Inkább a kemari

Írta: Inkabringa

A lakásvásárlás az a műfaj Budapesten, amibe lelkesedve belerontunk, mint gyerek a tengerbe, aztán zsibbadtan valahogy partra vetődünk, ha végre megtaláltuk. Némiképp beszűkül a tudatunk ilyenkor, állandóan fűtésrendszerek és közös képviselők felé kalandoznak a gondolataink. Járunk lakásról lakásra, vadidegen emberektől kérdezünk olyasmit, amit magunk sem értünk, csak hozzáértők mondták, hogy azt feltétlenül kérdezzük meg.

De most nem is ez a lényeg.

Felfigyeltem arra, és sajnos általános jelenségnek minősíthetem, hogy ingatlanirodák és eladók egyaránt kedvvel emlegetik a lakás becsét fitogtatva, hogy a házban, utcában, és még a környéken sem laknak cigányok. Ezt persze véletlenül sem mondják ki ilyen egyértelműen. Körülírás, utalószavak, összekacsintó „tudja, miről beszélek” pillantások teszik nyilvánvalóvá a helyzetet.

Minél több lakást néztem meg, annál egyértelműbbé vált, hogy ez egy nagy társadalmi társasjáték, amiben mindenki tudja a játékszabályokat és a szakkifejezéseket. Az ingatlanügynök már a lépcsőházban elhadarja, hogy „kisebbség” nem lakik a házban. Gondolván, hogy ettől szívdobogva lelkesebbek leszünk.

„Kisebbség”. Ez tehát a nagy fedőszó, amit mindenki ismer, és biztos tudással használ, aki a nagy társadalmi társasjátékban részt vesz.

Mivel én ebben egyáltalán nem óhajtok részt venni, ezt mindig jeleztem is az ilyesmivel érvelők számára. A legjobban úgy lehet ezt, ha megkerülhetetlenné teszem, hogy kimondják, mire is gondolnak valójában.  Ha már, akkor nyíltan is vállalják, ne csak bokor mögül suttogva. Bár tudom, hogy ez a nyíltság ellenkezik a játékszabályokkal, mert azt is mindig hallom, "nekem semmi bajom a cigányokkal, de...". 

Általában bamba hülye álmélkodással rákérdeztem: „Milyen kisebbség?” Ilyenkor leereszkedően (ó, csak egy gyönge nő) hozzátesznek egy magyarázószót, mely még mindig az összekacsintós társadalmi társasjáték szókészletének része. „Hát nemzetiség, tudja?” Csak hogy értsem már végre, miről van szó. Hogy végképp megháborítsam őket, töretlen naivitással megkérdeztem: „Melyik nemzetiségre gondol? Mert tizenhárom van Magyarországon.”

Itt jönnek rá, hogy én megszegem a játékszabályokat, hiszen valamirevaló rendes ember ebből már érteni szokott.

A játék lényege ugyanis a sunnyogó, kifundált utalószavakkal telezsúfolt álságos és alamuszi, előítéletes közbeszéd. Aki a játékban részt vesz, az szereti ezt a bensőséges szókincset használni és ezzel a finom eufemizmussal emberek egy csoportját megvetni.

Nyilván e megvetés által önmagát feljebb értékeli. Mert ő nem olyan, mint „azok”. A mindenkori „azok”-nak pedig, tudjuk, az a legfőbb szerepe, hogy saját frusztráltságunkra gyógyírt adjanak, és magunkat magasabb polcra sorolhassuk.

Így aztán megütközést váltott ki, ha értetlenségemből tapodtat sem engedve, rákényszerültek kimondani, hogy a cigányokra céloztak.  Ezt már csak egy finom félmondattal intéztem el: „Ja, az engem nem zavar. De mi az a repedés a falon?”

Laktam már a főváros legúribb negyedében is, és egy idős dáma rendszeresen olyan őrjöngő tombolást vitt végbe a lépcsőházban, hogy minimálisan is rémisztő volt. Ugyanígy dúsgazdag apuka háttérrel rendelkező huszonévesek rendőrségig jutó napi tivornyáit, és a szomszédjukban lakó idős házaspárt a legalpáribb hangnemben alázó tobzódását is megtapasztaltam. Életem legjobb bringáját jól öltözött "fehérek" lopták el, szemtanúk látták, ahogy viszik, és bár volt valami különös bennük, mégsem gyanakodtak, mert olyan megnyerő kinézetűek voltak, rendes embereknek tűntek. Egyikük sem volt cigány.
Nincs kétségem, hogy ugyanezen viselkedést egy cigánynak nem bocsátják meg a nagy társadalmi társasjáték résztvevői. Ha ugyanezt, vagy ennek csak tizedét produkálja egy cigány, azt hetedíziglen, származását a gyalázatba tolva ítélik el.

Az ő esetükben miért általánosítanak azonnal? Mondván, „ez mind ilyen”.

A válasz a nagy társadalmi társasjáték szabályai szerint egyszerű: azért, mert cigány. A cigányt lehet megvetni, lenézni. Oda van dobva prédának a nagy társadalmi kivagyiskodó szerencsétlenkedésbe.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy akik előítéletesen gondolkodnak, elsöprő többségben nem féktelen gonoszságú, rosszindulattól átitatott emberek. Egyáltalán nem.

De ez a szilánk ott forog a gondolkodásuk fogaskerekei között, és állandóan megcsikordul a készen kapott negatív sztereotípia bennük. Megszokott rutinná vált, identitásképző meggyőződéssé. Talán, mert ez már annyira rögzült és elfogadott, hogy kényelmetlenebb lenne felülbírálni, mint belesimulva a közhangulatba késztermékként elfogadni.

Az emberek nagy része nem gyűlölködő, de összességében mégis ez a társadalmi attitűd nyilvánul meg. Mi ez? Nyájszellem? Befolyásolhatóság? Tájékozatlanság? Gyávaság? Érdektelenség??? Mindenképp ijesztő.

Az igazi döbbenet az volt, amikor egy olyan lakást néztem meg, amelyiknek az eladói voltak cigányok. A főváros frekventált részén élő jómódú cigány család. A ház és a lakás rendben volt, a családanya, egy talpraesett asszony mutatta meg. Rögtön az elején szemembe nézve azt mondta, mindenek előtt tisztázzuk, hogy ők cigányok, de attól még rendes emberek.

Mintha szíven rúgtak volna. Önkéntelenül is szégyellni kezdtem magam. De hát én nem ilyen vagyok, én nem így gondolkodom. Épp ellenkezőleg. Persze ő ezt honnan tudhatta volna? Ilyesmivel ritkán találkozhat.

Kölcsönösen végtelen zavarba jöttünk. Én szégyelltem magam azok helyett is, akik belekényszerítették, hogy szabadkozzon a származása miatt. A cigány asszony pedig meglepődött azon, hogy nekem nincsenek ellenérzéseim velük kapcsolatban. Vagyis olybá tűnt a mondata, mintha számára is megszokott és elfogadott lenne, hogy aki nem-cigány, az undorodik a cigánytól.

Nem mondhatok mást, ez rettenetes és szégyenteljes.

Ezért most szőnyeg szélén állva, de a tiszteletteljes alázatot még csak nem is mímelve, megkérdezem ettől az égbe fúrt orrú társadalomtól, mégis hogy képzeli, hogy ilyen helyzetbe hoz engem?

Kértem én, hogy bevegyenek ebbe a nagy összekacsintós-fölényeskedő rasszista társadalmi társasjátékba? Nem, köszönjük, ebből nem kérünk. Nem a származás a döntő érv egy másik ember megítélésében. Majd én eldöntöm, közízléstelen terelgetés nélkül is, hogy kiben bízom meg. A mérleg nyelve mindig egyénfüggő.

A cigányság helyzetének javításáért nemcsak a nyomortelepeken kell tenni, hanem a nem-cigány környezetben is. Nem vagdalkozva, nem harcba indulva, szó sem lehet ilyesmiről. Dühödt érvelésre csak dühödt reakció következhet. Csak vállalni kell, egy finom félmondattal legalább, minden helyzetben a véleményünket. Persze ezért is kaphatunk kemény szankciókat. Hajaj, de még hogy. 

Ám ismét megerősítem, akik előítéleteket táplálnak a cigányokkal szemben, túlnyomó többségben nem gyűlölködő emberek. Csak sosem hallják az ellenkező véleményt, a másféle nézőpontot. Mindenhonnan csak előítéletes félelmeik manipulatív megerősítését hallják a hétköznapokban: "Látjátok, megvan a problémák oka, másban nem kell keresni. Ők tehetnek mindenről."

Ha az árnyalt, megértésre irányuló vélemények csak egy zárt értelmiségi-tudományos réteg körein belül maradnak, akkor az nem jelent többet, mint egy szűk elit egymás lelkének babrálását. A cigányság társadalmi megítélésének javításáért legalább akkora szükség van a nem-cigány környezetben való munkára. A befogadó környezet meggyőzése és nyitottá tétele nélkül semmilyen pozitív hatása nem lesz a cigányság sorsának jobbra fordulásáért folytatott mégoly hősies küzdelemnek sem.

Eszembe jut Vajda Mihály filozófus egyik írása, valamikor nyáron olvastam egy hetilapban. Elmesélte, hogy hosszas keresgélés után végül vettek egy lakást a lányának – cigányoktól. Egyszerűen azért, mert az a lakás tetszett meg nekik. Egy egészséges társadalomban ez természetes lenne, nem írt volna róla cikket. Az írás végén megemlíti, hogy a buszon egy hatalmas termetű cigány lány telepedett mellé. Mikor leült, mosolyogva megkérdezte tőle: „Elfér, kedves?”

Elférünk egymástól? Hajlandóak vagyunk az állandó értelmezésre és mérlegelésre? Képesek vagyunk túllépni az előítéleteken? Ha már oly igen nagyra tartjuk civilizáltságunkat, nem árt tudni, annak ez is része.

Van egy ősi japán játék, a kemari. Bizonyos szakralitás és szimbolikus mélység van benne. Ez a csoportos labdajáték ugyanis hangsúlyosan nem a versenyről, a harcról, a küzdelemről szól. Nincsenek csapatok, nincs ellenfél, nincs győztes és vesztes. A játékban résztvevőknek ugyanaz a célja: a labda a levegőben maradjon. A közös cél miatt nem gátolják, hanem segítik egymást.

Az, hogy Magyarországon mikor jön divatba a kemari típusú játék, még csak elképzelni sem tudom. Addig sajnos marad ez a kirekesztős-összekacsintós társadalmi társasjáték.

Hogy egyik dédanyám mondását idézzem: „Ilyen helyre ilyen kell, különb helyre különb kell.”

Legyen bennünk annyi igényesség, hogy különb hellyé váljunk.

Péntek 13!

Írta: Inkabringa

Babonások ma csak sót a hátuk mögé dobálva tudnak létezni.

Biztosan sok egyéb módszer is van, sőt, egyik jobb, mint a másik. Nem vitatjuk.

De talán az is megoldás lehet, ha szembenevetjük ezt a napot, és nem végig rettegjük.

Mi javaslunk egy eddig talán kevésbé használatos balsorsűző formulát is.

A péntek 13 babonás félése ugyanis annyira elterjedt, hogy a tudomány már külön nevet is adott az ettől való rettegésnek.

Ez a paraszkavedekatriafóbia, avagy a friggatriszkaidekafóbia.   

A péntek 13-tól rettegőknek javalljuk e kifejezéseket megtanulni és hibátlanul elhadarni egymás után háromszor, szükség esetén ötször.

Garantált a megnyugvás. 

Kiegészítő kúraként, mintegy a re(de)generálódást segítve érdemes megnézni ezt a kisfilmet, melyet Keleti Márton 1953-ban rendezett.

Latabár Kálmán, Kiss Manyi, Gobbi Hilda – tökéletes gondűzés.

Szürrealizmus és szerelem

Írta: YGergely

A mozi története szerelmi giccsel van tele. Csak az őrülten kétségbeesett szürrealisták mertek szeretni. 

Az Andalúziai kutyát a párizsi Pompidou Centrum egyik kiállításán végtelenített szalagon vetítették. E zaklató, mégis felszabadító rémálom a nap huszonnégy órájában megállás nélkül pergett.

Luis Buñuel: Az andalúziai kutya

Csak az irodalom- és művészettörténeti könyvek meg katalógusok vigyáznak arra, hogy a különböző izmusokat vesztegzárral válasszák el egymástól. Átjárhatatlanná akarják tenni a határokat, a gázlókat – hogy az iskolákban könnyebben lehessen tanítani.

Holott a film születésekor, izmusok és avantgarde mozgalmak előtt már itt a legnagyobb mozi-szürrealista, maga a feltaláló, Meliès bácsi bohóc-sipkában és varázspálcával.

Az ő világában szürreális a Hold, öreg rémalak, jégbe fagyva, jégsipkával, egy megtébolyodott Mikulás a túlvilágról, de Meliès kiröhögi: a varietében kiröhögik ezt a túlvilágot.

Szürrealista a Fantomas. Ne a hatvanas évek Jean Marais-s, Funes-féle Fantomasára gondoljunk, az csak bitorolta a nevet, heveny fantáziahiányban, félalpáriságban szenvedett. Szürrealista az eredeti, az ős-Fantomas volt.

A német expresszionizmus szürrealizmusa? – horkanna fel máris a filmtörténész. Hogyan is szabad keverni e két fontos „izmust”? Már gimnazista koromban tapasztaltam, hogy nem tudnám definiálni, mi a különbség az expresszionista és a szürrealista művészet között – holott elméleti könyvekben rémülten olvastam, miszerint egymás ellentétei.

Hajítsuk el hát rubrikázó tankönyveinket, főleg, ha filmről van szó. Mindkét irányzat az Álom hipnózisában él, onirikus víziók elevenülnek meg főműveikben.

Magritte

A szorongás talán az expresszionizmus ihlette művekből erősebben sugárzik. A francia mozgalom sokkal inkább kötődött társadalmi kérdésekhez; művelői baloldaliak, sőt egy ideig kommunisták lettek, művükkel beleszólni próbáltak a napi politikába.

A húszas évek párizsi szürrealistái – a francia szellemet őrjöngő tiltakozásra késztetve – provokatívan németbarátok voltak. A provokációból nem érdektelen szellemi előd- és őskeresés táplálkozott.

A spanyol Buñuelre a német expresszionizmus egyik mintafilmje, Fritz Lang Éjféli vándora (Der müde Tod) hatott, és ez az élmény indította el pályáján.

Fritz Lang: Éjféli vándor

A Murnau Nosferatuját vetítő mozikba, mintha templomba zarándokoltak volna a párizsi szürrealisták. A Nosferatu egyik inzert-szövegét varázsmondatként recitálták: „Amikor átment a hídon, kísértetek gyűltek köréje”.

Az is lehet, a Szerelem-vallás ereje nem egyformán izzik a két irányzat műveiben. A német expresszionizmus majdnem mindent a romantikának köszönhet (a német romantika „reakciós”, a francia romantika „haladó” – tanultuk a gimnáziumban.)

A trubadúr líra hagyományát inkább Breton, Aragon, Éluard emelte poézisének középpontjába, s teremtett e hagyományból élő költészetet. Bretonék bohócruhában, de tudósi ambícióval átvilágították a poézis misztikumát, a németek halványabb ködlámpással bolyongtak benne – a többit bízzuk az elméletírókra.

André Breton

Kísérlet a filmmámor ösztönzésére – Breton, Éluard és Man Ray tervezett filmje 1935-ből. A szürrealizmus hanyatlik, s épp ekkor a hamvukba fúlt tervek, mind-mind remekművek, a meg nem valósulás bája vonja be őket aranyfüsttel.

„Swift szürrealista a gonoszságban / Sade szürrealista a szadizmusban / Chateaubriand szürrealista az egzotikumban / Constant szürrealista a politikában / Poe szürrealista a kalandban / Baudelaire szürrealista az erkölcsben / Hugo szürrealista, amikor nem buta / Vaché szürrealista bennem / Stb.” – sorolja Breton.

Példát mutat a tankönyvek és irodalomtörténet, az iskolák meggyötört áldozatainak. A szürrealizmus életérzés, sőt életmód. A mozinéző szürrealista, ha elzárja a tévét, és elmegy a párizsi Cinématheque-be vagy a pesti Örökmozgóba.

Fritz Lang: Metropolis

 „A szürrealizmus sokat volt szerelmes” – írja Breton az Amour fou-ban. S vajon sokat volt-e szerelmes a film? Mivel minden másfeledik film „szerelmes film”, hinnénk, sokat.

De csalóka látszat: a szó izzó, trubadúr-értelmében, ahogy Bretonék használták, a film nagyon kevésszer volt szerelmes. A híres filmgiccsek érdekházasságok nyálas parte-céduláiként szennyezik a mozgókép világtörténetét. Én a Casablancában is csak Humphrey Bogart nőgyűlölő arckifejezését látom.

Humphrey Bogart

Buster Keatonnál már a legvaskalaposabb osztályozó-mester sem merhet okvetetlenkedni, hisz minden Keaton-remekmű szürrealista – bennük a valóság hirtelen ledobja reális álruháját, egyszeriben földrengése támad a képzeletnek.

Mindig ez történik, ha Buster szerelmes lesz, és ha Buster szerelmes – nyugodjunk meg, mindig szerelmes –, kizökken az idő: a „normalitás” fehér zászlót tűz ki és megadja magát. Mindegy, melyik is ez a világ. Mindegy, mi a helyszín.

Folyók, vízesések, a vadnyugat vagy Los Angeles, vagy csak egy városi uszoda, teljesen mindegy: itt álom-arányok uralkodnak, álom-külsők és álom-belsők, a léptéket Buster Keaton szabja – mindezek a helyszínek hol Lilliputtá, hol Brobdingenné válnak, a néző hol óriás, hol törpe, a néző visszatalál a megmozduló kép és a dobbanó szív öröméhez. Keaton szürrealizmusát, okadatoló piszmogásukat abbahagyva, minden filmtanár levett vaskalappal üdvözölni kényszerül.

Nem úgy Hitchcockét. Ez a torkukon akad. „Hitchcock szürrealista, amikor nem buta” – mondhatnánk Breton szavaitól végre tisztánlátóvá és józanná kótyagosodva.

A nagy Hitchcock-filmekben valahogy természetes, hogy jól fésült, nyakkendős-zakós típus-férfiúk, anyák örömei hódítják el a szőke típus-nőket. Hát még, ha rendőrtisztek e férfiúk.

Hitchcock: The Lodger

A Titokzatos lakó (The Lodger) hőse egy rejtélyes pasas, aki valószínűleg a szőke nők fojtogatója, sorozatgyilkos. Ezért, mi másért, vonzódik hozzá a szállásadójának szőke lánya. A jól fésült zakós, nyakkendős, izmos (és gazdag) úri fiúk nemcsak a lányos mamák ősvágyképei, hanem a férfiasságnak archetípusai.

Hitchcock: The Lodger

Tod Browning kegyetlen filmje – Freaks (Szörnyetegek) – valószínűleg örömteli kiáltással szökkenti talpra a szerelemre vágyó nézőt, más nézőket viszont a széksorok alatti kifelé kúszásra ösztökél majd.

„A kaland vetélytársa a szerelem nyakán lóg”- Éluard egyik verse kezdődik így (Somlyó György fordítása). A Freaks a film történetének leghagymázosabb kalandja. Minden néző törpe, minden néző végtag-nélküli, csonkolt nyomorék.

Egy cirkusz csonkolt és végtag nélküli, földön csúszó nyomorékjai vagyunk: beleszeretünk a csodás légtornásznőbe. S mert őrült szerelemmel szeretjük, el kell pusztítanunk a gyűlölt vetélytársunkat, a gonosz izomembert, Herkulest. (Vagy mást? Huszadszor is meg kell néznem. Önmagamat látom végtag nélküli cirkuszi törpeként csúszni, szájamban hatalmas emberölő késsel… velem a többi törpe, velem a leopárdok.)

"Igazán nem fogjuk félárbocra engedni a képzelet zászlaját, csak azért, mert félünk, hogy megbolondulunk" - írta derűlátóan Első Kiáltványában Breton. De a szürrealizmus gyakori szava a kétségbeesés. Miró életkedvet adó játékos képeinek címében is gyakori, Bretonnak csakhamar fétis szavává vált a désespoir. Szerelmi érzés nincs enélkül.

Objektív véletlen – őrült szerelem. Mindkettő a szürrealista esztétika, sőt világlátás legfőbb mítoszává kell, hogy legyen. A szépség vagy görcsös lesz, vagy semmilyen – hirdette Breton.

Tájainkon, a Duna, a Moldva, a Visztula partján a szerelem görcsös, de valamiképp mindig utána vagyunk. Csalódás, kudarc, tragédia után. „A múzsa csak a szerelem tűntével jött el” – Krúdy teszi a Vörös postakocsi elé mottónak e sort az Anyeginből.

Szürrealista írócsoport már a harmincas években tevékenykedett Szerbiában. A hagyomány ereje és hatása nagyobb, mint vélnénk, mégsem hiszem, hogy a talán legjelentősebb kelet-európai szürrealista filmrendező, Dusan Makavejev tudatosan visszanyúlt volna a vékonyka hagyományhoz.

A Sweet movie bizonyára rendkívüli módon tetszene Bretonnak vagy Antonin Artaudnak: benne az őrült szerelem mítoszát is ragacsos péppé darálja a bakot ugró történelem: a forradalom mítoszát gyermek-tömeggyilkosok zengik benne, s a forradalom mítoszával elmebetegek feleselnek.

A Sweet movie-t az elméleti utópiák minden bódultjának meg kellene néznie; legjobb, ha vetítés után felkeresnek egy amszterdami piroslámpás házat.

Prága, a francia szürrealisták kedvelt városa viszonozta a rokonszenvet: Teige és Nezval a harmincas évek óta jelentős alkotói, a legnagyszerűbb cseh szürrealista Toyen, a festőnő, Párizsban telepedett le.

„Szürrealizmus az ár ellen” – írta Teige egyik programadó tanulmányában. A cseh művészet, a cseh film szürrealizmusa mindvégig szó szerint követte Teige programját. 

„Isten hozzád s kendő Végzetem teljesülj!” – írta bizarr képugratással még a harmincas években a prágai Nezval, de a búcsú-kendő mindenféle hűvös szélben ott lobogott.

Olykor látszólag kinevetjük a szerelmet (vagy inkább a szerelem hiányát?) dühösen, és reménytelenül, ahogy csak éjszaka lehet nevetni. Kevés dühösebb, harapósabb nevetés hallik a filmtörténetben, mint Chytilová Százszorszépekjében.

Jan Němec a cseh új hullám legfiatalabbja: a legtöbbet, legeredetibbet várták tőle – a történelem másképp rendelkezett. Elvontabb, elemző, parabolisztikusan éles látásmódja lézer-humorral metélte szét a hatalom rituáléit (Ünnepségekről és vendégekről).

A szerelem mártírjai a rendező másik arcát mutatja: elvontak talán a bús szerelmesek álom-kalandjai, de a történet, a képek valami kedves mélabúval telítődnek, az abszurd kiáltás elégikus sóhajjal halkul el.

A szürrealisták sohasem tudtak mit kezdeni a boldog szerelemmel – láthatólag Němec sem: nála nemcsak a (láthatatlan) emberi hatalmak, de a természet, a valóság is összefog, összezárja büntető sorait a szerelem megkísértése előtt.

Jan Švankmajer művészetét is méltatnunk illene.

A magyar filmszürrealizmust is, melyben Huszárik, Szabó István, Ventilla, Kósa Ferenc főiskolai vizsgafilmjeinek is helyet kell kapniuk, meg persze Huszárik Elégiájának is, vagy tovább ugorva Bódy és jeles András munkásságáig. 

A szürrealizmus szó mögött nem irodalom- és filmtörténeti izmust kell keresni, hanem az álom szabadságát.

A szürrealizmus sok csatát megnyert, de a háborút elvesztette – emlékezett élete végén rezignált éleslátással Buñuel. De azért még ma sem érvénytelenek Breton szavai arról, hogy a jövendő költője legyőzi majd az álom és a cselekvés közti jóvátehetetlen ellentét lesújtó érzését.

A film szürrealista erejében folyamatosan csalódunk. A képzelet diadala egyre távolibbnak látszik. De a jövendő számára még ma sem találtak fel erre más eszközt, mint az álommal véd- és dacszövetségre lépő mozgóképet.

Caravel Collectiv – adventi naptár

Írta: Inkabringa

Az advent már elkezdődött, de talán még nem elkésett egy adventi naptár. Pláne ilyen játékosan kedves formában.

Vácz Péterről szó esett már a blogban, a Nyuszi és Őz című animációs filmje óta a szívünkbe zártuk.

Ifjú tehetség és pályájának újabb állomása egy nemzetközi projekt, a Caravel Collectiv, amelynek bázisa Dél-Franciaországban van. 

Különféle országokból érkeztek, de közös jellemzőjük, hogy fiatalok, tehetségesek, lelkesek és ötletgazdagok. Ezért létrehoztak egy együtt alkotó műhelyt: ez a Caravel Collectiv. 

Caravel Collektiv 

Adventi naptárjuk minden napra rejteget valami finoman szellemes kreatív fantázia-falatot.

Garantáltan mosolyt csal az arcokra származásra, korra, nemre és egyéb gondos megkülönböztetésekre való tekintet nélkül. Bátran lehet nyitogatni az ablakait. 

 Ide kattintva gyönyörködhetünk a meglepetésekben! 

Derűt mindenkinek! 

Nat Roid 57 – Tandori 75

Egyedi, eredeti, egyszeri, követendő (de a követés elől elbújó), magának való, egyedülálló, kívülálló, kiváló…

Tandori Dezső 75 éves.

Ünnepeljük őt általa/vele. Töredékek egy Hamlettől…

„Csak hadd legyen teljes a megtévesztés!

Hogy aki elolvassa ezt, és

nem ismer téged és nem ismer engem…

de ha ismer? az se „biztos siker”.

Egyáltalán, mondd, az ilyesmi – kell?

Amikor azt hiszem: megközelítek,

nem a közelit távolítom el?”

(Két lélegzetre)

„Magam, miután 1956 októberében az iskolagyűlésen (hebrencskedve, egyáltalán nem igazi radikálisként, inkább izgágán) nem kiáltottam el, hogy „Le a vörös csillaggal!”, valamint apám sem engedett ki a harci időkben a Nagykörútra stb., eljutottam az egyetemi felvételiig. Ahol majdnem kihajítottak már (1957 késő tavaszán), igaz, a KISZ-tagság s más ilyesmi nem volt épp akkor még olyannyira perdöntő, de repülhettem volna könnyen a semmibe – s lett volna erőm vajon egyetem nélkül is? nem kellett az a 4 szabad év, egészen a gyakorlótanításig? a műfordítói szeminárium (Kardos Laci bácsinál), az írótársak, a szellemi lötyögés, a töltekező, mégis felelőtlen, nem karriert előkészítő szabadság, igen, s az, hogy végig kívülálló maradtam…”

(Hérakleitosz megúszná?)

„Ebből a mi itteni szemléletünkből sarjadt az, hogy humorral minden elintézhető, helyettesíthető, ráadásul a hatalom és fölényeskedés és dicsőség és prosperálás jegyében s ígéretében.

(…)

Egy (sláger)édelgéshasznú világban élünk. Mely anthraxos is közben. Egy agyonsportozott világban. Egy agyonhasznodottban.

(…)

(Olcsó lenne ezt leemberiségezni, lepolitikázni, letársadalmasítani – ocsmány szóképzések! –, vagyis hogy: semmiféle alakulatnak nincs önmaga végső soron önkényes, esik-puffan-létezésén túli elméleti, elvi, erkölcsi – hoppá! ne – alapja. A dolgok, amik vannak, vannak, de sem euklidészi, sem isteni, sem világháborús, sem államelnökös-franciás stb. alapjuk nincs. Ezt el is hagyjuk. Bár a sejtésig elmentünk.)

Emberiség a szó visszaéléses értelmében van hatalmilag.”

(A palackposta pofátlansága)

„…ki a csoda tudja csak megérzékelni is, nem hogy felfogni, mit jelentett Poe korában egy amerikai-délvidéki deltavidéki ház, értékben,

mennyi volt egy kolumnista jövedelme,

mi volt az író belső méltósága…

…jöhetnek válaszok: nem sok,

jöhet a válasz, hogy azért bizony a közérzet függött attól, hogy…

…ám erre mondom én: a holló-bravúr mellett mit törődöm én Poe közérzetével…

…hanem jön: Berzsenyi bánatát élénken el tudom képzelni.”

 (Lábon vett filozófia kötetből)

„Mondjam azt, kialakult itt egy áljámbor, közben nagyon is elérendők-centrumú, azirántlagos, az itteni irodalomtól sosem túl idegen felfogás, légkör, jámborság-bíztatás, mi mást csak illet, közben a „jussak már jogomhoz, nem, egyszer én is?” végső kegyetlenje. Erről érintkezzek és beszélgessek. Nem. Akad pár kapcsolat, jó, velük igen, vagy ahogy szerencsésen s üdvre levelezni, azt is lehet, passz.”

(Karón virág)

Tandori Dezső rajza

„De, akárhol hagy, akárhol vagy,

ne menj bele bizonytalanjaiba,

kerülj vissza oda,

ahonnan kiindultál,

s bár közben széltoltál,

néhány olyan falat is széttoltál,

melyek résén most kilátni,

s hogy legyen legalább egy ilyen utalásnyi:

a kép olyan, mint a Dáli.

(Egy égő zsiráf nyí… de hagyjuk

a fenébe; mintha leégne;

ahelyett pedig, hogy itt mormolódok,

rendberakhatnám valamelyik asztalfiókot…)

(…)

A szép iniciálé

párja a sokkal rútabb finiciálé;

nem is kérdés, a kettő összeáll-é.

Inici, finici; s az ember mennyire nem is hiszi.

De: sem az inicinikusok,

sem a finicinikusok

nem lehetnek túl okosok.

Mert vagy az ini-fini-cini,

vagy a fini-cini-ini,

sőt, vagy a cini-ini-fini sok.

(S hogy én…? Engem e szint csak elhagyott.

Én „szomorú” vagyok és jól vagyok.)”

(Iniciálé)

Keserű Ilona: Tandori Dezső

„Jó volt, hogy az egész oly egyszerű.

És előidény is volt! nem nyüzsögtek

a szomszédok. Alkonyodott, hűvös lett;

és kiültünk. Pár fehér fal, a fű,

két szék közt a műanyagtetejű

asztal; és körülöttem s körülötted

bizonyos virágok bepöndörödtek,

és nem látszott, melyik milyen színű.

Így nem látszott volna a kártya-szín se

„játékosaik” elé kiterítve;

és nekem jó volt, hogy csak ülhetek.

Mert: csak! Ennyit akartam volna mindig!

se „vallás”-ig nem jutni el, se „szín”-ig,

se „szint”-ig; de ki se terítsenek!”

 (Az interjú)

 

„Más a zene, más a szöveg, más még valami harmadik

Még csak különösnek sem mondható,

hogy a konkrét megfelelések

mennyire nem fedik – olykor-e? –

azt, aminek forma s egyéb szerint

megfelelnének; amit fednének.

Az Éjszakai vonat például,

egy dzsesszlemez egyik számáról

van szó, semmiképp sem kelti fel

a koszos – ezúttal nem mondom meg, hol van –,

másholiakhoz-hasonlóan-koszos

pályaudvar képét, az este-kilences-peront,

a még nem is olyan csapnivaló

vonatot, mellyel mediterrán tájra

érkezik – némi késéssel – reggelre az utas.

De a gázfűtéses cserépkályha lángja

úgy lüktet, mintha most is ez

a vonat vinne, felesleges hozzátennem:

nappalban vagy éjszakában, hiszen

– legfeljebb egy vagy kettő híján –

ugyanannyi nappal és éjszaka

volt és lesz az út. És volt! erre

gondolok, és (éjjel kinéztünk

valami zúgó patakra, vörösesbarna

sziklákra, kőtörmelékes rámpákra

már hajnalodóban, karsztos hegyekre,

és lestük a magasban a távoli

tenger feletti szépidőt, egy

alagútban, már a város előtt kidobtuk

az éjszakai frissítő-flakont,

az elfogyasztott üdítő léét)

– és hirtelen a kályhához lépek,

és elzárom ezt a lüktetést.”

(Más a zene, más a szöveg, és még valami harmadik)

„Nem tudtam kifejezni: tetszett a jól megmért – és a többi, ezt

senki nem is várta. Azt mondtuk: nem szeretjük – nem szereted –

az őszt, azt mondtuk – én azt mondtam –, azt nem szeretem benne,

hogy végetér; megállapítottuk – most már ketten, ezt ketten –, hogy

az évszakok közül a tavaszra nagyon hamar következik rövid nyár,

és az említetteken kívül akkor már csak a tél van hátra,

amikor az elkövetkezendőket – vagy elmúltakat – várjuk,

mondtuk, és ezt se nagyon tudom, hogyan lehet – egyelőre

hazaindultunk – szerencsésen befejezni. Illetve, egyelőre: kifejezni.”

(A biztos kiindulópont)

Tandori Dezső rajza

„Minden hogy kitágult, mióta

elmozdulhatok nézésem mögül.

Nem fedi el többé képeivel

azt, aminek már nevet sem adok,

amibe már csak hanyattbukhatok.

Áthullok eszméletemen.

Állandóan következem.”

(Minden hogy kitágult)

„Aki elveszti egészét,

megleli részeit.

Őrzöd pár töredékét,

idegen egészeit.”

 (Egy sem)

„Egy kis nemlétismeret

így se, úgy se árthat.

Nevezzük a gyermeket

zen-szociológiának.

T.D.: angyalok, lovak,

madarak vagy medvék:

más is járt e név alatt,

író lét, meg nemlét.

És ha túl tény-mennyeken,

vagy eminnen köd földön:

ismerem, nem ismerem –

idejét ide-oda töltöm.”

(Zen vagy sem)

Tandori Dezső rajza