"Era una vez..." Andalúziai kutya

Írta: YGergely

Az Andalúziai kutya filmnovellájának első szavai.

Jelentése: Egyszer volt…

„Pofon ütni a közízlést…” Művészi cél volt, vagy inkább életcél? A szürrealizmus hajnala előtt egy perccel, amikor az újítók még dadaistáknak hívták magukat – talán az utóbbi.

André Breton azonban piramis magasságba emelte az avantgárd értékeit.

André Breton

A szürrealizmus több, mint művészeti irányzat – világszemlélet, sőt életmód is, hirdette Breton. Ő maga sem értette talán szó szerint, az utcán nem lövöldözött találomra, mint olykor hirdette, a múzeumok gyűjteményeit nem rongálta meg, saját és mások könyvtárszobáit nem dúlta fel.

Szürrealista az lett, akit Breton annak elfogadott. Márpedig Breton – igazi pápaként, sőt kifürkészhetetlen szándékú Istenként alig fogad el valakit, aki nem járult előbb asztalához. A spanyol rendezőt nem ismerte, tehát ellenségesen fogadta.

A legenda szerint az Andalúziai kutya premierjén a Studio Ursulines-ben Buñuel a vászon mögött állt, zsebében kövekkel, hogy koppanóan véres csatát vívjon ellenzőivel.

Állítólag ebből semmi nem igaz, a harcra kész aragóniai a lemezjátszót kezelte a vászon mögött.

Breton és szürrealista köre botrányt csinálni ült be a mozi terembe az Andalúziai kutya bemutatóján.

A vetítés első perceiben Breton váratlanul jelt ad ugrásra kész társainak: tapsolni fognak. Buñuel szellemi társakra talál: Dalí és Garcia Lorca barátsága után nagyobb távlatú szellemi kalandok várják.

Kevés konfliktusa volt Bretonnal, de a szürrealisták őt is „perbe fogták”, mert az Andalúziai kutya forgatókönyvét közlésre engedte egy „burzsoá”, Gallimard-ék kiadásában megjelenő folyóiratnak.

Rábírták, hogy kérje vissza a kéziratot, és ha elkésett a visszavonással, legalább verje szét a nyomdai szedést. Majdnem megtette, feszítővassal indult a nyomdába, de a lap már a kioszkokban volt…

Végül Breton utasítására tiltakozást jelentetett meg, melyben kijelentette, hogy csak a Révolution Surréaliste című folyóiratban megjelent szövegét tekinti a magáénak.

A Gallimard-éknál közölt és a „hitelesen” publikált szöveg egyébként szó szerint azonos volt…

A "like-számláló" állítólag nem működik. Nem baj.

Szürrealizmus és szerelem

Írta: YGergely

A mozi története szerelmi giccsel van tele. Csak az őrülten kétségbeesett szürrealisták mertek szeretni. 

Az Andalúziai kutyát a párizsi Pompidou Centrum egyik kiállításán végtelenített szalagon vetítették. E zaklató, mégis felszabadító rémálom a nap huszonnégy órájában megállás nélkül pergett.

Luis Buñuel: Az andalúziai kutya

Csak az irodalom- és művészettörténeti könyvek meg katalógusok vigyáznak arra, hogy a különböző izmusokat vesztegzárral válasszák el egymástól. Átjárhatatlanná akarják tenni a határokat, a gázlókat – hogy az iskolákban könnyebben lehessen tanítani.

Holott a film születésekor, izmusok és avantgarde mozgalmak előtt már itt a legnagyobb mozi-szürrealista, maga a feltaláló, Meliès bácsi bohóc-sipkában és varázspálcával.

Az ő világában szürreális a Hold, öreg rémalak, jégbe fagyva, jégsipkával, egy megtébolyodott Mikulás a túlvilágról, de Meliès kiröhögi: a varietében kiröhögik ezt a túlvilágot.

Szürrealista a Fantomas. Ne a hatvanas évek Jean Marais-s, Funes-féle Fantomasára gondoljunk, az csak bitorolta a nevet, heveny fantáziahiányban, félalpáriságban szenvedett. Szürrealista az eredeti, az ős-Fantomas volt.

A német expresszionizmus szürrealizmusa? – horkanna fel máris a filmtörténész. Hogyan is szabad keverni e két fontos „izmust”? Már gimnazista koromban tapasztaltam, hogy nem tudnám definiálni, mi a különbség az expresszionista és a szürrealista művészet között – holott elméleti könyvekben rémülten olvastam, miszerint egymás ellentétei.

Hajítsuk el hát rubrikázó tankönyveinket, főleg, ha filmről van szó. Mindkét irányzat az Álom hipnózisában él, onirikus víziók elevenülnek meg főműveikben.

Magritte

A szorongás talán az expresszionizmus ihlette művekből erősebben sugárzik. A francia mozgalom sokkal inkább kötődött társadalmi kérdésekhez; művelői baloldaliak, sőt egy ideig kommunisták lettek, művükkel beleszólni próbáltak a napi politikába.

A húszas évek párizsi szürrealistái – a francia szellemet őrjöngő tiltakozásra késztetve – provokatívan németbarátok voltak. A provokációból nem érdektelen szellemi előd- és őskeresés táplálkozott.

A spanyol Buñuelre a német expresszionizmus egyik mintafilmje, Fritz Lang Éjféli vándora (Der müde Tod) hatott, és ez az élmény indította el pályáján.

Fritz Lang: Éjféli vándor

A Murnau Nosferatuját vetítő mozikba, mintha templomba zarándokoltak volna a párizsi szürrealisták. A Nosferatu egyik inzert-szövegét varázsmondatként recitálták: „Amikor átment a hídon, kísértetek gyűltek köréje”.

Az is lehet, a Szerelem-vallás ereje nem egyformán izzik a két irányzat műveiben. A német expresszionizmus majdnem mindent a romantikának köszönhet (a német romantika „reakciós”, a francia romantika „haladó” – tanultuk a gimnáziumban.)

A trubadúr líra hagyományát inkább Breton, Aragon, Éluard emelte poézisének középpontjába, s teremtett e hagyományból élő költészetet. Bretonék bohócruhában, de tudósi ambícióval átvilágították a poézis misztikumát, a németek halványabb ködlámpással bolyongtak benne – a többit bízzuk az elméletírókra.

André Breton

Kísérlet a filmmámor ösztönzésére – Breton, Éluard és Man Ray tervezett filmje 1935-ből. A szürrealizmus hanyatlik, s épp ekkor a hamvukba fúlt tervek, mind-mind remekművek, a meg nem valósulás bája vonja be őket aranyfüsttel.

„Swift szürrealista a gonoszságban / Sade szürrealista a szadizmusban / Chateaubriand szürrealista az egzotikumban / Constant szürrealista a politikában / Poe szürrealista a kalandban / Baudelaire szürrealista az erkölcsben / Hugo szürrealista, amikor nem buta / Vaché szürrealista bennem / Stb.” – sorolja Breton.

Példát mutat a tankönyvek és irodalomtörténet, az iskolák meggyötört áldozatainak. A szürrealizmus életérzés, sőt életmód. A mozinéző szürrealista, ha elzárja a tévét, és elmegy a párizsi Cinématheque-be vagy a pesti Örökmozgóba.

Fritz Lang: Metropolis

 „A szürrealizmus sokat volt szerelmes” – írja Breton az Amour fou-ban. S vajon sokat volt-e szerelmes a film? Mivel minden másfeledik film „szerelmes film”, hinnénk, sokat.

De csalóka látszat: a szó izzó, trubadúr-értelmében, ahogy Bretonék használták, a film nagyon kevésszer volt szerelmes. A híres filmgiccsek érdekházasságok nyálas parte-céduláiként szennyezik a mozgókép világtörténetét. Én a Casablancában is csak Humphrey Bogart nőgyűlölő arckifejezését látom.

Humphrey Bogart

Buster Keatonnál már a legvaskalaposabb osztályozó-mester sem merhet okvetetlenkedni, hisz minden Keaton-remekmű szürrealista – bennük a valóság hirtelen ledobja reális álruháját, egyszeriben földrengése támad a képzeletnek.

Mindig ez történik, ha Buster szerelmes lesz, és ha Buster szerelmes – nyugodjunk meg, mindig szerelmes –, kizökken az idő: a „normalitás” fehér zászlót tűz ki és megadja magát. Mindegy, melyik is ez a világ. Mindegy, mi a helyszín.

Folyók, vízesések, a vadnyugat vagy Los Angeles, vagy csak egy városi uszoda, teljesen mindegy: itt álom-arányok uralkodnak, álom-külsők és álom-belsők, a léptéket Buster Keaton szabja – mindezek a helyszínek hol Lilliputtá, hol Brobdingenné válnak, a néző hol óriás, hol törpe, a néző visszatalál a megmozduló kép és a dobbanó szív öröméhez. Keaton szürrealizmusát, okadatoló piszmogásukat abbahagyva, minden filmtanár levett vaskalappal üdvözölni kényszerül.

Nem úgy Hitchcockét. Ez a torkukon akad. „Hitchcock szürrealista, amikor nem buta” – mondhatnánk Breton szavaitól végre tisztánlátóvá és józanná kótyagosodva.

A nagy Hitchcock-filmekben valahogy természetes, hogy jól fésült, nyakkendős-zakós típus-férfiúk, anyák örömei hódítják el a szőke típus-nőket. Hát még, ha rendőrtisztek e férfiúk.

Hitchcock: The Lodger

A Titokzatos lakó (The Lodger) hőse egy rejtélyes pasas, aki valószínűleg a szőke nők fojtogatója, sorozatgyilkos. Ezért, mi másért, vonzódik hozzá a szállásadójának szőke lánya. A jól fésült zakós, nyakkendős, izmos (és gazdag) úri fiúk nemcsak a lányos mamák ősvágyképei, hanem a férfiasságnak archetípusai.

Hitchcock: The Lodger

Tod Browning kegyetlen filmje – Freaks (Szörnyetegek) – valószínűleg örömteli kiáltással szökkenti talpra a szerelemre vágyó nézőt, más nézőket viszont a széksorok alatti kifelé kúszásra ösztökél majd.

„A kaland vetélytársa a szerelem nyakán lóg”- Éluard egyik verse kezdődik így (Somlyó György fordítása). A Freaks a film történetének leghagymázosabb kalandja. Minden néző törpe, minden néző végtag-nélküli, csonkolt nyomorék.

Egy cirkusz csonkolt és végtag nélküli, földön csúszó nyomorékjai vagyunk: beleszeretünk a csodás légtornásznőbe. S mert őrült szerelemmel szeretjük, el kell pusztítanunk a gyűlölt vetélytársunkat, a gonosz izomembert, Herkulest. (Vagy mást? Huszadszor is meg kell néznem. Önmagamat látom végtag nélküli cirkuszi törpeként csúszni, szájamban hatalmas emberölő késsel… velem a többi törpe, velem a leopárdok.)

"Igazán nem fogjuk félárbocra engedni a képzelet zászlaját, csak azért, mert félünk, hogy megbolondulunk" - írta derűlátóan Első Kiáltványában Breton. De a szürrealizmus gyakori szava a kétségbeesés. Miró életkedvet adó játékos képeinek címében is gyakori, Bretonnak csakhamar fétis szavává vált a désespoir. Szerelmi érzés nincs enélkül.

Objektív véletlen – őrült szerelem. Mindkettő a szürrealista esztétika, sőt világlátás legfőbb mítoszává kell, hogy legyen. A szépség vagy görcsös lesz, vagy semmilyen – hirdette Breton.

Tájainkon, a Duna, a Moldva, a Visztula partján a szerelem görcsös, de valamiképp mindig utána vagyunk. Csalódás, kudarc, tragédia után. „A múzsa csak a szerelem tűntével jött el” – Krúdy teszi a Vörös postakocsi elé mottónak e sort az Anyeginből.

Szürrealista írócsoport már a harmincas években tevékenykedett Szerbiában. A hagyomány ereje és hatása nagyobb, mint vélnénk, mégsem hiszem, hogy a talán legjelentősebb kelet-európai szürrealista filmrendező, Dusan Makavejev tudatosan visszanyúlt volna a vékonyka hagyományhoz.

A Sweet movie bizonyára rendkívüli módon tetszene Bretonnak vagy Antonin Artaudnak: benne az őrült szerelem mítoszát is ragacsos péppé darálja a bakot ugró történelem: a forradalom mítoszát gyermek-tömeggyilkosok zengik benne, s a forradalom mítoszával elmebetegek feleselnek.

A Sweet movie-t az elméleti utópiák minden bódultjának meg kellene néznie; legjobb, ha vetítés után felkeresnek egy amszterdami piroslámpás házat.

Prága, a francia szürrealisták kedvelt városa viszonozta a rokonszenvet: Teige és Nezval a harmincas évek óta jelentős alkotói, a legnagyszerűbb cseh szürrealista Toyen, a festőnő, Párizsban telepedett le.

„Szürrealizmus az ár ellen” – írta Teige egyik programadó tanulmányában. A cseh művészet, a cseh film szürrealizmusa mindvégig szó szerint követte Teige programját. 

„Isten hozzád s kendő Végzetem teljesülj!” – írta bizarr képugratással még a harmincas években a prágai Nezval, de a búcsú-kendő mindenféle hűvös szélben ott lobogott.

Olykor látszólag kinevetjük a szerelmet (vagy inkább a szerelem hiányát?) dühösen, és reménytelenül, ahogy csak éjszaka lehet nevetni. Kevés dühösebb, harapósabb nevetés hallik a filmtörténetben, mint Chytilová Százszorszépekjében.

Jan Němec a cseh új hullám legfiatalabbja: a legtöbbet, legeredetibbet várták tőle – a történelem másképp rendelkezett. Elvontabb, elemző, parabolisztikusan éles látásmódja lézer-humorral metélte szét a hatalom rituáléit (Ünnepségekről és vendégekről).

A szerelem mártírjai a rendező másik arcát mutatja: elvontak talán a bús szerelmesek álom-kalandjai, de a történet, a képek valami kedves mélabúval telítődnek, az abszurd kiáltás elégikus sóhajjal halkul el.

A szürrealisták sohasem tudtak mit kezdeni a boldog szerelemmel – láthatólag Němec sem: nála nemcsak a (láthatatlan) emberi hatalmak, de a természet, a valóság is összefog, összezárja büntető sorait a szerelem megkísértése előtt.

Jan Švankmajer művészetét is méltatnunk illene.

A magyar filmszürrealizmust is, melyben Huszárik, Szabó István, Ventilla, Kósa Ferenc főiskolai vizsgafilmjeinek is helyet kell kapniuk, meg persze Huszárik Elégiájának is, vagy tovább ugorva Bódy és jeles András munkásságáig. 

A szürrealizmus szó mögött nem irodalom- és filmtörténeti izmust kell keresni, hanem az álom szabadságát.

A szürrealizmus sok csatát megnyert, de a háborút elvesztette – emlékezett élete végén rezignált éleslátással Buñuel. De azért még ma sem érvénytelenek Breton szavai arról, hogy a jövendő költője legyőzi majd az álom és a cselekvés közti jóvátehetetlen ellentét lesújtó érzését.

A film szürrealista erejében folyamatosan csalódunk. A képzelet diadala egyre távolibbnak látszik. De a jövendő számára még ma sem találtak fel erre más eszközt, mint az álommal véd- és dacszövetségre lépő mozgóképet.