Kevés film körül csapott fel
annyi indulat, mint a Szerelmem, Hiroshima
(Hiroshima, mon amour) körül. Nem
akadt olyan méltatás, értékelés, mely ne ismerte volna el Resnais művének
újdonságát, formanyelvének rendkívüliségét.
A történetét, mondandóját sokan
elvetették: ettől elválasztva, külön szemlélve a rendezést zseniálisnak
mondták.
A vitatott forgatókönyv Marguerite
Duras műve. Önálló irodalmi műként is olvasható: a dialógok, a hősnő belső
monológja sajátos prózavers.
A filmnek szinte csak két
szereplője van, s egy egészen rövid filmforgatási jelenettől eltekintve alig van
külső helyszíne, csak az éjjeli, néptelen utca, mulató, pályaudvar.
Irodalmi film? A Szerelmem, Hiroshima első képsoraitól
harapófogóba vonja, fullasztóan szorongatja a nézőt. Lassú, monotonul
deklamáló, álomteatralitású szöveg és hang.
Irodalmi film lenne, s hogy nem
az, Resnais még erősebb, még meghatározóbb képi világának köszönhető.
Resnais az emlékezet törvényeit
kutatja: maga a visszaidézett múlt kevésbé érdekli, mint az út, melyen
elérhetünk emlékeinkhez.
Nemcsak a filmnyelv, hanem az
álom és az emlékezés sem ismer mást, csak a jelent. Ez Resnais művészetének
sarkköve, kiindulópontja, axiómája.
A film tartalma még csak
véletlenül sem elmesélhető, az emlékezésen kívül semmi nem történik benne. A
történet maga érzelmes giccs.
A film valódi tartalma gyökeresen
és szembeszökően új formanyelve. Resnais filmnyelve a vágásra épül. Emlékező
hősei a legváratlanabb pillanatokban idézik múltjuk egy-egy jelenné hasadó
emlékképét.
Resnais montázsa asszociatív
montázs.
A Tavaly Marienbadban
elegáns kastélyszanatóriumában egy férfi közös emlékeikre próbálja emlékeztetni
az egyik hölgyet. A nő nem emlékszik semmire, de hirtelen gyors, kínzó
emlékképek erősítik a férfi szavait.
A film forgatókönyvírója Alain
Robbe-Grillet, aki a noveau roman teoretikusaként maga is több filmet
rendezett.
Resnais túlhangsúlyozta a
névtelen figurák marionett jellegét, báb mivoltát.
Resnai kastélya több kritikusát
Chirico vásznaira emlékezteti. Kihalt, nagy terek, embereknek csak árnyékával,
álomvalóság, megfagyott idő és tér.
A Tavaly Marienbadban ma Resnais
legmúzeumibb filmjeként hat. Rendkívül hideg hatást áraszt. A tükrök, folyosók,
jelmezek és díszletek nem hevülnek fel semmiféle emberi érzelemtől.
A filmtörténet legmegmunkáltabb s
legbonyolultabb „hangú” filmje ez, többszólamú zenei mű. A képek zeneisége is
ilyen merev, szoborszerű.
A film történetét mindenki
értelmezni próbálta. Az egyik értelmezés szerint a kastély egy elmegyógyintézet, ahol egy
pszichiáter fel akarja tárni a nő múltját. Egy másik - józanabb - értelmezés szerint: a Férfi álmában találkoztak csupán a hősök, ezért persze a Nő nem emlékezhet
semmire, a Férfi saját álmába szeretné belelátni a Nőt.
A Muriel egyedülálló alkotás Resnais pályáján. A forgatókönyvet saját
regénye nyomán Jean Cayrol írta.
Resnais időszemlélete egyáltalán
nem új a 20. század művészetében. Bergson filozófiai-lélektani oldalról foglalkozott
a szubjektív idővel, az irodalomban Proust, Joyce, Virgina Woolf már rég
feltörte a lineáris idő objektív korlátait.
A Murielben, először a rendező pályáján, rendkívül banális
helyzetekben látunk köznapi figurákat. Tökéletesen hiányzik ebből a filmből a
megemelt, patetikus-lirizáló hangütés. A szándék megvalósulása kevésbé steril:
emberléptékű, ezért kevésbé érezzük spekulatívnak.
A Murielben szinte mindenki hazudik. A film feltáruló
múlt-cserépdarabjaiból különböző értelmetlen hazugságok állnak össze.
„Az emlékeink előző életünk” –
mondhatná Resnais. A Murielben e fenyegető, riasztó „második valóság” a
közhelyek burkába van csomagolva. A film dialógusrendszere vállaltan közhelyes,
általában semmitmondó fecsegés folyik ebédnél, bisztróban, utcán.
A Muriel első síkja e
közhelyvalóság. A második síkja a hisztérikus tragikomikum. Ha nézzük, nem kell
felhőkbe, olümposzi marionettfigurákra, fennkölt lélektani-filozófiai
sugallatokra figyelmeznünk: Resnais leereszkedett a földre.
Mégis Susan Sontag írta róla,
hogy a Muriel absztrakciója „finomabb és
bonyolultabb, mint eddigi műveiben, mert Resnais ez alkalommal a mindennapok
valóságában fedezi fel évszázadok mondanivalóját.”
A banális történetekkel, a
köznapi helyzetekkel kezdeni mit sem tudó, a giccsből, melodrámából művészetet
teremteni képtelen Resnais mindig vonzódott a művészet ellenpólusához, a
filozófiához és a tudományhoz. Hogy kimerültek, kiürültek filmnyelve megújító forrásai
és energiái, a Tudományt hívja segítségül.
Az Amerikai nagybácsim (Mon
oncle d’Amérique) filmvásznán a patkányokkal kísérletező tudós és a
kísérletekből ihletet merítő művész felváltva válnak e mű játékmesterévé.
Nem képzelt tudósról van szó: a
film főalakja Henri Laborit, az orvos és elméleti író, akinek az emberi faj
lehetőségeit tárgyaló könyvei rendkívül népszerűek Franciaországban. Laborit
időnként kommentátorként, magyarázóként, afféle „felülbírálóként” jelenik meg,
ezért kelt játékmester benyomást, aki hipnotizálja magát a fikciós rész
rendezőjét is.
Patkánykísérletek bizonyítják,
hogy az ember is három lehetőség közül választhat konfliktushelyzetben: 1.
harcol, 2. menekül, 3. beteg lesz („elfojtás”).
Mint Laborit, Resnais is némi
szkepszissel, a „menekülésben”, a „kitérésben” látja a talán járható utat.
Resnais játékosan túlhangsúlyozza a tudományos indíttatást. Hősei időnként
hatalmas patkányfejet viselve marakodnak.
„A létezés egyetlen értelme a létezés” – mondja pesszimizmusnak
álcázott derűlátással két marakodó patkány ketrece fölött Laborit doktor.
Resnais olthatatlan vágya a
Művészet és Tudomány játékos, de termékeny ötvözésére két következő alkotásában
egyforma alkotói dühvel munkál.
Mindkét film művészi (esztétikai)
kudarc. Csakhogy Az élet kész regény (La vie est un roman) tökéletesen
elhibázott, komolytalanná bűvészkedett üres, rossz kirakójáték, a Halálos szerelem (L’amour a mort) igényes kudarc.
Nem csak Resnais–nek, minden
művészeti ágnak, a filmnek is főként természetes korlátai vannak. A filmnyelv
sok mindennek kifejezésére alkalmatlan. A filmművészet nem helyettesítheti a
történetfilozófiát vagy a pszichoanalízist.
Valószínűtlen, hogy a rendkívül
tudatos Resnais ne lenne tisztában eredendő fogyatékosságával. Talán ezt
bizonyítja meglepő választása, amikor a francia Molnár Ferenc, Henry
Bernsteinnek Mélo (Melodráma) című színművéhez fordul.
Garantáltan sűrített banalitáshoz: életközhelyeket színpadi közhelyekkel
ábrázoló alkotáshoz.
Kirakatba teszi a melodrámát,
mikroszkóppal vizsgálja, áhítattal másolja. Ez az eljárás érdekes feszültséget
teremt.
Alain Resnais életútja
példaértékű. Gondolati, tudatábrázolást érintő, látvány mögé hatoló
asszociációk új lehetőségeinek kutatására indult a hatvanas években.
Resnais csak a Szerelmem, Hiroshima és a Muriel esetében tűrte meg az élet tragikumát ábrázolva az emberi lét felszíni, mindennapi
banalitásait. Két legjobb, remekműgyanús alkotásában.
Összes többi filmje vagy a
múzeumi filmtörténet hidegen fénylő, alig megmászható monumentuma, vagy
bonyodalmasságában is jelentéktelen kudarc.
Resnais montázsa széttöri, megszünteti az időt. Hősei, múltjukat hajszolva, a jelenből esnek ki. Csak jelen van, de ez már nem a valóságos, hanem Resnais fikciós, képzelt, saját, nem valóságos, mondjuk, faute de mieux: filmjelene.
Resnais montázsa széttöri, megszünteti az időt. Hősei, múltjukat hajszolva, a jelenből esnek ki. Csak jelen van, de ez már nem a valóságos, hanem Resnais fikciós, képzelt, saját, nem valóságos, mondjuk, faute de mieux: filmjelene.
![]() |
Alain Resnais (1922-2014) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése