Farsangi nevetés

Írta: Inkabringa


Beköszöntött a farsang időszaka. Semmi jele nem mutatkozik, hogy ezt bárki is észrevenné. Az iskolai farsangok, a csillogó bálok, az árucikk rendezvények csak csökevényei a farsang egykori jelentőségének. A lényegét vették el tőle és csak a felszínes külsőség maradt meg belőle. Ez általában jellemző világunkra.

Már tavaly is szontyologtam azon, hogy a farsang felszabadító nevetésbe, élcbe és iróniába mártott pikírt hangulata végképp elveszett. (Groteszk karnevál) Évszázadok óta nincs már velünk, megszoktuk hiányát. Annyira, hogy már nem is hiányzik. Sőt, annyira, hogy észre sem vesszük a határtalanság és korlátlanság illúziójában, hogy egyre merevebbek és szigorúbbak lettünk.

Pedig fontos lenne a farsang újbóli szárba szökkenése. Talán sosem annyira mint most. A farsang szelep volt a rigorózus szabályokba görnyedt emberek életében. Kiereszthették a gőzt, lehetett ripacskodni, duhajkodni, nevetni, mulatni. Ami igazi erényét adta, hogy kicsúfolhatták a hatalmaskodó önkényt és pökhendiséget, fityiszt mutathattak a butaságnak, korlátoltságnak. Mára csak azok a dolgok maradtak meg makacsul és megingathatatlanul, ami ellen a farsang harsány hahotával tiltakozott.

Ijesztő jelenségek sorra bukkannak fel, amelyek gyakran mutatják olyannak a mai kor emberét, mint egy görcsös, sértődékeny és felfuvalkodott, egyvágányú és kérlelhetetlenül eltökélt akarnokot. Feloldó, megtisztító nevetésre képtelen, nyitottság helyett gyanakvás fűti. Vadulni, tombolni tud, de elfogulatlanul a világra nézni nem.

A farsangi nevetés hagyománya eltűnt, de nézzük a jó oldalát, azt csinálunk belőle, amit akarunk. Ez nagyon is nekünk való. Egy biztos, a farsang az életigenlés ünnepe. Az elmúlt napokban többször eszembe jutott, amit egy falusi bácsi mondott nekem egyszer: „Szép lehet a mennyek országa, csak nem vigasz, mert nagyon jó a földi élet is.” Betettem a fontos mondatok közé Platón és társai mellé.

A farsangot olyanokkal ünnepeljük most, akikben a nyitottság és életöröm megvan. Ilyen például a Técsői banda. A sokat emlegetett multikulturális jelző tökéletes megtestesítői. Nyugat-Ukrajnában, az ukrán-román határon élnek és az ott élő vegyes etnikum zenéjét játsszák egyforma kedvvel és tökéllyel: román, ukrán, magyar, szlovák, cigány, zsidó stb. Szót értenek a falusiakkal és a felhős homlokú entellektüelekkel is. Csak tanulni lehet tőlük. 

Aki téli reggeleken még nem fütyült hucul népdalt, annak most ajánlunk egyet:

A legnagyobb baj, hogy a humorérzéke tűnik el az emberiségnek. Az pedig együtt jár minden esetben a nyitottság és empátia kiiktatásával. Hisztérikus, bosszúálló acsargóvá tesz mindenkit. A humorérzék üdvös mellékhatása ugyanis az öniróniára való képesség, ami az egyik forrása az agresszió elkerülésének. Másrészt fontos eleme a felülemelkedés, megbocsátás, belátás, elfogadás nehéz menetének.

A humor pozíciójának gyengülése jobban fenyegeti az emberiség létét, mint az energia lelőhelyek kiapadása. Nem pótolható. Csöppet sem vicces helyzet és nagyon is komolyan kell venni.

Ha karikatúrák miatt kell embereknek meghalniuk, és egy újszülött érkezése fölötti öröm helyett aljas lamentálások folynak, abban a világban nagy a baj. Ugyanis nem lehet örülni. Úgy tűnik, mostanra elkomorult, bizalmatlanná vált és beszáradt az emberiség. Inkább fél, mint kíváncsi, inkább fogyaszt, mint gondolkodik, inkább aláz, mint együtt nevet, inkább gyanakvó, mint érdeklődő, inkább kirekesztő, mint együttműködő, inkább behódol, mint önálló véleményt mond. Túl sok a tekintély és túl kevés a párbeszéd. Ez valamennyi kultúrára jellemző tendencia, sajnos nincs különbség, legfeljebb a megnyilvánulási módokban.

Hiányzik nekünk a humor és a sablonmentes, sokszempontú, mérlegelésre képes gondolkodás mindennapi élménye. Sokan vannak még azért, akik képesek erre, ne vegyék már el a kedvüket. Mindig ők adták a sava-borsát az emberi életnek. Épp most vesztettünk el egy ilyen embert, Hankiss Elemért. 

Szükségünk van a farsangi nevetés egykori korlátokat átugró felszabadult viháncára. Arra, hogy félelem nélkül fityiszt merjünk mutatni a hatalmi gőgnek. Szükségünk van a minden szigorú kizárólagosságot elsöprő hahotára. És arra is, hogy ez a farsangi röhögés ne bosszúra, hanem belátásra bírjon. Mert egy szempont, nem szempont: az csak egy Küklopsz, csúf monstrum.

Ha a farsangi nevetéstől már fényévekre is kerültünk, azért találunk örömöt ebben a sivár farsangi időszakban is. A Romengónak selyem vánkosa van a szívemben. Korábban már külön bejegyzésben süvegeltem meg őket (ITT olvasható) és most is állítom, a zenekart és benne Lakatos Mónika hangját receptre kellene felírni. Aki nem hiszi, hallgassa meg EZT.

Nyilván mindenkinek vannak a hosszú, boldog élet elérésére alkalmazott furmányai. Kiegészítőként javaslom ezt a dalt is, mert e nélkül az összes többi furmány sem fog segíteni. Hallgatása közben egyszerre csak azt érezni, hogy szétfeszít minket az öröm, minden mozgatható testrészünk lendületbe jön és még a hajunkat is nyári szellő fújja.

Éljen újra a farsang!

Rohmer és a láthatatlan kamera

Írta: YGergely


A Rohmer-filmekben sokat beszélnek. A Rohmer-filmekben nem történik semmi. Filmjei a semmit fodrozzák: könnyedek, játékosak. Filmjei súlyosak. Erkölcsfilozófus.

Eric Rohmer ráadásul sosem létezett, ez a név álnév. A vidéki polgárcsaládból származó Maurice Sherer azért választotta ezt a nevet, hogy aggódó anyja ne is sejtse: bölcsészdoktorátust szerzett fia az ötvenes évek vége felé kétes ifjúságú, felsőbb iskolákat nem végzett, afféle újságírókkal filmeket forgat. Amíg anyja élt, fénykép sem jelent meg Rohmerről.

Eric Rohmer (1920-2010)

Mára klasszikussá nemesült, a francia film talán legfontosabb alkotója. Magyarországon másfél tucat filmjéből hármat mutattak be.

Tíz évvel volt idősebb, mint a nouvelle vague pályakezdő ifjai. André Bazin halála után Rohmer lesz, Rivette társaságában a Cahiers du Cinéma főszerkesztője.

Első játékfilmje (Az oroszlán jegyében) megbukik és a hatvanas évek közepéig kell várnia, míg nemcsak a kritika, hanem a közönség is elismeri. 1966-ra az új hullám mint egységes iskola széthullott. Ha nincs iskola meg irányzat, inkább van igény és kedv „magányos” alkotók műveire. Mert az új hullámhoz Rohmernek alig volt köze. Filmjei csendesebbek, finomabb szövésűek, árnyaltabbak, a mondanivalót több fátyollal elrejtő alkotások.

Az ő filmjeiben a lazán vándorló kamera helyett maga a helyszín, az üres, a benépesítendő tér a főszereplő. Rohmer filmjeiben sokat beszélnek, de ő maga azonban titoktartóan néma.

„A szó arra való, hogy eltakarja a gondolatot. A kép viszont arra, hogy feltárja.” Ebben a Rohmer-aforizmában vélem felfedezni filmjeinek titkát. Első pillanatra mindent a beszédre bíz. Hősei mindvégig leplezik a gondolataikat, sokszor még önmaguk elől is. Rohmer szigorúan ügyel rá, hogy ha kell, csillogva kibeszéljék, mintegy véletlenül, a film lényegét is, olykor viszont épp arisztokratikus fölénnyel jól elrejtsék.

Idézzük fel egyik fő filmjének (Éjszakám Maudnál) antológiadarabba illő jelenetsorát. Egy hívő katolikus mérnök (Trintignant játssza) régi barátjával találkozik, véletlenül, aki magával viszi egyik nőismerőséhez vacsorára. A feketénél érdekes beszélgetés bomlik ki. Vajon miről? Nem hiszem, hogy kitalálható volna. A három szereplő Pascal véletlenfelfogásáról beszélget.

Éjszakám Maudnál

Azt sem igen hiszem, hogy lenne más filmrendező a világon, akinek a filmje ennek ellenére film maradna. Rohmernél épp ezzel, és csakis így marad film. Vacsora Maudnál melyet éjszaka követ. Van valami, az erre fogékony nézőt rabul ejtő feszes ellentét a beszéd villózó szellemessége és a képek nyugodt, óvatos, tartózkodó mivolta között. Büszke, öntudatos voyuerként éljük át ezt a vacsorát.

Általában nyár van a Rohmer-filmekben, a hősök szabadságukat töltik. Ha nem nyár, akkor is holtidő, például karácsony. Ez a holtidő az erkölcs szabadidejévé is válhat. Minden pillanat azzal kecsegtet, hogy fordulópontot hoz a hősök életében, és semelyik pillanatban nem történik semmi. Amikor mégis történik, nem egyértelmű: fontos-e, ami történt, vagy sokkal fontosabb és gazdagabb dolog volt várakozni rá.

Claire térde

Rohmer hősei általában értelmiségiek, nem mesterkélt tehát, hogy állandóan elemzik önmagukat és érzéseiket. Gyakran mintegy előre kidolgozzák, ami történni fog velük, de a megvalósulás küszöbén visszafordulnak.

Rohmer ugyan analizál, de nem von le semmiféle tanulságot. Ábrázol, de nem ítélkezik. Leselkedő, hűvös kamerája az ítélkezést a nézőre bízza, azzal is filmjeihez láncolja.

Rohmer talán legsikerültebb művei A férfigyűjtő, az Éjszakám Maudnál, a Teliholdas éjszakák és a Barátnőm barátja: stílusbravúr helyett a formanyelv tartalommá alkimizálódó, eszközből eredménnyé váló színaranya mindegyik.

A kamera olyan szemérmetlenül rejtőzködik filmjeiben, hogy mozdulnia sem kell. A film ritmusa mindvégig józan, ám nem langyosan nyugodt. Nem kapkodó, de kényszerítő ereje van. 

Rohmer rejtőzködő. Kamerája ráérősen, tempósan időz el jelentéktelen apróságoknál, s ezek az apróságok lassanként jelentőségteljesekké válnak. De mégis csak hús-vér szereplőket teremt. Minden képsoron átüt valami halk, de érezhető empátia.

„A lélek behaviorizmusa” – olvastam valahol művészetéről. Valóban a legárnyaltabb lélekábrázoló a filmművészetben. Ez a száraz prózából és melankolikus lírából ötvözött kisplasztika-filmfajta egyedül álló a világon.

Ha valaki mikroszkopikusan hiteles rajzra kíváncsi a hetvenes-nyolcvanas évek francia társadalmának egy szeletéről az ő filmjeiben felfedezheti a mindennapi élet, a másodpercek gesztus- és szórendjét. A lényegtelennek látszó apróságok lenyűgöző hitelű rengeteg szálából szövődik életműve. Könnyed, lebegő: csak az értéke súlyos.

Szerelemre hangolva

Írta: Inkabringa


Vannak filmek, melyeknek képei, hangulata, érzete olyan erős hatással van ránk, hogy sok év múltán sem tudunk tőle szabadulni.

Ilyen Wong Kar-Wai Szerelemre hangolva című filmje is. Az év végi pihenésben a dvd-ket rendezgetve a kezembe akadt: sok éve nem láttam, bár már számtalanszor láttam. Belenéztem, semmit nem kopott.

Ugyanazt az erős, szorító, de mégis lebegő, tüneményszerű hangulatot hozta fel bennem, mint először. Közhelyes mondatok sora, tétován botladozó szimpla történet. Mégis beledöglünk, miközben az égig emel. A végtelenség és a reménytelenség is benne van. Ez is egy arca a szerelemnek.

Romantikus melodráma a felszínen, de valójában dokumentumszerű pontossággal ábrázolja egy tétován bontakozó szerelem érzését vagy inkább hangulatát. Mert az egész film egy hangulat, egy rebbenő gyönyörű lehetőség melankolikus semmibe hullása.

A szerelem ugyanolyan titka és feloldása az életnek, mint a gyerekkor: tiszta, áttetsző, feltétel nélküli érzelem. Érdek nélküli és időtlen. Szikrázó lebegés. Ez okozza gyakran bukását is. A Szerelemre hangolva hősei azért nem tudják kiteljesíteni szerelmüket, mert szeretnék megőrizni tisztaságát.

Az alaphelyzet bornírtan közönséges, ami kiindulópontját és egyben akadályát is jelenti szerelmüknek. A hatvanas évek elején Hongkongban két házaspár ugyanazon a napon költözik egymás szomszédságába. Az egyik pár férje és a másik pár felesége lassan rájön, házastársaik titkos viszonyt folytatnak egymással. Szégyenüket és csalódásukat csak a másik megcsalttal tudják megosztani.

Lépésről lépésre közelebb kerülnek egymáshoz, és egyre kevésbé a hűtlen házastárs, inkább a másik közelsége, tekintete válik fontossá, a csak egymásnak szóló mondataik, gesztusaik.

Nincsenek nagy konfliktusok, drámák, tétova érintések filmje ez. Szégyellős, szemérmes az egymásra találásuk. Minden nagy szerelemnél így kezdődik, megrendítő a másikra csodálkozás élménye. A kezdet kezdete. A küszöb, amin nem mindegy hogyan lépnek át a szerelmesek, és bizonyos élethelyzetekben át sem merik lépni, mert jobb inkább úgy tenni, mint aki észre sem veszi, szándékoltan kiábrándítani a másikat, vagy egyszerűen elmenekülni. 

A filmbeli hősök azonban szembesülnek érzéseikkel. Belátják, megvallják, és rezignáltan megtorpannak. Úgy érzik, szerelmükkel ők is árulást követnek el. Szunnyadó energiák szakadnak fel belőlük, és ugyanakkor ott lebeg a kétség is bennük. Megtehetik-e? Vállalják-e szerelmüket vagy szakadjanak el végleg egymástól? A véletlenek torz igazsága és saját tétovaságuk meghozza helyettük a döntést.

A film ott ér véget, ahol más filmekben elkezdődik egy szerelmi történet. Egymás közelségére vágynak, de nem sikerül, mert vagy elkerülik egymást, vagy nem mernek lépni. Talán, mert sejtik, a reflektorfénybe került szerelmüket a rosszindulat sárba rántaná. A tolakodó szomszédok elejtett megjegyzéseiből gyanítható, a világ nem a tisztaságot és teljességet, hanem a „viszonyt” akarja látni a kapcsolatukban. Nem tudják a kaján világgal szemben vállalni szerelmüket, képtelenek a hétköznapokba illeszteni. Bizonyos tekintetben esetlenek és bátortalanok.

Most úgy tűnt, a Szerelemre hangolva akár némafilm is lehetne. A félhomályos, imbolygó lámpafénnyel megvilágított üres utcákon, esős sikátorokban, jellegtelen belső terekben mozgó hősök tekintete, egymásra vagy félrenézése, magányos tűnődése, félig sem befejezett mozdulatai, félszeg egymás mellett létezései, alig-érintései önmagukban kifejezők.

A film intenzív érzelmi vibrálásának másik alapja a zene. A főcím zene (Yumeji’s theme) finom melódiája mellett odaillők Nat King Cole édesbús dallamai is, mint például a Quizas. A film eredeti kínai címének sehogy sem sikerült megfelelő angol fordítást találni, aztán a rendező egy zeneboltban ráakadt Bryan Ferry egyik lemezére, és rögtön tudta, megvan az angol cím: In the mood for love.

A Szerelemre hangolva tizenöt éve készült, mára bizonyos kultusza lett, ha nem is úgy, hogy asztaltársaságban idézgetjük jeleneteit, párbeszédeit. Inkább az élet forgatagában váratlanul elcsendesülő szemérmes, de örvényként magával rántó hangulata, dallamának melankóliája marad meg bennünk.

A bölcső – New Orleans

Írta: Inkabringa


Évkezdet van, ilyenkor legjobb az örökké megújuló és soha el nem múló, vérpezsdítő dolgokra gondolni.

Az emberiségnek mindig is voltak mitikus helyei, valóságos vagy kitalált földrajzi pontjai: Atlantisztól a Szilícium-völgyig sorolhatnánk a példákat. Ebbe a sorba tartozik az USA Louisiana államában található New Orleans is. A jazz bölcsőjeként emlegetik. Mi is emlegetjük majd a blogban máskor is. 

New Orleans valóban mitikus hely, mert a különféle (egyébként gyakran összecsapó) kultúrák jótékonyan keresztezik itt egymást, legnagyobb örömünkre gazdag és színes, mindig változni képes matériává válva. Példaadó együttműködés ez.

New Orleansban a ’fekete’ inspirálóan keveredik a ’fehérrel’, hiszen a gospel igazi afro-amerikai zene, de keresztény énekek adják az alapját. A jazz New Orleansban vált izgalmas hangszer kavalkáddá, hiszen a fekete blues a fehér katonazenekarok rézfúvósaival észvesztő energiájú muzsikává alakult, és az afrikai ritmusok keveredtek az európai menüettek és katonai indulók ütemével.

Világraszóló muzsikusok sorát adta ez a város, itt született Louis Armstrong, Mahalia Jackson, Ellis Marsalis és a névsor vég nélkül folytatható. Tápláló talaja ez a hely a „black music” gyökerű zene minden ága-bogának, legyen az gospel, jazz, funky vagy hip-hop.

New Orleans mitikus helyünk, soha nem pusztuló kincsesláda. Pedig épp idén lesz tíz éve annak, hogy a világ meggyászolta a jazz bölcsőjét. 2005 augusztusában söpört végig a Katrina hurrikán New Orleans felett. Sokan meghaltak, nincstelenné váltak, elmenekültek – a pezsgés kihaltságba dermedt. Romokban állt e dús életű, etnikai-kulturális gazdagságú város.

De ez a fekete-fehér város, ez a kulturális shaker ezúttal is példát mutatott. Talpra állt, feléledt, begerjedt, és virul ismét sokszínűen, összevissza, életigenlő kavalkádban.

New Orleans a zene városa. Vannak utcai parádék, fesztiválok, virágoznak a brass bandek, mindig akad néhány „dirty” muzsikus, aki pezsgést visz az életbe.

Ez a pezsgés már rég túlnőtt a város határain. Világszerte ismerik, szeretik és ünneplik New Orleanst.

Vannak dolgok, amik a szívünk közepében vannak, és történjen bármi, ott is maradnak. New Orleans a térképen csak egy pont, de tudjuk, hogy sokkal több ennél: a kulturális sokszínűség és egymással megférés mitikus helye.

Újévi koncert

Írta: Inkabringa


Mivel volt már tavaly is, mondhatjuk, hogy hagyományos újévi koncertünk következik két részben, két ráadással. A magunk módján.

I. rész

Ilyenkor szimfonikus zenekar, balettkar és pompa dukál, de mi jóval naturálisabb zenei produkciót kínálunk. Nem kell hozzá más, mint kéz, láb és hangképző szervek, no meg a ritmus. Ezek már akkor is voltak, amikor még a naptár sem létezett és meglepő módon még mindig vannak, sőt használni is tudjuk őket. Az ember minden dőresége mellett ez kétségtelenül érdemének tudható be.

II. rész

Maradjunk a ritmusnál. Edgard Varèse a 20. század egyik legérdekesebb zenei kísérletezője volt. Sosem vált tótum faktummá, de hatása a kortárs zenén is túlmutató, hiszen Frank Zappát csakúgy elbűvölte a zenéje, ahogy Charlie Parkert.

Az Ionisation című szerzeménye az elsők között volt, amely tisztán ütőhangszerekre íródott. Varèse imádta New Yorkot, a nagyvárosi zűrzavar valóságos zene volt füleinek, még egy csőtörésben is a ritmusokra figyelt. Az Ionisation a modernkor lüktetését adja vissza, de egyesek szerint ezek sokkal ősibb ütemek: az univerzum ritmusa ez. Hitelesen csak az univerzumjárók tudják megítélni.

Edgard Varèse a jövő megszállottja volt. Nem tudni mit szólna a mi jelenünkhöz, de mindig is úgy hitte, ez a kor fogja igazán értékelni a zenéjét. Kattintásra frissülő világunkban már nem is lehet probléma egy nyolcvan valahány éves zenemű befogadása.

Ha már az előttünk járók kitalálták az időszámítást (nyilván a ritmus kedvéért), ünnepeljük a ráadásban gáláns könnyedséggel az új évet. A történelem csak pereg, pereg…. Hol ilyen, hol olyan eredménnyel. Ezért jó lesz már rögtön az év elején eszünkbe vésni: Hölgyek, urak - csak okosan.

Az újévi koncertet zárja laza örömzene. Örülni mindenki szeret, legyen is benne része sokszor az új esztendőben.

Egyúttal köszönjük vállaltan „trendetlen” és szertefutó témájú blogunk olvasóinak jóleső figyelmét határokon innen és túl! Körhintavirágzás…

Mit is kívánhatnánk az új esztendőre?

Mindenki szeresse teljes szívből a szeretteit, és viselje el megértéssel az összes többit, legyen képes az ütemváltásra, és sose essen ki a ritmusból. Az agyunkat meg ne csak sablonjegyzéknek használjuk, mert nagyobb titkokat rejt, mint a Mars.

Boldog új évet kívánunk mindenkinek!

Inkabringa és YGergely