Kubrick labirintusai

Írta: YGergely

Ha lesz jó filmtörténet, irányzatoktól, gyártóktól, sőt államtól-országtól független alkotóként szól majd Kubrickról, aki rettenetből, jeges humorból, ijesztően tökéletes képekből teremtett saját univerzumot.

Stanley Kubrick

Hatalmas termek, végtelen folyosók, Kubrick hősei óriás méretű terekben lakoznak. A kamera elindul e folyosókon, magával ragadja, olykor előre löki a szereplőket. Sejteni lehet, mi várja őket az előre futó folyosó végén. Valószínűleg a halál, talán újjászületés más formában.

Stanley Kubrick nagyrészt ismeretlen maradt a magyar néző számára. Nem csak a cenzúra meg a forgalmazói butaság parancsolta ki a hazai mozikból. Ő tiltotta meg filmjei kelet-európai forgalmazását.

„Helyzete” azonban, bár minálunk különösképpen bizarr, a magyar glóbuszon túl, a honi tudatlanság szemhatárán kívül maradva is egyedülálló.

Ha lesz jó filmtörténet, önálló, nemcsak irányzatoktól és iskolától, de gyártóktól, sőt Államtól-Országtól független alkotóként szól majd róla. Nem csak azért, mert elvonult angol (vagy ír) magánbirtokára. Filmjeiben sokszor lobog fenségesen a háborús zászlók valamelyike. Ő maga nem tűrte más felségterületét és zászlaját. Az ő filmbeli tereihez nem tartozik hátország.

Filmtörténeti párhuzamok következnek, bárha töredékesen. Az oda-vissza emigráns Chaplin életrajzát párhuzamomba nem tudom belevonni, egyébként sem az „emigránsság” érdekel, hanem a szembenállás.

Szembenállás valamivel, olyan közeggel, amelyben felnő, aminek hagyományai nélkül nem dolgozhat, amitől mégis függetlenednie kell, ha meg akarja őrizni tehetségét.

Polanski és mások is otthagyták Hollywoodot – ettől azonban nem lettek függetlenek. Ha valaki az amerikai professzionista filmgyártás minden lehetőségét felhasználva, de törvényeiből kiszakadva el tudott jutni a teljes kívülállásig, az egyedül Stanley Kubrick.

Persze, van és lesz független filmes ott Amerikában is. Ilyesmihez azért L.A.-tól tisztes távolban, mondjuk New Yorkban tanácsos dolgozni és élni.

A Spartacus és a Lolita rendezője nem véletlenül és nem kényszerűségből a gyártási szisztéma része Los Angelesben – másképp el sem készülhetnének munkái.

Sikerre van ítélve és nagy megalkuvásokra. Ha nem parírozik, eltiporják. A legnagyobbak közül Stroheim, majd Orson Welles riasztó példája ötlik fel előttünk.

Mi az, hogy a „profik profija?” Vérprofi – újabban ez a riasztó szó is járja. Nem tudom, Kubrick az volt-e már a Spartacus idején. „L.A.”-ból kell Angliába mennie, hogy alkotói otthonra leljen.

Áttelepül Európába, viszont az európai filmesztétikához, filmcsinálási módhoz alig van köze, mindenképp kevesebb, mint Hollywoodéhoz. Ő is tudja: azt akarja, hogy se egyikhez, se másikhoz ne legyen köze, hogy a táj, a téma, az országok, a nemzeti történelmek és nemzeti hétköznapok semmit se jelentsenek számára. Semmit, csak amit ő akar belőlük felhasználni, újjáteremteni, vagy filmvászonra véve átalakítani.

Ő akarja kitalálni nemcsak figuráit, hanem hátterüket is. Nem akar törődni a külső, a sültrealista valósággal. Hitchcockhoz hasonlóan saját képére festi át, de sokkal erősebb és szemérmetlenebb színekkel. Hitchcock ravasz volt, leplezte világának teljes irracionalitását, Kubrick hivalkodva ábrázolja annak.

Hagyományos „sci-fit” sohasem rendezett, de világlátása és ábrázolása fantasztikumba hajló. Fantasztikuma azonban mélyhűtött, az abszolút nulla fokot kísértő jéghumor.

Megváltozott Chaplin kora óta a filmipar. Los Angeles már rég nem büntet. Nincs bosszú. Kubrick sem valódi, csak „virtuális” feketelistára került.

Nem elég, hogy alig ismerjük, rosszabb a helyzet: hamis kép él bennünk róla, a Spartacus és később a Lolita került elénk. Vagyis a két leggyengébb filmje.

Kubrick minden filmjében dúl a könyörtelen agresszió, de minden látszat ellenére sehol, semmikor nem öncélú. Természetesen a Gépnarancsban sem, holott épp arra hajlanánk, hogy az öncélú, értelmetlen agresszió filmje. Sőt: „leleplezése”.

A történelmi, „kosztümös filmet” a harmincas évektől kezdve teljesen lejáratta, diszkreditálta a filmipar. Komolyan vehető darab a Rettegett Iván és Laurence Olivier a Hamletnél sokkal jobb, de kevéssé értékelt V. Henrikje óta talán nem is létezik.

