Írta: Inkabringa
Ha már az előző bejegyzésben
Gergely Lisszabonról írt, folytatom tovább ezt a témát, tavaszvárásunk közben. Borzalmak
folynak körülöttünk a világban, öntelt pitiánerségek kis hazánkban, ezért egyre
fontosabbá válnak Italo Calvino sorai: „megkeresni és felismerni
tudni, ki és mi az, a pokol közepette, aki, és ami nem pokol, s ezt tartóssá
tenni, annak teret adni”.
Európában szívesen tévelygek. Ebben
a totálisan elmeháborodottá vált országban, ahol az európaiság már szitokszó
lesz lassan, pompás élmény arról írni, hogy milyen jó is Európában otthonosnak
lenni.
Az európai otthonosságot
sokféleképpen lehet elérni. Szerintem a legjobb Gergellyel utazni. Főként
azért, mert ő minden sablonos turista allűrt messzire elkerül. Vele olyan egy
utazás, mint egy új otthon megtalálása. Nem érezzük kötelezőnek a nevezetességek
kényszeres kipipálását, vagy a kötelező turista rongyrázás abszolválását.
Inkább a helyiek helyeit keressük, és kerüljük a turistarezervátumokat. A nevezetességeket
persze mi is megnézzük, de elképzelhetetlen, hogy nevezetes műemlékek előtt
fotózkodjunk. Nem úgy viselkedünk, mint a turisták, akik célra tartva gyorsan
meg akarnak szerezni valamit, majd továbbállni, hanem, úgy, mint aki véletlenül odavetődött,
és többé el sem akar onnan menni. Többször kértek már tőlünk útbaigazítást. Nem
is csodálom, mert, ahogy Gergely tud ülni egy kis presszó teraszán Európa
valamely városában, bárki elhiszi neki, hogy harminc éve az a törzshelye. Remek
mulatság. Játék, kaland.
Gergely remekül tájékozódik, és én
remekül viselem, hogy folyton eltévedek. Ha néhányszor használok egy útvonalat,
megjegyzem, és mint a kis boci, végigmegyek rajta hibátlanul. De elsőre
(másodjára is) azt sem tudom, hol vagyok. Reményeim szerint e hiányosságom
feltárásával mások saját tökéletességükbe vetett hitét erősíthetem.
Egyszer Rómának olyan kerületében
laktunk, amit Gergely sem ismert túlzottan. Habár Gergely a tenyerében hordja Róma
térképét. Busszal mentünk a szállásunkat adó lakásig, hosszan, nagyon hosszan. Időnként
felvetettem, hogy kérdezzük meg a buszsofőrt, hol kell leszállni. De Gergely a
legnagyobb nyugalommal állította, hogy rá fog ismerni az utcára, mert tíz évvel
ezelőtt járt már erre. Tíz éve… Én tíz nappal később sem ismerném fel a helyet,
legfeljebb, ha addig naponta jártam arra. Én olyan vagyok, aki bízik az
emberekben. Amíg embert látok, kérdezni is tudok, hogy merre van az akármerre. Így
aztán nyugodtan buszoztunk bele a római végtelenbe, ami ugyancsak szépecske
volt. Mígnem Gergely meg nem szólalt: itt vagyunk. Biztos? Hogyne lenne biztos,
hiszen tíz évvel ezelőtt járt már erre egyszer. Na, igen. Ez a képesség számomra
egy soha fel nem táruló misztikum. Leszálltunk a buszról és pontosan szemben
volt az a bájos utca, ahol épp akkor rómaiak lettünk egy időre. Ámultam és
bámultam.
Gergely nemcsak Rómában tud
ilyen könnyedén tájékozódni, bár az Örök Várost tényleg úgy ismeri, mint a
tenyerét. Egyszer például elvesztem Athénban. Az Akropoliszon nézelődtünk,
Gergely nem bírta a napsütést és a turistahömpölygést, megbeszéltük, hogy ott
fog várni, ahol bejöttünk. Bóklásztam önfeledten az időszámítás előtti
évszázadokban, majd Periklészről ábrándozva kimentem egy kapun, de rögtön
tudtam, nem azon, ahol Gergely vár. A kapu csak kijárat volt, visszamenni nem
tudtam. Nyüzsgő utcán találtam magam, ahol dolguk után futó derék emberek
loholtak roppant céltudatosan. Nyomban felhívtam Gergelyt és elújságoltam neki,
hogy már megint elvesztem. Láttam egy utcatáblát, összeolvastam valahogy a
görög betűket, és Gergely megnyugtatott, biztosan tudja, hol vagyok. Abban az
utcában van egy metróállomás, keressem meg.
Elindultam a nyüzsgő emberrengetegben, ahol rajtam kívül mindenki,
kivétel nélkül mindenki tudta, hol van, és hova tart. Amíg baktattam a metrót
keresve, azon gondolkodtam, szereznem kellene egy bringát, úgy mégis vidámabb
elveszni. Rövid séta után ott volt a metró. Latin betűs feliratokkal. Mintha
csak a gyermekkori szobámba lépnék be. Mi
minden tudja az otthonosság érzetet nyújtani. Felhívtam Gergelyt, ő mondott egy
megállóhelyet, ahol ki kell szállnom, és ott találkozunk. Gergely GPS és egyéb
segédeszközök nélkül navigált engem. Sosem használ ilyesmit, hiszen egy
helybelinek nincs erre szüksége. Azt mondta, a fejében volt ez városrész, mert
utazás előtt – még Budapesten – sokat nézegette a térképet. Ó, egek ura, én
aztán nézegethetném. Repesve feljöttem a metróból, körülnéztem, nem
láttam. Megint átfutott rajtam, hogy jó lenne egy bringa, de ekkor észrevettem, hogy Gergely az utca másik oldaláról integet egy kávézó teraszáról. Addigra már
rendelt is nekem egy limonádét, és úgy ült ott, mintha harminc éve törzsvendég
lenne.
Róma kaotikus, bűbájos, magával
ragadó vadregény. Gergely mellett főként az. Mi ott igazi rómaiak vagyunk. Még
én is. Egyik római utunkon, egy verőfényes napon, Gergely sziesztázott, gondoltam,
sétálok egyet. Azért mertem ilyet tenni, mert nyílegyenes utca állt előttem és
vezetett a római végtelenségbe. Úgy döntöttem, sehova le nem térve, csak a
nyílegyenes utcán sétálok valameddig, majd ugyanúgy vissza. Így baj nem
történhet. Természetesen semmiféle turista attribútum nem volt nálam. Igyekeztem észnél lenni, minden mellékutca
nevét elolvastam haladtomban, és nem csak embertársaim, kutyák, madarak és tekintetvonzó
épületrészletek nézegetésével töltöttem az időt, ahogy általában szoktam. És
ekkor megtörtént. Egy pár megszólított. Útbaigazítást kértek. Tőlem! Rómában! Ebben
a kaotikus dzsungelben. Csodálkozó tekintettel néztem rájuk. Hogyan lehetséges,
hogy egy ekkora városban éppen tőlem kérnek útbaigazítást, aki általában azt
sem tudja, hol van? De ekkor megütötte fülemet az utca neve, amit kerestek. Hiszen
éppen akkor jöttem el mellette. Vettem egy nagy levegőt, „égtek lelkemben kis
rőzse-dalok” (ilyet Rómában is érezni) és mint egy őshonos, megmutattam nekik
az utat: balra az első sarok. Hálálkodva elköszöntek, hogy ilyen közel a cél. Megilletődve
álltam, és vártam, dobogó szívvel. A saroknál felnéztek az utcatáblára, és mosolyogva
intettek köszönetet, megtalálták. Az ő örömük semmi nem volt az én
boldogságomhoz képest. Útbaigazítást adtam! Én, az örökös eltévedő. Rómában!
Van egy európai város, ahol sosem
aggódtam amiatt, hogy eltévedek. Ez a város megérkezésünk első pillanatától
kezdve befogadott minket barátságosan, magától értetődően. Lisszabon. Zegzugos
utcáiban el lehet tévedni, de nem bánjuk, mert olyat találunk, amire nem is
számítottunk, majd váratlanul azt is megtaláljuk, amit kerestünk. Lisszabonban
már az első nap úgy szaladtam el reggelit vásárolni, mintha csak otthon lennék,
pedig azt sem tudtam, hol van élelmiszerbolt. Lisszabon úgy tud viselkedni,
mint egy szívélyes, nagyvonalú vendéglátó, aki minden tévelygőnek feltárja labirintusait
és egyben otthonossá is teszi azokat. Amikor érezni kezdeném, hogy eltévedtem,
ezer és egy csodát gurít elém, hogy már nem is az eltévedésre, hanem a
felfedezésre figyelek.
Ez a mai napra szánt bejegyzésem Gergelyről
és az európai otthonosságról.
