Az otthonosság izgalma (Szimbiózis Napok - 2014. máj. 16-17.)

Írta: Inkabringa

Néhány hónapja tévéinterjúban egy vajdasági idős asszonyt századik születésnapján köszöntötték. Elmesélte, hogy számos katonai alakulat és politikai rezsim fosztotta már meg utolsó falatjától is, több ország állampolgára volt, miközben ő mind a száz évét ugyanannak a falunak ugyanabban az utcájában élte le.

Ahogy ilyenkor szokás, megkérdezték tőle, mit tanácsol a következő nemzedékeknek? A válasza egyértelmű volt: „Tanuljatok meg minél többet a világból.” Aztán a fejére mutatott: „Mert ami itt van, azt más soha nem veheti el tőletek.”

Az elmúlt ezredévekben bölcsek, tudósok is leírtak már hasonlót. Más kérdés, hogy néha olybá tűnik, materialitást bálványozó túlérett világunkban nem ez a fontos. A vajdasági néni mégis ugyanerre jutott száz évének tapasztalatával.

Hétvégén a Szimbiózis Napokon (mely sorrendben már a kilencedik volt) sokszor eszembe jutott ez a mondat.

A tanulás nagyon fontos az intézményi keretek között is. De a világra kíváncsiság, a tudásra nyitottság nem lehet lezárt fejezet az életünkben, ezt a mentalitást nem szabad elengedni. Olyan nincs, hogy én már eleget tudok.

A Szimbiózis Napok évről évre bizsergető élményt ad az odalátogatóknak. Kutatónak, érdeklődőnek, tudósnak és diáknak, felnőttnek és gyereknek egyaránt.

Az élmény primer valóságában értendő. Se csinnadratta, se sztárparádé, sem bódító és tudatmódosító szerek nem kellenek hozzá.

Akik odamennek, kíváncsiak másokra, egymásra, a világra. Ez már önmagában is bódító és feltétlenül tágítja és módosítja a tudatot. Továbbmegyek, addiktív is, mert aki egyszer ott járt, évről évre visszamegy.

Olyannyira, hogy akik az első Szimbiózis Napokon gyerekként hallgatták, rajzolták, játszották a népek meséit, most felcseperedve már lelkes önkéntesként segítették a szervezők munkáját.

Az egyik ok, ami üde színfolttá teszi ezt a rendezvényt, hogy bár vannak előadók meg hallgatók, de az ilyen helyzetekben szokásos alá- fölérendeltségnek nyoma sincs.

A hallgatóság kérdez, véleményt mond, időnként értékes információt ad hozzá az elhangzottakhoz, mert amellett, hogy kulturális antropológus, még közgazdász, informatikus, matematikus, egészségügyi meg sok minden egyéb végzettsége van, netán civil egyesületben tevékenykedik.

A Szimbiózis Napok varázsát, kötetlenségét és lazaságát épp ez adja meg: nem tekintélyelvű kinyilatkoztatások folynak, hanem pezsgő tapasztalatcserék.

A kulturális antropológusokról a legszellemesebben vitriolos megállapításokat maguk a kulturális antropológusok szokták mondani. Elég csak fellapozni a szakirodalmat. Afféle (ön)kritikus, (ön)ironikus, (ön)reflexív, empátiával áldott/vert társaság.

Sajátossága, hogy a saját kutatáson belüli és a tudománytörténeten átvonuló tévedéseket, bizonytalanságokat, félreértelmezéseket legalább olyan becsben tartja, mint a nagy felfedezéseket, világmeglátásokat, elméleti és gyakorlati horizontnyitásokat.

Csupáncsak azért, mert a kulturális antropológus önmagát helyezi a kutatott térbe. Minden bakugrásból, hasra esésből, hirtelen felfedezésből, váratlan megoldásból tanulhatnak a többiek.

Ennek számtalan példáját adták ezen a két eseménydús napon az előadók. A Fogasház színes falai között, egykorvolt napközis széken ülve vagy sokat látott fotelbe mélyedve, más-más megközelítésben magát a kutatás folyamatát is elemezték.

A Hagyomány és emlékezet szekció keretében például Tóth Gábor Budapest ostromának emlékezetéről tartott előadást. Frissen végzett diplomás fiatalként kilencven év fölötti emberekkel beszélgetett 1944/45 megpróbáltatásairól. Az emberek spontán emlékhelyeket hoznak létre a mindenkori hivatalos állami szcéna mellett. Például egy budai utca kapualjában minden év decemberében (idén hetven éve lesz) képeslapot találunk egy szál virággal. Egy ki tudja kitől jött eltévedt golyó megölt itt egy családapát az ostrom idején, és gyermekei, unokái mostanáig emlékeznek rá. Nincs az a köztéri pompa, ami ezt a személyes emlékhelyet felülmúlná.

Az Így kutatunk mi szekció keretében terepmunkáikról számoltak be kutatók. Más-más témakörben kutattak, de a kulturális antropológia egyik alapkövének számító résztvevő megfigyelés módszere szerint. Odamentek, körbejártak, beköltöztek, kérdeztek és értelmeztek.

Bakó Boglárka egy falusi cigány közösségbe költözött be. A ’rakli’ a serdületlen gyereklányt jelenti a nyelvükön. Ő ezt a státuszt háromgyermekes családanyaként, diplomás kutatóként kapta meg. Idővel rájött, miért. Ugyanis – akárcsak egy gyereklány - állandóan kérdezett és mindenre meg kellett tanítani a közösségen belül.

Schiller Katalin arról beszélt, milyen nehéz sok ezer kilométerről meghatározni egy emberi közösségben folytatott kutatás témáját. Ő Mexikóba érve, egy totonák indián közösségben jött rá, hogy eredeti témájánál sokkal érdekesebb kínálkozik számára, amit csak ott, abban a közegben élve ismerhetett meg. Kezdte elölről, már a terepen. Értette a nyelvüket, de meg kellett ismerni a gondolkodásmódjukat is. Mert például a ’kapu’ szót ők egész máshogy értelmezik, és ámulva kérdezgették tőle, hogy mit esznek Európában, ha nincs minden nap az asztalon tortilla?

A kulturális antropológus azért megy el a terepre, hogy ott a saját kultúrájához képest Mást megismerje, és képessé váljon annak értelmezésére és közvetítésére. A Más nem baj, nem hiba, nem bűn – csak más. Aztán mindenki megtapasztalja, hogy a terepen a kutató a Más.

Valójában minden kulturális antropológus ’rakli’.

Nem árt tudatosítani, hogy a biztonságot jelentő kulturális közegéből kiszakadva mindenki Más. Aki mindig csak egyféleképpen hajlandó látni a világot, az képtelen megérteni, beleilleszkedni.

Az emberi kultúra annyira kusza, hogy rendelvűséggel és dobozolással nem belátható. A kultúrák között a sablonok és végleges következtetések gyakran önigazoló agresszióhoz, stigmatizáláshoz és korlátoltsághoz vezetnek.

A korlátokat és a különbségeket meg kell ismerni, és főként el kell ismerni. Elsőként magunkban, akár kutatóként is.

Bakó Boglárka említette, hogy a cigány közösségbe érve szállásának ablakát nyitva találta. Rekkenő nyár volt, nyilván mindig nyitva tartották. Ő azonban bezárta. Hamarosan kopogtak, az ajtóban egy fiatal lány állt tányéron süteményt tartva. Neki hozta. Ránézett az ablakra és csak ennyit mondott: „Nincs mitől félned.”

Onnantól nyitva volt az ablak.

„Ember” és „Társadalomkutatás” címen folyt dialógus a társadalomtudományok képviselői között. Kulturális antropológus, szociológus, közgazdász vitázott arról, hogy melyik tudományág milyen mértékben tudja feltárni ember és társadalom viszonyát. Komolykodó karót nyeltség csöppet sem jellemezte azonban a vita résztvevőit. Szellemes riposzt folyt, afféle „virágok vetélkedése”, mely gondolatébresztő, továbbrágcsálásra ingerlő témákat vetett fel.

A hangulatot csak fokozta egy cigányzenekar érkezése makulátlan öltönyben, csillogó cimbalommal, nagybőgővel és prímással. A kertben üldögélőknek játszani kezdtek, és hamarosan muzsikaszó festette alá az amúgy sem hamvába holt vitatkozást. A zenészek észre sem vették, hogy a Fogasház egyik félhomályos sarkában tudományos elméletek csatájára gyűlt össze az emberi populáció egy kicsinyke kupaca.

A Szimbiózis Napok a maga lazaságában és sokszínűségében arra vezet rá minket, mennyire különbözően tudjuk látni, érezni, átélni ugyanazt. 

Az benne a jó, ami nehéz is, hogy a folyamatos, változásokhoz igazodó, sok szempontú, korlátok közé nem szorított értelmezéssel, mondhatni nyitottsággal, el lehet viselni mások másságát. Sőt, vágyottan érdekes lehet ez a sokféleség.

A Szimbiózis (köz- és tulajdonnév értelmében is) éltető elemünk. 

Páterek...

Írta: YGergely

Antikváriumban találtam egy könyvet. Belelapoztam, hazavittem. Jezsuiták és szabadkőművesek (Universum Kiadó, Szeged, 1990). Amennyire tudom, semmi visszhangja nem támadt. Poros polcon hevert.

Íróját, Nagy Töhötöm egykori jezsuita főpapot ki ismeri itthon? És ki ismeri Argentínában, Uruguayban, élete másik színpadán? Az egykori fő-jezsuita Argentínában írta emlékezéseit, és már nem jezsuita, amikor megírja. 

„Képtelen vagyok élni magasabb ideál és életcél nélkül. Világosan látom, hogy fizikailag elviselhetetlenné lesz az életem, ha nem érzem, hogy egy magasabb eszméért küzdenem kell, mégpedig nem egyedül, hanem szervezetten, másokkal együtt.” 

Ezt akkor mondja, amikor hitét vesztve Argentínában elbocsáttatását kéri a jezsuita rendből, és megáhítja csillapíthatatlan vággyal a szabadkőművesek életét.

Nagy Töhötöm

Ha van valami, ami már nem lehet idegenebb tőlem, az vészesen hasonlít emez olthatatlan vágyhoz: „szervezetten küzdeni egy nagy eszméért”. 

Mások a példaképeim, én is lehetek tán büszke rájuk, nem csak a magasabb eszmékért szervezetten tenni vágyók. Vágyott volna efféle tenni vágyásra Szókratész? Platón? Montaigne? De ha legalább Pascal vágyott volna, aki egyházi rendben tanult! Mondjunk másokat. Shakespeare? Cervantes? Swift például püspök volt, és nem minden becsvágy nélkül: vágyott ő nemes eszméért cohorsban küzdeni? 

Nekem akkor lenne elviselhetetlenné az életem, ha ez történne velem, ha hadoszlopban (véres haha-hadoszlopban), izzó hittel közösen küzdenék valakikkel.

A nagy Eszme! Küzdeni érette! Nagybetűvel mindent, akkor nagyra növünk, törpék. Egyik Nagy Eszme után a Másikért! Csak Eszme legyen, és csiholják, kovácsolják fényesre, vakítóra őket nagy meg zárt és titkos műhelyekben komor gyertyafénynél…

Brr. Mégis így érdekes a világ, így van ez jól, ez is kell a világba, a titkos és zárt eszmeműhelyek. 

Csak hatalomra ne jussatok, ti komor gyertyák. Felmentésemet kérem, osztályfőnök és tornatanár úr, ne várjon rám komoran egyetlen Nagy Eszme sem, még az antipólusa sem, még az ősrégi sem, meg a holnaputáni sem…

Ennél már csak a „megszervezettségét áhító ember” idegenebb tőlem, a falanxba vágyó – a kultúrtörténetté nemespenészült eszmék még okosíthatnak. 

De jól van, legyenek falanxáhítók és csoportban küzdeni vágyók is: lehetnek ott, ahol én nem, virágozzanak összegyülekezve, de csak ha én messze vagyok tőlük. 

Miként Montaigne mondta, rádöbbenve előbb, mint a tudósok: egy ember egy másik embertől sokkal inkább tud különbözni, mint valamely állatfaj egyede egy másik állatfajétól.

Amadindázás

Írta: Inkabringa

Az amadinda egy ugandai hangszer.

Az Amadinda pedig egy ütőhangszeres zenekar, akik idén ünneplik harmincadik születésnapjukat.

A kilencvenes évek legelején ültem be először koncertjükre.

Amit ott és akkor kaptam, azt hívhatjuk nyugodtan mézes madzagnak is.

Olyan elegáns könnyedséggel vontak be a kortárs zene bűvkörébe, amely lazaságot egyre nagyobbra értékelem.

A kortárs zene ugyanis nincs rajta a mindennapok zenei palettáján.

Aki bevallja, hogy hallgatja olykor, cipője orrával pöcköli, burkait fejtegeti, azt vagy sznob köldöknézőnek nézik, vagy zenetudósnak.

Aki egyik sem, meg másik sem, őt talán az Amadinda bódította el.

Van varázsuk, pedig csöppet sem erre figyelnek. Annyira különleges az a zenei világ, amibe elvezetik a hallgatóságukat, olyan sosem-látottak a hangszereik, olyan szellemesek a ritmusaik és mindezt olyan barátságos nyíltsággal nyújtják át, ami bizony bűverejű.

Így természetes léptekkel sétálunk a kortárs zene mezejére és ott nem aknákat találunk, hanem izgalmas, továbbcsatangolásra késztető élményeket.

Az Amadinda nemcsak a zenélést - dobolás-csörömpölést-csilingelést-kopácsolást - hanem a zene befogadását is egyértelművé teszi.

Nem misztikus, nem ködös, nem isteni csoda, nem vátesz, nem lángoló zsenialitás, dehogy, az Amadinda nem bánt minket ilyesmivel.

Az ő koncertjeiken a zene nyitott befogadást jelent, ami nem nélkülözheti a feszült figyelmet, az örökös értelmezést sem.

Csak közben nem kell belefulladnunk a fellengzősségbe, maradhatunk önmagunk, miközben minden kultúrfogyasztási buta konvenciót felejtünk.

Aki érez magában még némi nyitottságot a kortárs zene irányában, annak csak ajánlani tudom, hogy az Amadindával induljon el felfedezni ezt a világot.

A mézes madzag mindenkit gazdagon termő földekre, bő vizű folyókhoz tereli. Ez a világ a tradicionális indonéz vagy afrikai zenéktől John Cage-ig terjed. Csodás birodalom.

Az Amadinda ugyanis megmutatja, hogy az ütőhangszer nemcsak a dob, amit jó hangosan püfölünk, hanem az apró csilingelőktől a legrafináltabb furcsa szerkezetekig minden belefér ebbe a kategóriába.

Három évtized alatt világhírű, számos módon elismert ütőhangszeres zenekarrá váltak.

A kortárs zene legjelentősebb magyar és nemzetközi zeneszerzői írtak darabot a számukra.

Ahogy Ligeti György a Síppal, dobbal, nádihegedűvel című kompozíciót, Weöres Sándor verseire. Nagy kedvencem, már említettem is a blogban.

Steve Reich, aki maga is ütőhangszeres képzettségű, és a kortárs zene fontos szereplője, a zenekar negyedszázados jubileumára írta a Mallet Quartetet.

John Cage ütőhangszerekre írott összes műveit lemezre játszotta az Amadinda. A mester pedig 1991-ben nekik dedikálta a FOUR4 című művét.

A koncertjeik igazi élményszámba mennek. A zene annyira széles és sokrétű, és ezek a rétegek olyan nemes eleggyé keverhetők, ahol a kontinensek folklórban gyökerező ritmusai szép szelíden (vagy épp groteszk csörömpöléssel) átvezetnek minket a kortárs ritmusokba.

Se sznob nyavalygásnak, sem ijedt szinkópa-figyelésnek nincs helye a koncertjeiken. Nyitottság és elfogulatlanság. Mint mindig, most is ez a titok nyitja. Így lehet felforgató, megrázó, vészterhes vagy épp groteszk és karikírozó a zene, megtaláljuk hozzá az utat.

Színe-fonákja

Írta: Inkabringa

Három foszlány Budapest hétköznapjaiból…

Első foszlány:

Forgalmas fővárosi közlekedési csomópont. Csúf helye a városnak.

A buszmegállónál egy pantomimes élőszobor tetőtől talpig ezüstre festve. Mintha a busz után loholna, ebbe a lendületes mozdulatba merevedett bele.

A vastag festékréteg alatt is látszik, hogy idősödő férfi. Megbámulják a járókelők, de csak futólag, épp csak megsiklatva rajta a tekintetüket. Nagyobb figyelmet nem vált ki, még csak nem is lassítanak.

Aztán egyszer csak odasétál egy másik férfi. Nagyjából a pantomimessel egyidős lehet. A nélkülözés, a nyomor letéphetetlen rétegei őt is átfestették már.

Szakadt, elnyűtt figura.

De most mosolyog. Barátian, szinte bajtársiasan. Odamegy a mozgásba fagyott pantomimeshez és letesz elé némi aprót.

Derűsen, örömmel, kedvvel, mondhatni jó szívvel teszi ezt.

Ebben a pillanatban a pantomimes megelevenedik, dermedtségéből váratlanul felháborodott mozdulatba csap át.

Láthatóan indulatos és rendre utasító szavakkal kergeti el magától az imént neki adakozó szegény embert.

Talán egy percnyi lehet közöttük a kommunikáció. Messziről nem hallani belőle semmit, de tudható a gesztusokból, hogy az ezüstszínű idősödő indulatosan elzavarja nyomortól elgyötört kortársát.

Talán még ki is kéri magának, hogy egy ilyen szakadt alak segíteni merte. Kotródásra szólítja fel, csak rontja az üzletét, ha ilyen nyomorultak gyűlnek köréje.

A szegény adakozó meghajlottan, leeresztett vállal hallgatja a másikat. Kezdetben még az adás öröme miatt érzett mosoly az arcán marad, de inkább csak azért, hogy álcázza a helyzetét: megalázták, elzavarták, kiebrudalták. Még a jótettét sem fogadják szívesen.

Próbál úgy tenni, mintha párbeszéd alakulna ki kettőjük között, tíz körömmel ragaszkodik ehhez a fikarcnyi kis lelki komforthoz, amit a pantomimes barátságos jutalmazása nyújtott neki.

Az ezüstszínű azonban épp ellenkezőleg, túlhangsúlyozott gesztikulációjával azt jelzi a világnak, hogy neki semmi köze hozzá, semmi közös ügye nem lehet egy ilyen ágrólszakadt alakkal. Indulatosan elzavarja jótékony adakozóját.

A másik végül beletörődik, hogy már jót sem tud tenni, az sem kell már tőle senkinek.

Hátat fordít az ezüstszínűnek, néhány lépés után megtorpan. Meggörnyedt, valósággal belerokkant ebbe a méltatlan alázásba. Kaphatott már eleget. S vajon mennyit bír még el?

Aztán váratlanul irányt vált és mintha mázsás súlyt vinne a vállán, nekivág a tér másik oldalának.

Ekkor egy buszból iskolás lányok áradnak ki, vidáman csivitelve, minden látnivalóba belekapva.

Ők az egész jelenetből semmit nem láttak. Odafutnak nevetve a pantomimeshez, kérdeznek tőle valamit, csak sebtében, kuncogva.

Az ezüstszínű azonnal kedélyt vált: a mosolytól szétfutó ráncok valósággal szétrepesztik a festékréteget az arcán. Laza, nagyvilági pózba vágja magát, elomló kedvességgel parolázik a lányokkal, akik néhány szó után máris feledve őt, továbbnevetnek a világba.

Az ezüstszínű lelki békéje, vagy a számára fontos társadalmi reputációja ezzel helyre billent.

A szegény adakozója a tér másik sarkából még visszanéz jámbor megbántottsággal. Vállai leestek, háta talán már mindörökre görbe marad.

Vajon, ha Móricz most élne, hogyan írná meg a Hét krajcárt? Sehogy. Eszébe sem jutna.

Második foszlány:

A villamosra fiatal pár száll fel. A lány arcát nem is látni, fejét odaadással fúrja a fiú vállába. Mindketten nagyon fiatalok, húsz évesek sem lehetnek. Olyan érzésem van, még új a kapcsolatuk.

Ölelkezve szállnak fel, majd a hátam mögött ülőhelyet találnak.

Innentől már csak hallom őket.

A testek első pillantásra egymáshoz simuló egyetértése a beszélgetésbe fordulva köddé foszlik.

A fiú hetyke, de némiképp számon kérő hangon a lány viselkedését bírálja.

„Ilyet többé ne csinálj, ha velem akarsz maradni. Én ezt nem tűröm, jegyezd meg.”

A lány nem hagyja magát, cserfesen, de öntudatosan válaszol:

„De nekem volt igazam. Miért, nem mondhatom, amit gondolok?”

A fiú már szigorú és kioktató:

„Tanuld meg, hogy tisztelned kell engem. A férfit tiszteld bennem. Jó lesz, ha megváltozol.”

A lány nem hagyja magát:

 „Akkor te is változz meg. Nekem sem tetszik mindig, ahogy viselkedsz.”

A fiú most már szinte fenyegető:

„Ide figyelj, amit én megteszek, azt te nem hogy nem teheted meg, de még gondolnod sem szabad rá. Tiszteld bennem a férfit.”

A lány hallgat. Talán arra gondol, most kellene lelépni. Vagy épp most nyugszik bele, hogy úgysem talál jobbat, mást.

A villamos megáll, nyílik az ajtó, leszállok, hátra sem nézve a mutáló sztentori hangú fiúra.

Harmadik foszlány:

Betévedek egy pékségbe. Több méter hosszú ragyogó pulton emeletes magasságokban sorakoznak a péksütemények garmadái. Nem győzöm olvasni a neveiket.

Régi népi tapasztalatom, hogy valahogy mégis mind egyforma ízű, a sokféleség csak látszat. A sajtos-baconos épp olyan, mint a túrós-meggyes.

Két fiatal lány az eladó. Az egyik még újonc, kipirult arccal igyekszik követni a másik határozott utasításait. Minden mondata, mozdulata merő utánzás. Bár talán betanítója sincs ott egy-két hónapnál régebben, mégis magabiztos tettrekészséggel irányítja a pékség életét.

A tapasztaltabb eladólány fordul hozzám. Kiflit kérek, ott már semmi csalódás nem érhet.

A bolt választékára és saját jártasságára büszkén kérdez vissza: „Görbét vagy egyenest?”

Kérdésem kibillenti rutinjából: „Ízben van közöttük különbség? Mivel enni fogjuk őket.”

Személyesebbé válik a hangnem, zavartan elneveti magát: „Nincs semmi, egyforma ízűek.”

„Akkor adjon mindegyikből kettőt.”

Jókedvünk már megmarad. Szemem sarkából látom, hogy a másik csodálattal figyeli betanítója vevővidító profizmusát.

Az ajtón kilépve átsuhan rajtam, hogy az igyekvő újonc nehogy gondolkodás nélkül átvegye ezt a sikerült mondatot, és a kakaós csiga meg a pizzás tekercs összehasonlítására is alkalmazza.

Még ha igaz is…

Holdbéli utas - Georges Méliès

Írta: YGergely

1928 őszén (más források szerint ’29 tavaszán) ismeretlen mozgóképfelvételekre bukkantak egy Párizs környéki bútorraktár pincéjében: valamelyik ős-filmrendező felvételeire.

Egykori készítőjük, Georges Méliès nevét és alakját ekkorra már csak néhány emlékező tartja becsben: nem a mozilátogatók, csak a szakma, a kritikusok ismerik.

Most egyszeriben kiderül, a tekercsek művésze elszegényedve a Montparnasse pályaudvaron gyerekjátékokat és trükkös tárgyakat árusít.

Ekkor nagy ünnepséget rendeznek tiszteletére, s a korabeli tekintélyes filmszaklap, a Ciné-Journal különszámot szentel neki.

Utána retrospektív életmű-sorozatot vetítenek egy elegáns filmszínházban. Egyszeriben nyilvánvalóvá lesz, hogy igazából ez a kecskeszakállas bábszínház-tulajdonos jött rá először, mi az a filmlátvány.

„Emlékszem, a Holdat (a félholdban ülő nőt) Bleuette játszotta, egy music-hall énekesnő, a csillagokat a Chatelet-színház balettkarának lányai, a tudósokat néhány music-hall énekes, meg én magam. A Hold szörnylakóit a Folies Bergeres akrobatái, de még egyszer mondom, a legtöbb szerepet én magam játszottam.”

Én voltam a Hold – mondhatná nyugodtan. 

Tizenhét év alatt ötszázharminckét filmet rendezett. Íme az egyik korai opusza, ahogyan maga foglalja össze: „A bűvész asztalra varázsol egy dobozt, abból egy kisfiú bújik elő, akit fejszecsapással máris kettéhasít. A kisfiú mindkét fele izmos fiatalemberré válik, hogy vadul megküzdjenek egymással. A bűvésznek nem tetszik a viselkedésük, ezért az egyiket gyorsan eltünteti. A másik két zászlóvá változik. A bűvész lobogtatja az angol és amerikai zászlót.”

Ennyi – s ennyi épp elég is volna egy akciófilmhez ma is, a mozinéző remélem, egyetért velem. Ötszázharminckét kis bűvészremeklés, és a 20. század első éveiben már nemcsak műszaki értelemben létezik mozi, hanem a látvány, a fantasztikum is ott szellemkedik a vásznon.

„Mephisto-Méliès” - írják hars beharangozóként, amikor újra felfedezik.

Hát hogyne, amikor Faustus doktor elkárhozása címen az 1904-es, akkor rendkívül hosszúnak számító 15 perces filmjére is rábukkannak a tekercsek között. Számtalan opuszában öltözött Mephisto maszkjába.

Más ördögi nem volt benne, ahhoz túl vigasztaló a bolond-humora, de a tudomány ördögének szerepében büszkén tetszelgett.

Másik fő forrása az Ezeregyéjszaka, melynek különböző motívumait sokszor szabadon kezelve több filmjében is felvillantja, újrarajzolja.

„Nagy Ezeregyéjszakájának” sajnos csak fejezetcímei és rajzai készülnek el. Csupán e fejezetcímekből szinte bárki különös és remekmű-gyanús szöveget kreálhatna. Modern szövegirodalom sejlik fel belőlük!

E bizarr szöveggyűjtemény bolond-álmot, szövegen túli értékeket csillantó látványt ígér, rejt és olykor vetít a vászonra. Pedig mindenben torzót látó képi fantáziájának csupán melléktermékei az ezeregyéjszakás szavak.

Már a gimnáziumban gúnyrajzolta tanárait, az embernek Jarry tanárból kreált Übü királya is felrémlik. Hosszabb filmjeinek alapjául szolgáló művek (Dr. Faustus, Münchausen, Ezeregyéjszaka) minden fejezetéhez rajzolt: nem Eizenstein, még csak nem is Fellini-szintű rajzok. De karikaturistának – vélem én – elsőrangú. Több is, mint karikatúra: olykor Damuier-szerű.

Nem akart kereskedő lenni, mint dúsgazdag atyja. Gúnyrajzoló akart lenni, a Münchhausen báró kalandjain gúnyolódó Münchhausen.

Méliès nem a sikervágy akrobatája, mint Chaplin, de nem is a halálvágyé, mint Buster Keaton. A játék megszállottja; ő az a gyerek, aki szétszedi a zsebórát, és hol eldobja, hol érdekesebben rakja össze.

Filozófiája egyáltalán nincs, még annyi sem, mint Chaplinnek – ő a kaleidoszkóp gyártója és rabja. Egy feltaláló, akit Verne találhatott volna ki. Méliès legszívesebben le sem szállna a holdrakétáról.

„Mélièsnél a trükk cél és nem kifejezési eszköz” – találja meg Sadoul a lényeget.

Az ördögi lakó című hatperces filmje már a dadaista René Clairt, a Felvonásköz rafinált bolondériáit előlegezi: egy férfi a bőröndjéből bútorokat, egész lakást varázsol elő, s a végén sült csirkét felszolgáló cselédlányt is. Falatozik, majd mindent visszapakol a bőröndbe.

  

A filmtörténet első látványrendezője a fikciós mozilátvány eredendő antirealizmusát jelképezné? – sokan így tartják.

Méliès holdrakétáján csillagjósnak öltözött csillagászok utaznak – akár képi metafora is lehetne e kétfajta hivatás jelmezét vegyítő maskarájuk. Orfeumba tévedt tudósok és tudományba szabadult bohócok egy személyben.

Persze a visszatérés után sem akadémikusok, hanem a Folies Bergère görljei fogadják a diadalmas Hold-utasokat. Mintegy véletlenül Méliès filmgyárának jelvényeit viselik: „Star-Film”- lobogtatják reklám-zászlócskáikat, mire a gondülte és Hold-látta vén szakállasok táncra perdülnek. (Állítólag a mai értelemben használt „sztár” szó ekkor születik.)

Ritkán kell félni ebben a mesevilágban, még az önreklám is csecsemősen mulattató.

A koldusszegény pályaudvari árus „megtalálása” után alig két évvel, hetvenedik születésnapján hatalmas bankettel, gálaesttel ünneplik, maga Lumière nyújtja át neki a becsületrendet, s ő nevezi el „a mozilátvány megteremtőjének – „Créateur du spectacle cinématographique” –.

Állandó jelzőjévé lesz: Pere Lachaise-beli sírjára is ezt vésték.

Realista valamiképpen a „mozilátvány megteremtője”, vagy hiábavaló buzgólkodás annak vélni, és tekintsük csupán a realizmust félresöprő szabad bohócképzelet bajnokának. „Csupán”? De hisz a komolyabb képű Vernét is lekezelik az irodalomtörténészek.

A gumifejű ember: ez is ő, több feje is van, a saját fejét bámulja. Az ő feje volt a Hold is, Hold-apó, akinek bal szemébe rakétát lőttek, másutt őt, Méliès-t fejezik le, majd labdáznak a fejével, sőt ő maga labdázik vele, és így tovább, olyan ez nála, mint Chaplin korai opuszaiban a farbarúgás-sorozatok.

Osztott képernyőt varázsol a néző elé, elsőként a mozgókép történetében, sőt az osztott képernyő részei egymással feleselnek, mai szóval „interaktív” bohóckodás a vetítővásznon, pedig nem avatkozhatunk be a képbe gombnyomásokkal.

Mégis: ott a bűvész, azt teszi, amire mi épp csak gondolni kezdegetünk: ezerféle módon tudja manipulálni a valóságot manipuláló fikciót, beleavatkozik a saját ötleteibe... fejeket vág, de minden fej a sajátja, minden fej a miénk: megsemmisíti, megkérdőjelezi, kineveti egyik bajszos-kopasz feje a másik bajszos-kopaszét... A fejlevágás játékká nemesül, a játék meg dokumentummá: most fedezik fel a mozgókép lényegét.

A báb és a lepke. Az első (1901-es) ecsettel színezett francia film. Persze, Méliès műhelyében tervezték, mozgatták és színezték.

Ez is oly szép, metaforikus cím, ha a filmművészetre, a mozgókép látványára értjük. Selyemhernyó vagy már pompás pillangó? 

A mozilátvány felfedezője a depresszió, a melankólia gyógyító bolond-tudora. Vidám szörnyek ostorpattogtató zenetanára.

Méliès felülmúlhatatlan.