A szent és a farkas (Lazzaro)

Írta: BikassyGergely

Sokan bánatosan alig hiszünk már a film "nagykorúságában", a filmművészet 40-50-60 évvel ezelőtti hatalmas eredményeinek legalább megközelítésében. Nem a tehetség lett kevesebb, a tehetségek mindenfajta, teljesen más utakon járnak: a réginek mondott mozgóképeket vagy egyáltalán nem ismerik, vagy kicsit talán ismerve, csöppet sem érdekli őket. A mozgóképek fogyasztási módja változott meg alapvetően, ettől azután összeomlani látszik a Hetedik Művészet minden múltja. Rég a videojáték uralkodik. Rosszkedvünk tele a moziban.

Hogy bánatunkat percekre és csalókán "tündöklő napfénnyé változtassuk át", nagy örömmel írok most egy váratlan ajándékról. A film eredeti címe: Felice Lazzaro (a boldog Lázár), magyarul A szent és a farkas címmel vetítették, kevés néző láthatta (talán valamivel több nemrég a Duna TV-n). Rendezője, Alice Rohrwacher, félig német származású, de anyanyelve olasz, minden iskoláját Itáliában végezte. Néhány rövidfilm után első két nagyjátékfilmje egymás után díjat kapott Cannes-ban: a rendezőnő és különös tehetségű remekművei mégsem elég ismertek. Sehol. Magyarországon is vetítették, itt még kevésbé, a seholnál is kevésbé ismertek. (Így is köszönet a Cirkogejzirnek, hogy forgalmazta.)

A szent és a farkas hőse, Lazzaro, Európa közepén, de a mégis világ végén, és a történelmen kívül él, naiv tudatlanságban. A kastély mellett rabszolgaként dolgozó társai egyszer csak eltűnnek, s eltűnik furcsa barátja is, a kastély úrnőjének lázadó és talán bolond fiacskája. Lazzaro elindul a világba, hogy barátját megtalálja... Kicsit Candide persze, és kicsit Dosztojevszkij (A félkegyelmű), kicsit Bresson, nyomokban Pasolini, de egészében és részleteiben is teljesen eredeti. A mesepéldázat stílusa leginkább engem Joszeliani legszebb filmjére, A Hold kegyeltjeire emlékeztet. Szelídsége ámulatba ejtő. A "boldog" Lazzaro azért boldog, mert nem ismeri a világot. Képzeletbeli társa a hegyekből néha előbukkanó farkas. Ez a farkas azonban jobban ismeri a világot, mint Lazzaro, inkább visszatér a hegyekbe, megmenteni ő sem tudja a boldog tudatlant.

Lassú ritmusú, de váratlan fordulataival mindig jótékonyan meglepő történetmesélés. Amit előbb zökkenőnek, vagy kihagyásnak, "ugrásnak" vélünk, az maga a film hasonlíthatatlan stílusa. Nincs itt akaratlan lépéshiba, a zökkenőket is a rendező irányítja. Mesék tánca, naivság keringője. Ami nagyon megnyerő: semmi érzelgősség, semmi giccs, semmi nyálas és "emberbaráti" hazugság - a mese óceánja ez, ahol delfin és cápa, jóság és gonoszság szívünkben "elidőz, mint a tigris meg a szelid őz".  

  

A bölcs csibész születésnapjára – Bob Dylan 80

Írta: Inkabringa

Bob Dylan a mai napon 80 éves. Kortalan csibésze és bölcse ennek a világnak. De nem is kortalan ő, mert azt csak a ráncok számában mérik. (Ez a világ a láncaitól nem, csak a ráncaitól tud szabadulni.) Bob Dylan inkább időtlen bölcse és csibésze a mi világunknak. Erre alig valaki képes.

Bob Dylanről eddig is és ezután is rengeteg elemzés lát napvilágot. Nekem eszem ágában sincs végig venni életrajzának eddigi állomásait, szövegeinek silabuszát vagy lemezeinek leltárát. Csupán arra a vonzó és rendkívül értékes tulajdonságára hívnám fel a figyelmet, amit úgy neveztem, hogy bölcs csibészség, de ez valójában pajkos játékosságot, szofisztikált humorérzéket, inspiratív világérzékenységet jelent. 

Bob Dylan például bámulatos kreativitással játszott egész életében az életrajzával. Hantázott, mesélt, füllentett, fantáziált és csodálatosan szórakoztató módon vezette félre a pletykálkodásra éhes világot. Imádom ezt. Amikor Joan Baezzel összeboronálták, akkor feltűnően együtt sétálgattak, ráadásul Baez még a hasát is kitömte, hogy várandósnak higgyék, így a maradék eszét is elvették a pletykálkodóknak. Vagy a Martin Scorsese rendezésében elkövetett csibészség, a Rolling Thunder Revue című áldokumentumfilm, ami tele van kitalált történetekkel és szereplőkkel. Ki hitte el, hogy a 19 éves Sharon Stone a koncertturnén Dylan ingeit vasalta? Szinte mindenki. Én is. Amikor felfedték a filmbeli turpisságaikat, elöntött a felszabadító nevetés és a hála. Él a karnevál szelleme. Bob Dylan életben tartja. Erre van a legnagyobb szüksége ennek a státuszszimbólumok és társadalmi sablonok hajszolásába beleszürkült emberiségnek.

Bob Dylan úgy áll hosszú évtizedek óta a reflektorfényben, úgy lett szupersztár, hogy ennek a szerepnek egyetlen sablonját sem hajlandó magára ölteni. Azért lett Bob Dylan, hogy megőrizhesse önmagát, és mivel megőrizte önmagát, Bob Dylanné vált. 

Nincs nála nagyobb csibésze a földkerekségnek, aki ilyen mély bölcsességgel és elementáris pajkossággal tud fityiszt mutatni a világnak. Sőt, önmagának is. Az önirónia és a bölcsesség a legnagyobb emberi erények között van.

Bob Dylan csibész bölcsességének legfőbb bizonyítékai a dalszövegei. Olyan értékes életmű van már mögötte, ami önmagában lenyűgöző. A tavaly megjelent Rough and Rowdy Ways című albumától beszakadt az asztal, megrepedtek a mélaság falai. Nem a hangereje, hanem a mondandója miatt. A karanténba zárt emberiségnek úgy szóltak ezek a dalok, mint az egyetlen igaz és tiszta hang egy harsány kakofóniában. Ezek a dalok is azt jelzik, hogy Bob Dylan a nyolcvanas éveibe lépve bármit tehet, csak a dalírással nem állhat le. Olyan értékesek és sablonmentesek a gondolatai, hogy ezt nem nélkülözheti a kelekótya emberiség.

Évtizedekkel ezelőtt meg akarták jelentetni magyarul Dylan szövegeit egy verseskötet formájában. Az ötlettel megkeresték Orbán Ottót, aki kiváló és feledhetetlen költő volt, májusban lenne 85 éves, és májusban lesz egy híján húsz éve, hogy meghalt. Orbán Ottó azt válaszolta, hogy Bob Dylan rendkívüli dalszerző, de az évszázad költőjének nevezni „harmatos ökörség”. Aztán 2016-ban megkapta Dylan az irodalmi Nobel-díjat. Biztos vagyok benne, hogy ez a két karcos modorú csibész bölcs, Orbán Ottó és Bob Dylan, kiválóan eldiskurált volna egykoron a költészet hatalmáról egy üveg bor mellett. Jó társaság lettek volna egymásnak.

Sokféle módon lehet megközelíteni Bob Dylan dalszövegeit, lehet fanatizáltan rajongani vagy finnyásan lesajnálni, csak megkerülni nem lehet őket. Bob Dylan a mi világunk költője: világköltő, világot teremtő, világot éneklő dalmondó és versköltő. Nem sétált bele a sablonok csapdájába. Korának krónikása lett. Különféle folkdallamokra írta kezdetben a világ állapotáról tudósító dalait, mint annak idején Balassi Bálint. Esze ágában sem volt véleménytelen véleményvezérként leélni az életét. Éles társadalomkritika, a rasszizmus, a politikai és hatalmi elnyomás, valamint egyéb bájtól mentes témák kísérik az életművét. Szerelemről, életről, halálról, szabadságról ír szíven rúgó és eszet pörgető mondatokat. Ő mindent a dalaiban mond el a világról és magáról. Egyébként rejtőzködik, füllent, játszik, csibészkedik. Bob Dylannak elhiszem, hogy ebben a világban él értelmes és gondolkodó emberként. Miközben ebben a világban egyáltalán nem olyan könnyű ilyen módon élni. Neki jól megy: vállat von, dünnyög, elbújik, előbújik, majd letesz elénk néhány dalt, amitől beszakad az asztal és megreped a mélaság fala.

Épphogy iskolásként, hatévesen hallottam először a Blowin’ in the Wind-et, és emlékszem, egy iskolatársam akkor azt mondta, mert úgy tudta, ez egy amerikai népdal. A világ minden pontján beleszülettünk és belenőttünk Bob Dylan univerzumába, a kizárólagos válaszok helyett a felvetések szabadságába. Kérdés, hogy tud-e kezdeni ezzel valamit az emberiség.

Bob Dylan csibész bölcsessége unikuma a mai kornak. Főként azért, mert ez a világ a bölcsességnek van a leginkább híján: nagy kanállal zabálja a jelent, büszkén feszít a szerepketreceiben, és hályogos szemekkel vaklálja a jövőt.  Hogy a jövő mit tartogat az emberiségnek, senki nem tudja. Majd elénk fújja a választ a szél. Az biztos, hogy a ma 80 éves Bob Dylan karneváli szellemére és csibész bölcsességére még sokáig szüksége lesz a Föld nevű bolygón élő embereknek. 

Paradicsom (és nem koktél)

Írta: BikassyGergely

A rendkívülien hideg április után szintén hideg, szeles, esős május következett, közben két kánikulai nappal. Két kis non-stop élelmiszerboltba járok, gyümölcs az egyikben soha nincs, a másikban rossz minőségű. Rossz paradicsomot ne vegyünk. Gyümölcsből mindig a jobbat. A drágábbat, amíg lehet, s marad (pénzünk).

Más bölcsességre most a paradicsom kapcsán nem telik. Ha rossz valahol a paradicsom, akkor marad a paradicsomlé, a sűrített paradicsomok sokféle fajtája. Régi híve vagyok a magyar Aranyfácánnak. Mostanában egy szerb gyártmányú "Passata" vásárlója és fogyasztója lettem. Elég jó, de azért kutatgatom, mennyi a hozzáadott cukortartalom benne. Bizalmatlan vagyok az ilyesmiben. Jogosan. Az egyik tévé állandó műsorában két hétpróbás gasztronómia szakértő értékeli hetenként a boltban kapható ételeket és italokat. Legutóbb az uborkákat listázták. Elárulom, a "Bonduelle" nyert. Sajnos, a paradicsomlék versenyét elmulasztottam az ő műsorukban, az is lehet, ilyen még nem volt. Ha lesz, igyekszem nézni, de ha már nem volt, esküszöm, nem keresgélem visszamenőlegesen, az ilyesmi, ide-oda kattintgatásokkal nekem macera és szégyen. Olaszosoknak teszem hozzá, nagyon fontos alapvetésül, hogy igazi olasz mélyen megveti a világot elárasztó ketchupot, és be sem teszi a lábát olyan vendéglőbe, ahol ketchup látható. Legalábbis így volt sokáig, de már jó ideje az olaszok is kénytelenek elfogadni. Minden falatozóban ott a ketchup, sőt minden külföldieket is fogadó étteremben ott van. A luxuséttermeket nem ismerem. Érdekes kérdés, ott mi a helyzet: hiszen a luxus-külföldiek hátha reklamálnák. Ide tartozhat dühöngésem egyik tárgya: a "koktélparadicsom" szó. Nem maga a "kisparadicsom" dühít, hanem buta magyar elnevezése, korbácsot érdemelne, aki ezt a szót kitalálta. Olaszul, ahol azért ma már a paradicsom sok fajtája nagyon otthon van, szebb a neve. Keresse meg, aki nem tudná.

Végül egy jól ismert, mégis gyakran feledett történelmi paradicsomtényt ismétlek meg. A paradicsom ételként egészen az ezerhétszázas évek végéig (!) ismeretlen volt Európában: a spanyol királyi udvar kertészetében tenyészették ugyan, de csak dísznövényként. Így hát Itália sem ismerte, és semelyik régebben élt híres olasz, tudós vagy festő, Galilei vagy Leonardo vagy más, közember vagy fejedelem soha nem evett paradicsomot. Olasz konyha paradicsom nélkül. Így múltak az évszázadok...

Legközelebb talán olyan filmekről töprengek, melyeknek a címében legalább szerepel a paradicsom szó - a gyümölcs jelentésével.

Luzitán dal – a fadótól a világhimnuszig

 Írta: Inkabringa

Mindenkinek kívánjuk, hogy éljen boldogan, ahogy neki jó, és kérjük, minket is hagyjanak élni boldogan, ahogy nekünk jó. Mennyivel barátságosabb lenne így a Föld nevű bolygó.

A provincializmus a saját életterén, értékrendszerén és gondolkodásmódján kívüliek tudását és tapasztalatát kétségbe vonja, negligálja vagy egyenesen kiiktatandó ellenségként kezeli. Ez olyan járvány kis hazánkban, ami évszázadok óta pusztít, egyik nemzedék örökíti tovább a másiknak. A provincializmus ellenszerét még nem ismerjük, de a zene segíthet. A portugálok zenéi bizonyosan. Varázsosan barátságos világ, ablak a világra. Tárjuk ki szélesre. 

Hogy a nagy magyar magunkkal elfoglaltság oltárára is tegyek valamit, azzal kezdem, hogy a Mao Morta avantgarde rockzenekar - egyik kultegyüttese a portugáloknak évtizedek óta - az 1990-es évek legelején megénekelte Budapestet is, sok más nagyvárossal együtt. Állítólag nagy siker lett a dal. (ITT hallható.) A dalban megemlítik az akkoriban még gyakori Trabantot, de főként azt, hogy Budapesten mindenhol szól a rock and roll és szépek a nők. Érdekes lenne megtudni, hogy harminc évvel ezelőtt fellendült-e a dal nyomán a portugál turisták aránya Budapesten. De most már mindenki engedje el a provinciális korlátot és próbálja nézni és hallgatni a világot elfogulatlanul. Az óceánparti portugálok segítenek ebben.

A portugál zene izgalmas világ. Mindenkinek először a fado jut eszébe. Nem is véletlenül. A fado mindmáig termő talaja a portugál zenének. A definíciót mindenki ismeri: városi műfaj, gitárkíséretes énekszóval adják elő és legfőbb jellemzője az elvágyódás, sóvárgás és melankólia, vagyis a saudade. Én sosem éreztem depresszív zenének a fadót, inkább olyannak, ami a lelkünk mélyére kúszik, mint egy perzselő pillantással kísért kortynyi finom bor.

A fadót igazán Lisszabonban értettem meg. A zegzugos utcáiból, több évszázados épületeiből, még a Tejo hullámaiból is árad a fado. Ebben persze jól felfogott turisztikai megfontolások is vannak, de a fado Lisszabonban nem pusztán marketing. Lisszabont játékos, csábító, barátságos és bizalmat ébresztő városnak láttam. Bár az utcakőből is fado árad, de mégsem hamvába holt, melankóliába hullott népnek tűntek az ott élők. Épp ellenkezőleg.

A fado a fiataloktól az aggastyánokig mindenkié a portugáloknál. A lisszaboni Fado Múzeum pedig Európa, de talán a világ egyik legjobb zenei múzeuma. Amalia Rodrigues örökké fénylő nemzeti dívájuk. Temetésekor három napos nemzeti gyászt tartottak és húsz évvel a halála után sem csökken a kultusza, amit nem hatalmi szóval táplálnak, hanem ott él a portugálok mindennapjaiban. Életemben nem láttam még ilyen erős hatást. Amalia Rodrigues igazán meg tudta mutatni, mi az a saudade (például ITT). Számos dalban énekelte meg a fado bölcsőjét, a varázslatos Lisszabont is (például ITT), Lisszabon pedig számos dalban énekli meg őt. (Példa ITT). Ő tette világhíressé a fadót és egyben át is alakította. A fado egymást érő nemzedékei, a legfiatalabbak és a veteránok, a hivatásosak és amatőrök kivétel nélkül Amalia Rodrigues köpenyéből bújtak elő. 

A portugálok küzdenek a fadóért a kommercializálódás és a tradíciók megújításának határmezsgyéjén. Vannak világsztárjaik, mint Mariza vagy a Madredeus. A fado egyrészt kulturális exportcikk, turistavonzó látványosság, rivaldafényes professzionalizmus, másrészt a hétköznapi emberek érzéseinek közösségben való eléneklésének eszköze, egyféle terápia, amit a máig népszerű amatőr fado klubok is bizonyítanak. (Példa ITT) Aki kíváncsi, hogyan működik a gyakorlati zeneterápia, látogassa Lisszabon amatőr fado klubjait.

Egy zenekutató írta, hogy a fado olyan érzésekről énekel, amit a világ minden pontján ismernek, legfeljebb nincs rá szavuk. Történelmi-kulturális okok miatt bizonyos érzések kifejezése háttérbe szorulhat egy adott kultúrában, de ha egy másik kultúrában halljuk, ráismerünk, hiszen egyetemes emberi érzés, csak zavarba jövünk tőle. Nyitottság kell a befogadásához. A fado és a saudade nem azt jelenti, hogy a portugálok megállás nélkül búbánatosak, és egyébként sem minden fado búsongó, hanem azt, hogy nem félnek kifejezni a melankóliájukat sem, és ez segít nekik az élet örömeinek teljes megélésében. Én úgy tapasztaltam, hogy nagyon is szeretik élvezni az életet. Megjegyzem, aki az óceán partján áll, óhatatlanul érzi a világba vágyódást. A fado megérdemelne egy külön bejegyzést. Épp olyan értékes része az európai városi folklórnak, mint a görög rembetiko (bővebben ITT), hasonlóság is van közöttük.

A fado énekesnők számára Amalia Rodrigues az etalon, ez nem kérdés, pedig felsorolhatatlanul sokan vannak, de mindegyikük kicsit Amalia szeretne lenni. Közülük többen jártak már Budapesten, például Ana Moura, aki a nagyszínpadi fado dívája (ITT) vagy Cristina Branco, aki a fadót olykor jazz hangzással keveri (ITT) Persze vannak férfi fado énekesek is, mint Camané és sokan mások (példa ITT), de akár férfiak, akár nők, előbb-utóbb mindegyikük énekel Amalia Rodrigues dalaiból.

A fado a 21. századi nemzedékeket is ellenállhatatlanul vonzza. A Deolinda „neofado” zenekar a fado és a tradicionális portugál zene elemeit laza könnyedséggel használja az élet örömeinek megéneklésére. (Példa ITT és ITT). A Deolindától nem áll távol a társadalomkritika és az irónia sem, és szeretik megénekelni az élet élvezeteit. Mindezek nem számítanak túlságos ritkaságnak és különösebben ördögtől valónak sem a portugál zenében.

Egy cselekvő, döntésképes és gondolkodó állampolgár véleményt nyilvánít a társadalmi anomáliákról. Ez a világ legtermészetesebb dolga, vagyis annak kéne lennie. Minden bizonnyal így gondolkodik erről a Primitive Reason is. A ska, reggae, funky, jazz, punk és a csodálatos afrikai ritmusok nemes elegye adja kivételesen energikus zenéjük alapját. A Hipocrita című daluk nagy kedvencem. Nem azért, mintha kis hazánkban lenne egyetlen hipokrita is, hogy is mernék ilyet gondolni, hanem azért, mert nagyon jól lehet rá táncolni. De van daluk a hatalom elnyomó manipulációiról (ITT), sőt az indiánokról is (szívem dobban), akik példái a hatalmi elnyomás ellenében megőrzött méltóságnak és emberhez méltó tudásnak. (ITT) Íme, Európa nemes oldala.

A portugálok évtizedekig éltek Salazar diktatúrájában. Politikai véleménynyilvánításuk miatt sokan elvesztették megélhetésüket, állandó hatalmi presszió alatt éltek, netán börtönbe kerültek, vagy száműzetésbe kényszerültek. 

Van egy kultikus dal, ami minden portugál számára egyformán kedves: Zeca Afonso dala, a Grandola vila morena. 1974-ben ez a dal volt a kezdőpontja az évtizedekig tartó diktatúra megtörésének. A rádióban – a szigorú cenzúrát kijátszva – egy adott időpontban megszólalt a Grandola vila morena és ez volt a titkos jel a beavatottaknak a forradalom kezdetéhez. Ennek még most is romantikája van. Társadalmi romantikára minden országnak szüksége lenne. Én még nem értem meg ilyet. Talán azért, mert a mi kis hazánkban mindenki jóságos és becsületes, csak a más véleményen levőket szeretné egy kanál vízbe fojtani. Ez könnyen válhat kezelhetetlen gyűlöletté. Közös nevező nélkül nincs esélye sem a társadalmi romantikának, sem a társadalmi egységnek.

A portugáloknak sikerült a társadalmi romantika. 1974. április 25-én a katonaság elüldözte a kormányt. Az emberek utcára tódultak, a katonákat és rendőröket ölelgették és vállukra emelték, a ruháikra és a puskacsövekbe szegfűt tűztek. A szegfűs forradalom unikumát az adja, hogy a katonai vezetők betartották az ígéretüket, és valóban átadták a hatalmat a demokratikus átalakításhoz. Ez ritkaság a világtörténelemben. Portugália akkorra már nem világhódító birodalom, hanem egy kicsinyke, elszegényedett ország, a diktatúra által megfélemlített néppel, de mégis lerázták magukról a koloncot. A portugálok forradalma unikális azért is, mert nem a forradalmakra általában jellemző hősies vérontásról, hanem az elnyomó hatalommal szemben egymásra találó társadalomról szólt. Van-e még egy forradalom, amit úgy örökítettek meg, mint Hein Semke festményén? Bámulatos.

Hein Semke: 1974. április 25.

Zeca Afonso dalát azóta rengetegen énekelték: Amalia Rodrigues, José Saramago, nemzetközi hírű férfikórus, valamint minden rendű és rangú portugál, még a karantén idején is (ITT). Bárki, bárhogyan, bárhol énekli, döbbenetes ereje van. A Grandola vila morena olyan fontos dala Európának, sőt a világnak, mint az olasz Bella ciao. Legalábbis azoknak, akiknek a társadalmi szabadság fontosabb a provinciális konformizmusnál. ITT például lengyelül éneklik a portugál Grandola vila morena-t, ITT pedig az olasz Bella ciao-t portugál nyelven éneklik a saját szabadságukért küzdő brazilok. Ilyen kerek is lehet a világ.

Portugália az óceán partján fekszik. Kiáramlottak a világba és beáramlott hozzájuk a világ. Ez hihetetlen gazdaggá teszi a zenéjüket és kultúrájukat.

Terrakota

A Terrakota koncertezett már valamikor Magyarországon, csak én sajnos nem voltam ott. Valószínűsítem, hogy a koncertjeiken felrepül a publikum lelke a sztratoszféráig. (Példa ITT) A zenéjükben didzseridu, szitár, afrikai hangszerek és különféle zenei hatások keverednek. A máltai Tribali és a brazil Bixiga 70 (mindkét zenekart említettem már a blogban) testvére a portugál Terrakota. A világot átölelő frissesség közös bennük. Ha valaki igazán élvezni akarja a táncot, akkor először brazil és afrikai táncokat tanuljon, és örök életére érezni fogja a Föld ritmusát. Tudja ezt a Terrakota is. (Példa ITT) A több ezer éves indiai zene színe elé csak a legnagyobb tisztelettel és alázatos tudásvággyal járulhat a süvölvény Európa. Ezt is tudja a Terrakota, (ITT), bár évszázadokkal ezelőtt még nem tudták a nagyravágyó világhódító portugálok. A történelem azért van, hogy tanuljunk belőle. A Terrakota Illegal című dala a társadalmi állásfoglalása mellett olyan vérpezsdítő zene, hogy körbetáncolhatjuk rá a Földet.  A Social Insecurity-t pedig világhimnusszá kellene tenni. Egyébként is régi álmom egy olyan himnusz, ami nem vigyázzban álló feszengésre, hanem fesztelen táncra készteti az embereket.

A portugál zene icinyke-picinyke szeletkéje, amit most megmutattam. Izgalmas, barátságos világ. Ha Lisszabonban megállunk az óceán felé futó Tejo partján, úgy érezhetjük, ez az a hely, ahonnan beláthatjuk a világot. A hely, ahol elbújhatunk és mégis a világ részei maradunk. Bizton állítom, hogy a kirekesztő provincializmus ellen hatásos vakcina lehet Portugália zenei világkavalkádja.

Kapcsolódó bejegyzések: 

Tündöklő pop-art

A rembetiko - egy "bűnös" zene története

Illyés - 1978

Írta: BikassyGergely

Inkább 1977! Akkoriban évente kiadták ezt a magyar versgyűjteményt, mindig az előző év legjobbnak tartott versei voltak benne. Fogalmam sincs, kik válogattak: egy vagy több válogató-bizottság? Ezt nem jelzi a könyv. Úgy emlékszem, valahogy sohasem aratott sikert az évi "Szép versek", akkoriban bele sem néztem, most is majdnem véletlenül. (A Mechwart Liget egyik ösvénye mellé az Önkormányzat könyvespolcot helyezett, benne szabadon elvihető, vagy kölcsönözhető régebbi könyvekkel. Ha már ott vagyok, belelapoztam.) 

A kötet a kései Kádár-rendszer mélypontján (1977-78) jelent meg, és tele is van rosszkedvűen szürke versekkel.  Nem tudom, most, amikor elkésve beleolvasok, melyik politikus korszak "korai" vagy "kései'" időpontjában járunk. Mindegy. Rosszkedvű vers lehet jó is, rossz is, ezek általában közepesek (ez a legunalmasabb verzió). Találomra: nagyon rosszkedvű, de nagyon jó vers Csukás István "Szépvölgyi úti fák" című poézise - a dallamos cím kicsit meglepő, mert vándorló és múlni nem tudó rosszkedvet tükröz. Remélem, fennmarad. A többieket borítsa fátyol. Akad persze ilyen-olyan érdekesség. Inkább jótékony kuriózum például két (akkor fiatal) költő két Kassák-hódoló verse: jó, hogy akadt ilyen is.

A kötet nagy része egészen biztos, hogy nem marad fenn. A könyv legértékesebb és legérdekesebb darabja nem más, mint Illyés Gyula hosszabb bevezetője. A kötetben hozott Illyés-versek teljesen érdektelenek, a bevezető viszont antológiadarab lehetne: "rosszkedvünk tele" alcímmel. Illyés maró gúnnyal ír a kötet anyagáról. Nem nevez meg névvel senkit: ez azért szerencsés, mert, mondom, ő maga is mélyen alulmúlja itteni verseivel önmagát. Ez a bevezető azonban nemcsak kordokumentumnak elsőrangú, hanem esszének is. Mesteri irónia fűti. Az irónia nehéz műfaj, de a Mester, bár költőként már hanyatló, bravúrosan bánik az irónia és a gonoszabb, dühös gúny fegyverével. Rikácsoló, tarka madárseregletnek nevezi a költőket, akik a közeli vonat pályája mellett ketrecekben rikácsolnak. Ezt a képet fejti ki ezután bővebben is, nem csökkenő indulattal. Elsőrangú ez a szöveg, még az sem gyengíti, hogy Illyés maga is szerepel a ketrecben: talán tiltották volna, ha saját magát nem engedi oda? 

Nekem kirívóan gyatra Juhász Ferenc Illés Endrének (bizonyos fokig "pártfüggetlen" irodalmi főnökének - mellesleg könyvkiadói igazgatójának) hódoló verse. Visszataszító hódolás. Azért is mondom, mert a József Attila utáni XX. század legnagyobb magyar költőjének Weöres Sándor és Pilinszky mellett épp Juhász Ferencet tartom. Sajnos "kultúrpolitikai" szerepet vállalt a mély Kádár korszakban (holott 1963-ig ő maga is a tiltottak listáján fénylett). Mint aki "halkan belelépett". A szintén nem "jellemgróf" Illyés, bár parancsra írt Rákosit dicsőítő novella-félét, semmiféle pozíciót nem vállalt. Az efféle tévlépés nagyon árt a tehetségnek, Juhász Ferencnek is ártott. A költészet és az élet azonban tarka, bonyolult és kiszámíthatatlan. A hatvanas évekig írt versei korszakos remekművek maradtak, és ma is azok...

Ha van tanulsága ennek a régi "Szép versek"-nek, talán ez.