Májusi hideg

Írta: Bikassygergel


"Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse..." - Vagy mégsem, mert e régi verses műdal az állami ünnepségek hazugságát árasztja (vagy csak árasztotta?) Akárcsak a "Gyertek lányok ligetbe, ligetbe /Szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe" rigmus.

Hideg van. Tavaly ilyenkor is hideg volt. Rút, vigasztalan idő. Az is lehet, sokáig tart.

Nem kellett volna Rómából hazajönni, ott meleg volt, és minden virágzott. A lilás-rózsaszín júdásfa virágzást le sem fényképeztük, de több tucat fotónkon régóta ott virágzik. Hazaérkeztünk, a ridegen csatakos hazugság országába. Búsan sajnálkozunk? Hja kérem, ne utólag legyen valaki okos.

Májusról a hazugságok mondják, hogy csakis csodálatos, csakis vonzó. Szép Ernő ravaszul elhiteti az emberrel, de őt lehetetlen utánozni. Fogalmam sincs, kik a tavasz nagy írói, nyilván a romantikusok. Bennem jó ideje rág a kételkedés férge, azt a gyanúmat erősítve, hogy kártékonyan hazug minden romantika, még a jó öreg Dumas és a jó Victor Hugo romantikája is. Biztos sokat írtak a tavaszról, kutassa az irodalomtörténet. Villanásra eszembe jut, hogy Krúdy az őszről és nagy havas télről írta legjobb lapjait. Krúdy csalhatatlan.

Az egyik legszebb és legkeserűbb filmre emlékezem, Chris Marker Szép május című nagy dokumentumára. Párizs akkor is (1960 táján) olyan dúlt és bizonytalan volt, mint mostanság: Algériában háború, katonáik Párizsban is puccsra készen, fasisztáik bent a hadseregben... 

Chris Marker, aki élete végéig megőrizte az ellenállásban kapott fedőnevét, bravúrosan átvilágította Párizst májusban, és sikerült neki, ami csak a legnagyobb dokumentaristáknak: a közhangulat mélyét látta és láttatta meg, gyors utcai képriportokkal, hosszabb portrékkal, vagy csak vándorló kamerájával Párizs hajnali utcáin. Aki arra fogékony, "politikai film", aki nem arra, annak sokkal több. Alain Resnais (régi barátja) korai dokumentumai és a felülmúlhatatlan etnográfus Jean Rouch mellett Chris Marker több hosszú filmjével számomra (is) a legfontosabb, legnagyobb francia filmdokumentum-alkotó. Örülök, hogy halálakor, nemrég írhattam róla a Filmvilágban.

S ha már francia mozi-május, hadd emlékezzek meg itt, (anélkül, hogy ellenőrizném születési és halálozási dátumát) a nouvelle vague egykori különösen rokonszenves rendezőjére, Louis Malle-ra, akinek egyetlen filmjét sem tartja az utókor "remekműnek", viszont jó néhányat kivételesen jónak. Ráadásul épp Milou májusban címet adta '68 májusára emlékező keserű komédiájának, melyben Milou nem áttetsző blúzú egyetemista lány a barikádon, hanem egy nagypolgári idős férfiú (Michel Piccoli), aki rezignáltan figyeli (a vidéki lakhelyétől messze eső) Párizs ifjú felfordulását, s akinek bár van ilyen lányunokája, nem ért vele szót.

Malle legismertebb filmje nálunk nem ez (talán be sem mutatták), hanem a Zazie a metróban volt, majd főleg a Viva Maria, Brigitte Bardot és Jeanne Moreau forradalmi- és férfifaló párviadala a filmhumor győztes tengerén, Mexikóban...

Régi Párizsok, régi Zazie-k és Máriák... csak az tudja újraélni, aki akkor járt moziba.

Kapcsolódó írásunk: A 21. század prototípusa - Chris Marker

"Párizsban szép a nyár..." (Louis Malle és Zazie)

Írta: YGergely


1959–1963: A háború utáni francia történelem leghisztériásabb, legidegesebb évei. Évente puccs, vagy puccsfélelem. Aztán de Gaulle elfojtja a Francia-Algéria megtartásáért küzdő tábornokok mozgalmát. Békét köt, Algéria függetlenné válik. Francia-Algéria híveinek titkos fegyveres szervezete, az OAS még jó ideig merényletekkel tartja bizonytalanságban a társadalmat. Ebben a néhány évben az új hullám, a nouvelle vague magasra csapja tajtékját. Néhány évig a francia film a legérdekesebb Európában. Kellenek hozzá e válságos, hisztérikus évek.

Jó ideje persze minden év válságos, butaság és megalkuvó gyávaság nem észrevenni.

Louis Malle kimaradt a hatvanas évek nouvelle vague-nemzedékéből, kimaradt Párizs ’68-ából is. Minden filmjét, mintha egy új, egy másik Malle rendezné, életművét az inkoherencia paradox kötőanyaga tartja össze.

Louis Malle

Legjobb filmje ma is, akárhányszor újranézve, a Zazie, a metrón, ahol van utálat és részvét, vad és harsány stílusparódia, alpári grand guignol, ínyenc utalás, böffenő röhej és halk szó. Queneau stílusgyakorlatát Louis Malle is könnyedén elénk varázsolja. A Zazie-ban szinte szétneveti saját lidérceit: egyik jelenetében OAS terroristák rohamoznak meg egy kiskocsmát. A szürrealista izgalmú csata egyszerre zazie-s, idétlen diákcsíny és nagyszabású Übü királyos paródia.

Izgatott, hisztérikus nevetőgörcs ez az alkotás. Nem a Queneau-regény adaptációja, hanem írás Queneau-módra töltőtoll-kamerával. Különböző fajta és minőségű stilizáció ötvöződik itt,  az irodalmi szövegé, a díszletvilágé, a harsány színhasználaté, a szándékoltan keresett, kiszámíthatatlanságot éreztető, olykor természetellenes vágásé. Az ötvözet az álomvilág felé vezet. A Zazie álomhangulata azért érdekes, mert egyszerre, egy időben sugall félelmet és örömöt, minden beállítás, minden snitt ambivalens érzelmi hatást kelt. A felszabadító félelem filmjét látjuk.

Zazie-t egy mókásan ügyefogyott szatír üldözi, a szatírt meg a járókelők, és a rendőrség üldözi. A szatír lincseléstől fél. A tömegbe verődött emberek egymástól tartanak a leginkább, egyre agresszívabbak. A különféle egyéni és kollektív félelmek komikusan halmozódnak. Mindezt a film mesebeli, bizarr vágástechnikával eleveníti meg.

A lappangva erősödő hisztéria a film végén egy különleges bravúrral megkomponált és vágott szürrealista kocsmai verekedésben robban ki. Egy szekrény fiókjain a történelem fejezetcímeit olvashatjuk, ha kinyílnak, piciny hitleristák, hóhérok és géppisztolyos OAS-terroristák bújnak elő. 1961-ben vagyunk, amikor a Szajnán holttestek úsznak, s Franciaország közel kerül a polgárháborúhoz. A Zazie a rendetlenség filmje. Tele pofonként ható, gyors nagyközelikkel és tele queneau-i verbális humorral.

Van a Zazie-ban egy rövid, de fontos jelenet: a kislányt a gátlásos és folyton felsülő szatír kagylós ebédre invitálja. Zazie igazgyöngyöt harap ki a kagylóból, de szórakozottan köpi ki, mit neki milliós értékű gyöngyszem, ő a szatírt és általában a felnőtteket akarja bosszantani, és főként a metrót akarja látni. Elhajítja hát a gyöngyöt. Ez rejtett önvallomás. Malle, alighogy valamelyik filmjével megtalálta a neki illő stílus igazgyöngyét, már hajította is el. Unatkozó, finnyás rendező. Hűtlen önmagához, nem épít egységes stílusú életművet. A Zazie anarchista humorának nemhogy Malle-nál, de az egész francia filmművészetben nem lett folytatása. 

„Utazott. Megismerte a nagy hajók melankóliáját”. Louis Malle úgy hagyja maga mögött Franciaországot, mintha csak Flaubert Érzelmek iskolájának hőse volna sokféle csalódás után. Amerikában telepszik le, ahol nem kínozza a francia közélet egyetlen lidérce sem. Talán az önvád sem, hogy minden elől kitért és kívül maradt. Évtizedet tölt az Egyesült Államokban, amerikai filmrendezőnek számít már, amikor visszatér, s előbb gyerekkoráról forgat filmet, a német megszállásról, aztán ’68-ról. 1968-ról, igen, melyből kimaradt. Mit mondhatott volna húsz év távlatából? Louis Malle nem mondott egyebet, mint Zazie a regény és a film végén: „J’ai”.