Írta: Bikassygergel
Két kamaszfiúval mentem a meleg nyári város utcáin. Majdnem plakáterdőben járunk. Sok fát kivágtak, sok plakátot fölraktak.
Én úgy látom, förtelmes, buta, galád jelszavak korát éli az ország. Hazudnak. Megmondják helyettünk, kit kell szeretnünk, és kit kell gyűlölnünk. Mindent megmondanak helyettünk. Jók az iskolák és jól a kórházak, hirdetik. Hazudnak. Nekünk itt már csak a helyeslés, a taps, a kézcsók marad. És ők hazudnak, hazudnak rendületlenül.
Mindezt magamba fojtottam. Arra voltam kíváncsi, ők hogy látják. Az egyiknek tetszik: jókat lehet röhögni rajtuk, mondja. A másik nem szólt semmit, vagy elterelgette a szót. Én is elterelgettem. Sem nevelőnek, sem tanárnak nem volnék jó.
Megmutattam nekik a strand bejáratát, aztán egyedül mentem visszafelé. Úgy emlékszem, létezett valaha kiváló magyar plakátművészet. Meg régebben is sok silány, hazug plakát. Most hiába keresem a kiválót, a szellemet, az eredetiséget. Plakáterdő? Az erdő szép szavát nem kapcsolnám szennyes dolgokhoz.
Este betévedtem egy újpesti kocsmába. Berda József jutott eszembe, ő sokszor járhatott ide. Ma inkább söröző a kocsmák neve. „Italmérés?” az meg hivatalos, jegyzőkönyvi szó. „Újpesten reggelizik, Pomázon vacsorázik az életszeretet dalosa.” Nemrég kiadták összes verseit. Fura figura volt, versei sem köznapiak, néha szellemesen durvák és durván szellemesek. Trágár, és öblösen röhögő. A politika akkori hatalmasságai nem is dicsérték meg.
„Van a plakátragasztóknak dala? - kérdezte váratlanul még délelőtt az addig hallgató csendesebb kamasz. Mert, ha van, akkor kell hogy legyen a plakátletépőknek is.” Társa felröhögött. „Ez jó, ezt elmondom a Verpelétinek!” - kiáltotta.
Másnap reggel jutott eszembe az egész. Nem biztos, hogy továbbra is plakátokat akarok nézni. Behunyt szemmel volna jó járni, ha már kiáltani nem tudok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése