Írta: Inkabringa
Egy színházi kritikus mindig a
premiert látja, mert neki az a dolga, hogy véleményével elhelyezze a
horizontunkon az adott előadást.
A mindenkori nézőnek nincs ilyen
kényszere. Akkor néz meg egy előadást, amikor ideje engedi, vagy jegyet tud rá szerezni,
és főként azt nézi meg, amihez kedve van.
Példának okáért mi két évvel a
bemutató után néztük meg a Szkéné Színházban Harold Pinter mára már klasszikusát,
A gondnokot.
Ebben semmi tudatos döntés nem
volt, most jutottunk el eddig. Hol az időpont nem volt jó, hol jegyet nem
kaptunk. Talán egy évvel ezelőtt patentebbül összefogott lett volna az előadás,
de ez inkább csak apró szóbotlásokban nyilvánult meg.
Meg aztán az az igazság, hogy A gondnok remekül megírt abszurd dráma.
A szereplőgárda impozáns. Mucsi
Zoltán és Scherer Péter mögött számtalan közös szerep van már.
Szép szelíden írnak így ketten
egy fejezetet a hazai film- és színháztörténetbe. Addig-meddig, hogy legendává
válnak.
A gondnokban Katona László (akit a Krétakörben ismerhettünk meg sok
éve) a harmadik szereplő. Erős pillér, kiváló színész, eredeti, sokarcú
figurája a színpadnak.
Harold Pinter ezzel a darabbal lépett
a világismertségbe. Az abszurd dráma képviselője, ahogy Beckett vagy Ionesco.
Csak náluk talán vállaltan
földhöz ragadtabb. Abszurd helyzetei, szereplői kézzelfoghatóak, nem
absztrakciók. Olyanok, mintha csak benyitnánk egy lakás ajtaján. Valódiságuk azonban
a képünkbe üvölti egész létezésünk abszurditását.
A gondnok kamaradráma. Egyetlen kopott szobában jár ki-be három
ember. Közük van egymáshoz, de ezt maguk sem tudják értelmezni. Érezni sem
igazán. Mintha csak az ösztönök szintjén fogalmazódna meg bármilyen emberi
viszonyrendszer bennük. De az ösztön épp nem a megfogalmazódásoknak a terepe.
Márpedig az emberi társas
viszonyokhoz elengedhetetlen a megfogalmazás, a kifejezés képessége. Különben
kitöltetlen űrként bolyonganak egymás mellett mégoly szoros kötelékben álló
emberek is.
A gondnokban egy testvérpár életébe csöppen bele egy csavargó. A
testvérek úgy döntenek, hogy megfelelő lenne a házuk gondnokának. Befogadják,
egyikük a szobáját is megosztja vele.
Hogy miért, ez nem derül ki a
darabból, segíteni szeretnének talán, vagy inkább ők várnak külső segítséget.
Csak töredékek bukkannak elő a testvérek életéből.
Aston (Scherer Péter) szolíddá
szedált félkegyelmű. Bolondokházába zárták, sokkolták, kettétörték benne jámbor
tébolyát.
Mick (Katona László), a testvére,
látszólag két lábbal a földön járó, jég hátán is megélő, szerző-mozgó figura, némi
hatalmaskodásra való hajlammal.
Az életükbe csöppent Davies
(Mucsi Zoltán) egy naplopó csavargó. A túléléshez szükséges törleszkedő alázatosságot
keveri a rámenős követelőzéssel.
Nem is a történetben van a darab
nyitja. Inkább abban, ahogy a szereplők beszélnek, vagy inkább nem-beszélnek
egymással, elbeszélnek egymás mellett. Ahogy elhallgatnak, ahogy nem kérdeznek,
ahogy nem kíváncsiak a feleletre és így nem is válaszolnak. Még maguknak sem.
Képtelenek kommunikálni
egymással. Képtelenek megfogalmazni a vágyaikat, a félelmeiket, a véleményüket.
Nincsenek szavaik az életükre.
Ezért van tele elharapott,
befejezetlen mondatokkal, néma kérdőjelekkel ez a darab.
Mondhatnánk, hogy ez már valamiféle
véglény állapot. A nyomor, a beláthatatlan nincstelenség okozhat ilyen
kommunikációképtelenséget. De nemcsak a materiális, hanem a lelki sivárság is. A
kiútkeresés és annak görcsös kerülése. Kiszolgáltatottság és magány.
Mindhárman keresnek valami pótcselekvést,
vagy inkább annak tervezgetését. Ködösítenek, hárítanak, kerülik a szembenézést
és a megoldáskeresést.
Egyszóval belemenekülnek az
önvilágámításba. Nem győzöm emlegetni, Bohumil Hrabalnak köszönhetjük ezt az
univerzálisan tökéletes kifejezést.
