Írta: Inkabringa
Mindenkinek kívánjuk, hogy éljen boldogan, ahogy neki jó, és kérjük, minket is hagyjanak élni boldogan, ahogy nekünk jó. Mennyivel barátságosabb lenne így a Föld nevű bolygó.
A provincializmus a saját életterén, értékrendszerén és gondolkodásmódján kívüliek tudását és tapasztalatát kétségbe vonja, negligálja vagy egyenesen kiiktatandó ellenségként kezeli. Ez olyan járvány kis hazánkban, ami évszázadok óta pusztít, egyik nemzedék örökíti tovább a másiknak. A provincializmus ellenszerét még nem ismerjük, de a zene segíthet. A portugálok zenéi bizonyosan. Varázsosan barátságos világ, ablak a világra. Tárjuk ki szélesre.
Hogy a nagy magyar magunkkal elfoglaltság oltárára is tegyek valamit, azzal kezdem, hogy a Mao Morta avantgarde rockzenekar - egyik kultegyüttese a portugáloknak évtizedek óta - az 1990-es évek legelején megénekelte Budapestet is, sok más nagyvárossal együtt. Állítólag nagy siker lett a dal. (ITT hallható.) A dalban megemlítik az akkoriban még gyakori Trabantot, de főként azt, hogy Budapesten mindenhol szól a rock and roll és szépek a nők. Érdekes lenne megtudni, hogy harminc évvel ezelőtt fellendült-e a dal nyomán a portugál turisták aránya Budapesten. De most már mindenki engedje el a provinciális korlátot és próbálja nézni és hallgatni a világot elfogulatlanul. Az óceánparti portugálok segítenek ebben.
A portugál zene izgalmas világ. Mindenkinek először a fado jut eszébe. Nem is véletlenül. A fado mindmáig termő talaja a portugál zenének. A definíciót mindenki ismeri: városi műfaj, gitárkíséretes énekszóval adják elő és legfőbb jellemzője az elvágyódás, sóvárgás és melankólia, vagyis a saudade. Én sosem éreztem depresszív zenének a fadót, inkább olyannak, ami a lelkünk mélyére kúszik, mint egy perzselő pillantással kísért kortynyi finom bor.
A fadót igazán Lisszabonban értettem meg. A zegzugos utcáiból, több évszázados épületeiből, még a Tejo hullámaiból is árad a fado. Ebben persze jól felfogott turisztikai megfontolások is vannak, de a fado Lisszabonban nem pusztán marketing. Lisszabont játékos, csábító, barátságos és bizalmat ébresztő városnak láttam. Bár az utcakőből is fado árad, de mégsem hamvába holt, melankóliába hullott népnek tűntek az ott élők. Épp ellenkezőleg.
A fado a fiataloktól az aggastyánokig mindenkié a portugáloknál. A lisszaboni Fado Múzeum pedig Európa, de talán a világ egyik legjobb zenei múzeuma. Amalia Rodrigues örökké fénylő nemzeti dívájuk. Temetésekor három napos nemzeti gyászt tartottak és húsz évvel a halála után sem csökken a kultusza, amit nem hatalmi szóval táplálnak, hanem ott él a portugálok mindennapjaiban. Életemben nem láttam még ilyen erős hatást. Amalia Rodrigues igazán meg tudta mutatni, mi az a saudade (például ITT). Számos dalban énekelte meg a fado bölcsőjét, a varázslatos Lisszabont is (például ITT), Lisszabon pedig számos dalban énekli meg őt. (Példa ITT). Ő tette világhíressé a fadót és egyben át is alakította. A fado egymást érő nemzedékei, a legfiatalabbak és a veteránok, a hivatásosak és amatőrök kivétel nélkül Amalia Rodrigues köpenyéből bújtak elő.
A portugálok küzdenek a fadóért a kommercializálódás és a tradíciók megújításának határmezsgyéjén. Vannak világsztárjaik, mint Mariza vagy a Madredeus. A fado egyrészt kulturális exportcikk, turistavonzó látványosság, rivaldafényes professzionalizmus, másrészt a hétköznapi emberek érzéseinek közösségben való eléneklésének eszköze, egyféle terápia, amit a máig népszerű amatőr fado klubok is bizonyítanak. (Példa ITT) Aki kíváncsi, hogyan működik a gyakorlati zeneterápia, látogassa Lisszabon amatőr fado klubjait.
Egy zenekutató írta, hogy a fado olyan érzésekről énekel, amit a világ minden pontján ismernek, legfeljebb nincs rá szavuk. Történelmi-kulturális okok miatt bizonyos érzések kifejezése háttérbe szorulhat egy adott kultúrában, de ha egy másik kultúrában halljuk, ráismerünk, hiszen egyetemes emberi érzés, csak zavarba jövünk tőle. Nyitottság kell a befogadásához. A fado és a saudade nem azt jelenti, hogy a portugálok megállás nélkül búbánatosak, és egyébként sem minden fado búsongó, hanem azt, hogy nem félnek kifejezni a melankóliájukat sem, és ez segít nekik az élet örömeinek teljes megélésében. Én úgy tapasztaltam, hogy nagyon is szeretik élvezni az életet. Megjegyzem, aki az óceán partján áll, óhatatlanul érzi a világba vágyódást. A fado megérdemelne egy külön bejegyzést. Épp olyan értékes része az európai városi folklórnak, mint a görög rembetiko (bővebben ITT), hasonlóság is van közöttük.
A fado énekesnők számára Amalia Rodrigues az etalon, ez nem kérdés, pedig felsorolhatatlanul sokan vannak, de mindegyikük kicsit Amalia szeretne lenni. Közülük többen jártak már Budapesten, például Ana Moura, aki a nagyszínpadi fado dívája (ITT) vagy Cristina Branco, aki a fadót olykor jazz hangzással keveri (ITT) Persze vannak férfi fado énekesek is, mint Camané és sokan mások (példa ITT), de akár férfiak, akár nők, előbb-utóbb mindegyikük énekel Amalia Rodrigues dalaiból.
A fado a 21. századi nemzedékeket is ellenállhatatlanul vonzza. A Deolinda „neofado” zenekar a fado és a tradicionális portugál zene elemeit laza könnyedséggel használja az élet örömeinek megéneklésére. (Példa ITT és ITT). A Deolindától nem áll távol a társadalomkritika és az irónia sem, és szeretik megénekelni az élet élvezeteit. Mindezek nem számítanak túlságos ritkaságnak és különösebben ördögtől valónak sem a portugál zenében.
Egy cselekvő, döntésképes és gondolkodó állampolgár véleményt nyilvánít a társadalmi anomáliákról. Ez a világ legtermészetesebb dolga, vagyis annak kéne lennie. Minden bizonnyal így gondolkodik erről a Primitive Reason is. A ska, reggae, funky, jazz, punk és a csodálatos afrikai ritmusok nemes elegye adja kivételesen energikus zenéjük alapját. A Hipocrita című daluk nagy kedvencem. Nem azért, mintha kis hazánkban lenne egyetlen hipokrita is, hogy is mernék ilyet gondolni, hanem azért, mert nagyon jól lehet rá táncolni. De van daluk a hatalom elnyomó manipulációiról (ITT), sőt az indiánokról is (szívem dobban), akik példái a hatalmi elnyomás ellenében megőrzött méltóságnak és emberhez méltó tudásnak. (ITT) Íme, Európa nemes oldala.
A portugálok évtizedekig éltek Salazar diktatúrájában. Politikai véleménynyilvánításuk miatt sokan elvesztették megélhetésüket, állandó hatalmi presszió alatt éltek, netán börtönbe kerültek, vagy száműzetésbe kényszerültek.
Van egy kultikus dal, ami minden portugál számára egyformán kedves: Zeca Afonso dala, a Grandola vila morena. 1974-ben ez a dal volt a kezdőpontja az évtizedekig tartó diktatúra megtörésének. A rádióban – a szigorú cenzúrát kijátszva – egy adott időpontban megszólalt a Grandola vila morena és ez volt a titkos jel a beavatottaknak a forradalom kezdetéhez. Ennek még most is romantikája van. Társadalmi romantikára minden országnak szüksége lenne. Én még nem értem meg ilyet. Talán azért, mert a mi kis hazánkban mindenki jóságos és becsületes, csak a más véleményen levőket szeretné egy kanál vízbe fojtani. Ez könnyen válhat kezelhetetlen gyűlöletté. Közös nevező nélkül nincs esélye sem a társadalmi romantikának, sem a társadalmi egységnek.
A portugáloknak sikerült a társadalmi romantika. 1974. április 25-én a katonaság elüldözte a kormányt. Az emberek utcára tódultak, a katonákat és rendőröket ölelgették és vállukra emelték, a ruháikra és a puskacsövekbe szegfűt tűztek. A szegfűs forradalom unikumát az adja, hogy a katonai vezetők betartották az ígéretüket, és valóban átadták a hatalmat a demokratikus átalakításhoz. Ez ritkaság a világtörténelemben. Portugália akkorra már nem világhódító birodalom, hanem egy kicsinyke, elszegényedett ország, a diktatúra által megfélemlített néppel, de mégis lerázták magukról a koloncot. A portugálok forradalma unikális azért is, mert nem a forradalmakra általában jellemző hősies vérontásról, hanem az elnyomó hatalommal szemben egymásra találó társadalomról szólt. Van-e még egy forradalom, amit úgy örökítettek meg, mint Hein Semke festményén? Bámulatos.
 |
| Hein Semke: 1974. április 25. |
Zeca Afonso dalát azóta rengetegen énekelték: Amalia Rodrigues, José Saramago, nemzetközi hírű férfikórus, valamint minden rendű és rangú portugál, még a karantén idején is (ITT). Bárki, bárhogyan, bárhol énekli, döbbenetes ereje van. A Grandola vila morena olyan fontos dala Európának, sőt a világnak, mint az olasz Bella ciao. Legalábbis azoknak, akiknek a társadalmi szabadság fontosabb a provinciális konformizmusnál. ITT például lengyelül éneklik a portugál Grandola vila morena-t, ITT pedig az olasz Bella ciao-t portugál nyelven éneklik a saját szabadságukért küzdő brazilok. Ilyen kerek is lehet a világ.
Portugália az óceán partján fekszik. Kiáramlottak a világba és beáramlott hozzájuk a világ. Ez hihetetlen gazdaggá teszi a zenéjüket és kultúrájukat.
 |
| Terrakota |
A Terrakota koncertezett már valamikor Magyarországon, csak én sajnos nem voltam ott. Valószínűsítem, hogy a koncertjeiken felrepül a publikum lelke a sztratoszféráig. (Példa ITT) A zenéjükben didzseridu, szitár, afrikai hangszerek és különféle zenei hatások keverednek. A máltai Tribali és a brazil Bixiga 70 (mindkét zenekart említettem már a blogban) testvére a portugál Terrakota. A világot átölelő frissesség közös bennük. Ha valaki igazán élvezni akarja a táncot, akkor először brazil és afrikai táncokat tanuljon, és örök életére érezni fogja a Föld ritmusát. Tudja ezt a Terrakota is. (Példa ITT) A több ezer éves indiai zene színe elé csak a legnagyobb tisztelettel és alázatos tudásvággyal járulhat a süvölvény Európa. Ezt is tudja a Terrakota, (ITT), bár évszázadokkal ezelőtt még nem tudták a nagyravágyó világhódító portugálok. A történelem azért van, hogy tanuljunk belőle. A Terrakota Illegal című dala a társadalmi állásfoglalása mellett olyan vérpezsdítő zene, hogy körbetáncolhatjuk rá a Földet. A Social Insecurity-t pedig világhimnusszá kellene tenni. Egyébként is régi álmom egy olyan himnusz, ami nem vigyázzban álló feszengésre, hanem fesztelen táncra készteti az embereket.
A portugál zene icinyke-picinyke szeletkéje, amit most megmutattam. Izgalmas, barátságos világ. Ha Lisszabonban megállunk az óceán felé futó Tejo partján, úgy érezhetjük, ez az a hely, ahonnan beláthatjuk a világot. A hely, ahol elbújhatunk és mégis a világ részei maradunk. Bizton állítom, hogy a kirekesztő provincializmus ellen hatásos vakcina lehet Portugália zenei világkavalkádja.
Kapcsolódó bejegyzések:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése