Csak időzünk

Évszázados, több évszázados, netán örök tapasztalat, hogy e kies hon lakói éjt-nappallá téve, reggeltől-estig, energikus odaadással, lankadatlan ügybuzgalommal, vehemens szorgalommal, meggyőződésből vagy engedelmességből, rajongással vagy opportunizmussal, kérdés és zokszó nélkül, ha így akarják, vagy ha épp az ellenkezőjét akarják, asszisztálnak az épp aktuális diktatúra felépítéséhez.

Legalább nyáron csituljon ez a munkakedv, hadd legyen már egy kis nyugalma ennek a szegény országnak.

Mi most egy röpke időre nem építünk se le, se föl semmit.

Majd jövünk.

Mardrus és az Ezeregyéjszaka

Írta: BikassyGergel

Lábass Endre pompás három kötetes utazási és kultúrtörténeti varázskönyvében (nemrég írhattam róla egy rövid bejegyzést) bőven, nagy és alapos fejezetekben  ismerteti az Ezeregyéjszaka francia és angol fordítóit (felfedezőit). Könyvének legvékonyabb, második kötetében (háromszáz oldal) szerepelnek e fordítók és fordítások, a Hold irodalomtörténete című nagyobb fejezetet követően: mind egy-egy szellemi kalandregény.

Lábass sorra veszi a két francia fordító, Antoine Galland, és a perzsából dolgozó Francois Pétit de la Croix fils (junior, mondanánk ma) életét és munkáját. Egészen a legutóbbi időkig Galland változatát (1704-1717) tekintették az európai kiadások hiteles alapjának, de közben kiderült, Galland beletoldott apokrif, hallomásos fejezeteket. Galland könyvének valamelyik utánnyomása nekem is megvolt, végig azért nem olvastam el, de hát a teljes Ezeregyéjszakát nem is szokták, túl erős csodaméreg az a halandóknak. A magyar olvasók nagy része gyerekkorában találkozott egy-egy fejezetével, főleg Benedek Elek "Arany mesekönyvének" lapjain. Lábass valamivel bővebben méltatja a két angol fordító, Edward William Lane és Sir Richard Burton romantikus és "elátkozott" élettörténetét. 

Most utána kellene néznem, a világirodalom legnagyobb Ezeregyéjszaka-rajongója, J. L. Borges melyik angol kiadásban búvárkodott.  Csak azért nem nézek máris utána, mert félek, hogy elfelejteném: magyarra először Vörösmarty Mihály fordításában jelent meg 1835-40 körül, egy ideig a Honterus antikvárium kirakatában láttam, nagy ára volt, bár nem "csillagászati". (Természetesen "csak" válogatás a teljes könyvből, jó volna utánanézni, milyen  nyelvből fordította Vörösmarty, ezt még Lábass sem találgatja, pedig mindent tudni látszik. Vörösmarty munkáját persze méltón megemlíti.)

Sok mindennek érdemes utána nézni, bár a szövevényes életrajzok és szellemi útikalandok búvárlásában nyomába sem érnénk Lábass Endrének. A könyv egy furának ható, szinte bizarr hiányára azonban hadd rajzoljak egy tétova kérdőjelet. Galland után vagy kétszázötven évvel  végre elkészült egy filológiailag teljesnek, sőt talán "hivatalosnak" tekintett francia változat, természetesen legalább három arabista tudor munkája. Valamikor az ezredfordulón egy nem igazán drága kiadását meg is vásároltam Párizsban - most kell barátkoznom azzal a fájó ténnyel, hogy elveszett, vagy valaki nem adta vissza... Aki most azt hinné, hogy azon hümmögök, ezt az új francia fordítást nem említi Lábass, hát az koppanóan téved. Nem, nem: létezett egy szecessziós, vagy tán szecessziós-szimbolista francia szerző, civilben gazdag porcelán-gyűjtő, bizonyos Mardrus. Ez a Mardrus az 1890-1900-as évek fordulóján adta ki a maga változatát, amelynek nyomán 1926-ban jelent meg az addig legnagyobb és legszebb magyar változat (Kállay Miklós fordítása a Géniusz Könyvkiadó számára) - azonnal, és még máig könyvgyűjtők ritka könyve. Bár e magyar kiadást, Kállayval lábjegyzetben megemlíti Lábass, Mardrust elfelejti. Érdekesen hangzó név ez a Mardrus, nem véletlenül írom le tizedszer. Kicsit álnévnek, írói névnek hangzik, van valami keleties csengése. Kairóban született, orvos, orientalista, műgyűjtő volt. Angolosok számára érdemes megjegyezni (a wikipédia) nyomán, hogy egy huszadik századi angol Ezeregyéjszakát szintén az ő francia "eredetije" nyomán alkotott meg bizonyos Edward Powys Mathers, és ezt állítólag a mai napig "Mardrus-Mathers" néven emlegetik ott, Angliában.

Fura, kicsit szégyellnivaló lexikális(?) kapcsolatba kerültem ezzel a Mardrus-szel valamikor az 1970-es évek elején. Akkoriban nagy lendülettel készült egy hatalmas munka, a Világirodalmi Lexikon. Állásom nem lévén, örömmel vállaltam közreműködést az M-betűs kötetben (talán még az első, az A-kötet sem jelent meg.) Így kaptam meg néhány kisebb francia szócikket, köztük a "Mardrus-t". Nem mertem bevallani, hogy a nevét sem hallottam még. Nem lévén internet, sőt, a legújabb francia lexikonok sem mind voltak megtalálhatók magyar könyvtárakban, sötétbe jutottam. Szerencsére a sok kis jelentéktelenség mellett megkaptam a Maeterlinck-et is. A sok kicsi mellett ezt - éreztem - igényesen megcsináltam, így hát a határidő lejártakor vissza tudtam adni a "Mardrus-megbízást". Nem mondanám, hogy megdicsértek, de mivel a Maeterlinck egész jól sikerült, nem kellett szégyenkeznem... A VIL (ahogy rövidítették), évtizedekig készült, hatalmas késésekkel, s mire a teljes sorozat megjelent (ha jól tudom, 18 vagy 19 kötet), nagyrészt elvesztette ígéretes jelentőségét. Ha valaki ma fellapozza a hetedik kötetbeli "Mardrust", láthatja, hogy a szócikk pár soros csupán, és nem jelzik, ki a szerzője. Nem túl izgalmas titok, de elárulom: ilyen baleseteknél az Akadémiai Kiadó belső szerkesztőinek maguknak kellett pótolniuk a hiányt. Úgy látszik, Mardrus-ről ők sem tudtak sok mindent előbányászni. (Ez persze nem menti saját tudatlanságomat.)

Lábass Endre hatalmas munkája hosszú évekig állandó olvasmánya lehet minden olvasónak. Hiánya, ha van: kutassuk fel közösen, ezzel is gazdagodunk.

Így legyen

Írta: Inkabringa

Van úgy, hogy kicsit megnyugszom. Az ritkaság e honban. A szekértáborok hőbörgése és a túlélésre játszó alamusziság közül választhat, akinek ez választékot jelent. Vagy töprengve nézegethetjük a térképet, van-e még olyan helye a világnak, ahol nem háborodott meg teljesen az emberiség. Azért akadnak még ebben a kizárólagosságokba bolondult országban is oázisok. Életmentő, lélekmentő helyek. Ilyen oázisra vetődtünk el a minap, amikor is egy filmbemutatón jártunk. Dokumentumfilm, tehát rögös útja lesz a közönség elé jutásának. A témája alapján kevés az esélye hivatalos csatornákon a publikum elé kerülni. Pedig jót tenne ennek az országnak, ha minél többen látnák. Az is jót tenne az országnak, ha a világ más országaiban is minél többen látnák, hogy színesedjen kicsit a rólunk alkotott kép. Ez a film a mai közbeszéd egyik végletekig hiszterizált témájáról szól. Olyasmiről, amiről csak egyféleképpen, vagyis semmiféleképpen nem lehet beszélni. Úgyhogy már most búcsúzunk óvatos lelkű olvasóinktól.

A többieknek elmesélem, hogy a dokumentumfilm a befogadásról szól. Történetesen a menekültek befogadásáról. Ezen a ponton újabb riadt olvasóinktól búcsúzunk.

A filmet Zentai Lilla rendezte, aki a Menedék Egyesület munkatársa, s így naponta és emberközelből látja, mit jelent a menekültlét és mit jelent menekültnek lenni Magyarországon. Mindenki tudja, hol tart a menekültekről szóló közbeszéd: agyonhallgatás, dühöngés, ellenszenv, félelem, hiányos és félrefabrikált információk. Jelenleg nem sok esély van a viruló diskurzus kisarjadására e honban.

Nos, Zentai Lilla filmje minden közbeszédi toposzra rácáfol. Ez a film jó alapja lehetne egy diskurzusnak, a habermasi értelemben vett uralommentes kommunikációnak. Ezért olyan, mint egy oázis, üde színfolt ebben az olyan amilyen országban. Nincs benne görcsösség, ijedtség, rosszindulat, mániás hangulatkeltés. A film címe Befogadás. Röviden arról szól, hogy egy magyar család, valahol a kies pannon tájban ír egy levelet a Bevándorlási Hivatalnak, hogy ők szívesen látnak vendégül a házukban hazájukból a világba üldözött menekülteket. A Hivatal meghökkent, mert ilyet eddig még hírből sem hallott, de valahogy csikorogva beindult a gépezet és a magyar család egyszer csak afrikai és közel-keleti menekültekkel osztotta meg a házát. Teszik mindezt azért, mert ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartják. A nagyfiú mondta, náluk van hely, a menekülteknek meg nem volt hol megnyugodniuk, ez egy logikus megoldás. Íme, egy természetes emberi gesztus. Ilyen már a világban sincs. S lám, ebben a kicsiny, világtól félő és irtózó hazában botlunk bele.

Az a legjobb ebben a filmben, hogy a nagy magyar attitűdcsapdákat ügyesen kikerüli. A hős ellenálló és a „mások bezzeg nem ilyen jó emberek” himnikus lamentálásának, a világpolitikai összefüggés-elméletekről okoskodásnak nyoma sincs. Ott helyben kivirágzott a szíve a közönségnek. Nyugalom, derű, lazaság és a másokkal szembeni belátás áradt a filmből. Őszintén beszéltek az együttélés nehézségeiről és örömeiről. Az egymáshoz csiszolódás sármjáról, az egymásnak teret engedés döccenőiről és szépségeiről, az egymás iránti kíváncsiság kiteljesítő erejéről. Ez egy példa. Példa arra, hogy így is lehet. Természetesen és magától értetődően lehet integratívnak és inkluzívnak lenni. Ez csak szemléletmód kérdése. A családot és a befogadottaikat egyből a szívünkbe zárjuk. Zárjuk, írom, pedig épp ellenkező a hatás, az ő életszemléletük nyitottá tesz, tág horizontot ad. Pedig a horizont manapság meglehetősen szűkre szabott ebben az országban: a félelem és a világtól irtózás nem túl kecsegtető jövőkép. A család keresztény, ez is napi téma a hazai közbeszédben, csak nem úgy, ahogy ez a család megéli. Leginkább ők hangsúlyozzák, hogy ez nem számít. Nem a vallásuk vagy vallás nélküliségük alapján ítélik meg embertársaikat és őket sem ez alapján ítéljék meg. Saját egyházukkal és annak híveivel sem tudják elfogadtatni a véleményüket. Én egyáltalán nem vagyok vallásos, mégis a legmélyebben megértem ennek a családnak a tiszta hitét, ami a mások felé fordulásban és nem a másoktól különbözőség gőgjében nyilvánul meg. Ez a minden címkézés nélküli emberség. Nem is a vallás az eredője az emberségüknek, hanem az emberségük alakítja a vallásban megélt hitüket.

A család nem mondja, hogy azt kell tennie mindenkinek, amit ők, hogy úgy kell látnia a világot mindenkinek, ahogy ők látják. Nem akarnak váteszek, próféták, hősök, véleményvezérek lenni, csak emberek. Kérik, hogy a saját kis életterükben megőrizhessék az emberségüket. Amit nem akarnak másoknak kötelezővé tenni, de kell, hogy legyen ennek is helye ebben az országban, és nagyon szívesen beszélgetnének erről bárkivel. Már ha lehetne erről beszélgetni. Mert épp ez az, hogy az elmúlt két évben többen elfordultak tőlük, kerülik őket, mert jobb nem keresni a bajt stb., meg inkább hisznek az emberek a médiának, mint nekik, a személyes történeteknek. Az édesanya mondta, hogy ő egész életében hitte, hogy a bajba jutott emberek körül a világ ösztönösen és automatikusan létrehoz egy hálót és nem engedi őket lezuhanni. Most rá kellett döbbennie, hogy ez nem így van. A világ nem figyel a bajban levőkre.

A filmbemutatón ott volt a befogadó család és a befogadottjaik is. A befogadottak sok gyötrelmen mentek át, amíg a családi nyugalomban kicsit megpihenhettek, visszaszerezték az emberekbe vetett bizalmat, hogy tovább élhessenek. Pedig kezdetben féltek ettől az ismeretlen országtól, az ismeretlen nyelvtől, kultúrától, emberektől. Aggódtak az otthon maradt szeretteikért. Az egyik befogadott édesanya tündéri kisbabája érdeklődő türelemmel figyelte a vele szemben ülő sok idegen embert, járt kézről kézre, nem sírt, nem félt. Megszokta a barátságos emberi közeget. Nyugalma volt. A befogadó család tudja, hogy nekik nincs ráhatásuk a világpolitikára és a történelemre, nekik annyi dolguk van az életben, hogy nyitottak legyenek mások felé és segítsenek, ha tudnak, azokon, akik rászorulnak. Ők ezt az utat választották, de milliónyi egyéb út is lehetséges. Egy magánemberre ennyi van bízva a világból és ez hatalmas felelősség. Ha ezt a felelősséget mindenki átérezné, akkor a világpolitika is másféle lenne. Az út lélektől lélekig. 

Lábass Endre, a gólyakalifa

Írta: BikassyGergel


Igen, a tudós meseműveltség kalifája.

Lábass Endre festő és Budapest-fotográfus alig ismert az olvasók előtt, holott (elég visszhangtalanul) több könyve már megjelent. Tavaly viszont életműve legnagyobb munkája jelent meg három kötetben: én az utóbbi évtizedek leghatalmasabb magyar kultúrtörténeti és irodalmi eseményének tartom.

Lábass Endre

Az Árnyékkereskedő gyűjtőcím köteteinek címei: Üvegsziget - Varázscsomó - Mutabur. Mindhárom kötetcím valamelyik klasszikus, inkább romantikus vagy keleti mese (legenda) világába vezet. Lábass fő mintája az Ezeregyéjszaka (melynek európai történetéről, francia és angol fordításairól alapos dolgozatokat közöl). Dolgozat? Vagy pontos, és adathegyekkel megtámogatott felnőtt-mese. (A Mutabur például Hauff híres gólyakalifa-meséjére utal, de Lábass minden fejezete valamely nem jól, vagy alig ismert kulturális hátteret világít meg. "Álomkereskedő" is lehetne a cím, ezekben a kultúrtörténeti hőshistóriákban tudós megszállottak fantáziái birkóznak a valósággal. Valóság kell a birkózáshoz, álomfantáziák nélkül azonban unalmas lenne a történelem. Lábass nagyon érdekes mesélő. Kicsit Szerb Antalra emlékeztet, vagy az osztrák Friedell sokkötetes kultúrtörténetére: Lábass azonban mindkettejüknél érdekesebb.

Lábass Endre az angol kultúra nagy és alapos ismerője. Három könyvének legtöbb hőse angol: elsőként talán a legnagyobb: Thomas H. Buckle, a sakkművészet és a keleti kultúra nagy tudora. Hinnénk, minálunk soha senki nem ismerte a szaktudorok és Lábass előtt, de itt az is kiderül, hogy 1880 körül húsz kötetben adták ki magyar nyelven. Ma vajon kiadnák? Ez elgondolkodtató, és borús válaszra készteti az embert. Mellesleg Lábass bőszen és bravúros felkészültséggel fordít kedvencei, mesterei írásaiból. Ismerősebb a másik nagy angol. Charles Dickens. A szerző Dickens életének és műveinek kevéssé ismert eseményeire és rétegeire bukkan, mindezek olyan érdekesek, hogy azonnal újraolvastam. (Ne feledjem: az angolok mellett néhány elfeledett régi-régi magyar írót és tudóst is megidéz.) Azután - mivel "Buckle Tamást" meg egyáltalán nem ismertem, a könyv rá vonatkozó fejezeteit meg azon nyomban háromszor is újra.) Szerencsére ezeknek a hősöknek a műveiből hosszan idéz, - nagyon gyakran saját fordításában, amiért külön kalapemelést érdemel.

Az angol kultúra jó ismerője (talán nagykamasz kora óta), de azért az olasz reneszánsz és romantika sem marad ki: főként mert ez ügyben Shelley a kalauzunk, meg Mary Shelley, aki a nagy költő halála után megírta Róma történetét, ha jól értem, Lábass Endre főkedvencét (ezután a miénk is): Mary Shelley Rómája hosszú fejezetekben olvasható Lábass fordításában.

Talán nem egyfolytában, de csapongva érdemes a nagy könyvet olvasni. Lábass bevallott mintái az angol világutazók, közülük is főként azok, akik nem biztos, hogy valóban utaztak, talán csak képzelték nagy utazásukat (hiszen sokáig Marco Polót is képzelt útleírónak hitték.) Lábassnak a ritka angol kultúrtörténeti művek és szerzők a legszemélyesebb barátai: ezek minden útja Közel-Keletre, vagy Indiába vezet. A könyvek álom- és árnyékvilága gyakran az argentin (és műveltségében angol) Borgest juttatja eszünkbe.

... Most látom, e pár bevallottan lelkes sor csak bevezető, sőt csak ízelítő lehet Lábass Endre hatalmas művéhez. "Uraim, le a kalappal!..."

Világutazás egy kávéházi szegleten

Írta: Inkabringa

"A gondolkodás nem magányos művelet" - írta Nádas Péter. A gondolkodás speciális válfaja az együttgondolkodás, amire kis hazánknak nagy szüksége lenne, mert lassan már azt sem tudjuk, hogy mi az. Annyi bizonyos, hogy az együttgondolkodás nem ugyanaz, mint az egyformán gondolkodás és ez már önmagában felszabadító. A közösen morfondírozás, egymás gondolatába öltött töprengés, egymás képzelmeiben böngészés kiváló találkozóhelye e hazában a Szimbiózis Napok. Évről évre különféle helyeken összegyűlnek a hazai kulturális antropológia művelői és érdeklődői egy kis gondolat-csereberébe. Semmi felhajtás, semmi pompa, de egy meghitt kis térben megfordul velünk a világ.

Az elmúlt években többek között a Fogasház, az Auróra, a DocuArt adta a Szimbiózis Napok helyszínét. (A DocuArtnak most új helyet kell keresnie, bízzunk benne, hogy hamarosan rátalálnak, mert a diskuráló mozizás, a dokumentumfilmek közösségi élménnyé tétele szintén az együttgondolkodás támasza.) A Szimbiózis Napok idén az Erzsébet híd lábánál a Három Holló kávéházban zajlott. Elsőre szokatlan volt az elmúlt évek underground hangulata után, de a Szimbiózisban épp az a jó, hogy bármilyen térben otthonossá tud válni. A Három Holló nagyon kellemes helye lett üvegfalaival, stukkóival és félhomályos pincetereivel együtt a kulturális antropológusok találkozásának. Feltűnt, hogy a Karinthy Frigyes nevét viselő széken mindig ült valaki.

Annak idején Ady Endre is egy Három Holló nevű kávéházban üldögélt. Adyból kinézem, illetve kiolvasom, hogy lett volna hajlandósága a kulturális antropológiai szemléletmódra. Lám, most a Három Holló révén szimbolikusan össze is találkozott Ady és a honi antropológia.

Az ország most a rajongás és gyűlölködés bűvkörében él. Ez elég fárasztó tud lenni. Akinek ehhez nincs kedve, találnia kell egy oxigénpalackot, amiből tiszta levegő áramlik az agyba. A Szimbiózis Napok is ilyen oxigénpalack. Idén is körbejárhattuk a világ kultúráit: Tanzánia, Pakisztán, Peru, muszlimok és görög katolikusok, vidékiek és nagyvárosiak, befogadottak és kirekesztettek.

Az idei Szimbiózisnak számomra két sarokköve volt: a tudományos önreflexió és a hétköznapi emberek világba, történelembe, sorsba vetettsége. A kulturális antropológia a tudományok között talán a leginkább önreflektív és önkritikus, és kutatásának legfőbb tárgyai azok, akikre alig figyel a világ. Már csak ezért is szimpatikus. Ha a filozófia a világ értelmezésének útja, akkor az antropológia egyféle gyakorlati filozófia.

A hazai kulturális antropológia sosem volt abban a helyzetben, hogy belekényelmesedjen az akadémiai fotelbe és úgy tűnik, egy ideig nem is lesz. A létrejötte, intézményesülése is kemény munka volt és most a meglévő intézményeinek megtartása is küzdelmes. Az egyik szekcióban elhangzott, hogy a magyar kulturális antropológia a nekilódulások és a megtorpanások története. Most éppen megtorpanás van. Nehezedett az akadálypálya. Az a szemléletmód, amit a kulturális antropológia képvisel nem a legmenőbb trend ebben az országban, és igazán sosem volt az. Mégis, az ellenszélben is meg tudott kapaszkodni, vannak érvényes válaszai a társadalmi kérdésekre, csak a tér, a hangerő, a figyelem hiányzik. Lassan a levegő is. Elhangzott az is, hogy valamennyi tudományterületen a világ minden országában probléma a megélhetési doktoranduszok, önérdekből publikálók, notórius konferenciázók köre, a zárványlét, a tudósi elefántcsonttorony. Az antropológia tudományos vizsgálódásának tárgya és módszere miatt nem engedheti meg magának a belterjesség fényűzését és eleve elrendelése az interdiszciplináris együttműködés. A magyar kutatók arról beszéltek, hogy nehéz a hazai társadalmi-tudományos közegüket megtalálni, hisz a hazai antropológiai tanulmányokat többen olvassák külföldön, mint itthon.

Az antropológiának van egyféle társadalmi aktivitása, ami nem engedi a tudósi szoba zártságát. Ez a szemléletmód jól hasznosítható (lenne) a társadalom minden szegletében: az üzleti életben, a civil szférában, az oktatásban, a közigazgatásban, a társadalom különféle csoportjainak összefűzésében, megbékítésében. Itthon mégis folyton a létjogosultságát kell bizonygatnia, mert ha nem lehetne többé kérdésessé tenni a létjogosultságát, akkor a társadalomnak kénytelen-kelletlen szemléletmódot kellene váltania, és az meg annyi munkával jár, hogy akkor már egyszerűbb az antropológia létjogosultságát kétségbe vonni. A hazai antropológia tehát most újabb akadálypályán fut végig, edzett már, bírja.

Az antropológia nagy erénye, hogy a hétköznapi emberekre fókuszál. Ez nem is erénye, ez a varázsa. A társadalmat a hétköznapi emberek sorsai alkotják. Az antropológusok meg rájuk kíváncsiak, mert a társadalmak a hétköznapiságok nélkül nem érthetők és nem értelmezhetők. Az antropológus megmutat egy olyan szemszöget, amiből megérthetők az ilyen-olyan módon eltérő csoportok ambíciói, mozgatórugói, félelmei és vágyai. Ahogy most végignézhettük a Miskolci Egyetem vizuális antropológusainak a hétköznapi életek folyását rögzítő filmjeit, ahogy a múzeumi tárlók zárt rendjét kinyitotta a Néprajzi Múzeum a társadalmi cselekvések és kezdeményezések felé. Arról is hallhattunk beszélgetést, mekkora felelősség antropológusként egy sztereotipizált társadalmi csoportról írni vagy róluk képet készíteni, és miként lehet egy új és elfogadó kontextusba helyezni őket, hogy milyen gyötrelmesen nehéz a vasbetonba öntött előítéleteket lebontani, néha még csak megkérdőjelezni is.

Élmény volt a Budapest Hangtérkép megismerése, mindenkinek ajánlom figyelmébe. Aktív közreműködőként bárki hozzájárulhat a 21. századi Budapest életének rögzítéséhez. Hétköznapi emberek csöppet sem tucatszerű történetei alkotják azt a hangtérképet, ami hiteles lenyomata lesz a mostani Budapestnek. Az oral history módszerével és a story slam révén térképezik fel a fővárost, de tovább akarnak lépni, egyszer majd országossá válni, csak legyenek „hanghordók”, akik rögzítik a most és itt élő emberek életének forgácsait. Elhangzott példaként egy történet, ami csodálatosan lefedi ennek az országnak minden ága-bogát. Egy fiú mesélte el a történetet, amit évekkel azelőtt egy lánytól hallott. A lány édesapja vidéken nőtt fel és először egészen kicsi gyermekként járt Budapesten, nem is emlékezett semmire, csak arra, hogy látott egy nagy bálnát. A lány nevetve mesélte, hogy ehhez a gyerekkori víziójához makacsul ragaszkodik az apukája, pedig biztosan csak álmodta. A történetet a fiú elmesélte az édesapjának, aki Budapesten nőtt fel, és igen, a bálnát ő is látta. Nem álom volt. A történeti háttere annyi, hogy az 1960-as évek elején valóban kiállítottak a Városligetben egy nagy bálnát. A Rákosi-korszak és 1956 után először jött Nyugat-Európából ide kiállítás, a korabeli sajtóban alig maradt nyoma. Hatalmas vontatókkal és teherautó kísérettel hozták végig az országon. A kötelezően szétfutó urban legend szerint így akarták felmérni a gaz nyugatiak az ország útjainak állapotát. Vicces, hogy Európa kellős-közepén ez az ország mindig fél valamitől. "Fortélyos félelem igazgat". Most is ezernyi városi legendát lehetne rögzíteni. Mellesleg megjegyzem, bárcsak úgy lenne, hogy e hazában mindenkinek eszébe jut a bálnáról Krasznahorkai László regénye, Az ellenállás melankóliája és Tarr Béla filmje, a Werckmeister harmóniák.

A tavalyi Szimbiózison is helyet kapott már, ahogy idén is, a genocídiumok antropológiai kutatása. Ruanda, Bosznia, holokauszt, 1944-es szerbiai tömegmészárlás. Nem könnyű téma. Az egyik kutató megfogalmazta, hogy azért kell a genocídiumokat kutatni, nem feledni és szembenézni velük, hogy tudjuk, ez a rettenetes öldöklési vágy az emberi természet része, amivel nem szeretünk szembesülni. Jobb, ha tudjuk, az ún. civilizált világ is egy pillanat alatt vérengző szörnyeteggé tud válni. Ezt nem tagadni és elrejteni kell, ezzel szembe kell néznünk, éppen azért, hogy az emberi tudatunkkal megakadályozzuk a vérengzések kitörését.

A mai Magyarországon az identitás megélése az egyik legnagyobb probléma. Azért probléma, mert csak fekete-fehér lehet, kizárólagos és kirekesztő. Például én vidéken voltam gyerek és Budapesten lettem felnőtt. Bennem ez a két identitás tökéletesen megfér egymás mellett, mindkettőt szeretem, ezzel együtt vagyok egész. Ahogy a magyarságom is remekül megfér az európaiságommal és a Föld nevű bolygóval, a nőiségem az emberségemmel és így tovább. Ámde a társadalmi térben csak kizárólagosságok vannak: nincs 'és' csak 'vagy'. Miért kellene nekem szétszakítanom magam, hogy valamelyik kis dobozkába belegyömöszölhessenek?

Ezért volt olyan felszabadító élmény a Szimbiózis záróeseményeként a magyarságról szóló eszmecsere. Ezúttal nem antropológusok mondták el ez irányú kutatási eredményeiket, hanem tizenévesek beszéltek a magyarságukról, ami természetes, hisz ide születtek, a magyar az anyanyelvük és szerintük ez mázli, mert a magyar nyelv szép, gazdag, árnyalt és kreatív, zseniális az irodalmunk, a művészetünk. Ez eddig rendben van, de a magyarkodást a felnőtt társadalomban annyira erőltetik, és olyan ómódian, hogy így ciki. Pedig a népdalaink szépek és szinte mind a szerelemről szól, az is elég jó összekötő kapocs, még jobb is, mint a lejárt szavatosságú hazafias közhelyek. Miért olyan zárkózott és magába forduló ez az ország a világgal szemben, és miért olyan ellenséges egymással? Miért ilyen szomorú a himnuszunk? Egyikük mesélte, hogy egy nemzetközi versenyen a csapatok ismerkedésként hazájuk jellegzetes dalát énekelték el, ami többnyire a himnuszuk volt. Egymás után felpattantak és egy energikus, vidám indulót énekeltek. Amikor a magyarokra került a sor kicsit tanakodtak, majd felpattantak és elénekelték az Érik a szőlőt. Miért kap egy kisfiú beírást feleselésért, ha más a véleménye, mint a tanárának? És miért kérdezik meg a tanárok a véleményüket egy versről, ha aztán letorkolják őket, hogy nem úgy kell érteni?

Az antropológusok körbeülték a tizenéveseket és hallgatták őket. Elvégre az antropológiának ez a dolga, hogy a társadalom különféle csoportjainak hangot adjon és rábírja a társadalom többi csoportjait, hogy figyeljenek rájuk. Figyeljünk egymásra.

A Szimbiózis ideje alatt végig egy francia dal járt a fejemben, amit korábban idéztem már a blogban. Ez a dal épp olyan ismeretlen a hazai szűkre szabott közízlésben, mint a kulturális antropológiai szemléletmód. Attól még jó. Valahogy illik ez a dal kedélyében, életkedvében a folyamatosan fedő alatt tartott honi antropológiához.
Úgyhogy csak tovább, csak lazán, váltakozó ritmusban.