Törzsi ünnep

Írta: Inkabringa


Múlt hét csütörtökön hideg volt Budapesten. Konkrétan fáztam. Én még télen sem szeretek fázni, nemhogy nyáron. Borult, hideg idő várható, mondták a meteorológusok, és ezúttal így is lett. Meg azt is mondták, hogy átfutó hidegfront, szerencsére ez is így lett, mármint az átfutó. Csak egy napig vacogtam.

Annak a vacogtató napnak az estéjén koncertre mentem, amihez egyáltalán nem volt kedvem ilyen hidegben. A kedves társaságon túl oka volt, hogy mégis elbaktattam az A38-ra, hogy a fellépő zenekar Máltáról érkezett és én úgy éltem eddig az életem, hogy nem ismertem máltai zenekarokat. Ráadásul egyik barátunk ezen a nyáron épp Máltán csavargott és onnan buzdított, hogy menjek el a koncertre, mert a sarki kisboltban Tribali szólt, ezért hosszan válogatott, s reggelig maradt volna. Máltán most ez a dal az új slágerük. Budapesttől is ezzel búcsúztak. 

A Tribali egyébként már visszatérő vendége Magyarországnak, az A38-on és a Balatonnál pár éve koncerteznek. Valahogy elkerültem őket eddig, de a hírük megelőzte őket. Az ismerőseim szerint ezt látnom és hallanom kell, levesznek a lábamról, velük is ez történt, meg hasonlók. Úgyhogy betettem egy pulóvert a táskámba és méltóztattam elvacogni a koncertre.

A fentebb vázolt félkedvvel léptem be a koncert helyszínére. Amit láttam és hallottam, valóban azon nyomban levett a lábamról. A színpad egyik oldalán egy szitár szólt, a másik oldalán meg egy didzsediru. Ezt hívom én világotthonos érzésnek. Az én szívem ily honos. Az meg már hab a tortán, hogy a zenekar Magyarországot második hazájának nevezte, mert itt szíves fogadtatásra talált az ő világmix zenéjük. Ez persze nem stadionrepesztő tömegeket jelent, de ha a széles közönséghez képest maroknyian is vannak, mégis csak utat nyitottak ennek a rendkívül szimpatikus csapatnak e kies hazában. "Látjátok feleim szümtükhel, mik vogymuk..."

Ha valaki azt mondja nekem (márpedig ezt gyakran mondogatják széles e hazában), hogy mi magyarok minden népnél különbek vagyunk, de nem tudja megkülönböztetni a mezőségi zenét a dunántúlitól, azt nem vagyok hajlandó komolyan venni. Ha kell, készséggel elismerem, mi, magyarok imádni valók vagyunk, úgy legyen, de a szuahéli, a nyambikvara, a kecsua, a maláj, az ausztrál aboriginal meg az összes többi nép is az. Én nem akarok különb lenni a világnál, én a világ része akarok lenni: odatartozni, beleágyazódni. Nagy élmény volt a koncerten, hogy érezhetően a közönség és a zenekar is így gondolkodott a világról. Ezt az tudja igazán értékelni, aki itt él, ebben a hamisan hazafiaskodó tébolyultságban.  

A Tribali már a nevében is jelzi, aki eljön a koncertjükre, egy törzsi rítus részese lesz. Ez nem származás, náció vagy kultúrkör alapján alakult törzsi közösség. Itt válogatás nélkül a törzs tagjának tekintheti magát mindenki, aki a világ kultúráiban nyitott könyvként szeret lapozgatni. Örömzene és törzsi örömünnep, amit művelnek. (Például ÍGY.)

A közönség énekel, táncol és mindehhez nem nyomja a vállát az egymástól különbözés kolonca. Talán a zenekar is olvas zeneantropológiai szakirodalmat, vagy ösztönből csinálják olyan hatásfokkal a koncertjeiket, mintha könyvből olvasnák a receptet a világ nem tudom mivé alakításához. Mert az a legjobb bennük, hogy nem akarják megváltani a világot, még csak megváltoztatni sem, csak egy kevéske jó érzést, egymás iránti nyitottságot vinni bele. Egy kis ritmust, dallamot, amire mi, a törzsi ünnep résztvevői táncolhatunk. És ez már önmagában robajos változásokat indíthat meg. 

A didzsediru és a szitár mellett afrikai dobok, murchunga (nálunk dorombnak hívják) és számos egyéb hangszer szólt a világ minden tájáról. Valamint a pofazacskójukon doboltak, a kezükbe dudálva madárfüttyöt utánoztak és szinkópát tapsoltak. Az énekesnőnek néhol olyan a hangja, mint az Éj királynőjének, a férfiak számára kellemes látvány, ahogy a fiúk is kellemesek a női szemeknek. Egyébként meg valamennyien nagyon jól mozognak, táncolnak és zenélnek. Mi kell ennél több?

Divatja van most az univerzum átélésének. Úgy anblokk. Nekem ez világámításnak tűnik, ezért igyekszem kivédeni a jól bevált mondattal: én csak egy törékeny nő vagyok, mit is tudhatnék én az univerzumról? Azt hiszem, sokkal fontosabb feladat porba hulló emberként erre a három cselekvést jelentő szóra figyelnünk: gondolkodni, szeretni, mozogni. Ez még az univerzumot is edzésben tartja. Tudja ezt a Tribali is. A koncert végén hálás szívvel fogadtam, hogy nem szakadt rám az univerzum, és boldogító érzés volt, hogy része vagyok ennek a kerek világnak.

Máskor is írtam már, most is írom, a zene embert megtartó szép haszontalanság. Az emberiség egyetlen mentsége minden butaságára. A zene szelep az emberi hübriszen. Ennek a kaszt nélküli, szellős, felszabadult, laza világszemléletnek remek példája a Tribali zenekar.

Szervusz, világ!