Keresés ebben a blogban

2015. július 27., hétfő

Blablabla

Írta: Inkabringa


Sok évvel ezelőtt ismertem valakit, aki négy dologra volt büszke az életében: arra, hogy Budapesten született, hogy fehér férfi, hogy magyar, és hogy van két vérebe, akik ciccentésre bárkinek átharapják a torkát. Két lábon járó sztereotípia-gyűjtemény volt, elképesztő magabiztossággal: a cigányok bűnözők, a feketék rabszolgának valók stb. Akkoriban még nem akartam elhinni, hogy ilyen is van, többször beszélgettem és vitáztam vele. Előfordult, hogy megingott, felrémlett benne, hogy talán másnak a másféle nézőpontja is helytálló lehet. Aztán a pillanatnyi megingásain felülemelkedett, hiszen egy nő szavára nem kellett adnia. Az ő sztereotípia-világában ugyanis a nők csak a férfiak kedvére teremtődött élvezeti cikkek, kivéve a feleséget, mert az vasal is. A világ dolgaiba a nők ne szóljanak bele. Talán, ha egy általa is magyarnak tartott budapesti születésű véreb-tenyésztő fehér férfitől hall ellenérveket, hatásosabb lett volna. Egy saját kasztbeli szava mindig többet nyom a latban.

Látszólag az ellenkezője igaz, de a sztereotípiák és sommás örökítéletek valójában nem erősítik az embert, hanem kifejezetten védtelenné teszik. Általuk ugyanis befolyásolhatóvá és irányíthatóvá válik úgy, hogy észre sem veszi. Elveszettnek hiszi magát, ha nem tud mindenre egymondatos, soha nem változó magyarázatot kapni. Az sem baj, ha az a magyarázat hülyeség, csak vigasztaljon. Minden jel szerint a hülyeség az emberiség egyetlen perpetuum mobiléje. Valamirevaló média vagy politikai hatalom erre a hülyeség-áhításra alapozza rendíthetetlen impériumát. 

A világ globális a gazdaság tekintetében, de zárkózott és szegmentált, ha az egyre égetőbb globális társadalmi problémák megoldásáról van szó. Pedig egyszer az életben nem ártana komolyan foglalkozni ezzel.

A menekültek áradata például Európa-szerte napi problémát jelent. Mivel ezúttal is a hisztizés uralja a közbeszédet, a folyamatokat higgadtan értelmező globális párbeszédre továbbra sincs sok esély. Ebből persze csak rossz megoldások születhetnek, és akkor mindenki zúghatja: „ugye, megmondtam, hogy ez lesz belőle?”

Akadnak azért Európában olyanok, akik értelmes figyelemmel kísérik a világban élők sorsát. A szórakoztatóiparban ez nem elvárás, nem is ez a dolguk, de vannak, akik a flitteres csillogás mögötti valóságra is figyelnek.

Ilyen például Alessandro Gassman színész-filmrendező, aki ama kiváló és sosem feledhető színész, Vittorio Gassman fia. Az ENSZ egyik jószolgálati nagyköveteként szíriai menekültekről készített dokumentumfilmet, amit júniusban Firenzében, a Menekültek Világnapján rendezett monstre koncert keretében mutattak be.

Maradjunk még az olaszoknál, mi is szeretünk náluk időzni. Az olasz nem egy búval bájolt népség. Van bennük jócskán a mediterrán harsány életörömből. Ez az örömelv azonban gondolati háttér nélkül könnyen vezet felszínességhez, és ezt a társadalom manipulálói ki is használják. Kifizetődő elbódítani a népet, hogy ne legyen igénye a mélyebb belegondolásra. Az olasz szórakoztatóipar fellegvára a buborék-boldogság gyártásának. Berlusconi óta tudjuk, hogy a felicita-érzésre konkrét politikai bázist lehet építeni Olaszországban.

Vannak azért olyan előadók is, akik az olasz habkönnyű melodikus zenei hagyományokat szarkasztikus, kritikus, konkrét társadalombírálattal, groteszk, szürreális szövegekkel ötvözik. 

Ilyen előadó volt a félig szlovén származású, Milánóban született Giorgio Gaber is. Az ötvenes évek végén elsőként énekelt olasz nyelven rock and rollt. Az Io non mi sento italiano című lemeze 2003-ban, már halála után jelent meg. „Nem érzem magam olasznak”, de valójában a közhatalom által erőltetett olasz-imázstól berzenkedik. A zengzetes politikai szólamok ellenére Olaszország Nyugat-Európa perifériáján tengődik, és Garibalditól messze kerültek későbbi népvezér utódai. Elnézést, elnök úr.


A mai olasz könnyűzene érdekes színfoltja Alessandro Mannarino. Zenei elődjeként, a blogban már ITT emlegetett, Vinicio Caposselát említhetjük, és természetesen mindkettőjük fölött ott lebeg Tom Waits kategorizálhatatlan szelleme.

Mannarino Rómában született, római akcentussal énekli dalait, ahogy annak idején Pasolini római akcentussal forgatta filmjeit. A műfaj tradicionális témái mellett pikírt szemtelenségű karcos társadalomkritika is kicsendül dalaiból. Külvárosi nyomorban nőtt fel, ezért nem is kell aggódnia, hogy kritikus hangneme miatt társadalmi köre kiveti magából, mert ő már eleve társadalmon kívüliként van számon tartva a nyárspolgári univerzumban. Mondhatja őszintén és kertelés nélkül a véleményét.

A Svegliatevi italiani című dalában, némiképp Giorgio Gaber nyomdokain haladva, a Berlusconi-éra felszínes közszórakoztatásába belegárgyult olaszokat akarja felrázni, hogy ne legyenek már olyan irányíthatóan bárgyúak.

Mannarino az emberi természet veszélyes oldalát is megénekli, és ha a hangadó csoportok rájátszanak erre a dúvad, másokat lenéző és leigázó ösztönre, ez garantáltan öldöklő pusztításhoz vezet.

Mannarino nem akar szent tüzű igazság harcosa lenni, de a véleményét eldalolja. Úgy tartják számon, hogy ő egy 21. századi Bacchus, akiben elsöprően eleven és pezsdítő életöröm van. Mannarino azt példázza az olaszoknak, hogy az életet lehet mediterrán lelkű harsány habzsolással szeretni anélkül is, hogy tunya eszű élveteggé válnának. Szókimondó, frivol, minden üres frázist és konvenciót kifiguráz, koncertjei igazi szürreális bacchanáliák. Aki Olaszországban jár, ne feledje megnézni Alessandro Mannarino koncertnaptárját.

Barcelona az otthona egy dél-amerikai gyökerű zenekarnak. A Che Sudaka nem ismeretlen a magyar publikumnak sem, többször adtak remek hangulatú koncertet itt is. A maguk léha, szertelen módján szintén arra biztatnak mindenkit, hogy ne higgyenek el mindig mindent, amit egyszerű igazságként a fejükbe sulykolnak. Blablabla.

A legvégére egy francia jazzénekes maradt, André Minvielle, aki dalaiban occitan nyelven is énekel meg egyéb nyelvekből is halandzsázik olykor. Amit és ahogy ő énekel, nagyon jó hallgatni.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése