A „jövő országa”

Írta: Inkabringa

Most a foci vb miatt Brazílián a világ szeme.

Persze tudjuk, hogy nem így van. Tudják ők is, a brazilok.

A világ közvéleményét csak a futball-show érdekli, Brazília nem különösebben, netán egyáltalán nem. Legfeljebb a botrány, a „harmadik világ” veszkődése vált ki némi kaján vagy sajnálkozó figyelmet.

Engem a világbajnoksággal kapcsolatos hírekből főként azok érdekelnek, melyek az ott élők véleményéről szólnak. Nem a potentátok, hanem a hétköznapok „no name-jei” elejtett hangjára figyelek.

Érthetően nem repesnek a címkétől: „harmadik világ”. A „fejlettek” lekicsinylése. Vagyis úgy látják magukat, ahogy a felszínes tudású nagyvilág gondol rájuk lenézően és talán némi rosszindulattal. Ez bizony baj.

Brazília sokszínű, izgalmas kultúrájú ország. Olyan hatalmas, hogy egyes tagállamok fővárosai több ezer kilométerre vannak egymástól.

Köztudott, hogy a portugál hajók partraszállásával (1500-ban) az őslakosok élete gyökeresen megváltozott, mert addig nem látott járványok, fegyverek, emberek törtek rájuk.

Miközben el kell ismerni, hogy a portugálok voltak a legemberségesebb gyarmatosítók.

Talán, mert ők kezdték a leghamarabb, még vegyültek, kevésbé voltak belterjesek és önimádók. Mindamellett a világhódító fehér ember kultúrarombolásából rendesen kivették a részüket.

Hogy miért volt a gyarmatosítókban ez a dühödt pusztítási inger, mindmáig firtatják a tudósok. Az emberi természet „ki, ha nem én” árnyoldala. Nem lett volna szükség ilyen mértékű szellemi lincselésre. Amiért mentek, a kincsek, javak, terület, e nélkül is az övék lehetett.

A hajókról kiözönlő durva lelkű gazemberekre sem foghatjuk, mert hisz a sarcot a finom igényű uralkodói réteg csipkés topánkái elé halmozták. Nyilván a kincs jobban érdekelte őket, mint a megszerzés módja.

Később sokasodtak a durva módszerek elleni hangok, de addigra már évszázadok teltek el.

„Gyanakvás, bizalmatlanság, félelem, hidegség, tartózkodás, gyűlölet, árulás rejtezik az udvariasság álnok leple mögött, az oly sokat magasztalt pallérozottság mögött, mely felvilágosult századaink adománya” – írta Rousseau.

A fehér ember világhódítása elhozta a territoriális hegemónia bődült dicsőségét. Akkor kellett volna némi higgadt értelem az irigy, mohó gőg helyett.

Kár tagadni, a fehér ember hosszú évszázadokon át legjobban magát szerette, legtöbbre magát becsülte, ezért mindenki mást fölényesen megvetett. Több évszázados, sőt évezredes kultúrák váltak „buta vadakká” a szemükben.

Azonban az egykori gyarmatosító országok mai utódait örökre bűnös világ gonoszainak beállítani legalább olyan elmezavarra vall, mint a gyarmatosítókat kizárólag civilizációterjesztő jótékony apostolnak tekinteni.

Például kulturális antropológiai tanulmányai alatt mindenki beleütközik az ellentmondásba: a „tolerancia tudománya” (nevezték már a „humorérzék tudományának” is - szükség is van rá) a gyarmatosításnak köszönheti létrejöttét. Tanulság: a spanyolviasz és a bölcsek köve helyett – értelmezni és mérlegelni.

A gyarmatosítás évszázadai mindmáig nehezen gyógyuló sebeket ejtettek a leigázott országokban. A hátrahagyott embertetemek és a szabad rablás mellett általános értékzavart, az önbecsülés, a tettrekészség megtörését okozták.

A 21. században emiatt lélekfurdalástól hajtva senkinek nem kell élnie, csak némi empátiával, elfogadással meg nyitottsággal. Roppant hasznos egyébként a mindennapokban is. Nem felszínes információk, rosszhiszemű téveszmék hintájában ringatózni, hanem leszállni a magas lóról, hogy jobban lássuk, ami alant van.

Természetesen most is vannak olyanok, akiket ki sem lehet könyörögni a fölényeskedés pezsgőfürdőjéből. A civilizált fehér ember gőgjével lépnek fel, a „majd mi tudjuk, csak mi tudjuk. Mit tudsz te?” fölényével.

Pedig a minden korban oly igen óhajtott prosperáló emberi együttműködés legfőbb lényege: nem ellene, nem helyette – mellette.

Ahogy Habermas elképzelte az „uralommentes kommunikációt”.

Nagyon nehéz az egyensúlyt megtalálni, elismerem.

Sokat tanulhatunk az egykori gyarmatok meggyötört népeitől. A gőgös fölényre gyakran nagyvonalúsággal válaszoltak.

Irtózatos elnyomás, alázás van mögöttük, és mégis újra és újra képesek adni valamit a világnak.

Brazília jó példa erre. Megtanulta a fehér ember kultúráját (kezdetben ha akarta, ha nem). Ahogy ők megtanulták az európait, úgy nekünk is illene az ő kultúrájukat ismerni némiképp.

A blogban biztosan szót ejtünk majd róla.

Pedig nem volt épp virágzó függetlenségű a gyarmatosítás utáni történelmük. Egyik diktatúra váltotta a másikat. Rövid gazdasági-társadalmi fellendülések és az elnyomás évtizedei cserélődtek. 

A 20. század is hullámzó volt. Az I. világháborút virágzás követte. Majd az 1929-es tőzsde krach meghozta Getúlio Vargas diktatúráját.

Régi szabály, minden gazdasági válságból gyomként nőnek ki a diktátorok.

Vargas 1930-ban került hatalomra és akkurátus diktátorként nacionalista politikát hirdetve új alkotmányt kreált, megválasztatta magát elnöknek, majd feloszlatta a Kongresszust és a pártokat, és – természetesen népszavazással - Brazília teljhatalmú diktátora lett.

Halála után rövid ideig megint lélegzett és pezsgett a brazil társadalom. Majd e röpke „szendvics-demokráciát” újabb diktatúra váltotta fel.  Két diktatúra közötti rövidke társadalmi lélegzetvétel – ez sajnos a „harmadik világ” ördögi köre.

Végül az 1980-as évek (mint oly sok más helyén a világnak) itt is alapvető változásokat hoztak. Egyrészt örvendetes, hogy végre köztársasági alkotmánya lett az országnak. Másrészt a rombolásban a katonai puccsoktól a hivatali korrupció vette át a stafétabotot. Az indiánok helyzetéről majd máskor.

Döccenő, kátyú, kráter most is akad bőven, és persze társadalmi igazságtalanság is, melynek megmaradására ősidők óta kínosan ügyel az emberiség.

Stefan Zweig Brazíliát a „jövő országának” nevezte. Maximálisan megvan benne a potenciál. Még az ország neve is ezt sejteti, hisz a ’braza’ jelentése ’izzó szén’. Más kérdés, hogy nevét a portugál gyarmatosítóktól kapta. De tudjuk, Brazília nagyvonalúan továbblép.

Úgyhogy én a futballsztárok mellett a brazil hétköznapiaknak is szurkolok.