Szegény balga Aston egy sufni
építésére készül, látszólag lendülettel: fűrész után jár, fát vesz. Ha az
felépülne, akkor már minden menne.
Davies a személyes irataiért
indul nap mint nap, csak az eső meg a rossz idő megakadályozza ebben. Pedig ha a
papírok nála lennének, onnantól már minden menne.
Mick a ház átalakítását tervezi
lázasan gazdag fantáziával. Ha a testvére nem lenne hibbant, már minden menne.
A két testvér nem tud mit kezdeni
egymással, magával, és a házzal. Jó megoldásnak tűnik Davies gondnokká
kinevezése. Aztán persze rájönnek, hogy vele sem tudnak mit kezdeni és ő sem
velük.
Ha valamilyen izzás, feszültség
kimondódik, az agresszívan és irányíthatatlanul szétrobbanva zúzza szét az
addigi félcsendes bénultságot. Végül Daviesnek mennie kell. Sem ő nem tudott rajtuk segíteni, sem ők rajta. A sorsukkal szembenézés helyett marad a tehetetlenség kényelme.
Szeretetéhség, szeretet
alultápláltság sikít belőlük. Nem a szeretetre képtelenség ez, hanem a szeretet
kifejezésének képtelensége. Óriási különbség van a kettő között, bár a
végkifejlet ugyanaz a süket, zavart csönd.
Egyetlen érzelmi csúcspontja van
az előadásnak a kimondatlanságok és elfojtások között. Ekkor a két testvér
egymás iránti ragaszkodása döbbenetesen egyértelművé válik. Nem akkor, amikor Mick
védi debil testvérét az álnokul áskálódó Davies előtt. Nem is, amikor Aston
félti testvérét Davies furakodásától. Ez még hatalmi játék is lehetne.
Ez a pillanat csak egy összenézés
a két testvér között. Inkább csak a szemük mosolyog össze. Nincs jelentése, nem
cinkosságot, nem mögöttest jelent. Csak az összetartozás kifejeződése. Mert
mondani nem tudnak semmit a másiknak. Csak elélnek és elbeszélnek egymás
mellett, képtelenül a lelki gátak oldására. Egymással folytatott dialógusuk nincs is, csak egymásról beszélnek esetlen félmondatokat, de egymással gátlásosan nem tudnak.
Tépelődhetünk rajta, hogy ezt a ragaszkodást a kimutatni nem tudott szeretet vagy a ködös múltba vesző bűnök miatti lelkiismeret-furdalás táplálja. Vélhetően mindkettő.
Tépelődhetünk rajta, hogy ezt a ragaszkodást a kimutatni nem tudott szeretet vagy a ködös múltba vesző bűnök miatti lelkiismeret-furdalás táplálja. Vélhetően mindkettő.
Mindez a kimondhatatlanság briliáns
abszurd humorral tárul elénk.
Harold Pinter színész volt.
Drámáit úgy írta meg, hogy ismerte belülről a színpad világát. Ezért mindhárom
szerep nagyszerű játékteret ad, amit ez a három színész ki is tud használni.
Amilyen fura, esetlen,
félbeharapott mondatokkal teli, annyira mély gondolati bugyrai vannak ennek a
drámának.
Szabó Máté rendezése talán lehetett volna
truvájosabb, jobban kidolgozott minden mondat mögöttese az
előadásban. De lehet, hogy épp ez mondana ellent Pinter céljának.
A gondnok a kimondatlanságok, az érzelmi gátlásosság, a fogalmiság
teljes hiányának a darabja. Egy túlgondolt rendezésben talán óhatatlanul
ezt a kifejezésképtelenségét veszítené el. A titok megfejtésének izgalmát a nézőre bízza, nem diktál tollba didaktikus magyarázatot.
Jó volt az is, hogy a számos
konkrét közéleti és politikai zűrzavarunkra utaló előadás mellett most egy
olyat is láttam, ami kortól és helytől független emberi gyötrődést
mutat meg.
Olyan, mintha ebből a darabbeli kopott
szobából mindenre rálátnánk, ami emberi. Mintha Harold Pinter megmutatná abszurd
szemüvegén át, hogy az ember nemcsak világhódító– és romboló, hanem emellett és
ezzel együtt ilyen is, mint A gondnok
szereplői: egy nagy rakás szerencsétlenség.
Életének valamelyik szakaszában,
valamelyik rejtett zugában kivétel nélkül mindenki, még a világmentő
szuperhősök is képtelenek szembenézni magukkal és ezt kifejezni.
A cselekvésre, elhatározásra
képtelenség, a kifejezés lehetetlensége tehetetlenséghez vezet. A
tehetetlenséget azonban komfortossá tehetjük, menedéknek tekinthetjük.
Mert ha ez nem lenne, akkor mi
lenne?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése