Teatro Valle Occupato

Írta: bikassygergel


Egyszer két hétig próbáltam nekem való színházat találni Rómában. Eliseo, Argentina, Brancaccio – elég, nem folytatom a nagyokkal, ezek olyan befogadó pályaudvarok.

A Brancaccio színházban egy Buzzati darabot láttam. Előrébb lopakodtam négy sorral, volt hely. Egy professzor mesélte, hogy Napóleon idején a rendőrségi rendtartás szerint, aki más néző helyét elfoglalja száz botütést kap, s ezt nyomban rá is mérik, mégpedig fáklyafénynél, azon a deresen, melyet állandóan készenlétben tartanak a Piazza Navonán. Annak, aki szóváltásba keveredett a pénztárossal vagy a helyre kísérő jegyszedővel, öt esztendő gályarabság jár.

Teatro Brancaccio

„Az udvariasság, a tisztelet, a figyelem tökéletes hiánya, a legnagyobb aljassággal párosult határtalan szemtelenség” – írja valahol a városért pedig rajongó Stendhal a római közönségről. Szinte látom, ahogy dulakodnak vele és cipőjére köpnek. Mindez már csak kultúrtörténeti csemege, ilyesmit utoljára Fellini Rómájának színházi epizódjában lehet látni, persze nála pompás és vadító bohócjáték: vadbarom bohócai színes sárral dobálózva bőgnek-böfögnek a nézőtéren.

Teatro Argentina 1729

A Brancaccio nézőterén csend és udvarias figyelem. Nagy, két erkélysoros színház. Az előadás elviselhető, sok leleményes díszletmozgatással. Jó félház, utána tolonganak a bérletes pénztárnál.

A Piramisnál egy buszra szálltam, a Kapitóliumhoz visz, papíron a Teatro Marcello a végállomása. Régen minél többet tanulmányoztam a térképeket és a Róma-útikönyveket, annál bizonytalanabb voltam, hol van, melyik az egykori színház, ahol Ceasart megölték. Rájöttem, a buszvégállomás nem ott van, de nyilván hagyománytiprás volna átjavítani a táblákat. Ceasart nem ott ölték meg, hanem a mai Macskamenhely területén állt Area Sacra valamelyik termében.

Area Sacra

Sokáig nem találtam meg Róma Katona József Színházát. Pedig azt gyanítom, hogy minden nagyvárosnak megvan a maga Katonája… csak ki kell várni. Pesten sem volt évtizedekig.

Eldugott kis helyeken eldugott kis színházakra bukkantam, melyekről senki sem tud, melyeket csak barátok látogatnak, vagy még barátok barátai sem. A San Saba mellett váratlanul egy ilyenre bukkantam (ráadásul egy magyar nevű fotós fényképeivel az előcsarnokban). Aztán a Testaccio elhagyatott, külső-alsó fertályán a gázgyár közelében... Hallottam a Gianicolón egy ilyen kis barátokat-ismerősöket idevonzó színházról; sőt azt hallottam, hogy szívdobogtatóan jók voltak és szeretetre méltóak.

Ha jól nézem, ez a fotó is az Argentina, az Opera mellett Róma legnagyobbja. Ott egy érdekes előadást láttam, Bábel Lovashadseregét, egy cigány származású, régóta Itáliában munkálkodó bolgár színházi ember erős hatású produkcióját.
Aztán a türelmes kutatásom is meghozta római gyümölcsét, az "Orologio terén" rábukkantam Róma Katona József Színházára (évekig be volt deszkázva a bejárata, bár működött akkor is). Igen, a Teatro dell'Orologio, gyakori Pirandello-előadásokkal, és a legmaibb kísérletekkel... S most végül a címadó Teatro della Valle: nagy, mégis afféle "intim hangulatú" régi belvárosi színház, itt volt a Hat szerep keres egy szerzőt botrányos premierje, a múlt század elején itt kergették a szerzőt ("kecskeszakállas középiskolás tanárt"), ki hitte volna, hogy a világsiker felé... És mintha manapság minden komorabb meg zavarosabb volna: hol azt olvasom, hogy megszűnt a Teatro della Valle, hol azt, hogy színházvédők (vagy talán hajléktalanok) elfoglalták... - jó volna ott a helyszínen megfigyelni, mi is történik...

Bike Art

Írta: Inkabringa


A tavasz a bringa ünnepe. Lehet ködben és hóban is tekerni, de a tavaszi napsugárban bringázás az igazi kezdete az évnek. Most már jöhet eső, fújhat szél, a bringa kigurult a világba. Ha írtam már, ha nem: a kerékpár az emberiség legbarátságosabb találmánya.

A kerékpár mostanra már az urbanisztika, a városi kultúra szerves része lett. Egy vidám, szertelen, felszabadító szubkultúra. A modern városi élet feszengést és kényszerhelyzeteket termel. Nehézkes, gondterhelt, görcsös, kevély. A közlekedési szabályokat nyilvánvalóan a bringásoknak is be kell tartani, de a bringa mégis a kényszeres megfelelések kötelme alóli szabadulás szimbóluma: hátat fordítunk a nagyérdemű miheztartásvégettnek, és fütyörészve elkarikázunk a másik irányba. Ezért nélkülözhetetlen az urbánus léthez. Minden tekintetben egyensúlyt visz az életünkbe. Akkor is, ha a flaszteron tekerünk, meg akkor is, ha erdei ösvényekre szökünk.

Hilary Clarq

A bicikliben van valami meghitten személyes, elvegyülő, keveredő, empatikus és kontemplatív attitűd. A függetlenség és – mit ne merjek mondani – a szabadság érzetét adja. A fizikai könnyedséggel pedig együtt jár, hogy egyéb szinteken is fesztelen önszerveződésre ad lehetőséget. A világban, és örvendetes módon Magyarországon is, egyre több helyi civil kezdeményezés kiindulópontja a kétkerekű: segítenek rászorulóknak, közösséget szerveznek, érdeket érvényesítenek. A bringának a függetlenség és a könnyen mozdulás a legfőbb védjegye.

Ez a természetes felszabadultság érthető módon a művészetre is hatással volt a kezdetektől fogva. A kerékpár egyszerű forma, ezért fantáziadús variációkra ad lehetőséget, az általa ihletett művek száma végtelen. Csak ízelítőül említek néhány példát.

Az egyik legismertebb példa talán Marcel Duchamp Biciklikerék című műve. Duchamp egy biciklikereket az asztalra tett és nézhetjük, ahogy forog. Többféle kizárólagos értelmezése van, mindenki válasszon egyet közülük, ha magától semmi nem jut eszébe. A ready-made és a kinetikus művészetnek is forrását adta, máig hatóan.

Marcel Duchamp

Duchamp kereke sokakat megihletett. Például a New Yorkban élő Ryan Humphrey, BMX-versenyzőből lett kortárs képzőművészt is. A Fast forward című installációjában a kiállítótermet padlótól a plafonig BMX-biciklikkel fedte, BMX-pálya elemei fűszerezik a teret, s előttük ott áll a Duchamp által ihletett kerék. Egy 20. század eleji formakísérletet összefűzött egy századvégi popkultúrával.

Ryan Humphrey

Érdekes kísérletre vezette a brit Nils Normant a kétkerekű. A bicikli egy komplett élettérként jelenik meg nála, ami a mobilitásának köszönhetően a civil kurázsinak is jelképe. Az általa megkreált kerékpár magában foglal egy mozgó könyvtárat (gondosan válogatott könyvekkel), napelemes fénymásolóval ellátott mobilirodát és meteorológiai állomást is. A mű címe: The Gerrard Winstanley Radical Gardening Space Reclamation Mobile Field Center and Wether Station. Installációjában a civil önrendelkezést, valamint technológiai utópiát keveri a barkácsolás kortárs művészeti irányaival szatirikus humorral. A címben szereplő Gerrard Winstanley egyébként a 17. században élt, és a The Digger mozgalomnak volt szószólója, akik a hatalmasságok által önkényesen kisajátított közösségi földterületeket visszafoglalták és megművelték, hogy élelemhez juttassák a rászorulókat.

Nils Norman

Az osztrák származású Rainer Ganahl számára a kerékpár nemcsak egy közlekedési eszköz, hanem egy más szemszög, ami a körülötte levő valóság rejtett rétegeit mutatja meg, komplex társadalmi jelentést hordoz. Például a világ különféle városaiban készít filmeket biciklizés közben (Tirana, Damaszkusz, New York, Tbiliszi).

Rainer Ghanal

Folytassuk az indiánokkal. Dylan Miner a métis indián törzs leszármazottja. A métis törzs az USA és Kanada határain élt a 19. században és határviták áldozatává vált. Dylan Miner gyakran idézett mondása szerint: „Nem mi mentünk át a határokon, hanem a határok mentek át rajtunk”. Louis Riel, a métis törzs vezetője 1885-ben, kivégzése előtt azt jósolta, hogy népe száz évre álomba merül. Száz év múlva azonban felébred, és a lelkét a művészek adják vissza. Dylan Miner kortárs művészként, tanárként és emberjogi aktivistaként is igyekszik a nagy törzsfőnök jóslatát beteljesíteni. A kerékpár Dylan Miner szemében a kolonializáció előtti szabadság jelképe. Az USA mostani határterületein élő latino fiatalokat is bevonja (ők korunk határsértői) az alkotási folyamatba. A Native Kids Ride Bikes darabjai a szabad mozgást szimbolizáló kerékpár és az indián művészeti hagyományok ötvözései.

Dylan Miner

Az USA-ban létezik egy online művészeti hálózat, mely már nemzetközivé vált, tagjait a bringázás szeretete tartja össze. Az Artcrank nevű csoportot 2007-ben alapították, egyetlen témájuk a biciklizés gyönyörűsége. A bringázás megváltoztatja a világot, állítják, amit nem szükséges elhinni, mert túl sok mindenről mondták már ezt. Azt azért merem állítani, hogy a bringa legalábbis képes megmutatni a világ barátságos ábrázatát. Az Artcrank műveiben a pop-art találkozik a városi szubkultúrával, szellemes és üdítő alkotásokat létrehozva. Példaként az alábbi posztert ajánlom, mely szerint az univerzum is a kerékpár körül forog.

Ellen Schofield

A Talking Heads egykori frontembere, David Byrne, a zene mellett a médiainstallációkban, kortárs képzőművészeti irányzatokban is megmártózott. Ami miatt itt és most megemlítem, hogy hosszú évtizedek óta elkötelezett városi bringás. Az 1970-es évek végén New Yorkban kezdett biciklizni, aztán a világ számos nagyvárosát végigbringázta. Buenos Aires, Isztambul, London, Berlin, Manila, San Francisco, Sydney és még sok más város akadt, ahol két keréken gurult végig, ismert és hétköznapi emberekkel találkozott és velük szóba elegyedett. Élményeiről 2009-ben egy könyvet adott ki, Bicycle Diaries címmel, ami egy kedves, humoros és humánus könyv városokról és bringásokról. Újabban New York különféle intézményei elé tervez sajátosan egyedi bringatárolókat.

David Byrne

A kerékpár fontos eleme lett a 21. századra a városi kultúrának. Szép is lenne azt mondani, hogy korszakalkotó változást hozott. De nem is kell, hogy mindent eluraljon, elég, hogy ebben a brutálisan totális világban egyáltalán létezik és jól érzi magát ez a virgonc szubkultúra, mely szabaddá tesz és egyensúlyban tart.

El Kazovszkijról - késve

Írta: bikassygergel


Blogunk alaposan elkésett. A nagy kiállítás már jóideje be is zárt, és eddig semmit sem írtunk róla. Szerencsére maga El Kazovszkij nem késett el, és sohasem fog elkésni, mindig jó időben fog feltűnni köztünk. Vigasztalódjunk: ez a fontos.

El Kazovszkij (1948-2008)

Halála előtt vagy öt-hat évvel láttam utoljára, utóbbi években csak egyetlen Várfok utcai kiállítására mentem el, akkor visszont hosszasan beszélgettünk. Aztán már nem láttam. Fogalmam sem volt róla, hogy beteg lett.

Párizsban ismerkedtem meg vele, 1978 május vagy június elején. Akkor már több rajza (képe?) megjelent az Élet és Irodalomban, korai kiállításairól is olvashattam. Persze, igazán nem tudtam, kicsoda. Párszor együtt utaztunk Charenton-ból (igen, Sade márki híres városából, ha mondhatom így) Párizsba a 24-es busszal: a végállomáson leszállva én bementem a Jardin des Plantes-ba, hogy valamelyik padon fél napon át olvassak, ő átszállt egy másik városi buszra.

El Kazovszkij: Vándorállat a libikókán

Nemrég Perneczky Géza emlékezett egy régi kiállítás-megnyitóra, ahol elhamarkodottan "Kedves Léna" megszólítással fordult hozzá, "Nem vagyok Léna" - kiáltotta El, aztán jeges csend támadt, és El utána már meg sem volt hajlandó szólalni.  Majdnem pontosan ez történt velem is párizsi megismerkedésünk első percében, ugyanis első kérdésem az volt, hogy "Miért nem Kazovszkajának írod a neved?". Villámlóan nézett rám, és azt mondta: "Talán nem véletlenül."

Hamar megbocsátott, vagy csak pusztán érdektelennek tartotta, és nem pazarolta rám semmiféle dühét vagy haragját. Velem mindvégig kedvesen és barátian viselkedett. A nyolcvanas évek elején többször bejött a Filmvilág szerkesztőségébe, hogy Szilágyi Ákossal beszélgessen meg tanakodjon, írt is a lapba egy vagy két érdekes cikket. Mindig vidám volt, mindig vidámságot, életörömöt sugárzott - legalább így éreztem.

El Kazovszkij: Aranyegyensúly II.

Töredékes emlékeim végére hagyom a legerősebbet. Hosszan beszélt telefonon, már nem emlékszem, oroszul vagy magyarul, letette, és órákig nem jött elő a szobájából, sírt és bezárkózott. Egyedül kellett aznap a 24-es busszal bemennem Párizsba. Amikor visszatértem, még mindig sírt, alig mertem megkérdezni, mi történt. Akkor derült ki, hogy meghalt a nagymamája, akit a világon legjobban szeretett. Soha senkit nem láttam úgy sírni, mint őt. Megrendítő volt.

... Nem mondok semmi újat azzal, hogy egész életművének legfontosabb szereplője a halál. Egy kiállítási beszámolónak mindenesetre főleg erről kellene szólnia. Művészethez vagy az élethez, vagy mindkettőhöz mélyen értve és beleérezve.

Sem életét, sem művészetét nem ismertem mélyen. Csak a zokogását hallom ma is, évtizedek múltán. Mást nem tudok róla elmondani.

El Kazovszkij: Elszáll a lélek? - II.

Mindegy

Írta: Inkabringa


X, Y, Z. Ezek a betűk generációkat jelölnek. Generációs jellemzőik széles körben ismertek. Sokan használják, mások kritizálják. Kétségtelen, ha rigorózus sablonná válik, könnyen az „ők azok, akik” csapdájába eshetünk, ami az ujjal mutogatás minősített esete. A legjobb, amit a különféle generációk tehetnek, ha érdeklődő, élénk párbeszédben maradnak egymással. Nem vagyok barátja semmiféle kasztba zárkózásnak, a generációk esetében pláne nem, az egész életem ezzel a felfogással megy szembe.
Ha egy másik generációt akarok megérteni, mérlegre kell tennem a saját generációmat is. Az X-generáció a Vasfüggöny leomlása körüli években vált felnőtt korúvá. A történelmi helyzet úgy alakult, hogy Kelet-Európában tizen-huszonévesen az ölébe pottyant a szabadság. Az a nagybetűs, ami után az előző nemzedékek sóvárogtak fiatalon. Más kérdés, hogy tudott-e élni ezzel, vagy beérte az egyéni boldogulás szabadságával, hogy birtokolhatott ezt-azt és mehetett ide-oda. Átérezte-e a szabadsággal járó társadalmi szintű felelősséget? Ehhez mintát sem kapott (mintája az óvatos csendben maradáshoz volt) és a javakért hajtás mellett ideje és késztetése sem maradt az elsajátítására. Az X-generáció akkora lehetőséget kapott a történelemtől, mint ide a Mars, és nehezen jött rá, hogyan kell bánni vele. Ha egyáltalán rájött.

Az Y-generáció nagyjából a mai huszonévesek és korai harmincasok korosztálya. A mostani fiatal felnőttek nemzedéke. A fiatal felnőttektől pedig az előző nemzedékek rendszerint világmegváltást várnak, de legalábbis azt, hogy zokszó nélkül hozzák helyre az általuk elrontottakat, valamint álljanak a saját lábukra, és fogadják el az előző nemzedékek által kijelölt kereteket. Vagyis a fiatal felnőttekkel kapcsolatban mindig hatalmasak az elvárások. Az Y-generáció jó és rossz tulajdonságainak taglalásába nem bocsátkozom, ahogy annak részletezésébe sem, hogy milyen konkrét nehézségekkel kell szembenézniük (munkanélküliség, politikai radikalizálódás, lakhatási problémák, elvándorlás, gyerekvállalás stb.). Mindegyszerűen azt is mondhatnám, hogy napjainkban az előttük járó nemzedékek a „menjél innen, hová mész” mentalitásával viszonyulnak az Y-generációhoz. Kétségtelen, hogy a csúcstechnológiák korában valamennyi generációnál nagyobb kényelemben élnek, de mégsem érzik a jövőt a korlátlan lehetőségek tartományának. Az biztos, hogy az ő életérzésük teljesen más, mint az X-generációé volt. Nekik nem adatott meg a felszabadult társadalmi mámor élménye. Ők a szabadságuk korlátozására és a direkt manipulálásukra törekvést érezhetik a mindennapjaikban. Ha egyáltalán észreveszik.

A Jurányi Inkubátorház Mindegy című előadásán valamennyi felnőtt generáció képviseltette magát. Tanúivá és részeseivé váltunk az Y-generáció önvallomásának. Egyre fokozódó figyelemmel és egyre megdöbbentőbb ráismeréssel. Négy tehetséges fiatal mozgásszínházát néztük. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen Horváth Csaba  fizikai színház osztályában végzett fiatalok már egyetemistaként ígéretes tehetségnek mutatkoztak, egyik előadásukról írtam is blogban. 

A ’mindegy’ sokat elárulóan fontos és keserű szó. „Mindegy”. Vagy: „Nem mindegy?” Reménytelenséget, a jövő bezáródását érezni ki belőle. Mindegy merre indul, sehova nem jut. A fiatalság buzgó életerejét úgy ábrázolták ebben az előadásban, mint amit ketrecbe zártak, lekötöztek. Robbanás előtti feszültség és kétségbeesett kapálózás. Fojtott indulat és apokaliptikus vízió.

A Widder Kristóf által rendezett előadásban mozdulat, szöveg, mozgókép és zene szervesen egymásba kapcsolódott. Nézőként érzékennyé kellett válnunk a különféle ábrázolási módok egy élménnyé oldására. Ez nehéz mutatvány, könnyen szétesik az egész, ha egyes részelemek rátelepednek a többire és kisajátítják a figyelmet. Egy ilyen jellegű előadásban a pontos és egymást erősítő adagolásra kell figyelni. A Mindegyben ez az összhatás tökéletesen működött és elvezette nézőit az előadás végére valami torokszorító felismeréshez. Kegyetlenül őszinte volt, fájdalmas és erőteljes.

A fiatalság kitörési vágya minden nemzedékre jellemző, és az előző nemzedékek mindig - pökhendien vagy gazsulálva - a fejére ülnek. Ezt a valós vagy annak vélt érzést minden nemzedék megélte fiatalon, ez még nem teszi egyedivé az Y-generációt. Van azonban, ami valóban egyedi: a jövőbe vetett hit, a korlátlanság illúziójának hiánya. Ezt is érezték már persze korábbi nemzedékek, de volt legalább egy „ábrándpont”, például a Nyugatra szökés. A Mindegy azt mutatja meg, hogy az Y-generációnak már ez sem igazi megoldás, univerzálissá vált a jövőtlensége. A mozdulataik olyanok voltak, mintha dobozba zárva lennének. Ha kitörtek és ugrottak és rohantak, falnak zuhantak vagy ugrás közben hanyatlott le a lendületük. Vagy csak tébláboltak, ültek, álltak, hevertek mozdulatlanul, de megfeszülve. Robbanás előtti feszültség hatotta át a mozdulataikat.

Nagyon merész és tökéletesen eltalált választás volt a szöveg. Alapját Krasznahorkai László ÁllatVanBent című könyvéből válogatták. Krasznahorkai korántsem az Y-generáció tagja, de időtől, kortól és helytől független szövegeket képes létrehozni, amelyek nagyon sok élethelyzetre illeszthetőek és mégis túlmutatnak ezeken, egyetemes tapasztalássá válnak. A milleniumi fiatalok önvallomásának is hiteles formát ad. "Ki akar törni, és a falakat megpróbálja szétfeszíteni, de azok feszítik ki őt, és ott marad ebben a megfeszítettségben, ebben a kifeszítettségben, és nem marad neki más, mint üvölteni, és most már örökké csak a megfeszítettsége és az üvöltése ő, minden, ami volt, már nincs, minden, ami lenne, az nem lesz, így hát számára az sincs, ami van." (Krasznahorkai: ÁllatVanBent)

Az előadás általában kerülte a jól ismert toposzokat a generációjuk jellemzésére. Talán az egyetlen konkrét utalás az volt, amikor az okostelefonjaikat bámulva révetegen bolyongtak a térben, elmenve egymás mellett, néha véletlenül egymáshoz érve, de erre nem is figyelve.

Az előadás a konkrét élethelyzeteken messze túlmutató általános érzetet, kétségbeesést, dühöt és tehetetlenséget, várakozást és sistergő indulatot mutatott be. „kizárva az időből, bezárva egy térbe, amelyet nem rá méreteztek, mert az a baj, a tér, hogy ehhez a térhez neki nincs köze, az égadtavilágon semmi köze nincs ehhez a struktúrához, ezekhez a perspektívákhoz, ezek a perspektívák nem alkalmasak arra, hogy létezni tudjon bennük, így hát nem is létezik, csak üvölt, és az üvöltés nem azonos a létezéssel, épp ellenkezőleg, az üvöltés a kétségbeesés, a ráébredés elmondhatatlanul szörnyű esete, mikor is az erre ítélt rájön, hogy ő a létezésből ki van zárva, s már nincs visszaút…” (Krasznahorkai: ÁllatVanBent)

A zene is ezt a zaklatottságot, elfojtott dühöt, feszült ökölbezárást jelzi. Hol kommerszen és flegmán dübörög, hol szimfonikus apokalipszisre, vagy világon túli hűvös nyugalomra utal. A vetített képek is ezt erősítik. Egyedül, kiszolgáltatottan egy arc, zárt térben létező testek, és a legvégén az erdő, ahova úgy tudnak belépni, hogy kusza és alig kibogozható kötelek közül kell kiszabadulniuk, hogy aztán ott legyenek, megérkezzenek. Mert végül megérkeznek és beteljesítik a küldetésüket. „itt vagyunk, látunk mindent, látjuk, mit műveltek a ládácskáitokkal, látjuk mit műveltek a vagyonkáitokkal, és látjuk, mit műveltek a gyerekkel…” (Krasznahorkai: ÁllatVanBent)

Az előadás vége olyan, amilyennek minden előadás végének lennie kellene. Borzongató, revelatív, döbbenetes és erős. A képen egy ember nem járta erdő képe, előtte ott áll a négy fiatal. Nyugodtan, ernyedt izomzattal, lecsukott szemmel. Arcukra rávetül az erdő képe. Ott állnak készenlétben. „mert amúgy is tudunk már mindent rólatok, mert meghozták az ítéletet rólatok, és nem érdemlitek meg a földet, ez áll az ítéletben, mert eljátszottátok a szerencséteket a földön, ez áll az ítéletben, mert méltatlanok lettetek arra, hogy a föld a tiétek legyen (...) és mi azért jöttünk, hogy végrehajtsuk ezt az ítéletet.” (Krasznahorkai: ÁllatVanBent)

Az Y-generáció lenne az apokalipszis lovasa? Minden újonnan színre lépő generáció ezt jelenti bizonyos mértékben az előző generációk számára. „Üvöltés”. Ez a szó gyakran elhangzott az előadáson, és kinek ne jutna erről eszébe az 1960-as években eszmélt generáció emblematikus üvöltése, Allen Ginsberg tollából. Ez az előadás nem burkolt vagy nyílt fenyegetést jelent a többi generációnak, hanem egy kiáltás, hogy vegyék már észre őket. Hogy be vannak kerítve, le vannak kötözve, hogy elveszik tőlük a levegőt, a helyet, a teret, a lehetőséget és a jövőt. Azt mondják, félünk a jövőtől, de rátok nem számíthatunk, mert nem értitek a jövőt, de máris felélitek előlünk. A jövőt kérik számon az előző nemzedékektől. Teljes joggal és mélyen átélt felelősséggel. Az előző nemzedékek persze mondhatják, hogy nincs igazuk, de azt azért már megtanultuk, hogy az igazság párbeszéd dolga.

Ha már az apokalipszisnél tartunk, van egy olyan korszakolása is az emberiség nemzedékeinek, mely jóval nagyobb léptékben mér. Ez egy interdiszciplinárisan elfogadott földtörténeti korszak, amit antropocén korszaknak neveznek, amelyben az ember szignifikáns és messze ható változásokat generál az ökoszisztémában. Ha így vesszük, akkor valamennyi ma élő generáció, jelöljék bármilyen betűvel is, az apokalipszis lovasává válhat. A Mindegy egy fiatal nemzedék (nevezzük Y-generációnak) „lenni vagy nem lenni” kérdése. Mert, ahogy a rendező mondta egy interjúban, minden azért nem lehet mindegy.

Olvasásra ajánljuk:

Petri György: Metaforák helyzetünkre

Krasznahorkai László: ÁllatVanBent

Kertész Imre - Citátumok 10.

Írta: Inkabringa


Egy életmű helyet keres. Kertész Imre életműve keresi helyét a magyar társadalomban. Az íróknak, irodalmároknak, irodalmat kutatóknak és oktatóknak lesz vele elég vesződsége, hogy a magyar társadalom helyén kezelje, egyáltalán megismerje ezt az életművet. Mert ahhoz először is olvasni kell. Kertészt is és mást is. Nyitottan, sokfelé tájékozódva. Kertész Imre az írásaiban valósággal noszogatta olvasóját, hogy menjen tovább, olvasson szépirodalmat, filozófiát, költészetet és tudományt. „Kriptopróféta”, ahogy magát nevezte, abban az értelemben, ha korszerűtlennek tekintjük az írást-olvasást, a hagyományos értelemben vett kultúrát. Nem tudom, jó lesz-e, ha végleg közmegegyezéssé válik ennek a mentalitásnak a korszerűtlensége.

Kertész vitatkozó (önmagával is), kételkedő (önmagában is), kérlelhetetlen tisztánlátásra törekvő író volt. Nem ad engedményeket olvasóinak, ahogy magának sem, bár azt sem várja el, hogy hívéül szegődjenek vagy akár csak egyetértsenek vele. Nem kínál tálcán megoldást, inkább nekünk szegezi a kérdést, ahogy mondani szokás. Intellektuálisan provokál: muszáj szembenézni, gondolkodni és dönteni.

A szépirodalmi művek mellett számos tanulmányt, esszét írt a 20. század emberéről. Olyan írásokat válogattam most, amelyeket tizen-huszonévekkel ezelőtt vetett papírra. 

A citátumok most Kertész Imre írásaiból következnek. 

Valaki más: a változás krónikája (1997)

„Mi a helyes élet? Örök titok (az én számomra). Tegnap este az ágyban hosszan, meg-megújuló erőfeszítéssel próbáltam elképzelni nemlétemet. A szubjektív semmit. Szinte érzékeltem, amint kicsusszanok a testemből – de itt véget ért a kaland. Ahogy elhagyom a tokot, eltűnik  tartalom is; minden abbamarad. Életre-halálra össze vagyok kötve a testemmel, ez a közhely némelykor szinte nem elhihető. Hiba lenne azt képzelnem, hogy az életem az enyém. De még nagyobb hiba lenne elhanyagolni, hagyni, hogy pocsékba vesszen, elkallódjon. Ezt az életet rám bízták – nem kérdem, ki bízta rám, mivel tudom a választ, s így azt is, hogy hamis a kérdésfelvetés; egyedül a saját és elvitathatatlan felelősség-érzékelésemre hagyatkozhatom (mint egyetlen érzékletes tapasztalatra). Életemmel kölcsönösségi viszonyban állok. E viszony neve: kiszolgáltatottság. – Eddig rendben is volna. De ennek a hasadt életnek melyik darabkája mondja magáról, hogy „én”? „Én”: ez egy fikció, amelynek legföljebb társszerzői lehetünk. „Én: ez valaki más.” (Rimbaud)”

„Ki lepődik meg azon, hogy az emberek – látszólag – olyan könnyen váltogatják az eszméiket (vagy, ahogyan mondani szeretik, a „meggyőződésüket”)? Minden „meggyőződés” egy-egy embertípus álcája, s akármilyen meggyőződéssel álcázza magát, mindig ugyanaz marad, mindig ugyanazt teszi. Való igaz, amire Wittgenstein rávezet: hogy a vallási hitnek főként és elsősorban csak a kiindulási pontja igaz, tudniillik, hogy az ember helyzete reménytelen. Kérdem: lehet-e a reménytelenségben is hinni? Mert nekem ez a hit elég; és nem vagyok reménytelen.”

„Diktatúrák javíthatatlan gyermeke vagyok, a megbélyegzettség az én különösségem. Ez a leginkább megmagyarázhatatlan, egyszersmind azonban a legvalóságosabb élményem is itt e földön, az emberek közt. Egyetlen pillanatig sem gondolom, hogy ártatlan vagyok benne. Korai, elmondhatom, gyerekkori élményem ez már. Négyszemközt szerettek, a nyilvánosság előtt elárultak, s ha szemlét tartottak a feláldozható bábuk fölött, mindenki sietve elhatárolta magát tőlem. Ezt a kettős érzést nyilvánvalóan én gerjesztettem, s meglehet, eredetileg tényleg volt bennem valamiféle ártatlanság – mondjuk inkább naivitás – amely az általános használatbavétel nagy emberpiacán a szerepemet kijelölte. A méreg, melyet az alantas helyzet termel, meg is gyilkolhatott volna, de lelki háztartásom rejtelmes vegykonyhája valami módon az életem legerősebb fűszerét keverte belőle. Megbélyegzettségem a betegségem, de egyúttal vitalitásom ösztökéje, a doppingszere is, innen merítem inspirációmat, amikor létezésemből eszeveszett sikollyal, mint aki rohamot kapott, váratlanul átcsapok kifejezésbe. A megbélyegzettség a nyomorúságom és tőkém, s most már attól kell tartani, hogy aligha nélkülözhetem, bár viselnem is egyre nehezebb. Kérdés, hogy alkalmas vagyok-e még egyáltalán a normális életre. S gyanítom, hogy világos, egyértelmű választ e kérdésre sohasem kaphatok, legalábbis addig, amíg itt élek, és ahol a megbélyegzettségem örökkévaló, mert hiszen valószínűleg a természetemmé is lett már.”

„Különös keserűséggel és különös elégtétellel (ha éppen nem gyönyörrel) rovom e sorokat, miközben mélyen átérzem létformám törékenységét, hiábavalóságát és korszerűtlenségét. Mi mozgat, miért kapirgálok golyóstollammal a papiroson? Titkos reggeleim, titkos sétáim, magányos, intim önkínzásom – mivégre? Kriptopróféta volnék? A kor romjai alatt megbúvó krónikás? Válaszokat fogalmazok Isten el nem hangzott kérdéseire? Kérdéseket fogalmazok Isten elhallgatott válaszaira? Egyszer majd az anyag kívülről való megformálására kell törekednem, az impassibilitére, a művészi hibátlanságra – de eljön-e az a pillanat? Fontos-e? Nem fontosabb-e a kérdés úgy, amint Az angol lobogó végén elhangzik: „Ki lát általunk?” Mert végül is, úgy kell tudnunk, tehát élnünk is úgy kell, mintha valaki látna – nem minket, nem a mi szemünkkel, hanem az életünk által. Mit jelent ez, szigorúan véve? Semmiképpen sem megoldást. „Nem vagyok hajlandó megváltott lélekkel bolyongani egy megváltatlan világban” – mondja Buber (idézi Vályi Nagy Ervin).”

A stockholmi beszéd: elhangzott 2002. december 7-én a Svéd Akadémia ünnepi ülésén

„Egyszer azt mondtam, hogy az úgynevezett szocializmus ugyanazt jelentette nekem, amit Marcel Proustnak a teájába mártott madeleine-ostya jelentett, amely egyszerre feltámasztotta benne az elmúlt idők ízeit. (…) A hatvanas években a magyar diktatúra eljutott a konszolidációnak abba az állapotába, amely szinte társadalmi konszezusnak volt nevezhető, s amit a nyugati világ később derűs elnézéssel, „gulyáskommunizmusnak” becézett (…) Ennek a konszenzusnak a mocsármélyén az ember vagy végleg feladta a küzdelmet vagy rátalált a kacskaringós ösvényekre, amelyek a belső szabadsághoz elvezettek. (…) Fel kellett ismernem, hogy a totalitarizmus logikáját nyögő embert egy másik totalitarizmusban ábrázolom, s ez kétségkívül szuggesztív médiává tette a nyelvet, amelyen a regényemet írtam. Teljes őszinteséggel felmérve akkori helyzetemet, nem tudom, hogy Nyugaton, egy szabad társadalomban, képes lettem volna-e megírni ugyanazt a regényt, amelyet ma Sorstalanság címen ismer a világ, és a Svéd Akadémia legmagasabb elismerésében részesül.”

A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Monológok és dialógok. (1998)

„Egyébiránt, amióta divatba jött az amerikai optimizmus, később pedig a diktatúrák, az optimizmus kötelező dologgá vált; a múlt században büszkék voltak a pesszimizmusra, amennyiben a pesszimizmus egy bizonyos tudáshoz, a dolgokkal való szembenézéshez vezetett el. A pesszimizmus divatját Schopenhauer teremtette talán meg, de annak a Nietzsche-könyvnek, amelyet lefordítottam, és amit nagyon szeretek, A tragédia születésének az az alcíme, hogy „Görögség és pesszimizmus”. A pesszimizmust a legnagyobb szellemi bátorságként értékeli Nietzsche, mint ami a legtermékenyebb a tudás és a megismerés számára. A pesszimizmus etika, a pesszimizmus kultúrája pedig az eltökélt megismerés, az igazság előtti meg nem hátrálás magatartása. A pesszimizmus: bátorság. (…) Nézze, engem az eltökélt optimizmus elcsüggeszt; én általában pesszimista művektől derülök fel, én azokban látom a reményt, nekem Beckett vagy a Trisztán és Izolda életerőt ad.”

„Ha az ember elég erős ahhoz, hogy bizonyos tényeket elviseljen, akkor már az is segít, ha ezeket analizálja, mert az intellektuális ereje is fokozódhat ezáltal. Épp ebben látom a holocausttal való foglalkozás lényegét, hogy ne eltávolítsuk a történteket, hanem értsük meg, hogy az emberi természethez tartozik. Ennek tudása olyan morális tartalék, mely túlsegíti az embert e poklon, abban az értelemben, ahogyan A per végén Kafka „egy arc intelméről” beszél. Az a kultúra, mely képes a halál tudatával élni, és azt vitális erővé alakítani, mindig erőteljesebb, de érdekesebb és bátrabb is lesz azoknál a kultúráknál, amelyek nem néznek szembe az ember nagy történelmi, erkölcsi és egzisztenciális kérdéseivel.”

Európa nyomasztó öröksége (2008)

„Az embereket korántsem az érdekli, hogyan lehet a világot ábrázolni, hanem hogy hogyan lehet élni benne. A totalitarizmussal párosuló ideologikus hatalom hamar meggyőzi alattvalóit, hogy zárt világa az élet egyetlen lehetséges terepe, legjobban teszi tehát, ha tartósan berendezkedik benne. Kit lehet elítélni, csupán azért, mert élni akar?”

„A kérdés olyan egyszerű, amilyen egyszerűen csak az igazán fontos, vitális kérdéseket lehet feltenni. Így hangzik: individuum vagy tömeg, zárt társadalom vagy nyílt demokrácia, totalitarizmus vagy szabadság – végső soron: élet vagy halál. Úgy tűnik, a kérdés ma egyetemes. Egy más alkalommal elmondtam már: modern – vagy posztmodern – világunkban a határok nem annyira etnikumok, nemzetek, felekezetek, mint inkább világfelfogások, világmagatartások közt húzódnak, ráció és fanatizmus, türelem és hisztéria, kreativitás és pusztító uralomvágy között.”

„Úgy tűnik, mintha az ember többé nem a saját sorsát élné a földön, s ezzel elveszítette megszenvedett jogát, hogy Oidipusz királlyal elismételje: „Mindennek ellenére – előrehaladott korom s lelkem nagysága azt sugallja nékem, hogy minden jól van…”, vagy hogy rá is vonatkozzék az Írás: „És meghala Jób jó vénségben és betelve élettel”. Ellenkezőleg, miközben rettentő s értelmetlen szenvedést és fájdalmat ró másokra és önmagára, korunk embere úgy képzeli, hogy az egyetlen, valóban vitathatatlan értéket a szenvedéstől mentes életben találja meg. Csakhogy a szenvedéstől ment élet egyúttal a valóságtól is megszabadult, úgyhogy Hermann Brochhal kérdezhetjük: „Van-e még valóság ebben az eltorzult életben? És van-e még élet ebben a hipertrófiás valóságban?”

„Az állam, tisztelt hallgatóim, nem egyéb, mint titokzatos és rettentő lehetőségeket magában rejtő hatalom, amit néhol jobban, néhol kevésbé lepleznek vagy mérsékelnek, hatalom, amely ritka kivételként és múló időszakra akár üdvös szerepet is betölthet, de mindenekelőtt és mindenek fölött csakis hatalom, amellyel szembe kell szegülnünk, amelyet – ha a politikai berendezkedés ezt megengedi – palléroznunk kell, visszaszorítanunk, ellenőriznünk, és mindenkor megakadályoznunk, hogy azzá legyen, ami természetéből következik: puszta hatalommá, államhatalommá, totális államhatalommá.”

„Ahol társadalmi csoportok naponta súlyos sértéseket kénytelenek a hatalom gyakorlóitól eltűrni, ott egyre növekszik a ressentiment és egyre fogy a demokrácia. De lehet, hogy a társadalmi békétlenség gerjesztése, aminek ma kényszerű tanúi s gyakran tehetetlen elszenvedői vagyunk: lehet, hogy ez is jó lesz valamire. Lehet, hogy épp ennek folytán mindinkább ráeszmélünk elidegeníthetetlen tulajdonunkra, a demokráciára, és birtokunkba vesszük azt úgy, hogy kitöltjük kereteit mindazokkal az öntevékeny szervezetekkel, intézményekkel, amelyekben akaratunkat és eszményeinket láthatjuk megtestesítve. Lehet, hogy Magyarországon létrejön majd a civil társadalom, amely képessé válik arra, hogy saját életét a mindenkori hatalomtól függetlenül megszervezze, és a demokráciát a saját szükségletei szerint, a saját szabadságára, boldogságára és boldogulására formálja. És akkor eljön a nap, amikor a tolerancia nem erény lesz csupán, hanem társadalmi gyakorlat is.”

„Olyan kérdésnek szeretnék ma a végére járni, amely itt, Európa közepén valószínűleg nem is kérdés. Az önmeghatározás szabadságáról van ugyanis szó, magyarán arról, hogy a társadalomban, amelynek tagja és része, mindenki az lehessen, aki. Hogy bárkinek született, bárkinek mondja, tartsa is magát, ne sújthassa miatta megvetés, nyílt vagy akár titkos hatósági konszenzussal jóváhagyott diszkrimináció; másrészt persze, hogy senki se élvezhessen tisztességtelen előnyt pusztán a származása, a meggyőződése, a gondolkodásmódja, a személyisége folytán. De hát Önök ezt nyilván a mindennapos, és ezért teljesen magától értetődő emberi jogukként élik meg, s nem is értik talán, hogy miért kell egyáltalán beszélni róla.”

„Jellegzetesen 20. századi jelenség ugyanis, hogy politika és kultúra nemcsak hogy az ellentétévé, de az ellenségévé is lett egymásnak. Az értékvesztés e rettentő évszázadában ideológiává vált minden, ami valaha érték volt. Ütött a politikai kalandorok, a népvezérek órája, akik agyafúrt technikával kifejlesztett politikai apparátusának segítségével ezeknek a tömegeknek az irányítására, majd felhasználására vállalkoztak. (…) Az általános vélekedés szerint a demokrácia politikai rendszer, de ha jobban meggondoljuk, a demokrácia valójában inkább kultúra, semmint puszta szisztéma – s a kultúra szót itt mintegy a kertművelés értelmében használom. Nyugat-Európában a demokráciák szervesen jöttek létre, a demokrácia mint politikai rendszer ott a társadalmi kultúra talaján hajtott ki, gazdasági, politikai és mentalitásbeli szükségszerűségek, sikeres forradalmak vagy nagy társadalmi kompromisszumok útján. Közép-és Kelet-Európában viszont előbb hozták létre – amennyiben létrehozták – a politikai rendszert, s a társadalomnak majd lassacskán, fáradalmas, esetleg fájdalmas munkával kell hasonulnia hozzá.”

„Kétségkívül, a 21. század küszöbére érve, etikai értelemben magunkra maradtunk. (…) Az embert egyedül a tudás emelheti a történelem fölé, a totális történelem csüggesztő, minden reménytől megfosztó jelenléte idején a tudás az egyetlen méltóságteljes menekülés, a tudás az egyetlen jó.”