic is eszembe jutott. Ahogy eszembe jutottak az ókori görög színházak is. Mi mindenen volt képes töprengeni akkoriban a közönség egy monstre drámaversenyen? Az akkor felvetett kérdésekre máig nincs megoldás.

Jog és igazság, hatalom és erkölcs, szeretet és uralom. Ez az alapkonfliktus Antigoné és Kreón között. Kreón az állam törvényét képviseli kemény következetességgel, Antigoné az istenek törvényét. Én inkább azt mondanám, az emberségét. Mert az isteneket is az ember találta ki magának, hogy egyensúlyra leljen az állati ösztön és az emberi egymásra utaltság között. Egyik ember a másiknak miért hinne? Egy emberfölötti irányító hatalomban miért ne hinne?

Az Alpha olyan, mintha az Antigoné prológja lenne. Itt nincsenek parázs szópárbajok Antigoné és Kreón között. Kreón meg sem jelenik, csak maszkos-egyenruhás fogdmegjei. A drámai konfliktus nem Kreón és Antigoné között zajlik, hanem Antigoné és halott testvére, Polüneikész között. Szophoklész drámájában érte küzd Antigoné, az Alphában a holtában ráhagyott lázadásával. Antigoné itt a lázadás ellen lázad. El akar bújni a küzdés elől. Nem akar ellenállni, nem akar véleményt mondani, nem akar szembemenni. Kínlódva lassan megérti: nem kerülheti el sorsát. Nem azért, mert elvekre, eszményekre, magasztos célokra talál. Ezeket semmibe vehetjük, cserélhetjük, eldobhatjuk.

Antigoné a legfontosabbat érti meg kétségbeesett kapálózása közben. A testvérét szerette, és ez a szeretet kötelezi. „Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak” – mondja Szophoklész drámájában.

Tudtak valamit az ókori görögök, ami nekem nagyon hiányzik magabiztosan praktikus világunkból. Szégyenkezés nélkül képesek voltak tépelődni olyasmiken, melyek által ugyan nem jutunk gyorsabban messzebbre, magasabbra, nincs mérhető hasznuk, mégis fabatkát sem ér az ember élete a róluk való gondolkodás nélkül.

Ezért ültem végig egy mai görög fekete-fehér filmet, ami nem is remekmű, nem is hibátlan, de mégis töprengésre késztet, ahogy egykori közönségét Szophoklész.  

József Attila születésnapjára – Citátumok 5.

Írta: Inkabringa


József Attila ma 110 éve született. Azoknak, akik a betűket passzióból is szeretik összeolvasni, biztosan volt az életüknek olyan korszaka, amikor József Attila verseivel aludtak el és József Attila verseivel ébredtek. Ezek a burjánzó-kavargó versélmények idővel letisztulnak bennünk.

Juhász Gyula a 16 éves József Attilának írta egy levelében:

„Édes Attila Öcsém,

Levele és új versei nagyon megkaptak és meghatottak. Sok gondom és bajom mellett azon gondolkodom, hogyan kellene magát okosan és szépen fölfedezni?”

Azóta egyik nemzedék a másik után újra és újra fölfedezi.

Bár a kortársai nem mindig voltak olyan éles látók és nyitottak József Attilával kapcsolatban, mint az utókor. A kortársak magukkal voltak elfoglalva, akkor is, ha nem róluk volt szó.

„Drága jó Mikes Bácsi,

Most már igazán kétségbeesetten öt verset küldök egyszerre. És ha ezek se jók, ha ezek se tetszenek, akkor igazán nem tudom, hogy mit csináljak, mint egyetemi hallgató. Beiratkozáshoz nincs pénzem – most már ide se érkezne időre, de ez a kisebb baj: hanem mit csináljak magammal? Hozzám senki egy biztató szót nem szól…”

„Kedves Kuncz Aladár,

Örömmel hallottam, hogy föltűzted zászlóimat az Ellenzék magaslataira és szintazonképp örömmel várom a pénzecskét. Azonban, mint talán Te is sejted, ez az öröm, a pénzvárás öröme immár igen hosszúra nyúlik, és különösen hasizmaim szenvednek emez állandó lelkes örvendezéstől…”

A sok-sok dacos-töprengő-duhaj-csüggedt verséből két ifjúkorában írtat választottam a mai napra. Egy almát és egy körtét.

Szeretném, ha vadalmafa lennék

Szeretném, ha vadalmafa lennék!

Terebélyes vadalmafa;

S hogy testemből jóllakhatna

Minden éhező kis gyermek

Árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék

S minden egyes árva gyermek,

Ha keserű könnye pereg,

Felkeresné s könnyeivel

Öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,

Mi ha majd egykor kiszárad

És a tél apó kivágat,

Lángjaival felszárítná

Könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,

Volna öröm a földön és

Sehol semmi bú, szenvedés

S a mosolygó fejeket nem

Bántaná az elköltözés.

Szólt az ember

Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,

Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.

S gyökere lett a föld, dereka a magasság,

Lombja az ég

És körtét ettek a bogarak,

A madarak, az éhes csillagok.

Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,

Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.

És csörömpölő acélműhelyekben

Tűzre dobta a nagy hegyeket,

Hogy a halállal és az új időkkel

Száguldják meg a versenyt dübörögve

Szédítő, karcsú expresszvonatok.

Szólt az ember, szólt, megállt és elment

S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok.

Egy százhat éves ifjú halálára

Írta: YGergely

Oliveira a modern film leglassúbb nyelvezetét beszélte. A drámai pillanatokban is epikus kíváncsiság hajtotta. A legismertebb portugál filmrendező hetvenéves korában találta meg stílusát. Lassú ritmusú, nagy csendekkel, halk beszélgetésekkel, mozdulatlan beállításokkal felvett, gyakran három órás filmek alkotója lett. Elmélyültség és érzelmes türelem kell a befogadásukhoz.

Manoel de Oliveira (1908-2015)

Fiatalon rendezi a soha ki nem virágzó „portugál neorealizmus” egyetlen remekét (Aniki Bobó), azután keveset hallat magáról. Két nagy szünet is megszakítja pályáját, évtizedesnél hosszabb pauza mindkettő. Néprajzi tanulmányokat folytat és fotóművészetet tanul (németországi ösztöndíjjal), később földbirtokát igazgatja. Nemes, úri kívülálló a Salazar-diktatúrában.

Keveset forgató, súlyos szavú, roppant igényes alkotó, akinek minden munkája elüt az előzőtől. Oliveira, kis-visszhangú filmesztéták adta életmű-díjai nyomán ráébredt, tehetsége csak rügyet bontott, legjobb filmjeit éltes mesterként fogja megrendezni.

Oliveira a japán film nagy csodálója volt, többször elmondta, mindenekelőtt a lassúságuk nyűgözi le őt. Nagy hatást tett rá a kabuki színház. Oliveira filmjeinél zavarban vagyunk. Színház, mely elleste a japánok ritmusát? Irodalom, melynek a megmozduló kép az anyaga? Nem az első eset a modern filmtörténet nagy alakjainak pályáján. A mai filmnyelv megteremtői közül először talán Renoir fordult vissza a színházhoz. Truffaut is kísérletezett ilyesmivel. Figyelemre méltó Alain Resnais példája. 

Oliveira dokumentumfilmes neorealistaként kezdte. Porto szülötteként egy olasz neorealizmust megelőző filmet forgatott csavargó gyerekekről (Aniki Bobó). 1942-ben készítette, épp, amikor Visconti az Ossessionét. Később André Bazinnek azt bizonygatja, hogy az ő korai filmje csak látszólag rokon az olaszokéval, nála nem a társadalombírálat, de a költői játékosság a szembetűnő. Legyen.

Aniki Bobó (1942)

Oliveira a legdramatikusabb, halálos végzetdráma-históriákban is az epikát láttatja. Az epika csendes szavú, bánatosan könnyező költőiségét. Mizoguchi és Ozu lélegzetmódja inkább az övé, mint a drámai csúcspontokkal építkező Kuroszava zseniális aritmiái.

„Lefilmezni a szöveget.” Oliveirának a csendes beszédhez, az elhallgatásokhoz, a lassan mélázó párbeszédekhez volt érzéke. Meg a voix-offhoz, a kommentárszöveghez. Van olyan filmje, melyben – miként más módon Marguerite Durasnál – két kommentátor kíséri a képeket.

Az időn kívüliség sok mindent kezd sugározni: az érzelmek halk mágneses terét, enyhe fantasztikumot.

Történelmen kívüli, társadalmon kívüli, csak a lélek mélye érdekli? Nem egészen így van. Oliveira joggal volt büszke a „szegfűk forradalmára”, 1974 áprilisára. A katonák fehér és piros szegfűt tűztek a fegyverekre. Portugália a modern történelem legvértelenebb forradalmát élhette át.

A gazdag és ősi nemes családból származó Oliveirát a hatvanas években néhány napra le is tartóztatják, közismert másként gondolkodó, a finnyás, úri-liberális fajtából.

Oliveira egyik legérdekesebb, életműve egészétől eltérő filmjét, a forradalmat megelőző portugál gyarmati háborúról készítette. „NEM, avagy a parancsolás hiú dicsősége” – brechti tantörténetet látunk, melyben az angolai dzsungelbe küldött portugál hadnagy hazája középkori történetét meséli. A középkor ironikus láttatásával együtt a jelen szürke realitása az illúziók tartalmától fosztja meg a nemzet történelmét. Ez legalább annyira „anti-brechtes”, mint Brecht szelleme szerinti.

NEM, avagy a parancsolás hiú dicsősége (1990)

E míves, a színpad terét, de a regény, az epika idejét megteremteni vágyó, lassú ritmusra, lelassulásra képzett képfestő, hinnénk, messze került mindenfajta avantgarde szemlélettől, s képzelete a hibernáltak fantasztikus lassú szívverését idézi. Nem egészen. Egyik legjellemzőbb és legjobb filmje, a Kannibálok ugyancsak „bunueli” fogantatású szürreális tragikomédia. Emberhúst esznek benne az arisztokrata örömszülők, bár a nézőt talán jobban sokkolja, hogy az egyik ál-horror amorózó afféle sci-fibe való „mű-ember”.

Kannibálok (1988)

Oliveira legtöbb művét portugál dráma- s regényírókból meríti. Elsősorban Camilo Castelo Branco regényeiből. Az egyetlen külföldön is ismert (magyarul is olvasható) múlt századi portugál prózaíró Eca de Quierós. Castelo Branco – akit Oliveira bizonytalanabbnak, de mélyebbnek mond – csak hazájában becsült szerző.

A Francisca a baráti mazochizmus intellektuális filmje. Dacosan anti-film, hiszen, a kamera nem mozog, a színészek teátrálisan középre ülnek, szemben a nézővel. Nála az az avantgarde-gesztus, hogy nem akarja kihasználni a film lehetőségeit, eszménye a lecsupaszított film. Oliveira nem hús-vér embereket ábrázol, inkább valami „lelki esszenciát”, a hús-vér emberből alkimista módon „kivont, kiszűrt” érzelmet. Ezért a figurák árnyképszerű, vagy bábjátékszerű megelevenítése.

Francisca (1981)

Oliveiránál a kamera lecövekel: mozdulatlan, tablószerű képek követik egymást. Ritkán hallani érdekesebb párbeszédeket, mint nála. Szerelmi rivalizálás, féltékenység, műveltségi anyaggal bőven átitatva – mintha írói műhelyben ülnénk magunk is. Lassú vagy mesterkélten meghökkentő, de mindig eredeti. 

Oliveirában van valami túl míves, túlságig vitt, sőt agyontervezett merevség; rituális lassúság elegyül a mesterkélt meglepetés-keltés szándékával. Nagy érdeme, hogy sohasem „illusztrál”.  

Mégsem a fegyelmezett és udvarias filmalkotók ihletik. A Kannibálokat megrendező Oliveira  egy francia riportkönyvben nyilatkozott Buñuel hatásáról: „Közelebb áll hozzám Jean Vigo. Vigo tiszteletlen, Buñuel provokatőr. Spanyolország heves, Portugália szelíd. Nálam a dolgok agresszívek, de szelíden azok. Buñuelnél minden kegyetlenül, hevesen agresszív. Buñuel vallásellenes, bár nem hiszem ateistának, hiszen filmművészete mindent antikatolikus-katolikus megszállottságának köszönhet. Az én szemléletem nem vallásellenes, inkább a kétségek jellemzik, nagyon nagy kétségek, de a vágy is, hogy olyan birodalmat találjak, mely minden létezőnek a forrása... Abba a családba tartozom, mint Buñuel, de azért más vagyok.”

Ezen a (szellemi) tájon érdemes elképzelnünk a 106 éves koráig frissen és tiszteletlenül alkotó Manoel de Oliveirát.

Kosztolányi tavaszai

Írta: YGergely


Kosztolányi Dezső élete harsogó öröm- és szenvedéstörténet volt.

A magyar irodalom huszadik százada a tankönyvek szerint Ady Új versek című kötetével kezdődik, de a tankönyvek mindig túl komolyak. A magyar irodalom két kamasznaplóval kezdi a huszadik századot: Karinthyéval és Kosztolányiéval.

Szó szerint nulla óra nulla perckor: mindketten a század első másodperceit várva az óraütéssel, ott ülnek naplójuk felett.

Kosztolányi nem volt olyasféle csodagyerek, mint unokafivére, Brenner Józsi (Csáth Géza) vagy Karinthy.

A tizenhárom és fél éves Karinthy gyerek-irkafirkás naplójával naivul sziporkázó géniusz-nebulónak látszik. 1900. január elsején mindenesetre sokkal eredetibb, mint a nála idősebb Kosztolányi.

A Naplók – Levelek gyűjteményben megrendítő és fájdalmas regénnyé, többszereplős levélregénnyé kerekedik Kosztolányi élete. Minden olvasó maga döntheti el, kik e regény hősei.

Az első bizonyára az egyetemista Babits Mihály. A másik nyilván Csáth Géza, akihez sokáig az idősebb (unoka)fivér fölényével és némi agresszivitásával szól (de akkor is mindig szeretettel és a tehetsége elismerésével), később megmenteni próbálja morfiumszenvedélyéből, tudjuk, sikertelenül. Bújtatottan is nagy érzelmekkel, féltékenységgel, rivalizálással, szeretettel átitatott levelek.

Egyetemistaként állandóan költözik, havonta másik címet ad meg. Milyen is Pest Kosztolányi-térképe? Számára az Üllői úti fák igazi élmény volt, átélte, köztük lakott. József körút, Baross utca, Üllői út: mindig ugyanaz a városrész, de annak minduntalan másik szeglete. Költözési, menekülési inger vezette, vagy prózaibb okok? Érdekel ez annyira, mint hogy Ibsen hatott-e rá előbb, vagy Schopenhauer.

A halálon kívül egyetlen témája van: a nők. Minden nőbe szerelmes volt, kamasz kislányba, szép színpadi csillagba és rút utcalányba. Úgy sejtem, ő teremtette (írta) mindegyiket.

Már az új magyar literatúra ünnepelt poétája, vezető publicista nagy lapoknál, előtte a világ, hinnénk, és ő titokban egy vidéki fiatal lányba szerelmes. Lányi Hedvig: ő a Fecskelány. Nem hiszem hogy Somlyó és Karinthy tudott róla: kegyetlenül, rimbaud-i dölyffel, fekete izzással hahotáztak volna ott a New York zajos karzatán. Ez a Fecskelány kegyetlen gyötrelmeket okozott neki.

Ekkor azonban hirtelen, vizsgáit le nem téve napilapok vezető publicistája lesz. Munkamániás öröm- és élethabzsoló. Babits számára (s kicsit a mai olvasónak is) elképesztő fordulat, de maga Kosztolányi hamar túl van a csodálkozáson. Vagy csak leplezi?
„Ma, kedvesem, egészen más idők járnak. Az öntudat korszakát élem. Testemet, lelkemet megvették. A szerkesztőségekben le vagyok kötve. Minden tollvonásomat megfizetik.”

Kosztolányit a vezető napi- és hetilapok valóban nagyon megfizették, éjjel-nappal sokat dolgozott.

Kosztolányi nagyon sok magánlevélben pózol. Önmagának írja őket, meg az utókornak. A Kosztolányi–Juhász–Babits-levelezés a magyar literatúra egyik legnagyobb dokumentuma.

Irodalmi művet, fikciót sem könnyű megítélni, magánlevelezést tudóskodva is bizarr lenne. Jobb, ha inkább idézek. Ezt Harmos Ilona színésznőnek, későbbi feleségének írta: „Édes kisasszony, művésznő és bűvésznő, kígyóbűvölő, költőtáncoltató, tűzvész és hűsítő ital, koporsó és virágágy, szeretnék reád heveredni. Ha megcsaltál, nem baj. A korbácsot is szeretem, amellyel véresre vered az életemet.”

Azután az élet és a hétköznapok, minden ember giccsei következnek. Az élet, melyet minden ember átél, de melyből csak a költő teremt másik világot.

A munka robotos, Kosztolányinál robotban is színes évei jönnek. Tevan, Kner, írók, fordítók. Thomas Mann-nal németül, a legtöbb íróval franciául levelez, Gorkijnak olaszul ír Caprira, Emil Isacnak magyar nyelven, de románul is (szótárral).

Egyszerre arról lelkendezik, hogy elhagyja a legendás zöld tintát, és géppel ír majd. Az első írógép ámulatba ejti. Ő, a „lila tinták” költője szenvedélyes gépíróvá vált volna? Nem vált, továbbra is kézzel írt. Mi történhetett a fénylő géppel? Megunta? Dühítette? Eldobta?

Vannak itt nagyobb távlatú fordulatok is persze.

Mindent irodalomnak lát, még önmagát is, még halálakor is. „Tudom, hogy meg kell halnom. Egy óriási feladat előtt állok, s majd én is túlesem rajta, mint annyi millió ember a világ teremtése óta.” Ezt még betegsége előtt írta, de bármikor is, a Napló egyetlen, nagy témája a halál, a meghalás nagy feladata. E nélkül kevéssé – sehogy sem – volna érthető az utolsó évek költészete.

S e költészet ismeretében, meg minden régebbi írása ismeretében az utolsó szerelem Radákovich Mária iránt valóban olyan, mint egy töredékben maradt Kosztolányi regény: a legszomorúbb, a legdrámaibb, fájó és felemelő, mint a Szeptemberi áhítat. (Parti Nagy Lajos írt belőle dokumentumdrámát.)

Kosztolányi szerepjátszása és nagyszabású, hiszteroid nárcizmusa és őszintétlensége hol zavar, hol lenyűgöző (még gyerekével gügyögve, még pokoli kínok között, még halála előtt sem őszinte, mert szerepet játszik).

A felnőttkori és töredékes Naplóban viszont alig van póz. Ezt önmagának írja, gyorsírással. Munkaanyag. Sok bejegyzés olvasható utolsó félbe maradt művéhez.

Sohasem a leveleiben őszinte, de az olvasóknak szánt írásaiban igen. Nagy szerencse, hogy a Napló minden ízében őszinte. Úgy titkos magánnapló, hogy majdani vagy volt művek mindenkit érdeklő kommentált nyersanyaga, egy töredékeiben is nagy, olykor legnagyobb regényének látszó félkész anyag. Félkész? Ő jobbat tud: „ákom-bákom anyag” – mint e gyorsírásos naplóvázlatban maga írja, ragyogó találattal.

Gyakran érezzük magunkat feszélyezve írók magánleveleit olvasva. Itt sokkal kevésbé, mint másutt. Kosztolányi majd minden levélsorát költészetté tudta festeni. „Az író legyen indiszkrét” válaszolta a Nyugat körkérdésére. Ki tudja, tán minden levelét az utókornak szánta, szégyentelenül.

Az indiszkrét mű azonban, ha igazán értékes és jó, el is veszti mérgét. Magánlevél oly ritkán műalkotás. Kosztolányinál is nagyon ritkán, s furcsa mód mégsem zavar, egyszerre érzem fikciónak és dokumentumnak.

Kedvencem Orbán Ottó verse, ezt szeretem mondogatni, nem az irodalomtörténetet lapozni. Ugyanazt érezteti meg, amiről Gyergyai Albert beszélt egy Nyugat-esten, ahol arról kérdezték, milyen költő volt Kosztolányi? A hangyák szemével (mondja Gyergyai): „jámbor ötvös, szavak céltalan ötvözője, négy fal közt lapuló lázadó, istentelen aszkéta.” A tücskök szemével: „vándormadár, átváltozó művész, bűvész, angolna, megfoghatatlan”.

Nem is tudom, Orbán Ottó versének melyik szakaszát idézzem. Mindet szeretném. De legalább az elsőt. „Ingatag menny alatt ingatag létező, sztoikus mester és link alak, K. Dezső.”