Írta: Inkabringa
Ismert szófordulat, hogy haladni kell a korral. Ezen mindig megütközöm
kissé. Mégis mi mást tehetnénk? Benne élünk, hát haladunk vele, megy, amerre
megy. Sok tekintetben örülök annak, hogy ebben a korban élhetek, sok
tekintetben meg nem. Ámde, ha belegondolok, hogy a világ egymás lábát tapossa
le néhány száz karakternyi korlátolt ostobaságért olyantól, aki büszke arra,
hogy még életében nem olvasott el egy könyvet, ámde a világ sorsába durván belenyúlhat,
egészen elképedek. Akár a fenti koreszmével szembeni csendes ellenállásként is
értelmezhető lenne, hogy 1400 karakter helyett 1300 oldalt olvastam teljes
belefeledkezéssel. De nem ellenállásból tettem, hanem mert hallottam
felolvasásait a készülő könyvéből, és évek óta vártam Nádas Péter Világló részletek című könyvét. Nádast
szeretem olvasni. Olyankor megszűnik a tér és az idő. Egy Nádas-könyvbe
belemerülünk, mint az életbe.
Nádas Péter két vaskos kötetben saját gyermekkorának és családtörténetének felidézésével
összefoglalja ennek a szél tépett (és széllel bélelt) országnak 20. századi
történetét. Kicsit visszanéz a 19. századra is. Remélem, nagyon sok nyelvre
lefordítják majd. Még maga az író is szabadkozott egy interjúban, hogy már
megint milyen hosszút írt. A világ most nem az efféle elmélyülés felé megy, ez
igaz. Néhány sor után elfárad, néhány méter gyaloglástól megijed, kiborul, ha
elromlik a távirányító, és nem bírja kivárni, amíg megkel a kalács. Ez egy hiperaktív, összpontosításra képtelen kor. Azért megfér benne egy 1300
oldalas könyv is. Ha egy könyv a fűben járó olvasók kezébe kerül, abból
milliónyi tapasztalat, érzés és értelmezés születik. Erről általában senki nem tud semmit. Az objektív tudományos elemzés,
a könyv hiányainak és erényeinek számbavétele, az életműben és
irodalomtörténetben való elhelyezése az irodalomtudósok dolga. Én most az „olvasói
percepció” oldaláról közelítem meg. Ez egy rendkívül szubjektív, rakoncátlan széljegyzet
erről a gyönyörű kegyetlenséggel, empatikus rációval, ítélkező megbocsátással
megírt könyvről.
Nádas legújabb könyvével kapcsolatban mindenféle olvasói
viszonyulásról hallottam. Az egyik nem mer belekezdeni, a másik elkezdte, de
feladta, mert nem bírta a súlyát. Egyik rágódik a történelmi tényeken, a másik a
családfa kuszaságán, egy harmadik meg e kettő hibátlan összeillesztésén. Szóval
a jámbor olvasók küzdenek a szöveggel és a szöveg rájuk gyakorolt hatásával.
Mert elsodor, betemet, elbűvöl, elkeserít, felráz és felzaklat egyszerre. Miközben
mindenki elismeri, hogy ebben a könyvben valami „nagyon van”, mégis akadnak, akik
nehezen viselik. Nem kényelmes, kilendít a komfortzónából. Nehéz, mert mélyre
ás. Vagy talán túlságosan hozzászokott ez a kor a felszínességhez. Pedig érdemes belemerülni, hagyni, hogy a mélyre húzzon, mert aztán egészen más szemmel nézzük a fecsegő felszínt. Bevallom, engem a
percre elszámolt életrajzi hitelesség nem érdekel. Nem tartozik rám Nádas Péter
vagy családjának magánélete. Rábízom, mit és hogyan mond el belőle. Olvasóként az
összkép, a végső konklúzió érdekel. Mintha rettenetes súlyú tapasztalatot,
élettudást szereznék anélkül, hogy személyesen kellene a terhét átélnem. Ez
azért nem csekély adomány.
Egy számomra különös, de jellemző olvasói viszonyulást is megemlítek. Másoknak
talán az én viszonyulásom lesz helyteleníthető. Beszélgettem valakivel a Világló részletekről. Áradozott, hogy milyen
megrázó, felkavaró a könyv. Ezzel nem is vitatkoztam. Nagy egyetértésben haladó
beszélgetésünkben egy ponton úgy éreztem, túlságossá és pózossá vált a kétségbeesése,
ezért megemlítettem, hogy minden súlyossága és tragikuma ellenére én több
helyen kuncogtam, sőt hangosan felnevettem a könyv olvasása közben. Beszélgetőpartnerem
megdöbbent és felháborodott. Azonmód rátettem még egy lapáttal a
megbotránkozására, szinte mintegy provokáltam, és megjegyeztem, mennyire örülök, hogy Nádas táncolni is
tud. A reakció az volt, amire számítottam. Úgy nézett rám, mintha széttapostam
volna a virágágyást. De hát ő a legjelentősebb magyar író, aki Nobel-díjra esélyes,
mondta dúltan. Aha. És akkor nem lehet humora és nem táncolhat? A fegyelmezetten
analitikus intellektusa mellett nyilván ezekre is szüksége volt az írónak, hogy
kibírja a 20. század Magyarországát. Nem értem ezt a hozzáállást, de érzem, hisz ebben az országban élek. Lehet, hogy ezért nincs nálunk igazi farsang.
A nyegle cinizmus és a patetikus tekintélytisztelet végleteiben élünk. Vagy
az is lehet, hogy beszélgetőtársam mindenképpen ragaszkodni akart a „nincs mit
tenni” keserűségéhez. Egyébként Nádas könyvéből arra is feleletet kaptam, milyen
régmúlt időkben gyökerezik az a magyar macsó téveszme, hogy egy igazi férfi nem
tud táncolni. Nőként csak annyit mondhatok, ez is egy roppant bugyuta alfahím szokás.
Nádas Péter azt írta a Világló
részletekben, hogy ha nem író lett volna, amit már 11 évesen eldöntött,
akkor most talán tánctanár lenne. Kár, hogy a kettő együtt nem ment. Nekem még
egy alternatíva eszembe jutott a Világló
részletek és valamennyi korábbi könyve olvasása közben. Nádas kiváló
kulturális antropológus professzor is lehetne, mert épp olyan pontosan,
gondosan, részletezve, empatikusan és holisztikusan járja körül a témáit, mint
ahogy e tudományág megköveteli művelőitől. Csak ő mindezt gyönyörűen megformált
szépirodalmi stílusban teszi. A kulturális antropológia még nem volt ismert Nádas
Péter gyermekkorában, nem is hallhatott róla, így a pályaválasztását sem
befolyásolta, és ezzel bizony így vannak a mai gyerekek is. Ebben a tekintetben
hosszú évtizedek kemény munkájával sikerült eljutnia az országnak zéró ponttól
a zéró pontig. Erre csak a Világló
részletek utolsó sorát idézhetem: „Nagyon sajnálom.” Eljátszhatnék a
gondolattal, hogy Nádas könyve melyik antropológus stílusára emlékeztet
leginkább, Claude Lévi-Strauss metszően logikus strukturalizmusára, vagy
Clifford Geertz sármosan interpretatív mesélőkedvére, de ennek nem lenne
értelme, egyébként meg mindkettőre. Nádas rendelkezik azzal a látásmóddal, empátiával és megfigyelőképességgel, amit az egyetemen tanítanak az
antropológusoknak. (Vagy az írói és a fényképész látásmód határos az
antropológiai szemlélettel.)
Egy okos felnőtt analitikus könyörtelenségével szálazza szét saját
gyermekkorát és családjának történetét, de mindezen felnőtt értelemmel megírt
elemzés mögül kisikít az egykori magára hagyott, elárvult kisfiú. Jobban mondva
az egész okos, objektív, távolságtartó, részletező elemzés azért van, hogy ezt
a sikolyt meghalljuk. Ez az igazi felnőtt lét, amikor nemcsak azt tudjuk, hogyan
kell viselkednie egy gyereknek, hanem arra is képesek vagyunk emlékezni, mit
éreztünk, gondoltunk, értettünk a világból gyerekként. Nádas Péter könyvét olvasva Krúdy sorai jutottak eszembe: "Sok száraz fát kell gyűjteni, hogy az ember élete végéig tüzelhessen a kályhában. Ő már gyűjtött elegendő égetni való emléket." A tudatosan, analitikusan megélt élettapasztalat negligálása egy embert, egy országot és egy egész korszakot is ostobává tehet. A felnőttek nem igazán
felnőttek még, ha elfelejtik azt, milyen kiszolgáltatott tud lenni az
eszmetébolyult történelmi időkbe vetett kisgyerek. Fel kell nőnie ennek az
országnak, nem a praktikus mindennapok értelmében (az nagyjából mindenkinek
sikerül), hanem ebben a sokkal tágabb értelemben is, hogy szembe tudjon nézni a múltjával. Ehhez fontos tapasztalati forrás Nádas Péter könyve.
Ebben az értelemben tehát nem érdekel a kordivat: a Világló részletek 1300 oldalát el nem
cserélném egy világvezér 1400 karakteréért. Nádas Péter a legjelentősebb magyar
író, aki Nobel-díjra érdemes, nem vitatom. És van humora, és jó,
hogy táncolni is tud.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése