El Rey

Írta: YGergely

Nem olcsó szójáték talán, ha azt mondjuk, Fernando Rey valódi király volt. Mindig nemeseket, hidalgókat, fejedelmi tartású nagyurakat játszott. Idősen is hódító lovagokat. Sőt, talán már idős hódítónak, kiábrándult nemesnek született.

A Viridianának akkor is ő a férfi főszereplője, ha a film első félórája után nincs több szerepe. Negyvenhárom évesen játszotta el Don Jaime szerepét. Délceg és férfias hatvanévesnek látszott, aki csak ebben az életkorban döbben rá, hogy mi az élet legnagyobb értéke. Egy határozott férfi, aki idősödve egyre férfiasabb.

Már nem is csak a Viridianáról beszélünk. A Tristanáról is, A vágy titokzatos tárgyáról is. Hívják Don Jaimének vagy Don Lopénak, a nemesen őszülő hidalgó nem azért szerelmes a nála harminc évvel fiatalabb nőkbe, mert léha vágyak foglya. Nem. A középkori trubadúr-érzelmek rabja, az örök nőiség rabja.

Ha van égiek által elrendelt művészi-alkotói találkozás, Buñuel és Fernando Rey találkozása az volt. Buñuel vad indulattal törte-zúzta a szerelmet akadályozó buta társadalom védősáncait.

Buñuel indulataihoz kellett egy nemes, lovagias hasonmás, aki talán a spanyol vagy provanszi középkor fényét hozta el.

A nemes hidalgó ezért mosolyog minden film végén.

Dobozolás

Írta: Inkabringa

Ismertem egy történészt, egyetemi tanárt, akinél a vizsgára belépő egy középkori latin szövegrészlet fordítása volt. Aki nem tudta még csak nagyjából sem vázolni a szöveg tartalmát, ha fújta az összes tételt, a tanár akkor is udvariasan kikísérte és gyengéd szavakkal utóvizsga időpont keresésére biztatta.

Van ugyanis mindig egy minimum szint, ami alá magát és a másikat valamire tartó ember már nem akar süllyedni.

Ez a társadalom egészére is érvényes.

Van egy szint, aminek még a közelébe sem akarunk jutni, és ha megérezzük a közelségét, heveny tiltakozást vált ki belőlünk. Sajnos az is előfordul, hogy megszokottá válik ez a szint és már fel sem vesszük, ha olykor-olykor még alája is süllyedünk.

A másik ember iránti tisztelet. Ez is egy szint. Ezt kimondani, leírni felesleges szócséplés. Tisztelete csak a rangnak, tulajdonnak, pozíciónak van. Az embernek (úgy natúr, társadalmi sallang nélkül), nem jár se tisztelet, se figyelem, se érdeklődés, se megbecsülés.

Ennek folyományaként az egyes társadalmi csoportok az összes többit, aki nem olyan, mint ők, negligáló címkékkel ellátott dobozokba rendezik.

Így a fiatal felesleges koloncnak tartja az időset, az idős reménytelen véglénynek a fiatalt, a gazdag selejtes gyengének a szegényt, a szegény vastag bőrű, gerinctelen törtetőnek a gazdagot.

Az értelmiségi elit lenézi a köznépet, mert befolyásolható és nem látja át a makro- és metaviszonyokat, a köznép tehetetlen nyafkáknak tartja az értelmiséget, aki csak magát billegeti a tükör előtt. A politikai elit szigorú vagy gügyögő gyámkodásra szoruló terelhető nyájként tekint a választókra. A választók szerint viszont a politikai elitre az üres padláskulcsot sem lehet rábízni.

Az ilyen szint alatti dobozolós társadalmi játékban mindenki kedvére megvetésben részesítheti mindazokat, akik őt megvetik.

Mindig van azonban egy csoport, egy közös halmaz, akit valamennyi dobozban közös ellenségnek, megvetés tárgyának tarthatnak.

A mi dobozolós társadalmunkban ez a csoport a cigányság. Szabad prédák. Lehet őket gyalázni, megmentésükre hivatkozva kizsigerelni, büntetlenül alávetettként kezelni, semmirekellő bitangként rájuk tekinteni.

Csak egyenrangúként nem lehet őket kezelni. Stigma nélkül.

Ez már minden szint alatt van.

Kiváló eszköz a társadalom hangolására egyes csoportokat bűnözőként bemutatni. Nálunk is több évtizedes (évszázados) története van a cigányok kirekesztésének és kriminalizálásának.

A fekete, az indián, az új-zélandi maori, az ausztrál aboroginal ugyanezen törvényesített törvényen kívül helyezéssel szembesült. Ha akarta, ha nem, bűnözővé vált. A legkisebb vétkek miatt is megalázó tortúrának vetették alá és egyre mélyebbre süllyedt. A mindenkori hatalom pedig széttárt karokkal bizonygatta, hogy ő mindent megtesz értük, és véletlenül sem szeretne általánosítani.

A statisztika így szépen és tempósan növekedett, a társadalom dobozlakói pedig felhördültek ennyi becstelenség láttán.

Talán a társadalmat is elegánsan az ajtóhoz kellene kísérni időnként, hogy a következő vizsgára gondolja át a fejében dédelgetett zavaros képzelmeket.

Ha egy etnikai csoportot tendenciózusan megbélyegeznek és megvetnek, az példává, viselkedési sablonná, hovatovább elvárássá válik.

A bűnözésre, vagy a tisztességre, a jóra vagy a rosszra hajlást soha sem szabad etnikai alapon meghatározni. Józan és nem rosszindulattal átitatott ésszel beláthatjuk, hogy nem is lehet.
(Korábban írtunk már erről.)

Elsőként azért, mert ez ostobaság.

Másrészt azért, mert veszélyes. Eltartott kisujjal, finomkodva is lehet brutálisan kegyetlenné válni.

Ez az a mélyen szint alattiság, amit története során az emberiség már érintett néhányszor. Megmerült benne, mint varacskos disznó a dagonyában, aztán magától elborzadva kihátrált.

Ahhoz, hogy ez ne legyen, csak a szintet nem szabad elveszíteni. Azt az egyetlen mondatocskát kell ismételgetnünk: hogy jövök én ahhoz?

A másik felé nyitottság, az értelmezés képessége, a kíváncsiság – az már egy magasabb szint lesz a következő nemzedékeknek.

Csak ez sokkal nehezebb, göcsörtösebb, tanulósabb, küzdelmesebb út. Helyet adni a másiknak mindig nagyobb odafigyelést igényel, mint félrerúgni az útból.

Ha nincs kedv és elszánás hozzá, akkor dobozolunk tovább.

Dél

Írta: Inkabringa

Az ország egyik fele Nyugatbarát, másik fele Keletre nyit, ragaszkodva régi, jól bevált, évszázadok patinájára épülő, acsargásig hevíthető oppozíciós kényelmükhöz.

Sosem előre, mindig csak körbe-körbe.

Úgyhogy mi inkább Délre vágyunk. 

Sbórnia falai

Minden világlátványosság a mérhetetlenségig növelt csillogást, robbanó rivalgást, tömeges csinnadrattát vonzza.

Brazília árnyaltabb, mint a karneválok és a futball világbajnokság.

Dédelgetett műfajom a dokumentumfilm mellett az animáció.

Brazília izgalmas és eredeti filmes firkákat mutat a világnak.

Tablószerű áttekintés helyett csak egy-két alkotó a híres-nevesek közül. Már amennyire ebben a műfajban azzá lehet válni.

Carlos Sandanha biztosan hírnevet szerzett a világban a brazil animációs filmeseknek, mert valódi kultuszfilmmé váltak az általa jegyzett Jégkorszak filmek.

Ő a 3D-s plázamozik nézői számára nyújt könnyen fogyaszthatóságában is szellemes többletet ahhoz képest, ami a szappanoperákról eszükbe jutna a brazil filmről.

A Rio és annak folytatása könnyed főhajtás a tüneményesen ezerféle Brazília előtt.

Luis Bolognese tavaly készült Rio 2096 című filmjének főszereplője szintén Brazília. A portugálok partraszállásától, 1500-tól, a jövőben elképzelt csatákig, 2096-ig viszi a történetet.

Azért is nagy siker ez, mert brazil film még sosem került be eddig a nagy hírű animációs filmes seregszemle, az Annecy versenyprogramjába.

Ale Abreu a digitális technikát a színes ceruzával vegyítő filmjeivel sorra nyeri az erre szakosodott világfesztiválokat. 

Tavaly készített filmje, a E Menino e o Mundo (Boy and the world) idén ismét brazil sikert hozott az Annecy-n.

Otto Guerra minden akart lenni, csak animációs filmes nem, még az a szerencse, hogy véletlenül ide keveredett.

Különleges hangulatúak mozgó rajzai, a szarkazmusba ágyazott humor, és a lebegő szürreálba kevert filozofikum uralkodik bennük.

Az Até que a Sbórnia nos separe tavaly bemutatott filmje. Egy világtól vastag fallal elválasztott országról szól, ahol egyszer csak megrepednek a falak és a réseken át beszivárog a nagyvilág.

Zenei alapját a virtuóz mindent zenélő – szintén brazil – André Abujamra adta.

Láthatólag a brazil animáció életre kapott, szikrázik és világlik. Kísérője pedig a brazil zene.

Brazília azonban nemcsak a brazil filmes firkálókat, hanem más nemzetbéli, eredeti és világra nyitott alkotókat is megihletett már.

Alex Budovsky orosz animációs filmrendező. Ebben az országban az animációs filmnek és annak föld alá gyömöszölésének is nagy hagyománya van. Budovsky is inkább a külhont választotta.

A 2004-ben készült  I will return to Old Brazil című filmjének ihletője Brazília, főszereplője egy brazil majom, alapja pedig a brazil zene.

Mire vágyik egy indián?

Írta: Inkabringa

Brazília most a futball országa.

Pedig Brazília valójában az indiánok földje. Nincs az a telekkönyvi kivonat és statisztikai adat, ami meg tudna győzni az ellenkezőjéről.

Hányatott, kusza történelmű, zegzugos túlélésű, dzsungel mélyére húzódó, sokféle törzsből és kultúrából álló töredék maradt mára belőlük.

A történelmi előzményeket mindenki olvassa el szépen, tágas irodalma van.

Igazán az az izgalmas, ahogyan csiszolódnak, alkalmazkodnak a fehér civilizációhoz, avagy épp ellenállnak neki, szembemennek vele.

A 20. és a 21. századi indiántörténet legalább annyi tanulságot és okulni érdemes tapasztalatot hordoz mindnyájunknak, mint az ötszáz évvel ezelőtti.

Az alapvető konfliktus továbbra is az, hogy a fehér civilizáció a fejlődés (lánykori nevén extraprofit) nevében újabb területeket akar, az indiánok meg ragaszkodnak a talpuk alatt levőhöz.

Tehát az indiánok most is, mint mindig, útban vannak.

Koncolni már nem illik, így hát marad a két legrégibb közösséget befolyásoló és szabályozó virtuális erő: a jog és a pénz.

Esőerdőkben, ásványkincs és energia lelőhelyeken elterülő indiánföldek megszerzésére e kettő manapság a legjobb módszer.

Elegáns is, kényelmes is, fehér kesztyűs tiszta ügylet. Elég hozzá egy okostelefon meg némi kongresszusi összeköttetés.

Brazíliában sok minden virágzik, de a korrupció legkivált.

Egy évvel ezelőtt még nem a futball mámorában úszott Brazília, hanem a protest mozgalmak egymást érő morajlásában. A nagy összetartó ereje ezeknek az ezerféle indíttatású csoportoknak épp a pofátlanságig duzzadó korrupció volt.

Ez a protest mozgalom persze, ahogy az lenni szokott, felkavarta a fekáliát is: az erőből hőbörgő vandálokat csakúgy a felszínre vetette, mint a politika zabrálóit, akik sunnyogva mindent megtettek, hogy egymás és ellenlábas oldaluk ellen hangolják a tüntetőket.

Ezt mi fel sem foghatjuk, hiszen a tolerancia és az egymással megférés tejjel-mézzel folyó Kánaánja vagyunk.

A mainstream sajtó szintén a bevett formula szerint viselkedett, a protestálók jó témát adtak a napihírekhez, ám egyúttal kellőképp semmibe lehetett őket venni. Mert ugye sosem lehet tudni, merre fordul a hatalom keze, a tüntetőket meg előbb-utóbb úgyis szétkergetik.

A protestálók között voltak a favelák kiebrudalt, nyomorgó szegényei, a hímsovén őrjöngést megunó nők, a melegek, a munkanélküli fiatalok, a tudósok és az analfabéták, a társadalom legkülönbözőbb rétegei. Ott volt a quilombola, az egykori fekete afrikai rabszolgák több évszázados közössége is.

Természetesen ott voltak az indiánok is. Mert ők még mindig gerinces életkedvvel állnak a habzsoló nyerészkedők útjába.

Korszerűek, nem buták. (Bár még száz éve is könyveket írtak róla, hogy tán nem is emberek). A sajtóra nem számíthattak, így az internet civil zugaiban szervezték meg önmagukat.

Legismertebb talán a Guarani-Kaiowá oldal. A guarani híres-neves indián törzs, Lévi-Strauss, Boglár Lajos és még számos indiánbarát megfordult közöttük. Akiknek nem zsenánt ez a téma, biztosan találkoztak már a nevükkel.

De megtaláljuk a Hol van Amarildo? közösségi oldalát is (nem csak indiánokkal), a tüntetések brutális rendőri attakja nyomán eltűnt Amarildo de Souza munkásfiú neve után, akin kívül még több ezer, azóta sem fellelt embert keresnek hozzátartozóik.

Az indiánok maroknyi minoritása még tartja magát. Nem akarják zavarni a nagy fehér hódítást, bár részeseivé sem kívánnak válni.

Az indián ezért egyáltalán nem érti, hogy miért nem hagyják már őt békén?  

A nagy fehér civilizációnak ott van az egész világ a lábai előtt, válogathat kedvére hódoltságai közül. Miért nem éri be ennyivel?

Az indiánoknak csak az a kevés darabka kell a glóbuszból, ahol élnek. Az összes többi a civilizátoroké lehet. Nekik nem kell.

Csupán egyetlen dolgot szeretnének elérni: élhessenek békében, ahol, és ahogy szeretnének. Ez talán nincs a főbűnök között.

Indiánok még élnek, Brazíliában biztosan. Maradnak élő tilalomfák, felkiáltójelek, szálkák a mindenkori nagy hatalmú sündisznócskák szemében.

Nem akarnak semmit szerezni, birtokolni, megőrizni - csak egyetlen egyet, azt a bizonyos független nyugalmat.

Az indiánok még tudják, mert megtanulták, hogy a legnagyobb kincs a bármely hatalomtól, trendektől, befolyástól való függetlenség.

Szurkolok nekik.