Ha vastaps nem lenne

Írta: Inkabringa

Én a közönség vagyok. A mindenkori, a nagy massza, az általában vett közönség egy aprócska darabkája.

Nem fizetett, nem VIP, nem hivatalos.

Közönségként járok színházba, koncertre, egyéb előadóhelyekre, ahol az előadás végén tapsolni szoktunk.

Azonban, mint a közönség része, a nézőtéren ülők egyike, eme alkalmi közösségnek résztvevője, nem bírok megbarátkozni a vastaps diktatúrájával.

Olykor-olykor még felemelő is lenne. Folyton-folyvást elborzasztó.

Mintha pöröllyel döngetnék a fejünket, amikor a közönség belefekszik ebbe az ütemesen dörgő tenyércsattogásba.

Igyekszünk a sor szélére kérni jegyet, hogy ha elkezdődik az egyszerre döngve dübörgés, akkor diszkréten elmenekülhessünk.

Ha végképp nincs menekvés, akkor a dacos ellenállás marad – azért sem vastapsolunk, szándékosan összevissza ütjük össze a tenyerünket.

Hatása nulla, ezt a dörgő együtt csapást nem lehet megbontani önállóskodó tapsikálással.

Lehet, hogy a fellépő előadóknak ez a szívük vágya. Ha vastaps van, akkor siker van. Csakhogy én úgy tapasztalom, hogy vastaps mindenhol van: a napközis farsangon és a Zeneakadémián is.

Közönségként épp ezért háborít fel. Gyakran nincs is mögötte semmi, csak a megszokás. Ami nem azt jelenti, hogy a magyar közönség rossz lenne. Azt hiszem, nem az. Értő, érzékeny emberek alkotják többnyire.

Ez a vastaps-imádat (vagy inkább kényszer?) egy rossz szokás, kiküszöbölhető beidegződés.

Megfigyeltem, hogy mindig vannak vastaps-agresszorok, akik elszánt tekintettel határozott ütemet diktálva a vastaps felé terelik a többieket. És a többiek hagyják magukat terelni. Belesimulnak az egyszerre dübörgésbe.

A világ bármely táján koncert, opera, színházi előadás végén a közönség tapsol, de nem egyszerre. Nem törvényszerű a vastaps.

Ha jó az előadás, a közönség ujjong, bravózik, bekiabál, esetleg helyéről felpattan, újabb és újabb hullámokat vet az ováció.

Élvezetes része az előadásnak ez is, a művészeket és a katarzist ünnepli a közönség.

Mi miért nem tudunk ilyen önfeledten ujjongani?

Mert a vastapsnak nem csak az a hibája, hogy kalodába zárja a közönség lelkesültségét, netán megrendültségét, hanem az is, hogy rettentően unalmas.

Közönségként mindenképp.

Ott ülök a nézőtéren és látom, hogy egy arc, ami ragyog az előadás végén, mert az a csillagokig emelte, a vastaps egyhangúságában miként válik üressé, hogyan foszlik le róla az érdeklődés.

A vastapssal a közönség saját magát fosztja meg az önfeledt ünneplés örömétől. Ha szertelen, áradó a tetszésnyilvánítás, akkor újabb és újabb örömhullámok lepik el a közönséget.

Sokat gondolkodtam már azon, mi lehet ennek az oka. Zord történelmi idők önként cipelt öröksége? Vagy talán szemérmesség? A szertelen üdvrivalgáshoz, vagy a méltóságteljes ünnepléshez fel kell vállalni a véleményünket, az örömünket, a megrendültségünket.

A vastaps monoton egyszerre dübörgése mögé viszont el lehet bújni.

Csakhogy így elveszítjük egy frenetikus előadás miatti öröm teljes megélését is. Magunk űzzük el a vastapsolással azt a bizonyos ingó bársony neszt.

Mondják, hogy lanyhán mozduló, nehezen aktivitásra bírható a társadalmunk. Magától semmit nem csinál, csak elviseli, ami éppen aktuális.

Talán a vastaps elhagyása az első lépés lehetne egy önálló, véleményét vállaló, nem tűrő, inkább cselekvő társadalom felé.

Mindig kis lépéssel kezdődik. Ez igazán aprócska tett lenne. Nem hőstett, csak tett.

Akkor majd addig is eljuthatunk egyszer, hogy az előadás okozta megrendültséget csenddel fejezzük ki.

Ahogy Hrabal írta le Ruis úr és a Dvořák vonósnégyes élményeit:

„…mikor tavaly Oxfordban játszottunk, és csupa frakk meg csupa előkelőség, és amikor befejeztük a Dvořákot, a Smetanát meg a Janáčeket, a közönség csak felállt, a frakkingek felragyogtak, mi is frakkban álltunk, meghajoltunk és kimentünk (…) a közönség egyetlen tenyércsattanással sem merte megbontani misztikus egységét a zenével.”

A csendnek minősége van, ha nem bamba vagy gyáva.

Úgy vettem észre, hogy száz fő alatt (de inkább ötven) van esély rá, hogy nem terelődik vastaps felé a nézőtér.

Előfordul azért felszabadultan tapsoló közönség mifelénk is. Néhány tucat ember közül kevésbé jut eszébe bárkinek is vastaps felé tuszkolni a többieket. Mennyei érzés.

Ahol sokan vannak, ott kevés a vastaps elkerülésére az esély.

Talán a rock-koncertek még kivételek. Bár a műfaj klasszifikálódásával sajnos elkerülhetetlenül rátör a közönségre ez a régi reflex.

Mick Jagger azért mégsem hiába született erre a világra. Igazán rajtunk is segíthetne.