„Peplum”, kommersz, kard és köpeny, tengernyi ostobaság, maga a műfaj vált szörnyszülötté. A western egy ideig megújíthatónak látszott. A kosztümös történelmi film nem is látszott annak, e mozifajtát végképp kisajátította a tömegfilm.

Ezért is páratlanul érdekes Kubrick roppant méretű Barry Lindonja. Az egykori fotós lelkesen vállalta a soha nem alkalmazott Zeiss-objektívet, az új, kísérleti színes nyersanyagot, s a mesterséges fényforrások mellőzését. Természetesen nem ebben rejlik a film nagysága.

Roppant méretű? Semmiképp sem a film hosszára vagy költségvetésére, nem a gyártás „produkciójára” értem. A látványnak van benne „roppant mérete”, a tereknek, a nagy horizontnak.

A háborúnak valami fenséges butasága, a butaság fensége, az agressziónak nemcsak dekorativitása, hanem esztétikája bomlik itt hatalmas látvánnyá, s a kalandok hanghordozása, elbeszélésmódja mögött már-már a felvilágosodás korának Diderot-szelleme csendül, a Jacques de fataliste angolra hűtött humora.

Van valami hideg részvétlenség a Kubrick-filmekben. Ennek jege teszi a vért még ijesztőbbé a Shining (Ragyogás) képein.

Sci-fi és futurológia. A legtanulságosabb és legbosszantóbb olvasmányok egyike az Űrodisszeia írójának, Arthur C. Clarknak A jövő körvonalai című hatvanas évekbeli könyve. Több mint félévszázad telt el, s a legfőbb optimista jóslatai a delfinnyelv megfejtésétől a teleportálásig, a Mars bejárásáig egyáltalán nem teljesültek.

Szerencsére – ellentétben a futurológusokkal –Kubrick filmjei semmiképpen sem reálisak, és nem is akarnak azok lenni, ez sem. Ráadásul nem a technikai fejlődésről, a „daloló holnapokról” szól, hanem az emberi állat mutációjáról. A fejlődés egyetlen rugójaként a hatalmi harchoz szükséges agressziót jelöli meg. Jeges vallomás.

Magam az Űrodisszeiát és a Ragyogást tartom Kubrick legnagyobb műveinek. Bennem legalábbis ezek maradtak meg. Vessük össze Arthur C. Clark eredeti sci-fi regényét a filmmel. Ahogy Örkény mondaná, nagy dolgokra jöhetünk rá. Arra például, hogy a horror meg a sci-fi alap-nyersanyagként nélkülözhetetlen ugyan Kubrick fő filmjeihez, de csak átalakítandó, alkimista-kellékként.

A híres és néma simaságával csendet parancsoló fekete neolit-torony valóban érdekes az Űrodisszeia képein, de a levegőbe földobott lábszárcsont ad neki filmértelmet.

A filmművészet egyik nagy pillanata, amikor az ujjongva felrepített csont megpördül az égen, és fényes űrhajóvá válik. Nagy pillanata, mert ambivalens. Az agresszivitás diadalmas ölőszerszámaként felfedezett csont/űrhajó áttűnés csak hamis és felszínes értelmezéssel „optimista”.

Csendül a Kék Duna keringő. Valami kényelmetlen érzés fog el, majom voltam, univerzum-hódító lettem. De túl szép és olcsó a keringő, túl szép és olcsó a drága űrhajó. E képsor kérdőjele halványan rajzolódik csak elénk – érezni-értelmezni majd a film második-harmadik részében tudjuk. Ott már a legnagyobb kérdés után mered feketén és kínzón, tolakodóan hangsúlyozza: „érdemes volt?”, „jobb most”?

Ne feledjük: a gyilkosság felfedezésének ujjongása dobatja a csontot a világűr háttere elé. Az ember győzelme a többi állat fölött, az ölésre alkalmas szerszám felfedezése. Érdemes volt?

A Kék Duna keringő hangjai mögé lopakodó kérdés nem puffan el patetikus semmit mondással. A film vége, a filmművészet eddigi történetének talán legmisztikusabb, legrejtélyesebb pillanata erre felel a matuzsálemmé szikkadt halottal és a halott csecsemő-újjászületésével.

Ki a csecsemő? Nem tudjuk. Ki lesz a csecsemő: ezt sem tudjuk, de ez a fontosabb rejtély. Evolúciós folyamat, vagy mutációk, előreugrások története az emberi civilizáció? Tudományos kérdések, melyeket előhív, majd rögtön még a kérdésnek is sajátos negatívját vetíti elénk.

De nemcsak az Űrodisszeia, hanem a Gépnarancs is. Beethoven Örömódáját agresszív képek sorozatával dübörögtetik az agymosásra ítélt egykori főagresszív tudatába. S a főagresszív, gyilkos előember (de hisz előemberek az Űrodüsszeia csontrepesztő félmajmai is), a negatív utópia jövőjében vegetáló előember ettől kezdve agresszív ösztönét vesztett, önmagát védeni nem képes emberroncs lesz. Kubricknál nincs más lehetőség. Agresszorrá válni, vagy makogni sem próbáló vesztes majommá.

Kubrick az emberi agresszivitás egyik nagy filmrendezője. Így azonban kicsit egyszerűsítő és csalóka a megállapítás. Ha már tudományba tévednénk – a hatalmi helyzet, a hatalmi hierarchia megvédésének vetülete az általa ábrázolt félelmetes agresszió.

Kié a hatalom az Űrhajó zárt univerzumában? David Bowmané (nem érdektelen „beszélő név”) vagy a gondolkodó Gépé? Meg kell mérkőzniük. A majomemberek csonttal vívott harca folytatódik.

Az egyetlen film Kubrick életművében, ahol végül is nincs hagyományos értelemben vesztes: az alig értelmezhető jövő érthetetlen terében majd az aggastyán egy új mutáció csecsemőjévé válik.

A Ragyogás egy őrült íróról szól, aki hangokat hall, hogy meg kell ölnie családját. Rémtörténet, melynek rémsége a történet mögött rejlik. Miként a Madarak esetében, nem ismerjük, nem tudjuk meg az okát a történteknek, mindvégig elrejtőzik valami előttünk, s nem a szellemek, a kísértetek, nem, őket olykor még látjuk is – hanem az irracionalitás birodalma. Az is lehet, ez a birodalom azonos a mi világunkkal – ennél alig van szörnyűbb – ezzel rémít a Ragyogás.

Kié a hatalom a kísértetszálloda hatalmas belső térébe zárt családban: ha tehetetlensége és tehetségtelensége kiderül, a családfő elveszti hatalmát – a fejsze állítja majd vissza. Ez a Ragyogás egyik „magyarázata”, kulcsa.

Kubrick helyszínt, tágas teret teremt magának, ebbe dobja hőseit, akik mindvégig menetelnek előre, civilben is katonák, menetelnek nyílegyenesen, míg elérkeznek a labirintusba.

A Labirintus. Nem könnyű a széttartó, kevéssé egységesnek látszó Kubrick-életműnek egyetlen „központi” gondolatát, vázát meglelni.

A Ragyogás végén a tébolyodottá vált apa fejszével labirintusban üldözi a fiát. Idézzük fel e labirintust. Tán szépen nyírt bokor-labirintus nyáron, de most a jég, a hó birodalma, fedettnek látszó csapda-görbület.

Dante Poklában a kivételesen nagy bűnösök az örök és hatalmas jég rabjai, érdekes ellentéteként a pokolbéli „örök tűz” kliséjének. Kubrick is a holtak kihűlt cseppkőbarlangjába zárja téboly-hősét.

Az Űrodüsszeia utazóját nem várja otthona, akár jelképesen, a Föld. Valami más várja, az ismeretlen jövőben a belőle fakadó ismeretlen. Ő maga az ismeretlen: amivé útja során válik.

Túlfinomult francia elemzők szerint a középkori alkimisták Opus Magnumjának megteremtési kísérletét mondja el a film. Nem tudjuk, sikerül-e. Megszületik-e az új ember, aki majd érti a monolit fekete oszlop üzenetét.

Az sem biztos, hogy a kevés művet alkotott Kubrick megteremtené-e. A lehetőség nyitva marad a film enigmatikus végső képsorában.

„Nincs rózsás labirynth”. A háborús pokoltüzek is inkább jelképesek. Jéglabirintus van, melybe a hatalmi harcban vesztes fagy bele, a győztes pedig hosszú, katonásan fegyelmezett fahrttal előre menekülhet a tűzbe.

Arról, mi a szabad

Írta: Inkabringa

Jancsó Miklós halála döbbentett rá, hogy túlnyomóan, elsöprően és ráadásul úgy, hogy mindezt természetesnek és eredendőnek gondoljuk, a világ apró és eget rengető dolgait is az a kérdés igazgatja: „Mit szabad?”

Jancsó pedig azon kevesek közé tartozott, aki egész életében azt firtatta: „Mi az, hogy szabad?”

Mit jelent az a szó, hogy szabad? Mikor, mennyire és ugyan miért is kell az emberi gondolkodást, tapasztalatot, képzeletet, alkotóerőt, asszociációs képességet ilyen-olyan földi, avagy égi hatalmak iránti félelemből korlátozni, sablonosítani, mederbe terelni. Engedelmessé és így használhatóvá tenni.

Mennyi botrányt kavart Jancsó, mennyi értetlenség, felháborodás, kispolgári megvetés kísérte, és ugyanakkor mennyi sznob hozsanna és idomtalan törleszkedés.

A filmjeinek nem volt története, nem voltak hősei, nem volt előre megírt forgatókönyve, nem volt kényelmes fotel a nézéséhez.

Művelt, olvasott, karakán, szemtelen világba néző volt, aki bölcsességét komisz kölyökként csúzlival lőtte szerteszét. Varázsos, ihletett groteszk iróniával vagy megrendítő, katartikus drámaisággal. 

Azok előtt, akik hajlandóak voltak a „mit szabad” gondolkodásának medréből kilépni, megnyílt a világa.

Mindenki másnak pedig megadta az értetlen megbotránkozás jótékony fensőbbségét. Pl.: „Ez film? Nem is szól semmiről.”

Akkor kezdte a mesterségét, amikor más rendes ember már szétgörcsölte magát, hogy karriert építsen. Ráért. Lazán, derűsen, pimaszul végigsétált a filmtörténeten.

„Rendes szakmám is lehetne, mert jogi doktor vagyok. De ebben a ködben élek. Film. Randa mesterség.” (hvg- 2012. 04. 18)

A bamba elutasítás mellett a legnagyobb hódolat és elismerés kísérte világszerte. Azok közé tartozik, akik itthonról lettek világhírűek. Nincsenek sokan.

„S nem fogadod el, hogy valaki vagy. Nem fogadod el, hogy Mester vagy. Ha ez sikerül, akkor valami közöd van az élethez.” (Interjú Jancsó Miklóssal - ÉS, 2000. 01. 21.)

A szabadság korlátlanságának megízlelése nem vakmerőség, jóval inkább felelősségteljes dolog. Sokan megrettennek tőle, ezért mesterséges szeszekhez, bódulatokhoz folyamodnak, hogy elhitessék magukkal, ez már az. Pedig dehogy. A szabadság éber és tudatos állapot. A világ szemlélésének korlátokat nem tűrő szabad asszociációja és értelmezése.

A szabadság szabálytalan.

A „mit szabad” világában a szabadság hiba, olykor bűn.

„Ne zokogjon nekem itt! Az izenet? Hol van az már. Ám. Bár. (…) Ugye ne emlegessem a többi izenetet? A Sárgolyó azonos és mégis különböző kátyúit… Ja, hogy nem erre szerződtünk? Miért, ki mondta ezt magának? Rosszul tájékoztatták. Mestereit jobban kellett volna megválogatnia.”

(Jancsó Miklós írása - Filmvilág, 1995, 12. szám)

Jancsó Miklós szabálytalan volt, nem tűrte azt sem, hogy belőle szabályt kreáljanak. Ha stílusát kőbe vésték, azonnal gyúrt sárból egy másikat. Nem vette komolyan a szabályokat, de komolyan vette a szabálytalanságból fakadó szabadságot.

Legfőbb titka, varázsa, sármja ez a szabálytalansága volt. A világ szemlélésének korlátot nem tűrő eredetisége. Ezt az eredetiséget nem lehet konvencionálisan képre vinni és lehetetlen konvencionális befogadói attitűddel megérteni.

Forgách András írta róla: ”Folyékony beszéd, csecsemőül, matuzsálemül is tud.” (Filmvilág, 2000. 4. szám)

Ha Jancsó filmjeit nézzük, el kell dobnunk komfortos közízlésünket és világnézetünket. Úgy kell a nézőivé válnunk, ahogy ő a filmjeit készítette: szabadon, bölcs csúzlival a zsebben.

Hajdani bálok emléke

Írta: Inkabringa

Mulatni, táncolni, csinnadrattázni és hejehujázni mindig is szerettek az emberek. Manapság is számtalan változata van a mulatásnak. Nagyon helyesen.

Hajdani korokban, de - történelmi léptékkel mérve - nem oly régen is a bálok voltak jóformán az egyedüli alkalmai a fiatalok egymással keveredésének.

Most egy ilyen példát említek a félévszázaddal ezelőtti vidéki Magyarországból. 

Minden megváltozott azóta, csak az emberek egymáshoz való viszonyulása maradt ugyanolyan. Más a közeg, más a divat, de a lényeg változatlan: az egyik dűlő meg a másik dűlő között áthidalhatatlan különbségek vannak, pedig távolból nézve teljesen egyformák.

Néhány éve egy kelet-magyarországi mezőváros egykori tanyavilágát kutattam. A választásom a Rét nevű városi határvidékre esett, ahol a 19. század végétől kezdve az 1970-es évekig egy sajátos identitású tanyarendszer alakult ki.

A polgárosodott mezőváros határának a helybeliek által nem túl sokra tartott területén (nehezen művelhető, nem túl jó minőségű termőföld) a 19. század végén az északi hegyvidékekről érkezők telepedtek meg. Akkoriban tömegével jöttek a tovább terjeszkedni nem tudó hegyi falvakból a termőföld ígéretéért az alföldi településekre.

Más volt a vallásuk (a városiak kálvinisták, a rétiek katolikusok voltak), mások voltak a szokásaik, hiedelmeik, még a beszédmódjuk is. A városiak úgy nevezték őket, hogy „motyók”.

Mai szemmel nézve szinte semmi különbség nem volt a városiak és a „motyók” között, de akkoriban (ahogy ma is) a „hozzánk képest” mérhető legkisebb különbség is éles szemmel számon volt tartva.

A rétiek másságuk miatt elkülönült, magába zárt életmódot folytattak. A városiakkal alig érintkeztek. Sajátosan belterjes, öntörvényű identitást alakítottak ki.

Bár a városiak szemében a rétiek teljesen egyformák voltak, de a szaporodó tanyák hálózatában egy sajátos társadalmi rétegződés indult meg.

Különös identitásképző tényezővé vált az egy dűlőbe tartozás, nem volt mindegy az sem, hogy az útnak melyik oldalán éltek a tanyák lakói. Az országút két identitást adó területre osztotta a Rétet, az is számított a társas kapcsolatok alakításában, hogy a Felső-Réthez vagy az Alsó-Réthez tartozott valaki.

Igazán bizalommal csak a tanyájukhoz közel eső területen lakókkal voltak, a távolabbi tanyák lakóit már „Más”-ként, „Idegen”-ként kezelték. Nem kizárólag a városban élőkkel szemben fogalmazták meg az „Ők” kategóriáját, hanem a más dűlőben élőkkel szemben is.

Az identitás őrzése rendkívül fontossá vált a Réten lakók körében. Például a Felső-Réthez tartozó kocsmába nem szívesen jártak az alsó-rétiek. Ők ott „Idegen”-ként voltak számon tartva. A konfliktus, az összeütközés elkerülhetetlen lett volna.

Adatközlőim sem tudták igazán pontosan megfogalmazni, miért is volt ellenségeskedés a Rét különböző területei között.

„Én nem tudom, hogy miért volt ez. Elgondolkodtam rajta én is, mert én is ott voltam, benne voltam. Hogy miért? Mondhatom azt, hogy másabb alkotású népek laktak öt dűlővel odébb. Mások voltak viselkedésileg, tájbeszédileg, mert az a család, ahol volt tizenöt gyerek, abból a tizenötből hét megnősült, az mind oda telepedett le az apjuk tanyájának környékére. Olyan egy hasíték lettek, egy viselkedésűek. Azért általában az egy dűlőbeliek házasodtak egymással. Bár később már elmentek a harmadik dűlőig is.”

Minden határ, ami a Réten lakók életében fontossá vált, a dűlők, az utak, árkok, egyben az egymástól különállóság identitását adták. Aki a mezsgyén túl lakik, az már „Idegen”.

A szórakozásnak leginkább kedvelt alkalmai voltak a tanyai bálok, ahol a fiatalok nagyobb körben találkozhattak egymással, mulathattak, táncolhattak. A közcélokra épült intézmények váltak egyféle szellemi és szórakozási központtá. Ilyenek voltak az iskolák és a kocsmák.

Elsősorban a fiatalság szórakozása volt a bál, de az idősebb nemzedék tagjai is részt vettek benne. A bálokat mindig fiatal legények szervezték, ők hívták a zenészeket, ők rendezték be a báli termet és ők voltak felelősök a rendbontások elkerüléséért is.

Adatközlőim valamennyien fiatal éveiket a réti tanyákon töltötték (1950-es/60-as évek), így jártak bálokba is. Egyik adatközlőm emlékei szerint a világítás biztosítása is komoly feladat volt a villanyáram nélküli Réten:

„Petrólámpa volt, azt fel kellett pumpálni és az annyira világított, mint a villany. Azt felakasztották, aztán éjféltájban kezdett csökkenni, akkor levették, felpumpálták és ment tovább.”

 Egy városi adatközlőm az általa ismert normáktól eltérő réti szokásként említette, hogy „sokkal hamarabb értek a lányok, mint a városban. 14 éves korában már udvaroltak neki a legények, de nem 14 évesek, hanem 20 évesek. Mert itt ez volt a divat. Itt nem úgy volt, hogy elment a bálba a lány meg az anyja, hanem ment nagyapától kezdve mindenki, aki olyan volt, az mind ment.”

Ilyenkor lányok a fiúkkal táncolhattak. Ezért a szórakozásért minden áldozatra képesek voltak a fiatalok. Ha bálba mehettek, inkább vállalták, hogy nem alszanak aznap éjjel, de nem maradtak el a mulatságból. Pedig a nagyon kevés szabadidő nem hagyott lehetőséget arra, hogy a hajnalig tartó bál után kipihenjék magukat.

„Nagyon szerettem bálozni. Napszám után átöltöztem, elmentem a bálba, táncoltam egész éjszaka, aztán megvártam a hajnalt, átöltöztem a napszámos ruhámba és indultam haza, néha sok kilométert gyalogoltam, és olyan hamar hazaértem, hogy én költöttem az otthoniakat, és alvás nélkül rögtön indultam a napszámba.”

„Egy hónapban egyszer volt bál. Oda elmentünk, ott estétől reggelig táncoltunk, aztán sokszor le se feküdtünk, mert menni kellett dolgozni. Jó volt az, csak az volt rossz, hogy majd’ a lovak közé estem olyan álmos voltam.”

A Rét különböző helyein megrendezett bálokba nem volt ajánlatos távolabbi réti tanyák lakóinak elmenni. Ez elsősorban a legényekre vonatkozott, a báli rendezők ügyeltek arra, hogy az egymással ellenséges viszonyban levő dűlők legényeit ne engedjék közösen bálozni. Összetűzések, verekedések még így is előfordultak, a bicska is hamar előkerült ilyen alkalmakkor, s ez végül gyilkosságba torkollott.

Ezt minden adatközlőm megemlítette:

 „Például az egyik legény megölt egy fiút egy lány ügyben. Megölte szabályosan. A szívébe szúrta a kést a bálban. Elvitték, tizenvalahány évet ült. Abban az időben a lófarkához kötötték bilincsben, és úgy vitték el. A bálból három lóhátas rendőr vitte el.”

A véres verekedésig fajuló összetűzéseknek okát abban látták adatközlőim, hogy más dűlőkből valók keveredtek a bálozók közé.

„Tudni kellett a mivoltot, tudni kellett a mezsgyét.”

A bálokban tehát a szórakozás és mulatozás mellett helye volt a Rét különböző részeiből érkező fiatalok közötti virtuskodásnak is.

„Egy lányon összevesztek. Mert mit tudom én, sose látta a legény azt a lányt, de megtetszett neki, az ablakon keresztül megszemelte, mert ott ült az anyja ölében a lány. Na elhívta azt a lányt, közben meg az egy másiknak volt már a barátnője, és a lányt akkor éjszaka nem hívhatta el senkise táncolni, ez az idegen fiú meg elhívta. Az ilyenekből lett verekedés is. Az nagy titok volt, akit megfenyegettek valahol, az még egyszer nem mert visszajönni a bálba, mert annak a megölést fenyegették.”

Ezek a konfliktusok gyakran olyannyira elfajultak hogy a rendőrök is nehezen tudták megfékezni.

„Ott szigorúan bicskáztak. Volt egy olyan banda, akik úgy voltak megnevezve, hogy azok bicskáznak. Azokat be sem engedték a bálba, de amelyik dűlőbe tartoztak, oda be kellett, hogy engedjék. Úgy tett, mintha ő is táncolná a keringőt, és már meg is bökte bicskával a másikat. Hat-nyolc rendező volt, akik ezeket a személyeket külön figyelték. Csak hát az volt a baj, hogy éjfél fele már az ital győzött. Rendőr nélkül sose volt bál. Volt, amikor az ablakon repültek ki az emberek meg az asszonyok. De volt olyan is, hogy kétlovas szekérre nem fértek fel az összeszurkált fiúk. Úgy hozták haza őket az orvoshoz.”

A réti bálok tehát részben a hagyományos szórakozási, ismerkedési, mulatozási lehetőséget jelentették, másrészt azonban a rendkívül rétegzett réti identitások összeütközésének a helyszínei is voltak. A közös dűlőbeliek, a velük egyébként teljesen azonos társadalmi és életmódbeli csoportokat, akik csupán csak más dűlőhöz tartoztak, már idegenként, és egyszersmind ellenségként is kezelték.

Az „egy dűlőbe tartozás” most is sok konfliktust okoz emberek között és ez mindig így is lesz, még ha a „dűlők” egyre szélesednek is.

Legyen az a dűlő etnikai, vagyoni, ízlés-, -hit- és eszmebéli vagy bármely más módon meghatározva.

A deákné vászna mindenkit beterít.

Gombrowicz ideje

Írta: YGergely

„És nosza Nevetésről Nevetésre, Nevetéssel Puff, Nevetéssel puff, paff, bruh…”

A Transz-Atlantik fejeződik be így, fuldokolva. Ebben egy lengyel író 1939 őszén megfutamodik a hazatérő hajóról, nem tér haza a harcoló Lengyelhonba, és Argentínában röhögi a lengyeleket meg az argentinokat.

Üvöltve, fuldokolva röhög. „Menjetek csak ahhoz a szent és alighanem elátkozott Nemzethez! Menjetek csak, hogy titeket se Élni, se Megdögleni ne engedjen, hanem csak a Lét és Nemlét közé mindörökre felfeszítsen.”

Gombrowicz bizonyára az utóbbi fél évszázad legnagyobb és legmagasabb színvonalú botrányokozója. Azzal a gesztussal, magatartással, hangon ír, mintha előtte senki más nem írt volna, s csecsemő szemszögből, élesen sivító csecsemő- meg mutáló kamaszhangon szól művészetről, zenéről, könyvről. Mintha senki más nem szólt volna még semmiről előtte, és ha mégis szólt, azt sürgősen el kell feledni, meg kell majmolni, túl kell harsogni.

Witold Gombrowicz

E kamasz például Dantéról kis könyvecskében harsogta el, hogy értéktelen fércművecske álmosítóan ostoba szerzője volt. Lett is röhögtető zúgás.

„Gombrowicz Naplóját forgatom” – jegyezte fel Pilinszky (1971. március, Új Ember). Ördög tudja (vagy filológus), hogy említették-e előtte Gombrowiczot és Naplóját magyarul.

Pilinszky egy későbbi nyilatkozatban a saját négy legfontosabb XX. századi írója közé sorolja. Ezt nemcsak azért említem, mert tán kevesen tudják, de azért is, mert tán meglepő. Ég és föld választja el a két író világszemléletét. De úgy látszik, a teljesen öntörvényű és szabad egyéniségek egymás vonzerejét hamar felismerik.

Gombrowicz valójában önmagán is fuldokolva és dühöngve röhög.

Háborús megfutamodása előtt írt egy regényt, a Ferdydurkét, mely óriási sikert aratott a varsói kávéházi elitértelmiség köreiben, és súlyos bukás lett a közönségnél meg a „szélesebb” és komoly mértékadó körökben.

Tegyük fel, hogy Határ Győzőnek már az 1948-as Heliane nagyon hasonló sorsa után sikerül megfutamodnia, és Nyugaton bősz haraggal és bősz humorral megírja a benne ágaskodó remekműveket, akkor nekünk nagy szerencsénk volna, mert másmilyen lenne kicsit a magyar irodalom, és mellékesen jobban értenénk Gombrowiczot.

„Elvesztette a hazáját? Micsoda szerencséje van.” Cioran kiáltott fel e szavakkal, amikor Koestlerrel vagy Fejtő Ferenccel megismerkedett.

Cioranról Gombrowicz is ír, rögtön a Napló elején. Érdekes, hogy Gombrowicz 1953 táján elszigetelten Argentínában azokat olvassa, kikkel mi 1989 után ismerkedtünk magyarul.

Camus filozófiai könyveit, Ciorant, Miloszt. Mert azért talált haragjához, ellentmondásaihoz, vitakedvéhez, vad röhögéséhez méltó ellenfeleket.

Főként Miloszt: a Gombrowicz–Milosz-vitából évtizedekig táplálkozhatna a lengyel, a magyar, a kelet-európai értelmiség, ha volna esze és jó kamaszízlése.

Witold Gombrowicz és Czeslaw Milosz

Mi, Mi, Mi, Mi! 

Bárcsak támadt volna az emigrációban dühödt és termékeny Márai–Cs. Szabó-levelezés és szembenállás. Határ Győző kellett volna hozzá. Határ, akinek helyzete és szelleme amúgy is rokon kicsit a Ferdydurke írójáéval, legtöbbször Gombrowiczhoz hasonló módon elmélkedik a nemzeti literatúráról, korlátairól, bilincseiről, megtagadni, megrúgni ingerlő bumfordi bájáról. 

Engedtessék meg egy saját emlékem. „Ön sohasem fogja megérteni” – mondta nekem Krakkóban 1981 lelkes tavaszán bizonyos szigorral egy fiatal lány, börtönviselt Szolidaritás-aktivista. Gombrowicz Naplójáról volt szó. A jelen levő lengyelek mind szemrehányóan néztek rám: hogyan is gondolhattam…

Párizsban aztán utolsó pénzemen megvettem a teljes Naplót franciául. Lengyel utalások? „A »Lengyelország« szó helyébe tegyétek Kanadát, Argentínát, Romániát stb.” – ad használati utasítást gyógyító italához Gombrowicz.

A könyvet áthálózó bonyolult lengyel történelmi és kulturális összefüggéseket persze valóban nem mind értettem, s ha a bő lábjegyzetekből megtanultam is, holt lexikonanyag maradt – de a dallamot, a hangot, a szokatlanul görcsös humort, a szöveg dühös „bukfenceit”, az ámulandót igen, azt felfogtam. A szolidaritásos fiatal lány tévedett. 

Magánepizódom, úgy érzem, általános tanulságú: ezer és ezer nemzeti utalás, a nemzeti történelem mítoszaiba zárt titkok és követhetetlen részletek nem ismerete sem lehet akadály egy átütő erejű, rendkívüli jelentőségű író vagy mű befogadásához és „értéséhez” – tanulság a „soha meg nem értett” magyar irodalom panaszszavához.

Luis Buñuel

Kevés nagy huszadik századi művész olyan mélyen rokon, mint Gombrowicz és Buñuel. Szabálytalan és elképesztő életsorsuk is azzá teszi őket, még inkább a szabálytalanság és szentképzúzás dühödt örömében fogant tehetségük és műveik.

Buñuelnek García Lorcához és Rafael Albertihoz fűződő barátsága sokban hasonló Gombrowicz és Bruno Schulz kapcsolatához. A bohócmagatartás kegyetlen komolysága, a hasonló dühök, az elutasítások, az eredetiség megharcolt igénye és kínja teszik e két alkotót rokonná.

Garcia Lorca és Luis Buñuel

Gombrowicz őrjöngve pukkasztó lengyel–argentin botrányairól az olvasó értesülhetett a Transz-Atlantik lapjain. A spanyol–mexikói Buñuel sem utolsó botránykeltés ügyében.

Gyilkos humor. Ha van értelme a klisének, Buñuelnél és Gombrowicznál bizonyára van.

Gombrowicz életének külső és belső fordulatairól, gondolkodásmódjának lassú vagy hirtelen jött változásairól sokat beszél a Testamentumban.

Fontos szó esik például műveinek ismertetésén és fogadtatásán túl a különállásáról: utálkozó szembefordulásáról az elismert, híres vagy ünnepelt „személyiségekkel”. Borges-szel például, akit nagyon nem szeretett, márpedig Argentínában szeretni, de főleg áhítatosan csodálni illett. Nem szerette Sartre-ot, és divatnak vélte a strukturalizmust.

Gombrowicz egy felhúzható kakukkos óra és ládába zárt rugós krampusz menetrendszerű haragjával ront minden „elfogadott értékre”.

Bemutatja, miként ötvöződik a kamaszlét magasabbrendűsége, fölénye és az éretlenség csököttsége a kelet-európai tehetségek esetében, sőt miért és miképpen jellemző – ha van ilyesmi – a „tehetséges kis népekre” általában. Nem nőttünk fel; kamasztehetségünkre hol büszkék vagyunk, hol idétlenül szégyelljük és takargatjuk.

Gombrowicz 1909-ben

* Érdemes elolvasni! rovatunkban a Jelenkor folyóirat 2014 januári számából ajánljuk Witold Gombrowicz Naplójának részletét (fordította: Pályi András)

Körhintavirágzás

Írta: Inkabringa

A hagyományok szervezői és támaszai az emberi életnek.

Ez szép is, jó is, fontos is.

Ezért állok értetlenül minden év elején azelőtt, hogy miért foszlott szét a farsang hagyománya? Pedig az egyik legszerethetőbb, természetes, kiteljesítő és felszabadító ünnepkör volt. Ritka nemes példája az alulról szerveződésnek. Tovatűnt.

Újgazdag pomádé-versengések és iskolabálok lettek ennek a vérbő élettiszteletnek a maradványai.

Pedig a vízkereszttől kezdődő téli időszak a virtus, a jókedv, a mulatozás, a hedonizmus ideje volt. Ellensúlya a téli kopárságnak. Ilyenkor az emberek ettek-ittak, mulattak, táncoltak, házasodtak, párt választottak – egyszóval szerettek élni.

Nekem ez szimpatikus.

Január és február az év legszürkébb hónapjai. A többség fakón, fancsalin vagy pökhendin, de semmiképp nem jókedvéből megy neki a hétköznapoknak.

Mindig azon töprengek ilyenkor, miért épp ez a virtusos, életteli hagyomány tűnt el a mi kényelmes korunkra?

Talán kevés benne a magasztos hév, a magvas gondolat?

Való igaz, telve van pimasz, ironikus, két lábbal a földön álló életigenléssel.

Az baj?

Mintha csak társadalmi megegyezés lenne, hogy a farsang groteszk tél- és világcsúfoló hagyományára nincs többé szükség.

A farsangi hagyományokat negligálták, gyermekjátékká szelídítették. Érdekes módon ezzel szemben a tavaszi ünnepkör bűnbánó, vezeklő hagyománya megmaradt, sőt egyre erősödik.

Néha úgy tűnik nekem, hogy a hagyományainkból a felülről diktált, agyonszabályozott vonulat maradt az erősebb. A rend, a felsőbbség dicsérete.

Az életigenlés, a virtus, az egyszerű földi lét élvezete kihullott a magasztosság polcára cipelt szokásrendből az évszázadok alatt. Idegenforgalmi fogyasztási cikké torzult. Méltatlanul.

Talán vissza kellene térni az évszázadokkal ezelőtti farsang „eszmeiségéhez”, ehhez a maszkabálos frivol ünnephez. Manapság talán ez jelentené a hagyományok felrúgását.

A farsang még a reneszánsz időkben komoly szerepet játszott a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyensúlyozásában is. A nép – összefoglaló szó ez azokra, akiknek mások a fején állnak - ilyenkor fergeteges kreativitással gúnyolta és fricskázta a méltóságos felettük állókat.

Az évnek ebben az egyetlen időszakában büntetlenül tehették. 

Erre manapság is nagy szükség lenne. Sajnos gyalázatosan beletaposták a karót nyelt, komor magasztosságú évszázadokba. 

Ma már a hatalmasok által kézben tartott és irányított turisztikai-szabadidős programsorozat a farsang kis hazánkban. A gyermekműsorok és a parvenü magakelletés időszaka. Egy téli programpont a kommersz-pocsolyában. A társadalomkritika mindörökre száműzve lett a farsangból, ahogy az alulról szerveződő kreatív önszerveződés is. és így a karnevál szellemét ölték meg. 

Sajnálom ennek a groteszk szamárfület mutató hagyománynak teljes eltűntét. Főként, mert nem az élet lépett rajta túl (ahogy a hagyományokkal történni szokott), hanem az uralkodói és egyházi hatalmasok tiltására szakadt vége. Felülről lecsapták. 

Úgy tűnik, kis hazánkban mindörökre. 

Mindenesetre ezt a farsangi bájosan pimasz, dacos, tekintélyellenes, életszerető, boldogságkereső magatartást érdemes magunkban felkutatni, és ha rátaláltunk, akkor megőrizni.

Még ha ez már kikopott is a hagyományokból.

Eltérni bármiféle szokásrendtől nem bűn, csak egy alternatíva. Mindig vannak, akik megpróbálják. Ahogy mi is. Természetesen a kijelölt szokásrendtől való eltérés nem a mások bántását jelenti. Ebből következik, hogy a szokásoktól eltérők bántását sem jelentheti.

A farsang legyen a zord kopárság ellenére az életöröm időszaka felszabadító, életteli iróniával.