Április

Írta: Inkabringa

Ilyenkor már írni szoktunk a blogba. Csak mostanság annyira sok minden van és mindez egyszerre.

Ilyenkor, amikor április van, mindenféle életkedvek bukkannak felszínre.

Ilyenkor azt gondoljuk, hogy nyárig megoldjuk a Föld jövőjét, jobb belátásra bírjuk az otromba politikusokat és még otrombább híveiket, legyűrjük a jóllakottak közönyét és a nélkülözők reménytelen beletörődését.

Ilyenkor azt gondoljuk, ezt mind ripsz-ropsz megoldjuk. 

Ilyenkor hol napon sütkérezünk, hol ázunk-fázunk. Ilyenkor kigurul a bringa a világra. Ezért is gondolunk ilyesmiket. Nem komolyan gondoljuk mindezt. Ez nem egynyári munka. 

De legalább abban bizakodunk ilyenkor, áprilisban, hogy a szeretteinket megóvjuk és nyugalmat adunk nekik lazán, kedvvel és örömmel. A közel- s távollévőket is. Mert szeretni nem kötelező, de talán épp ezért van benne annyi öröm.
S félreértés ne essék, a fentiekben leírt nem egynyári ténykedéseket sem dobjuk sutba, hisz ha a természet ennyi gyötrés ellenére képes feléledni, előbb-utóbb az embereknek is észhez kell térni. A komfortos érdektelenség nem kompatibilis a tavasszal.

La Cathédrale Notre-Dame en feu

Írta: BikassyGergel

Hatalmas lánggal ég a Notre-Dame székesegyház. És ez se nem új Dumas-regény, se nem ódon sci-fi. Talán maga a híres Victor Hugo-könyv. Abban ugyanis már benne van ez a tűzvész...

Notre-Dame - Párizs (2019)

Napok óta Lisszabon tragikus történelméről olvasok: a rettenetes 1755-ös földrengésben a fél város égett, majd pusztult el. Utána nem volt olyan 25 év, amikor ne égett volna le egy templom, palota, és nagy épület. Az 1980-as évtizedben a város szép modern-történelmi központja égett porig. A kisebb (egy-egy színházat vagy palotát) elpusztító újabb tüzek már csak pár sort kapnak a sajtóban. Ma megint elővettem portugál könyveimet, interneten is néztem új és régi dokumentumokat. 

Lisszabon Chiado negyede (1988)

Este azonban le kellett tennem a könyveket, máshova kellett kapcsolnom az interneten.

"Paris brule-t-il" (Ég már Párizs?) egy régebbi francia film címe, ezt a kérdést állítólag Hitler ismételgette 1944 augusztusában, amikor parancsát késlekedve kezdték végrehajtani, aztán végre sem hajtották. - Most hanyag baleset történt, állítólag nem tudatos eszelősség. Attól még zaklató gyász, és a kultúrát ért nagy csapás. Talán erre is készülni kellett volna.

Igen, ég már Párizs.

Agnes Varda 91

Írta: BikassyGergely


Nagyszerű filmeket hagy hátra a 91. születésnapja előtt néhány héttel meghalt Agnes Varda. (Kicsit bosszant, hogy a legtöbb híradásban 90 évesnek mondják: számoljanak igazabban, hírfogalmazó, pontosabban "hírmásoló urak és hölgyek"!)

Agnes Varda (1928-2019)

A BBC rövid összefoglalójában "a legelső új hullámos filmnek" nevezi az 1955-ös Pointe Courte-ot. Nem jogtalanul: a filmnek nincs elmondható cselekménye, egy férfi és egy nő bolyong a kis dél-francia kikötőfalu kertjeiben és tengerpartján, talán szerelmükről, vagy annak bonyodalmas hátteréről beszélgetnek. Az irodalmias dialógusok kissé szépelgőek. Ez modorosan unalmassá tudna válni, ha nem lenne olyan erős a képi háttér, ha nem a képek vinnék a nézőt, ha nem dokumentárissá ("dokumentarista erővé") válna maga a helyszín. (A film vágója Alain Resnais volt, az ő későbbi főművei szintén az irodalmiasság és a dokumentrizmus egymásnak feszülő vidékein jártak.) Jó kezdés.

Agnes Varda görög származású francia rendező: Belgiumban született. Színházi fotós volt. Hosszú életpályáján ez a hivatásos fotós múlt mindvégig felfedezhető. (Talán tavaly, itt írtunk a nemrég Magyarországon is bemutatott zseniális fotós-filmjéről.) Legszebb korai sikerét, nagy francia és nemzetközi elismerését a Cléo 5-től 7-ig című munkájával aratta. Ez is eléggé hasonlíthatatlan remeklés. Cléo, egy divatos párizsi sláger-énekesnő járkál Párizs belvárosának utcáin, rövid időre taxiba száll, lemezfelvételre megy, orvosi vizsgálatra megy, még jósnőhöz is, mert a vizsgálat eredménye talán súlyos betegséget jelez. Bolyogásai végén, már a belvárostól kicsit távolabb egy nagy párizsi parkban összeismerkedik egy, az algériai háborúba most behívott fiatalemberrel. A halál mindkettejük számára realitás...

A filmben nincs semmiféle borús végzetszerűség, a párizsi utcák hangulata életvidám, bár kaotikus és ideges, a vidámságot időnként különös (gyakran fekete jelmezes) figurák, vagy tárgyak törik meg.

Amikor, később, sikerült megszereznem a film irodalmi forgatókönyvét, benne másodperces pontossággal a helyszínek, a jelenetek ideje és (persze) sorrendje, szinte már ettől  megelevenedett Párizs (példának a 62-es buszt hozom, mely a balpart kultikus helyszínei közelében kanyarog), hősnőnk erre is felszáll. Nem csekélyebb érdekesség a mai nézőnek, hogy személyesen, és nemcsak zenéjével tűnik fel benne - azt hiszem először - Michel Legrand, aki nélkül a francia film nagyon más lett volna. A könyvet forgatva az volt a tervem, hogy pontosan bejárom "Cléo útját", a könyvbeli pontos útirajzot követve, pontosan a megadott nap egyik évfordulóján - és persze végig fotózom. Ezt ugyan nem valósítottam meg, bár még mindig megtehetném. 

Addig is másra, bárkire rábízom: járja be, akár videóval, Cléo - Agnes Varda 1962-es útvonalát.

Nagyon sok filmet rendezett, fikciósat és dokumentumokat, és a kettő leleményes ötvözését. Az egyik említésével fejezem be most: férje és munkatársa, Jacques Demy (Cherbourg-i esernyők, Rochefort-i kisasszonyok, etc.) halála után elkészítette a Nantes-i Jacquot címmel Demy - és vele a francia új hullám - egyik életrajzát. A nouvelle vague-nak ugyan Párizs kitüntetett helyszíne, de azért nem az egyedüli: Nantes legalább annyira - és aki szeretné megismerni, nézze meg Demy és Varda filmjeit. Igazi felfedezés lesz.

A százéves bringás – Lawrence Ferlinghetti

Írta: Inkabringa

Ezen a gyönyörű, napfényes tavaszi napon egy bámulatos férfiú születési centenáriumát ünnepeljük. Lawrence Ferlinghetti most bizonyára San Franciscóban üldögél otthonában és mosolyogva fogadja a világ hódolatát, mely hódolatot a legmesszebbmenőkig megérdemli.

Lawrence Ferlinghetti

Századik születésnapján a fele- és harmadannyi időseket lepipálva tiszta és felelős gondolkodásról tesz tanúbizonyságot, ahogy egész eddigi életében is inspirálóan, a begyepesedett társadalmi normákat kellőképpen ingerlő módon eredeti gondolkodású volt. Ez bizony 100 évesen is vonzóvá tesz akárkit. Fickándozóan szabad, ámde kontemplatív szellemével egy új életteret teremtett a világban. 

Ferlinghetti a második világháború utáni amerikai kultúrának megkerülhetetlen és ikonikus alakja költőként, íróként, képzőművészként, irodalomtudósként, könyvkiadóként és még sok egyéb módon. Annyi mindennel foglalkozik és oly sok nyitott inspirációt generált, hogy lehetetlen retrospektív áttekintésre vállalkozni egy bejegyzés keretében. 

Ferlinghetti igazi kultúrateremtő hérosz egy kultúratermelő- és fogyasztó világban. Csodálatra méltó.

Sosem volt igazán extrém sem külsejében, sem viselkedésében, pedig a beat korszakban és a hippik idején ez jóformán elvárásnak számított. Ő inkább a következetesen szabad gondolkodásával rombolta az ásatag társadalmi korlátoltságokat. Ha a társadalmak nagyon belekényelmesednek egy életmódba, az korlátoltságokhoz vezet. Ebből következik, hogy Ferlinghetti betörhetetlenül szabad és invenciózus szellemiségére most is nagy szüksége van a világnak.

Életének első negyedszázada nem volt virágoskert, de ő minden pszichológiai előrejelzésre rácáfolva a rákövetkező – eddigi - 75 évét csodává tette. Dickensi gyermekkor után katonaként szolgált a második világháborúban, látta az atomtámadás utáni Nagaszakit. Megjárta a hadak útját, bár semmi kedve nem volt hozzá: elkötelezett szabadgondolkodó és pacifista lett.

A háború után egy párizsi kávéházban doktorit írt a metropoliszról, mint a költészet szimbólumáról. A Sorbonne professzorai előtt ékes francia nyelven megvédte doktoriját, és minden bizonnyal Walt Withman verseiről meg a modern amerikai költészetről sokkal többet tudott, mint a szigorú professzorok. Az irodalomtudományok doktoraként visszatért az USA-ba és letelepedett San Franciscóban, ami az 1950-es évek elején egy konzervatív, provinciális, áporodott város volt. Könyvesboltot és könyvkiadót alapított City Lights néven. Talán nem véletlen, hogy még életében utcát neveztek el róla.

Ferlinghetti visszaemlékezései szerint az 1950-es évek elején San Franciscóban csak egyetlen helyen lehetett croissant-t enni, minden egyforma volt és a másként gondolkodást bűnnek tekintették. A könyvesboltok délután ötkor zártak, hétvégén ki sem nyitottak, nem lehetett leülni könyveket lapozgatni, és mindig megjelent egy szúrós szemű alkalmazott, kérdőre vonva a betérőt, mit akar itt, ha nem vásárol azon nyomban. Ilyen könyvesboltok most is vannak, sőt egyre többen vannak. Legnagyobb bánatunkra.

A City Lights azonban olyan könyvesbolt lett, ami nem csupán piacot csinált a könyveknek, hanem közösséget adott az olvasóknak. A könyv itt nem csupán árucikk, hanem az emberek egymás közötti kommunikációjának eszköze. Micsoda hőstett ez ebben az „egyél-vegyél” világban!

Évekkel ezelőtt Krasznahorkai László is tartott felolvasást a „drága anarchista” könyvesboltjában, ahogy egy interjúban jellemezte Ferlinghettit, és elmondása szerint ott különlegesen tájékozott és érdeklődő olvasókkal találkozott.

Kevésbé adhat okot kis hazánknak a büszkeségre egy másik magyar vonatkozása Ferlinghetti életútjának, amikor is 2012-ben végül úgy döntött, visszautasítja a Magyar PEN Club Janus Pannonius-díját, mert tudomást szerzett róla, hogy a pénzügyi támogatók között van a magyar kormány is, aminek autoriter, a polgári szabadságjogokat korlátozó irányultságát semmilyen módon nem tudja elfogadni.

Ma már történelem, hogy Ferlinghetti adta ki először Allen Ginsberg Üvöltését (1956). Allen Ginsberg 1955. október 6-án olvasta fel az Üvöltést a Six Gallery-ben. Másnap Ferlinghetti levelet írt neki, melyet azzal a sorral kezdett, amivel Walt Withmant  ünnepelte egykoron első kiadója: "Üdvözlöm egy nagy karrier kezdetén." Ferlinghettit e könyv miatt beperelték, meghurcolták, börtönnel fenyegették. Ő elvitte a hátán ezt is, ahogy az egész beatirodalmat és az underground kultúrát. A bírósági per végül egy magas színvonalú irodalmi vitává alakult, és a bíró felmentette a vádak alól. A Coney Island of the Mind című verskötetét számtalan nyelvre lefordították és a világ minden pontján kiadták. A háború utáni költészet vele és általa is lépett egy hatalmasat az új horizontok felé.

Ferlinghetti történelmet csinált. Egy virágzó ellenkultúrát teremtett, akárcsak Rabelais. Kiépítette a 20. század második felének világirodalmi kapcsolati hálóját. Valamennyi kontinens szellemi inspirációját összegyűjtötte könyvesboltjában.

Százévesen most egy olyan korszakban él velünk, ami – sértésnek ne vegye ez a világ – nem képes történelmi lépésváltásra. Talán túl jól él a fogyasztói társadalom embere, túl nagy a kényelme, a világ többi részét meg felőrli a kilátástalan nyomor. Ki tudja miért, de esze ágában sincs az embereknek a változáson gondolkodni. Jelen pillanatban úgy tűnik, a 100 éves Ferlinghetti és a klímaválság megoldását követelő tizenéves iskolások képviselik a jövőért felelős gondolkodást a világban. A két korosztályi véglet. A kettő között pedig a társadalmi sablonokból kilátni nem képes, fogyasztói kultúrába belerekkent nemzedékek.

Ferlinghetti szabad, sablonmentes szellemére bizony nagy szüksége van a mai kornak is.

Változatlanul tiszta és csillogó intellektusú szellemének ékes bizonysága a 99 évesen írt és előadott Trump’s Trojan Horse című verse, és a most márciusban, 100 éves korában megjelent új könyve, a Little Boy.

Nos, hát így kell élni.

Talán kevesen tudják, a Critical Mass, a városi bringások mozgalma, San Franciscóból indult. A 2000-es években hatalmas bringaút-hálózatot épített ki a város, hogy ellensúlyozza az infernálissá vált autós forgalmat („Autogeddon”, ahogy Ferlinghetti nevezi). A bringa gazdag szubkultúrát hozott létre itt is, mint minden nagyvárosban. Szó se róla, San Franciscóban én is szívesen bringáznék. Végigjárnám például az egykor itt élt írók és költők lakóhelyeit összekötő bringa útvonalat. Áttekerni két keréken a Golden Gate hídon emlékezetes pillanata lehet egy bringás életének. 

Irodalmi és kultúrhéroszi teljesítménye mellett Ferlinghetti legbensőségesebb csodálatomat váltja ki azért is, mert elkötelezett bringás, aki kilencven valahány éves koráig biciklizett San Franciscóban. Ez nagyon vagány.

Mi mást is tehetnénk ezen a mai gyönyörű, napfényes tavaszi napon? Tegyünk egy kört a bringánkkal a 100 éves Lawrence Ferlinghetti tiszteletére!

Dervisek tánca

Írta: Inkabringa

A világ összes kultúrájának, eszményének, ideológiájának és vallásának van egy agresszív, hódító, totalitárius, bosszúálló, önző és korlátolt oldala. Azért, mert az emberi természet már csak ilyen. De az emberi természet olyan is, hogy ezen agresszív késztetéseit képes leküzdeni, és nem engedi elhatalmasodni önmagán a pusztító akarnokságot. Nagyjából erről, a nyitottság és korlátoltság, a nagyvonalúság és a revans közötti küzdelemről szól az emberiség története.

Kívülről nézve minden kultúra masszív egységnek tűnhet, békésnek vagy ijesztőnek, de ha vesszük a fáradtságot a megismerésükre, akkor kibomlik ezervéleményű sokszínűségük. Az iszlám kultúrának van egy hajtása, amit szufizmusnak hívnak. Egyszerűen fogalmazva ez az iszlám érzelmi tartálya. A szufizmus a misztika, költészet és spiritualizmus elegye. Központi tanításában mi más is állhatna, mint a béke, a tolerancia és a szeretet. A szufizmust hol betiltották, hol élni hagyták, és ez most is így megy a muzulmán világban. Kiirtani nem lehet, mert olyan misztikus érzelmi többlet és emelkedettség van benne, ami miatt ragaszkodnak hozzá a nép egyszerű gyermekei is.

Dzsalál ad-Dín Rumi

Dzsalál ad-Dín Rumi, a 13. században élt gondolkodó, Masnavi című költeménye mindmáig vetekszik a Korán fontosságával. Rumi talán a legismertebb gondolkodója a szufizmusnak a nyugati világban is. Csodálatos mélységei vannak gondolatainak az istenhívő elragadtatottságon kívül állók számára is. Például az, hogy ha az egész világ hárfája lángban áll, a láthatatlan hangszerek akkor is játszani fognak. Vagy ez is: „Nem tartozom semmilyen valláshoz. Az én vallásom a Szeretet. Minden szív a templomom.” Olybá tűnik, az emberiség legforradalmibb gondolata a szeretet és tolerancia eszménye, ami kivétel nélkül minden korban és minden kultúrában felbukkant. 

A szufi gyakran használt gyűjtőfogalom, pedig az egyiptomi, török, szíriai, indiai és pakisztáni változata semmiképp sem mutat egységes stílust. A nyugati kultúra egyik kommersz vadhajtása, amikor a szufi zenét a szintetizátoros „meditációs zenével” azonosítják. Ha valaki meghallja egy jógaórán, szélsebesen fusson el onnan. Szerencsére tudok üdítő ellenpéldát is mondani, amikor a nyugati jazz, a Kárpát-medence hangszerei és a szufi zenei tradíciók üdvösen keverednek egymással. A Dresch Quartet Prana című szerzeményét a szufi zene ihlette. Tökéletes mestermű. Dresch Mihály mondta: „A prána az isteni energiát jelenti, a szufi zenében pedig a fúvós hangszerek jelképezik az isteni szellemet.”

A szúfizmust kísérő sokféle zene közül most török zenét választok, mert elbűvölt hallgatója vagyok Kudsi Ergüner lemezeinek. Mérhetetlen szerencsénkre már zenélt a magyar közönségnek is. Ergüner török zenészcsalád sarja, az édesapja és a testvére is nemzetközi hírű muzsikus. 2016-ban megkapta az UNESCO „Művészek a békéért” díját (2010-ben Sebestyén Márta volt a díjazott, 2013-ban az idén ismét Magyarországra érkező Marcus Miller). Ergüner hangszere a ney, ami egy egyszerű nádsíp és nagyjából 5000 éve kíséri az embereket. Sokak szerint a lélek hangja. 

Kudsi Ergüner és a ney

Kudsi Ergüner a Mevlevi szúfi zene képviselője. Tudom én, hogy perc-világban élünk, a zene és a szöveg is csak olyan hosszú lehet, hogy végére érjünk mire a lámpa zöldre vált, de én most leszek olyan szemtelen, hogy egy egész koncertfelvételt ajánlok szufi zenével és Kudsi Ergüner ney-játékával. Nem lehet vele betelni és érdemes benne elmerülni. Ergüner és az ötezer éves ney minden nép zenéjével és minden zenei stílussal megtalálja a közös hangot. A zene általában elegánsan megoldja azt, amire a politika, a hatalmi játszmák és az ideológiai vetélkedések nem képesek. Példának okáért én sírva is fakadnék, ha a magyarokat egy kalap alá vennék a kirakatban álló közszereplőikkel és az ő döbbenetes nézeteikkel.

A Mevlevi a törökországi Anatóliában, a fentebb már emlegetett perzsa költő, Rumi követői által alapított dervisrend. Leginkább ismert a kerengő derviseiről. Szerintük az isteni béke megtalálásához a zenén és a táncon át vezet az út. A török köztársaság kikiáltásakor, 1925-ben betiltották a Mevlevi rendet is. A szufizmus misztikus megfoghatatlansága a muszlim fundamentalisták mellett a felvilágosult ráció képviselőit is zavarba hozza. Mára a kerengő dervisek tánca az emberi kultúra szerves részévé vált. Olyan szép, finom zene és mozdulat, hogy misztikus elragadtatottság és isteni révület nélkül is felemelő élmény.