Írta: Inkabringa
"A gondolkodás nem magányos művelet" - írta Nádas Péter. A gondolkodás speciális válfaja az együttgondolkodás, amire kis
hazánknak nagy szüksége lenne, mert lassan már azt sem tudjuk, hogy mi az.
Annyi bizonyos, hogy az együttgondolkodás nem ugyanaz, mint az egyformán
gondolkodás és ez már önmagában felszabadító. A közösen morfondírozás, egymás
gondolatába öltött töprengés, egymás képzelmeiben böngészés kiváló
találkozóhelye e hazában a Szimbiózis Napok. Évről évre különféle helyeken
összegyűlnek a hazai kulturális antropológia művelői és érdeklődői egy kis gondolat-csereberébe.
Semmi felhajtás, semmi pompa, de egy meghitt kis térben megfordul velünk a
világ.
Az elmúlt években többek között a Fogasház, az Auróra, a DocuArt adta
a Szimbiózis Napok helyszínét. (A DocuArtnak most új helyet kell keresnie, bízzunk benne,
hogy hamarosan rátalálnak, mert a diskuráló mozizás, a dokumentumfilmek
közösségi élménnyé tétele szintén az együttgondolkodás támasza.) A Szimbiózis
Napok idén az Erzsébet híd lábánál a Három Holló kávéházban zajlott. Elsőre szokatlan volt az elmúlt évek underground
hangulata után, de a Szimbiózisban épp az a jó, hogy bármilyen térben
otthonossá tud válni. A Három Holló nagyon kellemes helye lett üvegfalaival,
stukkóival és félhomályos pincetereivel együtt a kulturális antropológusok
találkozásának. Feltűnt, hogy a Karinthy Frigyes nevét viselő széken mindig ült
valaki.
Annak idején Ady Endre is egy Három Holló nevű kávéházban üldögélt.
Adyból kinézem, illetve kiolvasom, hogy lett volna hajlandósága a kulturális
antropológiai szemléletmódra. Lám,
most a Három Holló révén szimbolikusan össze is találkozott Ady és a honi
antropológia.
Az ország most a rajongás és gyűlölködés bűvkörében él. Ez elég fárasztó tud lenni. Akinek
ehhez nincs kedve, találnia kell egy oxigénpalackot, amiből tiszta levegő
áramlik az agyba. A Szimbiózis Napok is ilyen oxigénpalack. Idén is körbejárhattuk
a világ kultúráit: Tanzánia, Pakisztán, Peru, muszlimok és görög katolikusok,
vidékiek és nagyvárosiak, befogadottak és kirekesztettek.
Az idei Szimbiózisnak számomra két sarokköve volt: a tudományos
önreflexió és a hétköznapi emberek világba, történelembe, sorsba vetettsége. A kulturális antropológia a
tudományok között talán a leginkább önreflektív és önkritikus, és kutatásának legfőbb tárgyai azok, akikre alig figyel a világ. Már csak ezért is szimpatikus. Ha a filozófia a világ értelmezésének
útja, akkor az antropológia egyféle
gyakorlati filozófia.
A hazai kulturális antropológia sosem volt abban a helyzetben, hogy
belekényelmesedjen az akadémiai fotelbe és úgy tűnik, egy ideig nem is lesz. A
létrejötte, intézményesülése is kemény munka volt és most a meglévő intézményeinek
megtartása is küzdelmes. Az egyik szekcióban elhangzott, hogy a magyar kulturális
antropológia a nekilódulások és a megtorpanások története. Most éppen
megtorpanás van. Nehezedett az akadálypálya. Az a szemléletmód, amit a
kulturális antropológia képvisel nem a legmenőbb trend ebben az országban, és igazán sosem volt az. Mégis, az ellenszélben is meg tudott kapaszkodni, vannak érvényes
válaszai a társadalmi kérdésekre, csak a tér, a hangerő, a figyelem
hiányzik. Lassan a levegő is. Elhangzott
az is, hogy valamennyi tudományterületen a világ minden országában probléma a
megélhetési doktoranduszok, önérdekből publikálók, notórius konferenciázók
köre, a zárványlét, a tudósi elefántcsonttorony. Az antropológia tudományos vizsgálódásának tárgya és
módszere miatt nem engedheti meg magának a belterjesség fényűzését és eleve
elrendelése az interdiszciplináris együttműködés. A magyar kutatók arról
beszéltek, hogy nehéz a hazai társadalmi-tudományos közegüket megtalálni, hisz a hazai antropológiai tanulmányokat többen olvassák külföldön, mint itthon.
Az antropológiának van egyféle társadalmi aktivitása, ami nem engedi a
tudósi szoba zártságát. Ez a szemléletmód jól hasznosítható (lenne) a társadalom minden
szegletében: az üzleti életben, a civil szférában, az oktatásban, a
közigazgatásban, a társadalom különféle csoportjainak összefűzésében,
megbékítésében. Itthon mégis folyton a létjogosultságát kell bizonygatnia, mert
ha nem lehetne többé kérdésessé tenni a létjogosultságát, akkor
a társadalomnak kénytelen-kelletlen szemléletmódot kellene váltania, és az meg
annyi munkával jár, hogy akkor már egyszerűbb az antropológia létjogosultságát kétségbe vonni.
A hazai antropológia tehát most újabb akadálypályán fut végig, edzett már, bírja.
Az antropológia nagy erénye, hogy a hétköznapi emberekre
fókuszál. Ez nem is erénye, ez a varázsa. A társadalmat a
hétköznapi emberek sorsai alkotják. Az antropológusok meg rájuk kíváncsiak,
mert a társadalmak a hétköznapiságok nélkül nem érthetők és nem értelmezhetők.
Az antropológus megmutat egy olyan szemszöget, amiből megérthetők az ilyen-olyan módon eltérő csoportok ambíciói, mozgatórugói,
félelmei és vágyai. Ahogy most végignézhettük a Miskolci Egyetem vizuális
antropológusainak a hétköznapi életek folyását rögzítő filmjeit, ahogy a
múzeumi tárlók zárt rendjét kinyitotta a Néprajzi Múzeum a társadalmi
cselekvések és kezdeményezések felé. Arról is hallhattunk beszélgetést, mekkora
felelősség antropológusként egy sztereotipizált társadalmi csoportról írni vagy
róluk képet készíteni, és miként lehet egy új és elfogadó kontextusba helyezni őket, hogy milyen gyötrelmesen nehéz a vasbetonba öntött előítéleteket lebontani, néha még
csak megkérdőjelezni is.
Élmény volt a Budapest Hangtérkép megismerése, mindenkinek ajánlom figyelmébe. Aktív
közreműködőként bárki hozzájárulhat a 21. századi Budapest életének
rögzítéséhez. Hétköznapi emberek csöppet sem tucatszerű történetei alkotják azt
a hangtérképet, ami hiteles lenyomata lesz a mostani Budapestnek. Az oral history módszerével és a story slam révén térképezik fel a fővárost, de tovább akarnak
lépni, egyszer majd országossá válni, csak legyenek „hanghordók”, akik rögzítik a most
és itt élő emberek életének forgácsait. Elhangzott példaként egy történet, ami
csodálatosan lefedi ennek az országnak minden ága-bogát. Egy fiú mesélte el a
történetet, amit évekkel azelőtt egy lánytól hallott. A lány édesapja vidéken
nőtt fel és először egészen kicsi gyermekként járt Budapesten, nem
is emlékezett semmire, csak arra, hogy látott egy nagy bálnát. A lány nevetve
mesélte, hogy ehhez a gyerekkori víziójához makacsul ragaszkodik az apukája,
pedig biztosan csak álmodta. A történetet a fiú elmesélte az édesapjának, aki
Budapesten nőtt fel, és igen, a bálnát ő is látta. Nem álom volt. A történeti
háttere annyi, hogy az 1960-as évek elején valóban kiállítottak a Városligetben
egy nagy bálnát. A Rákosi-korszak és
1956 után először jött Nyugat-Európából ide kiállítás, a korabeli sajtóban alig maradt nyoma. Hatalmas vontatókkal és
teherautó kísérettel hozták végig az országon. A kötelezően szétfutó urban
legend szerint így akarták felmérni a gaz nyugatiak az ország útjainak állapotát.
Vicces, hogy Európa kellős-közepén ez az ország mindig fél valamitől. "Fortélyos félelem igazgat". Most is ezernyi városi legendát lehetne rögzíteni. Mellesleg megjegyzem, bárcsak úgy lenne, hogy e hazában mindenkinek eszébe jut a
bálnáról Krasznahorkai László regénye, Az ellenállás melankóliája és Tarr Béla filmje, a Werckmeister harmóniák.
A tavalyi Szimbiózison is helyet kapott már, ahogy idén is, a
genocídiumok antropológiai kutatása. Ruanda, Bosznia, holokauszt, 1944-es
szerbiai tömegmészárlás. Nem könnyű téma. Az egyik kutató megfogalmazta, hogy azért kell a
genocídiumokat kutatni, nem feledni és szembenézni velük, hogy tudjuk, ez a
rettenetes öldöklési vágy az emberi természet része, amivel nem szeretünk
szembesülni. Jobb, ha tudjuk, az ún. civilizált világ is egy pillanat
alatt vérengző szörnyeteggé tud válni. Ezt nem tagadni és elrejteni kell, ezzel
szembe kell néznünk, éppen azért, hogy az emberi tudatunkkal megakadályozzuk a vérengzések kitörését.
A mai Magyarországon az identitás megélése az egyik legnagyobb probléma. Azért
probléma, mert csak fekete-fehér lehet, kizárólagos és kirekesztő. Például én
vidéken voltam gyerek és Budapesten lettem felnőtt. Bennem ez a két identitás tökéletesen
megfér egymás mellett, mindkettőt szeretem, ezzel együtt vagyok egész. Ahogy a magyarságom is remekül megfér az európaiságommal és a
Föld nevű bolygóval, a nőiségem az emberségemmel és így tovább. Ámde a
társadalmi térben csak kizárólagosságok vannak: nincs 'és' csak 'vagy'. Miért kellene
nekem szétszakítanom magam, hogy valamelyik kis dobozkába
belegyömöszölhessenek?
Ezért volt olyan felszabadító élmény a Szimbiózis záróeseményeként a
magyarságról szóló eszmecsere. Ezúttal nem antropológusok mondták el ez irányú kutatási
eredményeiket, hanem tizenévesek beszéltek a magyarságukról, ami természetes, hisz ide születtek, a magyar az anyanyelvük és szerintük ez mázli,
mert a magyar nyelv szép, gazdag, árnyalt és kreatív, zseniális az
irodalmunk, a művészetünk. Ez eddig rendben van, de a magyarkodást a felnőtt
társadalomban annyira erőltetik, és olyan ómódian, hogy így ciki. Pedig a
népdalaink szépek és szinte mind a szerelemről szól, az is elég jó összekötő
kapocs, még jobb is, mint a lejárt szavatosságú hazafias közhelyek. Miért olyan zárkózott és magába forduló ez az ország a világgal szemben, és miért olyan ellenséges egymással? Miért ilyen szomorú a himnuszunk? Egyikük mesélte, hogy egy nemzetközi versenyen a csapatok ismerkedésként hazájuk jellegzetes dalát énekelték el, ami többnyire a himnuszuk volt. Egymás után felpattantak és egy energikus, vidám indulót énekeltek. Amikor a magyarokra került a sor kicsit tanakodtak, majd felpattantak és elénekelték az Érik a szőlőt. Miért kap egy
kisfiú beírást feleselésért, ha más a véleménye, mint a tanárának? És miért kérdezik meg a tanárok a véleményüket egy versről, ha aztán
letorkolják őket, hogy nem úgy kell érteni?
Az antropológusok
körbeülték a tizenéveseket és hallgatták őket. Elvégre az antropológiának ez a dolga, hogy a társadalom különféle csoportjainak hangot adjon és rábírja a társadalom többi csoportjait, hogy figyeljenek rájuk. Figyeljünk egymásra.
A Szimbiózis ideje alatt végig egy francia dal járt a fejemben, amit korábban idéztem már a blogban. Ez a dal épp olyan ismeretlen a hazai szűkre szabott
közízlésben, mint a kulturális antropológiai szemléletmód. Attól még jó. Valahogy illik ez a dal kedélyében, életkedvében a folyamatosan fedő alatt tartott honi antropológiához.
Úgyhogy csak tovább, csak lazán, váltakozó ritmusban.
Úgyhogy csak tovább, csak lazán, váltakozó ritmusban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése