A 18-as uszodái

Írta: YGergely


Sokat beszélnek és írnak egy ideje a budai „fonódó villamosról”. Csak látni és hallani ne kellene, amíg készül. Borzalmas. De állítólag minden nagy dolog szörnyű, amíg készül, és leginkább a villamos pályák. Talán igaz, talán nem, ne is a mai villamosokról beszéljünk most, hanem gyerekkorom „uszoda-villamosáról”, a „18-asról”.

Senki nem használta akkor a „fonódó villamos” kifejezést, pedig bizony fonódott az akkori 18-as. Talán a Kelenföldi pályaudvarról, talán csak a Körtérről indult, de tovább ment a Moszkva téren Óbuda felé. Ha jól emlékszem, az Amfiteátrumnál volt a végállomása. Ez volt az uszoda-villamos, nemcsak magyar, talán Európa-, vagy világbajnok uszodaügyben. Vegyük sorra: Gellért-Rudas-Lukács-Császár (közben a mára újraépült, de soha ki nem nyitott Tabán alji Ráczfürdő: ezt sem gyermekkoromban, sem azóta nem ismerhettem meg.)

Kisgyerekkorában az ember uszodába is odajár, ahova a szülei viszik, ez volt nekem a Rudas. Ez volt a legkisebb és a legolcsóbb. Természetesen a 18-as vitt oda. Ha ma belépek az azóta többször átépített előcsarnokba, ma is, évtizedek múltán meg tudom mutatni, hol volt a régi pénztár, a büfé és a bejárat, meg az öltözők. Mind egész máshol, ahol most van, viszont az úszómedence ugyanott, és alig, szinte semmit nem változott, a víz színe is ugyanolyan. Akkoriban azért piszkosabb volt, nyilván, mert ötször-tízszer többen fürödtek benne… a jegy fillérekbe került. Ahogy most számolgatom, nagyjából hatvan éven át nem jártam a Rudasban. Már hetedik általánostól teljesen átszoktam a Lukácsba, más világ volt, nyitott medence, fönt nagyon nagy napozó terasz: más világ, minden megváltozott. Kivéve a villamos, mert a Moszkva térről a Lukácsba is a 18-as vitt.

A Lukács a város leghidegebb uszodája, a „híres” férfimedence (sokáig így hívták) 21 és fél fokos. Nagy kánikulában jól esik, máskor csak a Lukács távúszóinak, sohasem tartoztam közéjük. Évtizedekig fönt a teraszon volt a törzshelyem, fönt lehetett zuhanyozni is, vagy nagy platánok alatt árnyékban ülni, az úszókat bizonyos méla fölénnyel csak néztem fölülről. Egy Mándy-novellában állítólag felismerhető vagyok, „az a pofa ott a szalmakalapban”. Igen, volt szalmakalapom, de csak két napig, a második napon már el is vesztettem.

A Lukácsot is többször átépítették, legnagyobb és fölösleges buzgalommal épp a teraszt, semmivel sem lett jobb, viszont a platánokat megnyesték, az egyik zuhanyozósarkot megszüntették, és más kellemetlen változások is történtek. Az egyik nagy átépítés alatt néhány törzstaggal együtt a Császár-Komjátiba emigráltam, egy-két nyarat ott töltöttem, zajos, csúnya, nem gyógyvizű, langyos, de egészen megszoktam. Úgy emlékszem, akkor már a 17-essel lehetett eljutni a Margit-hídtól. Mire visszakerülhetett az ember „saját uszodájába”, a Lukács már bestiálisan megdrágult, persze a többi uszoda is. Megvan néhány régi belépőjegyem: 8, 12 majd végül 24 forint. Emlékszem, volt, hogy délben eljöttem, majd pár óra múlva másik jegyet vettem, és megint ott voltam. Na, az ilyen virtusnak vége.

Ha nem is annyit, mint régen, most felváltva járok a Rudasba (ami nem olyan ördögien drága) és a Lukácsba. Igazán csak nyáron. Főleg azért, mert már csak az árnyékot viselem el, másfél évtizede nem voltam a Lukács híres teraszán, azt sem tudom, kik vannak ott, én most csakis lent és leghátul, a kismedence mögötti zugban vagyok található. „Az a pasas ott lent, akinek nincs szalmakalapja…”

És akinek már nincs meg a 18-as villamosa.

Róma 1998 - O Globo

Írta: YGergely


Napozás a Ponte Sistón. Ha épp nem tudunk fotózni, marad a Flaubert-módszer: mindent görcsös pontossággal megfigyelni. A Ponte Sisito például 105 méter hosszú, plusz 5-5 méter feljáró. Kétszer hat lámpaoszlop, lemérem, 16 méterenként. A hídra pontosan 15 órakor süt merőlegesen szemből a nap. A hídkorlát rácsozata 3 méterenként tagolódik. Pontosabban: a hídnak kőkorlátja van. De mivel javítják, restaurálják, félig le is bontották, fém védőkorlátot helyeztek el melléje (eléje?). Gyakran a fényképet sem érti az ember. A IV. Sixtus-t így írták (vésték) a hídfő falára: SIXTUS IIII. És nem így: IV. Három év múlva, a nagyszabású restaurálás után a dolog tovább módosul: SYXTUS IIII. Most jobban értek valamit?

Napozok a híd közepén ülve, újságot olvasok: egy marseilles-i halász kihalászta Saint-Exupéry karóráját és a gépe roncsdarabját.

A Lungotevere Tebaldin, a rakparton, a platán fasor alatt sétálva épp letépnék egy nagy falevelet, amikor egy elegáns autóból kiszól valaki: „Nem tudja, hogy jutok a Termini pályaudvarra?” Több nyelven kérdezget, franciául beszélünk, előbb azt hiszi, francia vagyok, aztán románnak néz. Ő most megy haza egy nagy ruhakiállítás után, mondja. Nyakkendőjét mutatja, ingét gombolja. A Fellini Csalókja óta klasszikus szélhámos-trükk ez, a ruhakiállításról megmaradt anyaggal, amit most fillérekért adna, mert sürgősen haza kell utaznia. Sebesen távozom, és hátranézve látom, némileg meghökken.

Jobban tetszett, amikor egyszer a másik parton egy padovai rendszámú teherautó sofőrje kérdezte tőlem, erre van a börtön bejárata? Carcere Giudiziario – így jelöli nagy Róma-térképem. A börtön ott volt, kétszáz méterre, de én tétován intettem, lassan tovább mentem, majd a börtönhöz érve visszafordulva láttam: a sofőr még mindig ott áll a kocsija mellett, és várakozva néz utánam. Nem tudhatta, olasz vagyok-e, aki nem válaszol, vagy, aki épp előrement, hogy mutassa az utat. Vagy ellenkezőleg, külföldi vagyok, aki nem tud semmit. Akárhogy is, az egész teherautó-jelenet sokkal érdekesebb volt, „nyitottabb”, az elhallgatott tévedések és fél-tudások lappangó humorral átitatott kis játéka. Ez a szélhámos-ügy unalmasan, nyúlósan lehangoló.

Végig megyek a Via Giulián. Templomok, barokk paloták, de mind bezárva. Tán érdekesebb, hogy felfedezek egy normális gimnáziumot, melybe normális és nem műemlék-gimnazisták járnak. Jó lett volna, ha ’56 után engem is ide íratnak be. Mi történt volna velem kamasz koromban itt, Rómában?

Átmegyek az Angyalvárhoz, a Teverén vadkacsák, sirályok és egy kormorán. A folyóról agyagsárga olajzöld színe miatt azt hittem, nem élhet benne semmiféle élőlény. Vígan élnek, s itt talán a vadkacsák miatt nincs szúnyog, felfalják a szúnyoglárvákat. A Prati elegáns negyedében az egyik sarkon fehérlik a hatalmas evangélikus templom, Chiesa Valdensa. Mercato di Rienzo: fedett nagy piac: banán, narancs, kövér koldusnő. Szupermarketre bukkanok: mit vegyek, semmit, szappant veszek: Marsiglia. Sapone Provenzale. All’olio di Oliva.

A 70-es busszal vissza (a buszjáratok megtanulhatatlanok, a megállók jelzései szintén). Navona: a spanyol könyvesbolt és a Garcia Lorca-kiállítás zárva. „Brazil fauna és flóra”: a brazil követségen fotókiállítás, leülök az egyetlen székre, teremőrnek néznek. Hamar megszokom, bólintok. A folyosó másik végén olvasóterem, brazil napilapok. O Globo – jól hangzik.

A Trastevere elég üres. Az esti sötét miatt eltévedek. A kanyarodó mellékutcákon mindig jobbra indulok. Azok előbb jobbra lejtenek, helyes irányt mímelve (a folyó felé mindig lejt) aztán balra térnek és emelkednek. A módszer természetesen épp fordított: balra emelkedő mellékutcákon kell elindulni, melyek nemsokára jobbra kezdenek lejteni, és ott a Piazza Trilussa meg a Ponta Sisto.

Orson Welles a bennszülöttek földjén

Írta: YGergely


Orson Welles játékfilmes pályáján a hamisítás, a hazugság visszatérő főtéma.

"Nem marad más remény, csak az, hogy egy hozzáértő mecénás vagy egy ékesszóló filmszakértő egy napon előveszi a homályból Welles egyetlen be nem mutatott filmjét, mint ahogy az végül a Que viva Mexico!-val is történt."

Bazin 1958-ban írt sorai lelkesült, ezért tévedésre hajlamos optimizmust sugároznak. 

Orson Wellesnek féltucatnyi be nem mutatott filmje van, ha a csonkán maradt, félbeszakadt, alig elkezdett töredékeket is ideszámítjuk. Jó néhány befejezettel is baj van, idegenek rontottak bele. Joggal mondhatjuk (maga Welles is vallotta), hogy egyetlen filmje van csupán, amelyet úgy mutattak be, ahogy ő kívánta, az Aranypolgár.

Ezen kívül mindegyik művébe durván, végzetesen beleavatkozott saját rögtönző természete, a cenzorok, producerek, pénzemberek, a politika és a szélhámosok, a rossz idő, a véletlen és az Úristen. 

Pedig Bazin jövőbe látott: "ékesszóló filmszakértők" 1993-ban valóban elővették a (tévesen) "egyetlen be nem mutatottnak" vélt Orson Welles-filmet, az It's All True-t, és be is mutatták.

Ezek a leletmentők - akár tudták, akár nem - szembeszálltak egy vudu varázslóval. Welles mondja el éppen a megtalált anyaghoz felhasznált egyik régebbi interjújában, hogy amikor egy indián varázsló megtudta, hogy a rendező minden ígérete ellenére, önhibáján kívül, de nem tudja leforgatni a brazíliai indiánokról tervezett filmjét, melyben az ő törzse játszott volna, rituálisan átszúrta a forgatókönyvet.

It's All True - minden igaz. Furcsa cím az Orson Welles-életmű tükrében. Ennek az életműnek ugyanis épp az a tanulsága, sőt üzenete, hogy "semmi sem úgy van", "minden hamis", "az ellenkezője igaz".

Welles az Aranypolgárban saját maga rendezte (fiktív) híradókat vágott össze valódi, korabeli híradórészletekkel. Egész életművében a hamisítás, a hazugság foglalkoztatta. A szó mai értelmében vett "játékfilmes dokumentumfilm" egyáltalán nem volt jellemző Welles érdeklődésére. Ezért is különlegesen érdekes elveszettnek hitt, hosszabb dokumentumfilmje, az It's All True.

A felvételeket a nyolcvanas években megtalálták, majd rekonstruálva megszerkesztették. Mint az előre sejthető volt, a munka eredményeképp mégsem egy igazi Orson Welles-film éledt újra a tetszhalálból, hanem a megtalálók, még inkább a feldolgozók saját produkciója lett belőle. Sajnos, sok szempontból meglehetősen zavaró ez a rekonstrukció. Nem túl szerencsésen vegyül benne múlt és jelen, Orson Welles és nem-Orson Welles.

Orson Welles gyakran küzdött megoldhatatlan technikai problémákkal. Legismertebb példa erre az Othello forgatása. Színészek, jelmezek, díszletek hiányoztak. Ez lett az életműben a leginkább montázsra épülő film.

Mivel az It's All True címet az ékesszóló leletmentők elorozták, és saját filmjük címévé tették, egy megoldás marad: Welles eredeti anyagát a Négy ember egy csónakban címmel említjük, annál is inkább, mert a háromrészesre tervezett filmnek ez a fejezete maradt fenn majdnem teljes egészében. ITT megnézhető.

A legközhelyesebb a film befejezése, a boldog megérkezés Rióba - vidám és mozgalmas kikötői jelenet. Már maga az elképzelés sem túl szerencsés, a hamis állami propagandába hajló híradó, mint követendő anyag méltatlan Orson Welleshez.

Welles egész vállalkozása és produkciója az amerikai kormány propagandacéljaiból születhetett. Nem az a baj ugyanis, hogy a film propagandacélokat (is) szolgált. (Welles dél-amerikai propagandatevékenysége abból fakadt, hogy tiszteletbeli kulturális követté nevezték ki Vargas diktátor Brazíliájába, hogy segítsen a diktátort eltéríteni az esetleges német szövetségtől).

Welles nem egyszerűen kollektivitásellenes, de filmjei hatóság- és államellenes individualizmust sugároznak. Ebben a kivételesnek látszó filmjében sem tagadja meg önmagát: a számára érdektelen, esetleg elfogadott, de nem ábrázolt "állami propagandaszemlélet" halvány és erőtlen - szerencsére. Orson Welles a tömegek vagy csoportok belső rajzával, konfliktusaival nem foglalkozott.

Az anyag mindenesetre eléggé távol áll Welles művészetétől és életművének állandó tematikus jegyétől: a hazugság és az öncsalás gigászi témájától. Ez a főmotívum itt nem csendülhetett fel, s nélküle csupán a töredék varázsa, a zsenialitás felvillanása érezhető - habár erősen és állandóan, de csak ez.

Eisenstein mellett, és Stroheim viszontagságait is felülmúlva nyilván Orson Welles a filmtörténet leginkább cenzúra verte alkotója. De az már abszurdszínezetű újdonság, amit Bill Krohnék kultúrfilmjéből tud meg a néző, hogy Wellesnek egyik filmelőzetesét sem volt hajlandó moziba engedni az amerikai forgalmazó bizottság. Ezzel világrekordot dönt "betiltásban": másfél percnyi előzetesét is gondosan ellenőrzik, cenzúrázzák, és nem forgalmazzák.

Nem kellett vudu varázsló. Vagy azt is mondhatjuk, Orson Welles mindig vudu varázslók rontásától szenvedett.

Rendhagyó pályázati felhívás – Citátumok 6.

Írta: Inkabringa


A mikrotörténelem a 20. század nagy találmánya a történelemtudományon belül. Ekkor a történészek egy csoportjának a múlt „senkijei” felé fordult az érdeklődése. Már mindent tudtak oda-vissza az uralkodókról és egyéb fényes szerzetekről, azt is, hogy mennyi a meskete és a mítoszgyártás a róluk szóló történetekben. Az uralkodók mindig megkreálták a maguk szobortalapzatát, kegyhelyét és anekdotáit, amit nyugodt szívvel továbbörökíthettek az utókornak. Egy volt a lényeg, hogy ne tűnjenek el a süllyesztőben.

Az összes többi, az ún. alattvalók, jobbágyok, polgárok meg még ki mindenki, sosem tudott efféle előrelátással gondolni a távoli jövőre. Jó, ha a gyerekeinek meg unokáinak a sorsát látta.

A mikrotörténelem 20. századi tudorai azonban sutba dobtak minden királyi és nemesi hőstörténetet és a molnárok, nyomdászok, mindenféle rendű-rangú porba hulló lelkek élettörténetével kezdtek foglalkozni. A történelem menetének tiszta vizsgálatához ezeknek a „kisembereknek” a sorsa és gondolata is fontos építőkő.

Carlo Ginzburgtól A sajt és a kukacok, Natalie Zemon Davis könyve, a Martin Guerre visszatérése, vagy akár a Nagy macskamészárlás, és még sorolhatnám, letehetetlenül érdekes olvasmányok, korrajzok, anélkül, hogy egyetlen királyi fenség megmutatkozna bennük.

A mikrotörténelem kutatóinak elképesztő munkát jelent ezeknek az emberléptékű sorsoknak a felgöngyölítése. Százszor annyi kutatást igényel, mint egy gondosan datált uralkodói dinasztia megírása.

Innen, e 21. századi nyár eleji napból a messze jövőbe tekintve segíteni szeretnénk a jövő századok mikrotörténészeinek. A mostani kor és a mostani országunk milliónyi lélegzetelállító történetet hordoz magában, ami ugyanúgy fog a semmibe hullani, ahogy a 16. századi molnárok élete.

A családi, baráti és tágabb környezetemben számtalan olyan történetet hallok, ami szívszorító, felemelő, döbbenetes és főként abszurd. Az abszurditások korát éljük most. Kereskedő, kisvállalkozó, tanár, kultúrmunkás, bolti eladó, könyvelő, takarító, munkanélküli, közmunkás története fut egymás mellett ebben az országban, amely történetek ismeretében, az elkövetkező évszázadok történésze sokkal teljesebb képet kaphatna erről a korról. Értelmes, élénk eszű, tenni képes emberek ők – fedő alatt tartva.  

Minden nap eszembe jut, hogy ha Örkény István most élne, fel sem állna az asztal mellől, annyi írnivalója lenne. Egyperces történetek országa - az abszurd nagyhatalma vagyunk.

Tömegével mesélnek nekem mai valóságunkban megélt egyperces abszurdokat, amik tökéletes korrajzai lehetnének ennek a mai honnak.

Ezért úgy döntöttünk, hogy meghirdetünk egy rendhagyó történetírói pályázatot. A pályázatban bárki részt vehet, semmilyen korlátozásunk nincs. Arra biztatunk mindenkit, hogy bátran írja meg saját abszurd egyperces történeteit, amit a valóság tollba diktál neki.

A pályázatunk pedig azért rendhagyó, mert nem lesz zsűri, díjazás, eredményhirdetés, sőt, az írásműveket el sem kell küldeni nekünk, se másnak. Írják le maguknak, ki, ahogy tudja, és ahova tudja, és tegyék el gondosan, a még meg sem született leszármazottaiknak, akik majd kutatási anyagot tudnak szolgáltatni a jövő mikrotörténészeinek. Nem baj, ha nem tudományos vagy szépirodalmi igényű. Maradjon nyoma a mai kor „kisembereinek”, mert nélkülük csak agyalmány marad a mai valóságunk.

Írja le mindenki a maga kis abszurdját. Magának, az övéinek és a távoli jövendőnek. Kár lenne, ha ezek a valóságos történetek, párbeszéd-foszlányok, jelenetdarabok a feledésben vagy a homályló nosztalgiában enyésznének el.

Bátorításként és biztatásként két Örkény egypercest idézek. Az egyik a történelem folyamába vetett apróságunkról és esendőségünkről szól. A másik nemkülönben.

I.

SÓHAJNAK BEILLŐ SZÓZAT
EGY ISMERETLEN RENDELTETÉSŰ
VASDARABHOZ, MELY
A TÖRTÉNELEM VIHARAIN
KERESZTÜL SZÉP CSÖNDBEN
MEGLAPULT EGY LIMLOMMAL
TELE LÁDIKÓBAN, MERT
SE NAGYAPÁMNAK, SE APÁMNAK,
SE NEKEM NEM VOLT MERSZÜNK
SZEMÉTRE DOBNI,
ÉS AZ UTÁNAM JÖVŐNEK SE LESZ

- Túlélsz, pöcök.

II.

ÜRES LAP*

---

* Ezek az "üres lapok" vagy nem létező dolgokról szólnak vagy pedig olyan létezőkről, amelyekről az írónak nincs semmi mondanivalója.

Hétköznapok ellenszere

Írta: Inkabringa


A legvirágzóbb iparág az örökké tartó egészséges fiatalság és boldogság receptjeit elhitetni másokkal. Mi ehhez nem értünk. A fizikális kondíció karbantartásához nyilván ajánlott enni-inni-aludni-mozogni kellő arányban s mértékben. A lelki kondíció megőrzéséhez meg ajánlatos szeretni és gondolkodni. 

De mind megtapasztaltuk már, hogy ezen alapvetés üres elmélet marad, ha napokig tartó ellazult, jóleső, világból kiszakadt lélekdörgölőzések után beköszönt az első banálisan ránk telepedő, természetes normalitást sutba vágó hétköznap. Ha túl nagy a kontraszt, nehezebben döccenünk vissza a mindennapi kerékvágásba, és úgy, de úgy tudjuk sajnálni magunkat. Ilyenkor a következőkre kell törekedni: azonmód egy tiszta fejű tekintetet keresni (mindig akad), barátokkal összefutni, és megfelelő zenét találni a nap zárásához. Ilyen gyógymóddal a következő hétköznap már meg sem kottyan. 

A burjánzóan idióta és véget nem érő hétköznapok elleni legjobban bevált áfium az alább hallható zenemű. Legalábbis nekünk. 

Charles Mingus zenéjében annyi szenvedély és a banalitásokat lazán fricskázó virtus van, hogy a hétköznapok sekélyességét garantáltan ellensúlyozni tudja.