Verziók a valóságra

Írta: Inkabringa

Évekkel ezelőtt egy sokat próbált emberjogi aktivista azt mondta nekem, hogy az emberek kényelmes foteljükben ülve válhatnak a legkönnyebben kegyetlenné. Akkor, abban a szituációban ezt maximálisan helytállónak tartottam, bár tudom, hogy minden általánosítás távolabb visz a józan belátástól. Azt se feledjük, hogy a mások fájdalma és problémája iránti közöny a kegyetlenség előszobája. Minap olvastam egy írást, ami a véleményformáló technológiai guruknak némi társadalomtudományi, filozófiai és általános humánképzést javallana, hogy ne tegyék már teljesen idiótává a világot. Az emberek nagyon kegyetlenek tudnak lenni és ugyanakkor döbbenetesen önzetlenek és segítőkészek is. Hogy kiből melyik, és mikor jön ki, sok mindentől függ. A világ sorsát mindig ez a két emberi késztetés lökte valamilyen irányba. Kérdés, hogy az egyéni érdek és biztonság elválasztható-e a közösség érdekeitől és biztonságától? Ha az egészet nézzük, akkor a válasz egyértelműen nem. Gyakran mégis az egyéni érdek, haszon, pozíció, az opportunizmus és cinizmus győz a társadalmi megoldások sokkal fáradtságosabb keresése helyett.

A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál a világban jelenlevő elnyomás és az elnyomás ellen küzdés számtalan módozatát mutatta be. Verziók a valóságra.

Magyarországon minden megtörténhet újból – háború, béke, forradalom, kiegyezés, még a végítélet és a feltámadás is megismétlődhet -, csak az lehetetlen, hogy egy dokumentumfilmet ismét moziban lássunk. Rendben van, hogy az internet bugyraiban előbb-utóbb felbukkannak ezek a filmek, valamilyen high tech mütyür kütyün, vagy házimozin megnézheti, akit érdekel. De a valóságot látni egy dokumentumfilmben, hatalmas mozivásznon, lágy fényben fürdő emberi arcok között: ez ritka és megismételhetetlen tünemény ebben az országban.

A Verzió Filmfesztivál ezért ünnep: a valóság ünnepe.

A Verzió programját vetítő budapesti mozik termei többnyire megteltek, olykor zsúfolásig. Öröm volt látni. Igaz, hogy legfeljebb egy-kétszáz fős vetítőtermek ezek, az is igaz, hogy a civil szervezetek munkatársai, önkéntesei, szimpatizánsai, valamint külföldiek adták a közönség gerincét, és nem azok, akiknek a valóság arcainak megmutatására leginkább szükségük lenne. Bárcsak addig dagadhatna a Verzió nézőtábora, hogy a számtalan üresen kongó stadionban is dokumentumfilmeket vetítenének az összegyűlt tömegnek. A Verzió filmjeiből sokat okulhatna ez az ország, és remélem, hogy ezen a héten a Szeged és Pécs környékén élők közül is minél többen látják majd ezeket a filmeket. Csepp a tengerben, de legalább egy cseppnyi valóságot kapunk. S ha már a mozi nem divat, akkor a tévében főműsoridőben kellene mutogatni ezeket a filmeket, meg a közösségi oldalakon reklámozni, hogy mindenki látva lássa a világ sokszínű valóságát. Így nehezebb, vagy tán teljesen lehetetlen lenne hinni a könnyű érvű manipulatív propagandának. A valóság bonyolult, de izgalmas, és nem értem, miért félünk tőle annyira. Az érdektelenség és közöny még ennél is nagyobb bűn.

Az idei Verzió filmjeit nézve arra jutottam, hogy hozzánk képest ezerszeresen esélytelenebb közösségekben élő emberek is bátran és okosan mernek szembemenni a hatalom önkényével. Mert bármilyen hatalomhoz is jusson valaki, előbb-utóbb megpróbál visszaélni vele. A társadalmi közösség azért van (vagy lenne), hogy kontrollálja a hatalmat, ehhez képest gyakran hagyja (olykor lelkesen éljenezve), hogy a hatalom kontrollálja őt.

A Fekete kód című film a technológiai-gazdasági-politikai hatalom meghitt egymásra találásának módozatait mutatja be. Az internet – prófétái szerint – a demokrácia és a szabad véleménynyilvánítás terepe. Egyrészt tudjuk, hogy a világ túlnyomó részén ez egyáltalán nem így van. Azt is be kell látnunk, hogy az internet a kereskedelmi profitszerzés és a politikai hatalomgyakorlás pompásan manipulálható eszköze lett. A Big Data frigyre lépett a Nagy Testvérrel.

A 21. században a hatalmon levők igyekeznek egyre kevesebb bepillantást engedni az üzelmeikbe, míg ők totális ellenőrzés alá akarják vonni a hétköznapi életünket is. A Fekete kód azonban mutat olyan csoportokat a világ különféle pontjairól, akik az internet nyilvánosságát valóban a demokráciagyakorlásra és a hatalmon levők kontrolljára használják. Brazíliában, Tibetben, Etiópiában vagy Szíriában az internet révén tudatják a világgal a hatalmon levők korrupt, uszító, netán gyilkos machinációit – vállalva a meghurcolást, bebörtönzést, száműzetést, némely esetben az életük kockáztatását is.  (Egyébként a brazil jeleneteket kísérő zenék nem tudom mik voltak, de fergetegesen jó volt. Ezért érdemes lenne Rio De Janeiro és São Paolo underground zenei klubjait végigjárni.)

Aki a Verzió vetítésein akár egyet is látott a Háború & Béke 2.0 szekció filmjeiből, az megérti, mennyire veszélyes és beláthatatlan következményekkel járó a perc-haszonért bevetett árnyalatmentes gyűlöletkeltő propaganda. Önérdekből félelmet kelteni és ezzel a mások iránti kegyetlenséget felébreszteni, a számító brutalitás magasiskolája. A valóság sokszínűségének ismerete, az információk körbejárhatósága nélkül mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk. A Szellemváros című filmben bemutatott bátor szír emberek életük kockáztatásával tudósították a mit sem sejtő világot a Rakkában folyó mészárlásról. Ehhez képest nem tudom elfogadni, hogy magukat felnőttnek tartó emberek hagyják, hogy befolyásolják és manipulálják őket.

Az Ezredes mama című filmre véletlenül keveredtem be, és számomra ez a film lett az idei Verzió Filmfesztivál egyik csúcspontja. Kongóban egy gyermek- és nővédelemmel megbízott rendőrtisztet, aki történetesen nő, új helyre vezényelnek. Mélyszegény, háborús kegyetlenségekkel terhelt, borzalmasan kilátástalan vidék. Ilyen egész Kongó. A filmben ő a főszereplő, de nem ül a kamera elé, nem beszél magáról, teszi a dolgát és a kamera kíséri. Mindent megtudunk erről a nagyszerű emberről, ami fontos, és ami az életéből ránk tartozik.

A filmben láthatunk másféle nőtípusokat is: védtelen áldozatot, agresszív hisztérikát, alattomosan manipulatívat, haszonleső törleszkedőt. Az ezredes, a neve Honorine Munyole, sokkal több egy adminisztratív rendvédelmi hatósági közegnél. Tanítja, öntudatra ébreszti, felvilágosítja, bátorítja, és ha kell, észhez téríti a nőket. Mert kiszolgáltatottak. Nem tudják sem magukat, sem gyermekeiket megvédeni. Vagy áldozattá válnak vagy kegyetlenné. Otthont ad a lemészárolt családjukat sirató, meggyalázott nőknek, a magára hagyott, bántalmazott gyerekeknek.

Ha arról esik szó, hogy milyennek kell lennie egy nőnek, akkor 99%-ban a külsejéről fognak beszélni. Persze, nőként én is úgy gondolom, hogy egy nő legyen szép és finom és kecses. De ez csak a külső. Belülről legyen ilyen, mint a kongói Honorine Munyole. A természetes emberi jóság és értelmes igazságérzet vezeti minden lépését: felvilágosult, öntudatos, bölcs, tisztánlátó, emberséges. Olyan lelkierő van benne, hogy nem a halálával, hanem az életével képes megváltani a világot. Vagy legalábbis, amennyi a világból rátartozik. Én a magazinok címlapjára tenném. Nemcsak Kongóban, a világ minden pontján tanulhatunk tőle.

Az emberi helytállásnak számos változata (verziója) lehet, de mindig egy értékválasztásról szól. Az emberi élet és az emberi méltóság megőrzése örök érték. A Verzió Filmfesztivál nagyszerű példákat mutatott erre. Hétköznapi emberek mitológiai küzdelmei a méltóságért, a szabadságért, az életért. Nevek, becenevek kavarognak bennem: Altair Guimarães, Puran Bhatt, Jairo Fuentes, Honorine Munyole, Capoera, Abdalaziz Alhamza. Lehet, hogy sem az országot, sem a világot nem érdekli az ő sorsuk. Mégis úgy van az, hogy nem a hollywoodi filmsztárok, hanem ezek a senki által meg nem jegyzett nevű emberek tartják még egyensúlyban a világot.