Írta: YGergely
Jean Vigo szelleméhez a vidám kétségbeesés illik, nem a szépelgő áhítat.
Az Utolsó
tangó Párizsban egyik jelenetében villanásra feltűnik egy hisztérikus
fiatalember, rendezőnek mondja magát, és szabálytalan „szerzői filmet” rendez a
Szajna partján. Kiabál, művészetről fecseg, majd beledob egy „Atalante”
feliratú mentőövet a folyóba. A mentőöv sokatmondóan elmerül. Ez a hisztérikus alak Truffaut hasonmás-színésze, Jean-Pierre
Léaud. Bertolucci nyilván
ezzel a fölényes iróniával illusztrálta, hogy az új hullámos tévelygés
után (szabálytalan remekművek, amiket csak a filmklubok vetítenek Amerikában), most
majd kasszasikerek hollywoodi mesterévé válik. De előbb elsüllyeszti azt az
izét, azt a bukott filmet, s tagadni fogja, hogy indulásakor ő is hitt az
ilyesmiben.
Csakhogy ez az
átkozott Atalante azóta sem akar igazán elsüllyedni. Az Atalante uszálya
továbbra is kísérti a filmalkotókat, mint valami sűrű ködben is
szomorúan-vidáman előbukkanó játék-, álom- és képzelethajó. Minden idők
legszebb, kristálytiszta filmpoézise. Jean Vigo korán jött, az Atalante évtizedekig kevesek titka
maradt.
1945 novemberében a
Pantheon mozi két háború előtt készült különös filmet vetít, az egyik André Malraux spanyol
polgárháborús Reménye, a másik Jean
Vigo filmje, a Magatartásból elégtelen.
Ezt a filmet „anarchizmusa” miatt 1933-ban betiltották, majd a háborút követően
egyszerre „felfedezik”, megbámulják, mint valami holdbéli jövevényt.
 |
| Jean Vigo: Magatartásból elégtelen |
„Cselekményt!
Valami történetet, az istenért!” siránkozik a producer egy Godard-opuszban. Wendersnél meg lelövik azt a rendezőt,
aki fekete-fehérben merészel forgatni, természetesen cselekmény nélküli filmet.
A film címe A dolgok állása, de
mindig is ez volt a dolgok állása, 1934-ben is, Vigo halálakor, meg ma is.
Jean Vigo kudarcaival bátorítja már nyolc évtizede a látókat. Ő a
filmtörténet legbukottabb figurája. Apját korán elveszti, de mert az hírhedt
anarchista volt, tanulóéveiben szégyellnie kell. Anyja intézetbe adja. Aztán
rejtélyes vérmérgezés kínozza. Két dokumentum- és két játékfilmre van ideje
rövid életében, ezeket betiltják, amelyiket mégsem, arra senki nem vesz jegyet.
 |
| Jean Vigo (1905-1934) |
Talán egyetlen
asztal körül elférnének azok a magyar nézők, akik emlékeznek A
filmművészet hőskora (eredeti címén Travelling
en arriere) egyik jelenetére. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján
vagyunk. Kamaszkorból épp kinőtt önjelölt filmcsinálók elmennek az Atalante,
e gyorsan elfeledett film helyszíneire, például a szegényes falusi esküvő
templomához, a Marne mellé, ahonnan Vigo remekében
lakhelyükre, az uszályra szállnak a fiatal házasok. Egy valahai filmkritikus
rendező, Jean-Paul Tacchella emlékezett
így saját indulására. Szerencsére társai is akadtak. Francois Truffaut „eszeveszett
csodálatról” beszél, mely elfogta egy filmklubban először látva a Magatartásból elégtelent. Nemcsak azért,
mert saját gyerekkorára ismert benne, hanem mert ő is ilyen hangon szeretne
beszélni, ilyen képekkel szólni.
Leos Carax filmjében (A Pont-Neuf szerelmesei)
is felvillan az Atalante, ő is Jean Vigót vallja ősének.
Tehetsége ellenére a túlhabzó Pont-Neuf,
bár nagyravágyó és olykor lángoló film, zsúfolt túldíszítéseivel is üresebb,
mint a rendező első, kevés pénzből, amatőr eszközökkel készített opusza, a Boy meets girl.
„Húszéves vagyok, és nem tűröm, hogy ezt a legszebb életkornak
nevezzék”- Rimbaud mondhatta
volna, József Attila mondhatta
volna. Jean Vigo szelleméhez
az hű, akinek filmjeiből ez a vidám kétségbeesés sugárzik. Aki nem lihegő és
színpompás verset forgat, hanem prózában rejti el a költészetet. Ilyen volt a Négyszáz
csapás, és ilyen a Boy meets girl.
Vigo két dokumentum
és két játékfilmje közkincs, szabad préda a tehetségek számára. Truffaut azt tanulta meg belőlük,
hogy a sellőálmok olvadjanak inkább a mindennapokba, így ötvöződnek
romantikátlan prózaköltészetté.
A Négyszáz
csapásban a tornatanár Párizs szürke utcáira vezényli osztályát,
sípolva futtatja a kamaszokat, s azok közül minden utcasarkon lelép néhány,
végül a tanár, hátra se nézve egyedül ugrándozik. E jelenet őse a Magatartásból elégtelen egyik képsora. Lindsay Anderson túlértékelt Ha… című
cannes-i nagydíjas opuszának végén angol diákok a fakultás tetejéről halomra
lövik a professzorokat. Ez is a fenti Vigo-filmben
látható, csakhogy eredetibben, és őszintébb, frissebb erővel, vadabb humorral.
Jean Vigo már 1931-ben egyes szám első személyben szólt a filmvászonról.
 |
| Jean Vigo: Magatartásból elégtelen |
Julian Temple angol rendező az életrajzán kívül nem sokat tanult Jean Vigótól. Sajnos, filmet csinált Vigóról. Ez hibának bizonyult, ostoba
giccsfilm keletkezett. A közönségcsalogató célzatú
tiszteletadás heveny szépelgésben szenved, vad és önparódia ízű szerelmi
jelenetekben bővelkedik. Minden színes benne, minden szép, főleg a napfény és a
Földközi-tenger. Vigo röhögött
a turista-szépségeken.
Ami riasztó giccs lenne
máshol, Vigónál varázsos képi
költészet: érzelgősség helyett az álmok fenyegetését sugározza.
 |
| Jean Vigo: Atalante |
Voltak-e példái,
inspirátorai Vigónak? Rimbaud-t szokták emlegetni.
(Kísérteties látni a Magatartásból
elégtelen 1933-as
premierjének meghívóját. Párizs, IX. kerület, rue de Douai: ettől az utcától
három sarokra lakott a gyerek Truffaut,
és Douai városában töltött fontos időszakot Rimbaud...)
A másik, Rimbaud-tól nagyon különböző irályú
kamaszzseni, Radiguet nevét
épp Truffaut említi a
szellemi rokonok sorában. De ha felfigyelünk Vigo
tervezett rövidfilmjének forgatókönyvére (Chauvinisme),
az Andalúziai kutya erős hatására is rádöbbenhetünk. A
kopaszok ellen hajtóvadászat indul, lincselik és skalpolják őket: Buñuelnél a vakok járnak így. Ugyanilyen
hagymázas humor sugárzik a másik tervből (Lourdes),
mely a csodavárókat és papjaikat röhögi ki.
Jean Vigo élt 29
évet. „Virágok és koszorúk mellőzését kérjük” - állt temetési értesítőjén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése