Rendhagyó pályázati felhívás – Citátumok 6.

Írta: Inkabringa


A mikrotörténelem a 20. század nagy találmánya a történelemtudományon belül. Ekkor a történészek egy csoportjának a múlt „senkijei” felé fordult az érdeklődése. Már mindent tudtak oda-vissza az uralkodókról és egyéb fényes szerzetekről, azt is, hogy mennyi a meskete és a mítoszgyártás a róluk szóló történetekben. Az uralkodók mindig megkreálták a maguk szobortalapzatát, kegyhelyét és anekdotáit, amit nyugodt szívvel továbbörökíthettek az utókornak. Egy volt a lényeg, hogy ne tűnjenek el a süllyesztőben.

Az összes többi, az ún. alattvalók, jobbágyok, polgárok meg még ki mindenki, sosem tudott efféle előrelátással gondolni a távoli jövőre. Jó, ha a gyerekeinek meg unokáinak a sorsát látta.

A mikrotörténelem 20. századi tudorai azonban sutba dobtak minden királyi és nemesi hőstörténetet és a molnárok, nyomdászok, mindenféle rendű-rangú porba hulló lelkek élettörténetével kezdtek foglalkozni. A történelem menetének tiszta vizsgálatához ezeknek a „kisembereknek” a sorsa és gondolata is fontos építőkő.

Carlo Ginzburgtól A sajt és a kukacok, Natalie Zemon Davis könyve, a Martin Guerre visszatérése, vagy akár a Nagy macskamészárlás, és még sorolhatnám, letehetetlenül érdekes olvasmányok, korrajzok, anélkül, hogy egyetlen királyi fenség megmutatkozna bennük.

A mikrotörténelem kutatóinak elképesztő munkát jelent ezeknek az emberléptékű sorsoknak a felgöngyölítése. Százszor annyi kutatást igényel, mint egy gondosan datált uralkodói dinasztia megírása.

Innen, e 21. századi nyár eleji napból a messze jövőbe tekintve segíteni szeretnénk a jövő századok mikrotörténészeinek. A mostani kor és a mostani országunk milliónyi lélegzetelállító történetet hordoz magában, ami ugyanúgy fog a semmibe hullani, ahogy a 16. századi molnárok élete.

A családi, baráti és tágabb környezetemben számtalan olyan történetet hallok, ami szívszorító, felemelő, döbbenetes és főként abszurd. Az abszurditások korát éljük most. Kereskedő, kisvállalkozó, tanár, kultúrmunkás, bolti eladó, könyvelő, takarító, munkanélküli, közmunkás története fut egymás mellett ebben az országban, amely történetek ismeretében, az elkövetkező évszázadok történésze sokkal teljesebb képet kaphatna erről a korról. Értelmes, élénk eszű, tenni képes emberek ők – fedő alatt tartva.  

Minden nap eszembe jut, hogy ha Örkény István most élne, fel sem állna az asztal mellől, annyi írnivalója lenne. Egyperces történetek országa - az abszurd nagyhatalma vagyunk.

Tömegével mesélnek nekem mai valóságunkban megélt egyperces abszurdokat, amik tökéletes korrajzai lehetnének ennek a mai honnak.

Ezért úgy döntöttünk, hogy meghirdetünk egy rendhagyó történetírói pályázatot. A pályázatban bárki részt vehet, semmilyen korlátozásunk nincs. Arra biztatunk mindenkit, hogy bátran írja meg saját abszurd egyperces történeteit, amit a valóság tollba diktál neki.

A pályázatunk pedig azért rendhagyó, mert nem lesz zsűri, díjazás, eredményhirdetés, sőt, az írásműveket el sem kell küldeni nekünk, se másnak. Írják le maguknak, ki, ahogy tudja, és ahova tudja, és tegyék el gondosan, a még meg sem született leszármazottaiknak, akik majd kutatási anyagot tudnak szolgáltatni a jövő mikrotörténészeinek. Nem baj, ha nem tudományos vagy szépirodalmi igényű. Maradjon nyoma a mai kor „kisembereinek”, mert nélkülük csak agyalmány marad a mai valóságunk.

Írja le mindenki a maga kis abszurdját. Magának, az övéinek és a távoli jövendőnek. Kár lenne, ha ezek a valóságos történetek, párbeszéd-foszlányok, jelenetdarabok a feledésben vagy a homályló nosztalgiában enyésznének el.

Bátorításként és biztatásként két Örkény egypercest idézek. Az egyik a történelem folyamába vetett apróságunkról és esendőségünkről szól. A másik nemkülönben.

I.

SÓHAJNAK BEILLŐ SZÓZAT
EGY ISMERETLEN RENDELTETÉSŰ
VASDARABHOZ, MELY
A TÖRTÉNELEM VIHARAIN
KERESZTÜL SZÉP CSÖNDBEN
MEGLAPULT EGY LIMLOMMAL
TELE LÁDIKÓBAN, MERT
SE NAGYAPÁMNAK, SE APÁMNAK,
SE NEKEM NEM VOLT MERSZÜNK
SZEMÉTRE DOBNI,
ÉS AZ UTÁNAM JÖVŐNEK SE LESZ

- Túlélsz, pöcök.

II.

ÜRES LAP*

---

* Ezek az "üres lapok" vagy nem létező dolgokról szólnak vagy pedig olyan létezőkről, amelyekről az írónak nincs semmi mondanivalója.

Hétköznapok ellenszere

Írta: Inkabringa


A legvirágzóbb iparág az örökké tartó egészséges fiatalság és boldogság receptjeit elhitetni másokkal. Mi ehhez nem értünk. A fizikális kondíció karbantartásához nyilván ajánlott enni-inni-aludni-mozogni kellő arányban s mértékben. A lelki kondíció megőrzéséhez meg ajánlatos szeretni és gondolkodni. 

De mind megtapasztaltuk már, hogy ezen alapvetés üres elmélet marad, ha napokig tartó ellazult, jóleső, világból kiszakadt lélekdörgölőzések után beköszönt az első banálisan ránk telepedő, természetes normalitást sutba vágó hétköznap. Ha túl nagy a kontraszt, nehezebben döccenünk vissza a mindennapi kerékvágásba, és úgy, de úgy tudjuk sajnálni magunkat. Ilyenkor a következőkre kell törekedni: azonmód egy tiszta fejű tekintetet keresni (mindig akad), barátokkal összefutni, és megfelelő zenét találni a nap zárásához. Ilyen gyógymóddal a következő hétköznap már meg sem kottyan. 

A burjánzóan idióta és véget nem érő hétköznapok elleni legjobban bevált áfium az alább hallható zenemű. Legalábbis nekünk. 

Charles Mingus zenéjében annyi szenvedély és a banalitásokat lazán fricskázó virtus van, hogy a hétköznapok sekélyességét garantáltan ellensúlyozni tudja.

Kész csoda

Írta: Inkabringa


Az aktuális döntnökök a kulturális antropológia egyetemi oktatásának beszüntetését fontolgatják félig-meddig vagy tán egészen. Ebben nincs semmi rendkívüli, megdöbbentő, még csak váratlan sem.

Valójában az a rendkívüli, hogy nagyjából húsz évvel ezelőtt létrejöhetett ez a képzés Magyarországon. Kész csoda. Kellettek hozzá varázslók, mint Boglár Lajos Budapesten és Kunt Ernő Miskolcon, akik minden szembe széllel dacolva megalapozták a kilencvenes évek elején e tudományszak egyetemi képzését.

Boglár Lajos

A kulturális antropológia nem fura tudósok egymás szórakoztatására fenntartott belterjes gyülekezete, hanem elsősorban egy szemléletmód, ami megkönnyíti a társadalmon belül az egymás mellett megférést. Ez a szemléletmód azonban élesen elüt attól, ahogy ebben az országban látni illik/illett a világot most is és eleink idejében is.

Talán az antropológiának azért olyan küzdelmes utat törnie a jól betokosodott világértelmezések között, mert magas falak tornyosulnak előtte az évszázadok alatt összehordott megszokásokból.

Az antropológiai szemléletmód jelent nyitottságot, empátiát, egyféle szemlélődő magatartást, megoldást kereső értelmezést. Jelenti, hogy a mások igazsága is érdekel, és törekszem azok megértésére is, akik engem nem értenek meg. A saját értékrendet nem lehet kizárólagos mércének tekinteni. Az antropológiai szemléletmód nem ítélkezik, hanem értelmez. Nem igazságot akar tenni, hanem igyekszik megismerni mások másféle igazságát, párbeszédet kezdeményezni, és megoldást találni. Nem diktál, hanem generál és egyensúlyt teremt. Az értelmezésnek pedig sosem lehet vége, mert amíg élet van, addig változás is van.

Kunt Ernő

Talán ez a legnagyobb „hibája”, hogy olyan képlékeny, kilóg minden kasztból, kisétál minden ajtón, amit rá akarnak zárni. Nem lehet skatulyába zárni, pláne nem lehet irányítani és befolyásolni, mert kritikus azokkal, akik másokat irányítani és befolyásolni akarnak. Az antropológia nem hajlandó elfogadni az egyféleséget, hogy nincs átjárás a társadalmi csoportok között. Márpedig ha nincs átjárás, akkor a szegmentált csoportok felszínes és egyoldalú tapasztalatok alapján különféle téves elképzeléseket gyártanak és örökítenek tovább más szegmentált csoportokról, amik szépen gyorsan makacs sztereotípiává kötnek az agyakban. Erősítve ezzel a meg nem értést, közönyt és türelmetlenséget, a párbeszédre képtelenséget.

„Megfojtunk mindenkit, aki nem éli a mi életünket (nem jut eszembe hirtelenül, hogyan mondják ezt magyarosabban)”- írta Ady Endre a 20. század elején. Hagyományőrző nemzet vagyunk...

Ennek oldására remek eszköz lehetne a kulturális antropológia. Mert az antropológus odamegy, megnézi, megfigyeli, megkérdezi, sőt megtapasztalja. Nem úgy, mint egy újságíró, nem úgy, mint egy művész, nem úgy, mint egy lelkipásztor, pláne nem úgy, mint egy politikus. Az antropológia egy küszöb, amin bárki megállhat, hogy higgadtan betekintsen oda, amiről addig semmit nem tudott, csak az elképzeléseit táplálgatta. Nyitott terep, ahol találkozhatnak hitek, eszmék, életmódok - és valós ismereteket szerezhetnek egymásról. Azon csoportok véleményét is hallatja, akik alig vagy sosem jutnak szóhoz, akiket a tempót diktáló csoportok lesajnálóan, avagy felháborodva „megmagyaráznak” és elképzeléseik szerinti dobozba zárnak. Az antropológia egyformán és elfogulatlanul tekinti kutatásra érdemesnek a számkivetettet és az elitet is.  

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulóinak festménye

A másik kibírása, más nézőpontok elismerése, más ízlések és értékek elfogadása nem könnyű. Legalábbis úgy nem, ha meggyőződéssel hisszük, hogy a saját értékrendünk a mértékadó, mert akkor hódolókra és megvetettekre osztjuk a világot. Csakhogy ezzel elvesszük az élet élvezetét. Beleveszünk az acsargó önigazolásokba – és már megint ott vagyunk, hogy nem figyelünk egymásra.

Az antropológiában a holisztikus szemléletmód a meghatározó. Az antropológus-képzésben a filozófiának és a pszichológiának is fontos szerepe van. Meg kell ismerni önmagunkat, személyiségünket, korlátainkat, és képessé kell válni készen kapott ideológiák kényelmes túraútvonala nélkül is a világról gondolkodni. Így tudunk túllépni saját életünk keretein és elismerni más életek kereteit. Ebből még jó is lehetne.

A jövőbeni értelmiségi ifjakat nevelő tervek szerint erre nincs szükség. Az antropológia nem egy belenyugvó tudományág, protestál, vitázik, és értelmez, folyton értelmez. Pénzre, profitra fordítható haszna nincs. De még ez sem igaz. Vannak országok, ahol gyár, autópálya, iskola, falu-város építéséhez/bontásához is gyakorta kérnek antropológiai szakvéleményt. Nem azért, mert szép a lelkük, hanem a praktikum miatt: az a lényeg, hogy hosszú távon működjön, ahhoz pedig nem elég a szemfényvesztés és a punktum, ahhoz a résztvevők involváltsága kell. Ha ez nincs meg, akkor jobb bele sem kezdeni, mert csak idő kérdése, hogy dugába dőljenek a másokra erőltetett szép remények. Itthon az antropológiai szakértelemre nincs kereslet, csak elvétve találunk pozitív példát.

Mindenkinek csak ajánlani tudom az efféle szemlélettel való találkozási alkalmakat (cikkek, tanulmányok, filmek, beszélgetések, előadások stb.), ilyen például a Szimbiózis Napok Budapesten, ahova idén sajnos nem jutottam el az egyszerre két helyen levés kínzó problémájának megoldatlansága miatt, pedig nagyon jó ott lenni. De ilyen terep a dokumentumfilm is. Például Ember Judit filmjeit is érdemes nézni: tanulni lehet világra nézését, empátiáját. 

Azokat, akik rosszallják és haszontalannak tartják az antropológiai szemléletmód kisarjadását e honban, s módfelett szeretnék száműzni, nem sok jóval tudom kecsegtetni. Húsz esztendő hatalom, és ez idő alatt sokan tanultak kulturális antropológiát, és még sokkal többen ismerik ezt a szemléletmódot, még ha nem is tudják néven nevezni. Lépten-nyomon találkozom velük olyan helyeken is, ahol nem is számítok rá. Ez a szemlélet már itt van velünk, nem tűnik el.

A szorongatott helyzetben levő honi kulturális antropológia jelen állapot szerint csak egy világra nyitottabb korban reménykedhet. Aki nemzetgazdasági szempontból is értékes idejét fecsérelte már irodalom vagy kultúrhistória lapozgatására tudja, hogy az örök időkre rezonáló mondatok kifaragásához kell valamiféle kortalan értékteremtésre való könnyed készség. Úgyhogy megint csak Adyt idézem: „Nekünk egyes-egyedül kell gondoskodnunk legszükségesebb, legemberibb lelki táplálékunkról, a vastartalmú zöldfőzelékről, melynek optimizmus a neve.”

Tájékozódási pontként, a teljesség igénye nélkül, ajánlunk néhány kulturális antropológiai oldalt, ahonnan további hasonló témájú oldalakra lehet eljutni:

Antroport

Anthropolis

Szimbiózis Kulturális Alapítvány

DocuArt

Ember Judit közöttünk

Írta: YGergely


Még életében fogalommá vált együttérző, de tárgyilagos alkotói módszerére a kifejezés: „Ember-lépték”.

Elképesztő, hogy az élethez képest mennyire szürkék a filmek. A jövő filmművészetétől azt várom, hogy kimondja a ma még kimondhatatlant" - írta valamikor. A jövő filmművészete helyett ő mindenesetre megtette, amit tudott, és valamivel többet.

Minden filmje valamiféle nyomozás. Titkos bűnök, szándékosan elhallgatott, titokban tartott gaztettek feltárása. Itt nemcsak a bűnözők, de az egykori, még élő áldozatok is rejtőzködnek. Ember Judit különös érzékenységgel, nagyon mély együttérzéssel fordult hozzájuk. Ott ült az asztaluknál, máskor a szoba sarkában, ott van a képen, makacsul kérdez, de nem sugalmazza, vagy kreálja a válaszokat. 

Egy filmkockáján sem közönyös kívülálló, és egy filmkockáján sem tolakodott hamisan áldozat-hősei közé. Úgy végezte a titkos dolgok feltáró munkáját, ahogyan az 1958-ban kivégzettek, Nagy Imre és társai csontjait tárták fel az ő Újmagyar siralom című dokumentumában.

Egyik filmjében elhangzik egy helyszín, egy dél-alföldi község neve: Átokháza. Csak a valóság tud ilyet kitalálni… Mégsem hiszem, hogy hitt az átkok győzelmében. Korai filmjeiben ilyen játékos mondókák is fontosak voltak: „Tón-a-lud-átusz / visszausz-meg-átusz.”

„Valamennyi filmem alanyi dokumentumfilm, ezek rólam szólnak akkor is, ha mások sorsa bontakozik ki a vásznon. Ezek az én történeteim: úgy beszélek magamról, hogy másokba bújok”.

Hatalmas feltáró munkát végzett. Alaposan ismerte már tárgyát, amikor elindult a kamera. Az igazságot azonban a kamera tárta fel, számára is, maga a forgatás. „Manapság nem oly kacér a lét, hogy csak úgy magától feltárulkozzék. S gyanítom, hogy soha nem is volt” – mondta valamikor. Több nagy filmje is a passiójáték hangulatát sugározta vagy Káin és Ábel történetét.

A Pócspetri forgatásáról írta: „Úgy sírtam, hogy ők nem tudták, miért sírok, de én tudtam, hogy ők miért sírnak”. 

Nem lehet tovább magyarázni. Ember Judit ma lenne 80 éves. 

Ember Judit (1935-2007)

Kassák mondata

Írta: Inkabringa


Tizenhat éves koromban olvastam először Kassákot. Alig vártam, hogy a gimnáziumi tananyagban eljussunk hozzá, bár nagy reményeim nem voltak, az irodalomórák többnyire csendes pőcsikélésbe fulladtak. Mire mélán és kimérten eljutottunk a Ló meghal, a madarak kirepülnekig én már szinte fejből tudtam a verset és elolvastam az Egy ember életét is. Ujjongva találtam rá Kassákra és általa a mindig is periférián tengődő magyar avantgárdra, a tudatos revelációt majd a felsőoktatás adta meg. 

Sokan leírták, elmondták már, hogy Európa-szerte az egyik legtöbbre becsült 20. századi művészünk ő. A blogban egyszer YGergely megírta egy olasz tudós Kassák-szeretetét. ITT elolvasható.

Kassák kétségtelenül azon kevesek közé tartozott, aki ablakot nyitott a világra. Izmusok, irányzatok, eszmék, művek és művészek, gondolatok és azok cáfolatai keveregtek a 20. század eleji Európában. Kassák belekerült ebbe a vérkeringésbe, ami nem engedte, hogy megposhadjon, hogy puhánnyá és tokossá váljon.

Itthoni helyét mindmáig keresi. Azaz dehogy keresi, hiszen talán sosem fogja megtalálni. Tudta ő is, hogy ez a sorsa. Kezdetben küzdött ellene, majd belebicsaklott, végül felülemelkedett. Egyszer mégis a helyére kerül talán. Majd idézik, szeretik – „kultusza” lesz. Hogy morogna ő ezért…

Kassák talán mindig is kívülálló marad itthon. Egyébként is az egész univerzumot ostromolta. Konok, szívós, makacs, elszánt, önfejű és ugyanakkor kíváncsi, felfedező hajlamú, minden újra fogékony volt.

Kassák szobra szülővárosában, Érsekújváron

Örök kívülálló marad. Ezért is vonz annyira. Rajta kívül van még egy szeretett kívülállóm: Mándy Iván. Egészen más személyiség, életút, alkotói pálya, de mégis valami alig kifejezhető hasonlóság van közöttük. Talán csak a kívülállásukban mérhető ez. A mi örökké vezér után epedő és - ebből fakadóan - könnyen gyűlölködővé váló országunkban az ilyen kívülállók jelentik a bóját, hogy ne tévedjünk el saját eszelősségünk tengerén. 

Sajnálom, hogy Kassák szikár alakját én már nem láthattam Óbuda utcáin sétálni. Emlékét őrzi az óbudai Fő téren levő Kassák Múzeum, a piciny magyar avantgárd enyhet adó helye.

Vajon mit szólna Kassák a mai Magyarországhoz? Azt hiszem, kapnánk tőle rendesen. Pedig volt elég dolga a saját korával is. Az alant következőket senki se értelmezze trágárkodó politizálásként. Nem annak szánjuk, inkább fintoros kedvünk pikírt lenyomatának.

Amikor nyomor-nyomor hátán nő ki a földből, a fejekben cenzor ül, és az autokráciát is egyre szimpatikusabbnak mutatják, nem állom meg, hogy ne idézzem Kassák mondatát, amit Gergely tegnap olvasott fel Bartos Tibor 2002-ben megjelent Magyarszótár című könyvéből. Olyan keserű irónia és ellenállhatatlan humor van benne, hogy Kassák jellegzetes palócos nyelvjárásával akár most is mondhatta volna az Amfiteátrumnál sétálva.

Íme az idézet:

„kibászták velünk mágyárokkál, de mindegy, urám, én elmennék mágávál biciklizni!”

Úgyhogy mi megyünk Gergellyel bringázni. 

És ne feledjük:

„Papagallum ó fumigó papagallum”!