Budavári Cirkusz 1956

Írta: BikassyGergely

A Budavári Cirkusz épp 1956 októberében vendégszerepel Róma egyik külvárosában. A helyi kommunista pártszervezet vendége a magyar cirkusz, és a vendéglátó olasz kommunisták lelkesen ünneplik. "Állj! Nem jó!" - kiáltja ekkor a rendező, és a forgatás félbeszakad. Valahogy így kezdődik Nanni Moretti filmje, sőt a filmbeli film rendezője is ő maga, Nanni Moretti. 

Nanni Moretti

Mint régebbi filmjeiben, most megint ő játssza a főszerepet. Mint korai filmjeiben, most is a jelen történelmérő, akarom mondani a történelem jelenéről töpreng. A forgatás többször is félbeszakad, Moretti egyre inkább töpreng, például mindig új szöveget ad a történelem fordulataitól elbizonytalanodó olasz kommunistáknak. Közben saját magánélete is válságba kerül, akárcsak '56-os olasz filmfőhőseié. Az Antonio Gramsci pártszervezet vaskalaposan buta vezetője egyetért a magyar forradalmat ünneplő olasz kiskommunistákkal. Azután viszont egyet kell értenie a magyar forradalom leverését és a Szovjetuniót ünneplő olasz nagykommunistákkal. Szerelme ezért faképnél akarja hagyni. A Budavári Cirkusz olasz búcsúelőadásán (Anger Zsolt alakítja a cirkuszigazgatót) kishiján kitör a botrány. 

Moretti fimje keserű komédia. Legjobb percei akasztófahumortól sem mentesek, még a kötél is előkerül. De mindez rég volt, Moretti félbeszakítja '56-os filmjét, megváltoztatja az olasz kommunista párt határozatát, vaskalapos és gyáva hősét megmenti a kötéltől, és cikruszi elefántra ülteti, hogy trombitálva vezesse olasz pártsejtjének naiv tagjait a daloló jövőbe. Nanni Moretti groteszk és minden naivságon mosolygó történelmi komédiáját szívből ajánlom a magyar középiskolásoknak, magyar egyetemistáknak és minden magyar törtélemtanárnak. Sőt, ha belegondolok: minden nézőnek. Kevés film beszél ilyen okos humorral a fájdalmas magyar '56-ról. Cikkemnek itt vége, de a történelem filmje olaszul is, magyarul is - folytatódik.

Szittya Emil a Kassák Múzeumban

Írta: BikassyGergely

Szittya Emil furcsa alakját a kísérleti filmjeikről ismert alkotópár, Igor és Ivan Buharov idézi meg tavasztól oktőber végéig látogatható kiállításukon. Szittya Emil nevével először vagy hatvan éve, Kassák Egy ember élete című főművében találkoztam. Szittya Kassák nagy európai csavargásainak útitársa az önéletrajzi regényben. Anarchista csavargó, szélhámos, talán csaló, és talán jövendő művész. Mind a neve, mind a regénybeli figurája olyan különös és eredeti, hogy ifjan naiv módon sokáig fiktiv alaknak hittem. Pedig nem az, s bár furcsa művésznevét maga "Szittya" kreálta, valóban létezett, s útjaik elválván Kassáktól függetlenül is kibontakozott íróként, festőként, besorolhatatlanul. 

Szittya Emil 1906-ban

A húszas évektől már nem tért vissza Magyarországra, Berlinben és Párizsban élt. Soha nem lett Kassák avantgard folyóiratainak munkatársa. S ha annak idején csavargótársak is voltak, barátok soha. Kassák ellentmondásos színekkel ábrázolja, inkább taszítóan, mintsem vonzóan. A magyar kultúrának nem lett része, Magyarországon nagyon sokáig Kassák regényalakjától függetlenül nem ismerték. Később ő maga mindvégig tagadta, hogy magyar és zsidó lenne - holott mindkét tény meghatározta életét és pályáját. 

Amennyire tudom, magyarul, magyar szerzőtől róla nem jelent meg nagyobb dolgozat a kiváló művészettörténész, Rockenbauer Zoltán tavalyi tanulmánya előtt (Múlt és jövő, 2022. 3. szám). Rockenbauer hosszabb írása is a meglepetés hangjával indul: Szittya Emilt Nyugaton ismét felfedezték, elemzéseket írnak róla, kiállításon szerepelnek festményei. Nem tudom, a Buharov-fivérek kiállítását mennyire inspirálta Rockenbauer tanulmánya, azt gyanítom, hogy kevéssé: ők maguk fedezték fel maguknak a csavargó és különc anarchista művészt. Különc? A kiállítás azt bizonyítja, Szittya ennél több volt, s több, mint Kassák nyomán hitte bárki. 

A Kassák Múzeum kiállítására az "installáció" a helyesebb meghatározás. Buharovék forgattak egy áldokumemtumfilmet a két költő csavargásairól. Ez az egyik teremben nagy vászonra vetítve látható - de az előtérben is pereg egy másik (vagy ugyanannak a filmnek valamely változata.) Az előtérben egy valódi installáció kelt figyelmet. Nagy asztalon tucatnyi régi telefon: bármelyiket felvéve Szittya szövegei hallhatóak magyarul, magyar fordításban, magyar színészek és közremőködők hangján. Ez is nagyon érdekes, de magam persze inkább a filmet figyeltem. És nem csalódtam: mint a szerzőpár többi filmje, ez is nagyon tehetséges munka. 

Technikailag szándékosan rontott mozgóképen a két főalak, megnevezetlenül is Kassák meg Szittya vándorol német, belga s francia városon és tájakon, abszurd, alig hihető és teljesen hihető epizódokon át. Az áldokumemtum valódi műalkotássá válik, provokativ és önálló-öntörvényű mozgóképpé, mely most már a Buharov-fivérek gazdag életmúvének fontos darabja. Ezek után feladatomnak érzem, hogy beszerezzem és elolvassam Szittya 82 álomleírását, melynek eredetije is elég régen jelent meg franciául, magyarul meg soha, csak itt az installáció telefonjain hallható. Soha még ilyen érdekes telefonüzeneteket... 

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

"Kasi" (Kassák Lajos 130 éve)

Hegel Iránban

 Írta: Inkabringa

Iránról nem túl szívderítő hírek keringenek mostanság (sem). De arról is hírt kapunk, hogy élnek ott önállóan gondolkodni képes emberek, akik kilátnak a számukra kijelölt szellemi és materiális keretekből. Mindehhez van némi köze Hegelnek is.

Irán története a 19. század végétől kezdve afféle húzd meg-ereszd meg. Reformok és tradíciók, modernitás és fundamentalizmus, világra nyitás és bezárkózás, demokrácia és despotizmus, szekularizáció és vallásállam közötti huzavona folyik. Ilyesféle ideológiai csatározások közepette gyakran eltűnik az érdeklődés horizontjáról a nép, az istenadta nép helyzete, miközben a szép szólamokban minden csakis értük történik. Van ilyen máshol is, tudjuk jól.

Irán 20. századi története több (gyakran egymással szöges ellentétben álló) korszakra tagolódik.

Az első korszak a 20. század első fele, ami valójában már a 19. században elkezdődött, és beleilleszkedett a világ számos pontján kibontakozó nemzetállam építések sorába. Iránban a nacionalizmus az iszlám előtti perzsa kultúrához való visszatérést jelentette. Szárba szökkent az iszlám előtti iráni kultúra és a zoroasztrizmus vallásának kultusza. Megreformálták a perzsa nyelvet, hogy minél szélesebb néprétegek számára váljon érthetővé és élvezhetővé. Az irodalom témái sem csak az udvari életre szorítkoztak többé.

A kultúra két részre oszlott: iráni és nem-iráni kultúrára. A nem-iráni kultúra az iszlám. A korszak meghatározó gondolkodói (pl. Sadeq Hedayat) szerint idegen elemként ékelődött az iráni kultúra rendszerébe, és az iszlám irracionális és modernitásra alkalmatlan. (Tegyük hozzá, hogy Irán és az iszlám több évszázados összefonódásának nagyon szép időszakai is voltak a korai középkorban.)

A 20. század első felében Reza Shah három fő pillérre építette uralkodását: az archaikus perzsa kultúra előtérbe helyezése, európai mintát követő modernizáció és szekularizáció, ami az iszlám kiszorítását jelentette az államirányításból. Az egyházi személyeken kívül tilos volt a férfiaknak turbánt, a nőknek fátyolt viselni. A Shah megalapította 1934-ben a Teheráni Egyetemet. Az 1930-as évektől indult meg a kulturális antropológia is európai mintára. Csakhogy az antropológusoktól is elvárta az uralkodó, hogy az ő ideológiájának megfelelően működjenek. Ebben nem volt mindenki engedelmes. A perzsa intelligencia egy része az uralkodó ideológia szolgálatába állt, másik része azonban - a perzsa kultúra támogatása mellett - ellenezte a despotikus irányítást.

Az ellentábor (pl. Ali Shariati) az iszlám intelligencia köréből került ki, és a hagyományok őrzését, a fundamentalizmust szorgalmazta. Ez a szemléletmód kérlelhetetlenül nyugatellenes volt. Azonban az iráni iszlám intelligencia is kétarcú. A 19. század végén az iráni értelmiségi elit prominens tagja, Sayyid Jamal-ad-Din Afghani az iszlám megújulásra képtelenségét bírálta, ami a társadalmi fejlődést is akadályozza. Yousef Khan a 19. századi Iránban a saria és az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának összeegyeztetését javasolta. Bírálta az iszlám vezetőit, hogy a népet tudatlanságban tartják és gátolják a társadalmi modernizációt.

Reza Shah ellenben lelkesen modernizálta Iránt. Európai mintát követve vasutat és utakat épített, egyetemet alapított, átalakította az oktatást és az egészségügyet. Egyet nem akart semmiképpen sem: demokráciát. Jobbnak látta a despotizmust. Irtózott attól, hogy a civil társadalom megerősödjön. A perzsa kultúra számos prominense tiltakozott Rezi Shah despotikus uralkodása ellen. Még egy probléma volt: Reza Shah kicsit sem figyelt oda az iráni társadalom törzsi jellegére, a sokféle kultúrájú és nyelvű csoportok igényeire. A modernizálás csak a kirakatban valósult meg, a társadalom mélyszövetéig nem jutott el. Lettek fényes építmények és intézmények – épp csak a szabadságjogok hiányoztak és a társadalom demokratizálásának igénye.

A nagy fordulat 1979-ben történt, amikor az iszlám forradalom, Komeini Ajatollah vezetésével átvette Irán irányítását. Létrejött az Iszlám Köztársaság. A demokrácia persze továbbra sem volt napirenden. Az iszlám államvallássá vált. Erőre kaptak az iszlám fundamentalisták az országban, akik a saját elképzeléseik szerint értelmezték a vallást, üldözték a velük ellenkezőket. Egyik első intézkedésként bezárták az egyetemeket (néhány éve múlva szigorú szabályok mellett újra megnyitották őket) és megszüntették a kulturális antropológiát. Ez már csak így szokott lenni. Ahogy Lévi-Strauss mondta, az antropológia úgy maradhat meg a változó világban, ha hagyja magát elpusztulni és új álarcban újjászületik. Antropológusok mindmáig vannak Iránban – okosan, tisztességgel teszik a dolgukat. Nem kis kockázat. Megtapasztalják ezt tudósok, művészek és sokan mások is. Volt enyhülés az iszlám fundamentalizmusban az elmúlt évtizedekben, de most ismét megerősödtek a keményvonalasok. Iránban egyre többen fontolgatják az emigrálást, főként a kvalifikált rétegek és a fiatalok. Egyre több orvos és ápoló hagyja el Iránt. A sors iróniája, hogy azokba a nyugati országokba menekülnek, amiket a kormány ellenségnek tart.

S hogy mi köze mindehhez Hegelnek? Nagyon is sok. Hegel és Irán kapcsolata szép példája annak, hogy az emberiség, ha éppen észnél van, képes tanulni egymástól. Az ezredévek alatt az arab, kínai, indiai, afrikai, amerikai és sok más kultúrától sokat tanulhatott a világ. A nyugati kultúrák is sokat adtak a világ más tájainak. Vitathatatlan tény, hogy az ókori görög kultúrának, az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatnak, a francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának kontinenseken átívelő hatása volt, és a szabadságjogok európai gondolkodói messze ható szemléletmódot közvetítettek a világ minden pontjára.

Hegelt a 19. század közepén Arthur de Gobineau, francia arisztokrata, író és diplomata ismertette meg az irániakkal. Úgy gondolta, hogy az iráni lelkülethez leginkább Spinoza és Hegel illik. Gobineau rasszista és elitista volt, szerinte az árja fajba tartozók és az arisztokraták felsőbbrendűek másokhoz képest. Egyébként a 19-20. században Iránban nagy népszerűsége volt az ún. árja elméletnek, ami az ő értelmezésük szerint a prehisztorikus Irán az indoeurópai nyelvcsalád és az emberi civilizáció bölcsője és ez összeköti Európával.

Az 1940-es évek elején jelent meg Mohammad Ali Foroughi több kötetes könyve az európai filozófia történetéről. Ebben nagy fejezetet szentelt Hegelnek. Foroughi saját korának meghatározó gondolkodójaként a liberális demokrácia egyik első szószólója lett Iránban. Foroughi rátalált Hegel iráni kultúráról szóló soraira, mely szerint az Óperzsa Birodalom (i. e. 6- i. sz. 4. század) a szabadság, függetlenség és civilizáció felé törekvő emberiség bölcsője volt. (Erről a távoli korszakról, amiben nagy része volt a perzsáknak, Jan Assmann is írt. A blogban ITT idéztünk tőle.) Foroughinak az első perzsa nyelven megjelent európai filozófiatörténettel az volt a célja, hogy ellenségkép gyártása helyett minél mélyebben megismerjék az irániak az európai gondolkodókat.

Mohammad Ali Foroughi (1877-1942)

Februárban hunyt el Sayyid Javad Tabatabai, iráni filozófus. Prominens személyisége volt a despotikus és fundamentalista iráni kormányzás ellenzőinek.  Irán északnyugati részében született azeri török családban. Megtanult perzsául és arabul, ismerte a perzsa és az iszlám kultúrát is. Egy örmény paptól tanult franciául. Az 1960-as években egyetemistaként párhuzamosan végezte iszlám filozófiai és jogi tanulmányait. Filozófiai érdeklődése túllendült az iszlám határain, ezért Németországban és Franciaországban folytatta tanulmányait. Ő volt az első iráni, aki a Sorbonne-on Hegel filozófiájából írta doktori disszertációját. Hazatért Iránba, a Teheráni Egyetemen tanított, majd a kormányzat despotikus módszereit bíráló cikkei miatt eltávolították, de továbbra is meghatározó személyisége maradt az iráni tudományos életnek. Életét emigrációban fejezte be.

Seyyid Javad Tabatabai (1945-2023)

Tabatabai életéből is kiviláglik, hogy az iráni kultúra milyen sokrétű, mennyiféle értékes tudás megfér benne egymás mellett. Az elmúlt 100-150 évben az egyik legnagyobb hibája volt a különféle ideológiai elkötelezettségű kormányoknak, hogy Irán sok kultúrájú és soknyelvű valóságát ignorálták. Ez ellen küzdenek tudósok (köztük antropológusok) és művészek nemzedékei. Újabban az iráni – egyébként rendkívül izgalmas - rap szcéna is csatlakozik hozzájuk. Fél évvel a mostani tüntetések kirobbanása előtt Irán 31 tartományának 39 rappere állt össze egy közös szám és klip erejéig (Khanevagedi 2), ahol bemutatták az Iránban létező szinte összes nyelvet és dialektust, a különféle kultúrákat tiltakozásul a despotikus homogenizálás ellen. Aki kíváncsi gyorstalpalón a sokszínű Iránra, ezt a klipet nézze meg.

Tabatabai szerint Hegel az első filozófusok egyike, aki különbséget tett az állam és a civil társadalom között. Foroughihoz hasonlóan ő is úgy vélte, hogy Hegel filozófiájának tanulmányozása segít megérteni az irániak számára is a nyugati gondolkodást, ami sok frusztrációtól és dühtől szabadíthatja meg őket. Sőt Hegel segítséget ad saját iráni történelmük és kultúrájuk újragondolásához is. A legfontosabb tudás, amit Hegeltől tanulhat Irán: a kritikus gondolkodás képessége. (Megjegyzem, erre nem csak Iránnak lenne szüksége.) Hegel szerint a társadalmi átalakulásokat, forradalmi változásokat meg kell előznie a vallás reformjának. E nélkül ugyanis minden forradalom terrorba torkollik.

Tabatabai Hegel filozófiáját használta Iránról való gondolkodásának útjelzőjéül. Az ókori Irán a különböző népek és kultúrák egymás mellett élését elfogadta és nem törekedett despotikus egyeduralomra. Az iszlám egyeduralom ezt megtörte, de a sokszínű Irán tudata ott él az emberekben, a tudomány és a művészet őrzi ezt a látásmódot, és a mindennapi valóság része a sokféleség. A despoták ideológiai ketrecéből a kritikus látásmód és a széles látókörűség segít kitörni. Tabatabai szerint az iszlám és a perzsa kultúra találkozásának szép pillanata volt a 8-11. század Iránja, mert mindkét kultúrából a legnemesebb tulajdonságokat hozta ki. Sajnálatos, hogy ezt az aranykort azóta sem sikerült visszahozni.

Tabatabai szerint az iráni demokratikus törekvések a 20. század elejétől kezdődően arra irányultak, hogy a politikai despoták hatalmát megtörjék. Minden civil kezdeményezés, minden állampolgári aktivitás a kevesek uralmának megtörését célozta meg. Tabatabai elutasította a kormánypropaganda sulykolását, mely szerint az ország biztonsága és az iszlám vallás ellen irányuló lázadásról lenne szó. A fanatikus despotizmusból lett elege az embereknek. Élete végén, halálos betegen, emigrációjából üzent a tüntetőknek Ahmad Shamlou, iráni költő verssorával, ami szabadfordításban így hangzik: „A világ legtávolabbi végén állok: melletted.”

Értelem és jóakarat – AGA emlékére

 Írta: Inkabringa

Napsütés és jégeső. Ilyen mostanság az élet. Csak sodor az ár valamennyiünket. Néhány hónapja elsodródott az élők sorából egy ember, egy tudós, egy tanár, aki hiányzik. Tavasszal meghalt A. Gergely András (AGA). Nem lehet megszokni a hiányát.  Szerettei, tanítványai, kollégái, barátai és tisztelői kivétel nélkül így éreznek.

Sok évvel ezelőtt a Szimbiózis Napokon (kulturális antropológiai fesztivál) találkoztunk először, könyveket ajánlott és ajándékozott nekem már ismeretlenül is. Olvasó ember volt. Író ember. Gondolkodó ember. Könyvimádó. Egy szuperintelligens, halk szavú bölcs az egzaltált magamutogatók áradatában. Kulturális antropológus és a politikatudományok kandidátusa. Olyan ember, akire ránézünk és megnyugszunk: a világban még fellelhető, így együtt, az értelem és a jóakarat. Úgy hiszem, ilyen lehetett Boglár Lajos, a hazai kulturális antropológia megteremtője, akivel AGA is évekig dolgozott. A. Gergely András is vitte tovább Boglár Lajos tudósi és emberi tisztességét, és most majd más tudósoknak kell továbbvinni AGA tisztességét.

Egyszer azt mondta, az egyetlen dolog, amit nem szabad megengedni, hogy a társadalmakból a színek és árnyalatok miriádjai eltűnjenek. Mert a sokszínűség az emberi szabadság feltétele.

Most sem nekrológot akarok írni, hanem AGA emlékére, kulturális antropológusok beszámolói alapján, hírt adok a világ távoli szegletében élő népcsoportról. Mert igen, a világ nagy és érdekes. Nem lehet, hogy eltűnjenek belőle a színek és árnyalatok miriádjai. És nem tűnhet el belőle AGA emléke és tudósi tisztessége sem.

A. Gergely András (1952-2023)

Boglár Lajos írta le, hogy az 1970-es években Mexikóvárosban egy nemzetközi antropológus konferencián az őslakosok helyzetéről folyt a diskurzus. Egy paraguayi professzor előadását különösképp nagy érdeklődés előzte meg. Szélsőségesen rossz helyzetben levő indiáncsoport megsegítésének tervét akarta elővezetni. Egy dokumentumfilmet is ígért, amiben maguk az indiánok beszélnek a rasszista kormányzati erőszakról. Ez akkoriban kivételesnek számított. A status quo, a fennálló hatalmi erőviszonyok ilyen egyértelmű vitatása egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás. Az előadás előtt néhány perccel valaki odasietett a professzorhoz és a fülébe súgott. Mire a professzor azonnal lefújta az előadást és a filmvetítést. Információt kapott arról, hogy a közönség soraiban titkos ügynökök vannak, akik a kamerák előtt nyilatkozó indiánok személyazonosságát akarják megtudni.

A kulturális antropológiában mérhetetlenül fontos az etika. A kutató elsődleges kötelessége, hogy a kutatott közösséget védje. Ugyanis a fennálló renddel szemben kiszolgáltatott, netán pellengérre állított csoportok esetében a hatalmi agresszió és bosszú végzetes lehet.

Arra is volt példa, hogy Boglár Lajosnak egy piaroa közösség üzent, akiknél többször járt és bíztak benne, hogy a kormányzat már a létüket fenyegeti. Boglár odautazott és a megfigyelő tudósi szerepkört a konkrét cselekvésre, a közösséget segítő, érdekérvényesítésre felkészítő akcióantropológiára cserélte. Az amerikai őslakosok kiszolgáltatott helyzete továbbra is fennáll. Bár - talán némiképp az antropológusok tevékenységének köszönhetően is - most már az őslakosok maguk is kiállnak a jogaikért. A kormányzati hatalmakkal szembefordulás pedig manapság sem veszélytelen. Legutóbb Peruban láthattunk erre példát.

Még a magyar sajtó is hírt adott év elején a perui tüntetésekről. Pedro Castillo elnök megpróbálta feloszlatni a parlamentet, ami alkotmányellenes lépés. Castillót ezért bebörtönözték. Választások nélkül Dina Boularte - a korábbi alelnök - került az elnöki székbe, aki mindenben a nagyrészt szélsőjobboldali nézeteket valló Kongresszus érdekeit képviselte. Castillo börtönbe zárásának hírére tiltakozásul tömegek áradtak le az andoki magasföldekről. A Marcha a Lima tüntetői gyalog, busszal és egyéb fellelhető közlekedési eszközzel indultak a fővárosba. A korábban láthatatlan (jobban mondva láthatatlanná tett) andoki őslakosok tömegei gyűltek össze a fővárosi köztereken. Boularte és a rendőrség radikálisan léptek fel ellenük. Durván és véglegesen akarták megállítani a hegyekből leáramló őslakosokat. Legalább hatvan ember meghalt, tízszer annyian megsebesültek, több száz embert letartóztattak.

Mostanra napvilágot láttak az eseményeket a helyszínen követő kulturális antropológusok terepbeszámolói és tanulmányai.

Pedro Castillót 2021-ben választották elnöknek az andoki őslakosok elsöprő támogatása mellett. Minden idők legnagyobb őslakos részvétele volt ezen az elnökválasztáson. A „minden idők” itt természetesen nem túl nagy történelmi távlatot nyit meg. Az őslakosok csak 1979-ben jutottak választójoghoz. Addig megvetett vadakként tekintettek rájuk, és tegyük hozzá, hogy utána is.

Castillo megválasztása után a perui szélsőjobb (a fehér felsőbbrendűség szószólói) újraszámlálást követeltek, és vitatták az „analfabéták” választójogát. Az andoki őslakosok bíztak az elnökben. Pedig Castillo nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Továbbra is virágzott a korrupció, a politikai vezetők alkalmatlanok voltak a népképviseletre, annál inkább sikeresek voltak saját érdekeik érvényesítésében. Castillo elnök az ügyetlen önpuccsal tulajdonképp azokat is elárulta, akik a hatalomba segítették: az andoki őslakosokat.

Régi sztereotípia Peruban, hogy a hegyekben élő őslakosok tudatlanok és semmiképp sem tekinthetők egyenrangúnak a civilizált városiakkal. Aníbal Quijano perui kulturális antropológus ezt a hatalom gyarmatosításának nevezte. Politika, hatalmi játszmák, gazdasági érdek, szociális előnyök, társadalmi presztízs, egyszóval minden e felosztás alapján értelmeződik. Ez nem csak a szélsőjobb, hanem a magát finom ízlésű civilizált városinak tartó emberek meggyőződése is. A szélsőjobb mindezt csak kihangosítja, és ezzel olybá tünteti fel, hogy ez helytálló narratíva.

Év elején ezek a tudatlannak tartott, és a hivatalos médiában terroristának nevezett őslakos csoportok ezrével érkeztek a fehér civilizált fővárosba - teljes megdöbbenést okozva. Castillo bebörtönzése volt a kiváltó ok, de a követeléseik messze túlmutattak ezen: a másodrendű állampolgárságból való kitörés, alkotmányos jogok, tisztességes választások biztosítása. Beléptek a politika porondjára azok, akiket emberszámba sem vettek addig. „Hang nélkül nem vagyunk emberek” – többek között ezt kiáltották a rendőrök sorfala előtt a világba. Ahogy az egyik tüntető mondta: „Eljött az idő, hogy felemeljük a fejünket, és egy olyan hazát építsünk, ahol mindenki számára van hely.”

Peruban a cholo a nagyvárosba költözött andoki őslakost jelenti, aki a peremlétből és a szegénységből nem tud, és nem tudhat kilépni. A társadalmi status quo nem engedi. A pituco pedig a főként fehér, nagyvárosi, jómódú, előkelő negyedekben élő, a spanyollal szemben az angol nyelvet előnyben részesítő csoportot jelöli. Számos kutató az alt-right és a perui pituco között ideológiai hasonlóságot lát. Van egy harmadik kifejezés is, a terruco, a terrorista. Korábban konkrétabb volt a jelentése, a Fényes Ösvényhez tartozókat nevezték így. Mostanra kitágult a fogalom jelentésköre, mert a jogokat követelő őslakosok, a feministák, környezetvédők, lázongó fiatalok, azok, akik velük szimpatizálnak, és gyakorlatilag mindenki terruco, aki számon kéri vagy kritizálja a hatalmon levőket és nem fogadja el örökérvényűnek a status quót.

Amikor még Punóban zajlottak a tüntetések, Boularte azt nyilatkozta, „Puno nem Lima”. Vagyis a főváros fölötte áll a vidéki tudatlanok tömegének. Aztán megjelentek Lima központi helyein is a tüntetők, közöttük szép számmal nők is, nem félve az állig felfegyverzett rendőrök sorfalától. A közoktatási miniszter arról értekezett, hogy az andoki asszonyok olyanok, mint az állatok, mert a hátukra kötve vitték a gyermekeiket. A rasszizmus, furmányosan, civilizált kulturáltságnak álcázott szóhasználata egyre nagyobb teret nyert a hivatalos médiában és a kormány köreiben. Bár ebben korábban is kiváló teljesítményt nyújtottak.

A tüntetők között elvegyülő titkos ügynökök tömegével tartóztatták le a férfiakat és nőket. Nagyon sokan megsebesültek, sokan meg is haltak, vagy eltűntek a fogdák mélyén. A kormánymédia szócsövei a jól bevált szólamokkal démonizálták őket: terroristák és külföldről pénzelt lázongók.

A tüntetők komoly veszélyben voltak, semmilyen politikai támogatásra nem számíthattak. Sokan meghaltak, megsebesültek, börtönbe kerültek, eltűntek. Mégsem hátráltak. A hatalom számára a legszörnyűbb veszedelmet jelentették: kétségbe vonták a fennálló társadalmi rendet azzal, hogy jogot követeltek maguknak, hogy cselekvő és érdekérvényesítésre képes politikai aktorként léptek a színre. Egy bukott politikus híveiként beállítva őket, lehetett lesajnálni, tudatlannak tekinteni a tüntetőket. Amikor állampolgári jogokat, szabad véleménynyilvánítást, tisztességes választást követeltek, akkor a status quót kérdőjelezték meg, ami a hatalom legfőbb félelme.

Az andoki őslakosok – különösen a nők – bátorsága és talpraesettsége a perui és nemzetközi közvélemény egy részében – a kormánypropaganda ellenére – felébresztette az empátiát és az elismerést is. Tömegével jelentek meg fotók, videók és beszámolók az andoki asszonyokról, akik főznek, mások gyerekeire is vigyáznak, tüntetést szerveznek, szónokolnak, nyilatkoznak a külföldi sajtónak, ápolják a sebesülteket és egyetlen percre sem rettennek vissza a média lejárató kampánya és a rendőrök agresszivitása miatt. Persze a médiát nem azért találták ki, hogy a fennálló rendet csak úgy le lehessen tolni a trónjáról. Pompásan működött a terruco-veszély és az őslakosok civilizációt fenyegető rémképének rettentőre nagyítása.

Ayacuchóból egy őslakosok által használt oltárt hoztak, amin az életüket vesztett tüntetők fotóját és nevét hordozták körbe. Mások esernyőkre applikálták az áldozatok fotóját (az esernyő egyébként a hongkongi tüntetések attribútuma volt).

Mondanom sem kell, a status quo roppanthatatlan továbbra is Peruban (hol nem az?). De olyanok is vannak, akik ebbe nem hajlandók belenyugodni. Az őslakosok cselekvő, egyenrangú állampolgárrá akarnak válni. Felébredtek a beletörődésből. Nem hiszik el, hogy szavuk sem lehet a róluk való döntésekben. Valami elindult. Láttam egy dokumentumfilmet az idei Verzió Filmfesztiválon brazil őslakosokról, akik a Bolsonaro-éra politikai-gazdasági hatalmasaival vették fel a harcot. Fegyver helyett kamerát fogtak a kezükbe, a közösségi oldalakat a saját - status quón kívüli – nézőpontjuk közvetítésére használták. Kiválóan és okosan. Napi szinten adtak bizonyítékot a hatalom kapzsi agressziójára, és egyben hatásos ellenérvet a status quo fenntartására hivatott mainstream média állításaira, ami tudatlan, civilizálatlan veszélyes elemeknek állította be őket.

Ehhez hozzájárultak Allen Holmberg, Boglár Lajos és más antropológusok is, akik hosszú évtizedeken át segítették az őslakosokat, hogy elnyomott és megvetett csoport helyett öntudatos és cselekvő állampolgárokként merjenek gondolni magukra. 

Az ókori görög filozófiában a négy sarkalatos erény a bölcsesség, bátorság, mértékletesség és igazságosság. Nem hinném, hogy ennek érvényessége bármit is változott az évezredek alatt. Mindenki mérlegelje, saját társadalmában mennyire érvényesülnek ezek a sarkalatos erények.

Az én ízlésem szerint mindenkinek joga van az emberi méltósághoz és szabadsághoz függetlenül attól, hogy vagyonos vagy sem, fehér bőrű vagy sem, magas társadalmi presztízsű vagy sem, tanulhatott vagy sem, öreg vagy fiatal, beteg vagy egészséges, városi vagy falusi, és a végtelenségig sorolhatnám még a kategóriákat. Ez a szemlélet persze szintén a status quo határait feszegeti.

Peruban a nagy kérdés, hogy akad-e olyan pituco, aki képes az őslakosok jogait elismerni. Az én nagy kérdésem, hogy terrucónak számítok-e, ha az indiánokkal vagyok. Nem hinném, hogy a válaszra kizárólag egy pituco jogosult. Miért kellene mindig és kizárólag a status quo logikája szerint nézni a világra? Ahogy A. Gergely András mondta, a szabadság alapja a sokszínűség. Ebből következik, hogy ha egy társadalom valóban szabad akar lenni, lehetőséget kell adnia az elnyomott és peremre szorított csoportoknak is a társadalmi diskurzusban való részvételre.

Krúdy és Márai

Írta: BikassyGergely

Márai Lola, az író felesége évtizedeken át írta a mindennapok naplóját, Márai Sándor mellett, akinek minden olvasója ismeri többször is megjelentetett Naplóit. Lola (hivatalos nevén Ilona) 1923-tól nyolcvanas évek eleji haláláig volt az író felesége, korai párizsi emigrációjuktól későbbi, végleges emigrációjukon át az utolsó napokig. 

Nemrég a Helikon Kiadó megjelentette Lola Naplóját, két hatalmas kötetben. (Ráadásul az 1923-tól 1948-ig iródott bejegyzések elvesztek). Nagy dokumentum, de nem írói-irodalmi értelemben, hanem a mindennapok, sőt "mindenpercek" megörökítésével. Recenzióm a könyvről a Múlt és Jövő őszi számában fog megjelenni, akkor visszatérünk rá. 

A napokban, könyvrendezés közben kezembe került Krúdy Ál-Petőfijének 1978-as müncheni (magyar) kiadása. Ehhez, Krúdy századik születési dátumának megemlékezéséül Márai írt hosszabb előszót. Tanulmány és esszé egyszerre, inkább az esszé kötetlenebb múfajának megfelelve. Ez az 1978-as év Máraiék életében is fontos. Ekkor érlelődik meg bennük az elhatározás, hogy Nápoly mellől, Salerno tengerpartján levő házukból végképp az Egyesült Államokba költöznek (másodszor emigrációjuk során). Salernot és a tengerpartot nagyon szerették, több betegségükből a tenger jótékony hatásával gyógyultaki ki. Mégis, a nyolcvanadik életévük felé közeledve, fogadott fiuk közelében szeretnének élni, és a kafinorniai San Diegót épp a fiuk ajánlja, ő is ott, a közelben él családjával. 

1978-ban, a Krúdy évforduló idején még csak tervezgetik a költözést. Márainak ekkor jelenik meg "A delfin visszanézett" című válogatott versgyűjteménye. A Naplón (Füst Miláné mellett a magyar irodalom legnagyobb napló-vállalkozása) gondosan tovább dolgozik, majd Amerikában is, de ekkortól épp az említett Krúdy-tanulmány a legfontosabb munkája. "Szindbád hazamegy" - ez a címe egyik legjobb regényének és főművének - még Magyarországon írta 1938-ban, pályája zenitjén. 

A Naplókban is sokat idézi mesterét. Ehhez képest a 1978-as Krúdy-esszé haloványabb. Persze, minden olvasónak nagyon is ajánlható. A nyugati kiadás nem említi, hogy az Ál-Petőfi 1962-ben már megjelent Budapesten, az akkor döcögve, lassan, óvatosan újra induló Krúdy-kiadások egyik első darabjaként. Remekmű, mestermunka ez a furcsa, keserű humorral teli, a szabadságharc emlékét, és Petőfi méltatlan utókorát felidéző könyv. Márainak való, aki egész életét és írói pályáját a kisszerű valóság hol színes, hol szürke, hol fekete tájain töltötte. Utószava is ennek dokumentuma... Mindenestre Krúdy regényének 1962-es hazai, és 1978-as nyugati kiadása ma már ritka, nehezen beszrezhető. Olvasásra buzgón ajánlom. - (Márai Lola több évtizedes napló-folyamáról pedig, mint mondom, majd ősszel...)